2017. március 30., csütörtök

35. Kísértések

Sziasztok!

Azt hiszem komoly magyarázattal tartozom, amiért csak úgy eltűntem erről a blogról– megint. De fogalmam sincs mit mondhatnék, magamat tudom csak ismételni: sajnálom. Fogalmam sincs, hogyan kellene kimozdulni ebből az üres, tartalom nélküli időszakból, pedig szeretném folytatni a blogot, de nem tudom, menni fog-e. Így hát azt sem ígérhetem, hogy biztosan felteszem a következő részt egy, vagy két héten belül.



2014. november 2. 

Tizennégy napja csinálom ezt. Harrynél alszom, jól megvagyunk, igazából nem is tudom, mi a bajom. Kedvelem őt, nagyon, minden nap van közös programunk, sétálunk a külvárosban, filmezünk, sokat beszélgetünk. Tulajdonképpen minden megvan köztünk, aminek ilyenkor meg kell lennie, és úgy érzem magam, mintha teljesen átlagos pár lennénk. Nem függünk a másiktól, napközben mindketten dolgozunk, ebédszünetben pedig amikor csak lehetősége akad, bekopog az irodába, és a rendelkezésünkre álló harminc percet együtt töltjük. És nem csak egymás szájában, hanem valódi érdeklődéssel fordulunk a másikhoz. Szeretem hallgatni, amikor arról mesél, épp min dolgoznak, vagy miket találnak ki az új albummal kapcsolatban.
Ez a nap sem kezdődik másként. Reggel 7 óra előtt nem sokkal felébredek, főzök kávét, igyekszem normális, a lehetőségeimhez na meg a tudásomhoz mérten egészséges reggelit készíteni, mindezt felpakolom egy tálcára, és ezzel ébresztem fel.
- Jó reggelt - visszamászok az ágyba, a takaró alá rejtett arcot keresem. 
Csak morog, tüntetőleg a hasára fordul, megpróbálja még inkább a fejére húzni a takarót.
- Harry, fel kell kelned. Ma már péntek van, holnap alhatsz.
- Nem. Most.
- Szivem.
Kinyúl a párnája alól, az éjjeliszekrényen heverő mobilját a kezembe nyomja. Vakon.
- Hívd fel Louist, hogy nem megyek.
- Nem teheted meg ezt velük. Jó lesz- simogatni kezdem a haját, hátha ettől hajlandó lesz megmozdulni.- Ebédszünetben viszek valami finomat.
- Jó, akkor Zaynt. Ő kimenti majd a seggem.
Zayn. A neve hallatán megremeg a kezem, és futólag elgondolkodom, hogy el kéne mentenem a telefonszámát végszükség esetére. Mindig találtam valami kifogást, de most tálcán kínálja a bűnbeesést a barátom , erre pedig már lehetetlen nemet mondanom.
Így hát elgyengülök, gyorsan átmentem a számát a sajátomba, és mintha valóban kecsegtetném a lehetőséggel, megpróbálok kitalálni valami nevet, amiről tudni fogom, valójában kihez tartozik a névjegyzék, de mégsem túl nyilvánvaló.
M. Az 'M' jó lesz. M, mint Malik. M, mint macska. Mert ő macska, én pedig egy szürke kisegér vagyok, aki fél, mégis vágyik arra, hogy elkapja.
- Írok neki, hogy jöjjön érted, és kössön az autó után - tudom, hogy erre fel fog kelni. Mosolygok is magamban, de ahelyett, hogy felülne, és morcogna, megint kinyúl a takarója alól, ezúttal a combom kapja el, beránt maga mellé, és közrefogja mindkét lábam, így már el sem tudok menekülni. Lehunyt szemmel mosolyog, azt hiszi, okosabb nálam. De Harry Styles nem okosabb nálam, csak azt hiszi. 
- Gonosz kis boszorkány vagy - megnézi a telefonját, és látja, hogy tényleg elküldtem Zaynnek, hogy jöjjön el érte.
- A te érdekedben tettem. Az utolsó nap a héten, fél lábon is ki kell bírnod.
- Annyira utállak ilyenkor, hogy...
- Hogy? Na - huzogatom a szemöldököm, mutatóujjaimmal addig bökdösöm az oldalát, amíg le nem mászik rólam. - Mondad cdak, Harry, mennyire utálsz!
Egy pillanatig nem figyelek, és rögtön fölém kerekedik. Két karjával a fülem mellett támaszkodik és mélyen a szemembe néz. Lassan engedi le magát, a hasunk épp csak összeér, amikor orrával megböki az enyémet és apró csókokat hagy az arcélemtől a számig.
- Rettenetesen - rögtön, miután kimondja, újra fürkészni kezdi az arcom, pillantása a szemem és a szám közt cikázik.
- Most pont úgy nézel ki, mint amikor először láttalak - megcirógatom az arcát, érzem ahogy serceg a bőre.
- Kétlem - halkan elneveti magát, és bár nem hisz nekem, tényleg így gondolom. Kusza volt a haja, mintha percekkel előbb ébredt volna, élénken csillogott a zöld szeme, és a mosolya...!
- Komolyan! - erősködök és felemelem a fejem, hogy adhassak egy gyors puszit a szájára.
- Amikor először láttál, valószínűleg észre sem vettél- oldalra biccenti a fejét. Még mindig felettem támaszkodik, fáradhatatlanul.
- Na ne mondd! Az lehetetlen.
- Hinned kell nekem.
- Miért, mikor láttalak először? - finoman megfogom a csuklóját, és magam mellé húzom, hogy a fejem a mellkasára hajthassam.
- Berontottál az ajtón, és úgy mentél végig a földszinti folyosón, mintha bocsánatot kellene kérned érte. Kékbe voltál.
- Emlékszem - akkorát sóhajtok, amekkorát csak lehet, és reménykedek abban, hogy a levegővel együtt a rossz emlékeim és a kényszerképzeteim is távoznak.
- Megmondtam. Engem nem lehet nem észrevenni, és elfelejteni, csak úgy.
- Na ne mondd - felnevetek, kicsit már hiányzott az önelégült Harry. - Képzeld, erre már rájöttem.
- Sajnálom, ha utáltál. Fogalmad sincs, miről maradtál le - rosszallóan megrázom a fejem, mert Harrynek fogalma sincs arról, mennyi mindent tudok róla. Hogy soha, egyetlen pillanatot sem szalasztottam el, ha róla volt szó, az életéről.
Birizgálni kezdem a haját, beleakasztom a kusza tincsekbe az ujjaimat, és baromira bánom, hogy elhívtam érte Zaynt, mert szívesen eltölteném az egész napot vele az ágyba. Kötelességek, megfelelési kényszer és erkölcsök nélkül.
- Szeretlek - csak úgy kiszökik a számon. Nem is tudom, egyáltalán kimondtam-e ezt valaha rendesen, vagy ha igen, mikor. De ezt elég őszintének érzem, és azt akarom, hogy soha ne múljon el. Szeretni akarom őt, vagy soha többé nem is emlékezni rá. Szörnyen érzem magam, függetlenül attól a ténytől, hogy még nem is csináltam túl sok mindent.
Nem mond semmit, csak mosolyog, és olyan közel húz magához, amennyire csak tud. Az arcunk pont egy vonalban van. Homlokát az enyémnek támasztja, és csak néz.
- Mondj már valamit - suttogom kétségbeesetten. - Kezdem hülyén érezni magam.
- Ne érezd - semmi „én is szeretlek”, vagy hasonló. Harry csak vigyorog, ami végül átmegy nevetésbe.
- Most mi van? - elhúzódok tőle, felülök, így lecsúszik rólam a takaró.- Harry!
- Édesem, annyira aranyos vagy, de...azt mondtad nekem egyszer, hogy sosem fogsz szeretni. Elküldtél, utáltál, mindent megtettél azért, hogy megbűnhődjek, néhány hónapja egy fél világ válaaztott el minket, és még úgy is képes voltál hangosan gyűlölni. Én már akkor sejtettem.
- Te aztán romantikus vagy, mondhatom - duzzogva mászok ki az ágyból, de eltakarom az arcom, hogy ne lássa, milyen vörös az arcom. A szekrényéhez lépek, igen határozottan feltépem az ajtaját, majd hozzávágok egy felsőt.- Öltözz, Zayn bármikor itt lehet.
Se szó, se beszéd, én is lekapom a pólót, amibe aludtam, és a szeme láttára veszek fel tiszta inget. Még az is megfordul a fejemben, hogy a harisnyám és a szoknyám is a hálóban küzdöm magamra, de az nagyjából annyira vonzó és nőies, mint mikor egy tehén életet ad a borhúnak, és ma már nevetségessé tettem magam a szerelmi kirohanásommal.
- Sil, ne csináld már. Csak vicceltem - rá se hederítek, becsukom magam után az ajtót, a fürdőszobában igyekszem felöltözni, de amint sikeresen felveszem a harisnyám, és mihelyst megörülnék annak, hogy nem szakítottam ki, észreveszem, hogy a földszinten van a blézerem, a szoknyáim és minden cipőm.
Emelt fővel sietek át a hálón, ahol Harry már nadrágban, de póló nélkül áll az ágy mellett, és a mobilját nyomogatja.
- El fogsz késni - vetem oda, de ő még mindig csak vigyorog, és kihúzza magát. Így csak az egója és a kidolgozott felsőteste látszik, de a hajlandóság, hogy kiengeszteljen a viselkedése miatt, na az pont nem.
Persze, ez nem olyan bűn, mint ahogy beállítom, tulajdonképpen elég szórakoztató is, de mégis csak jólesett volna, ha odalök egy „köszit”, amiért kitárom neki szívem-lelkem.
Útközben gombolom be az inget, de csak az alsó néhány helyen, hogy be tudjam tűrni majd a többi ruhám alá. De mielőtt össze tudnám szedni magam, kitöltök még egy csésze kávét, és nemtörődöm felülök a pultra. Harisnyában és kivillanó fehérneműben.
- Szia - a hangtól kis híján eldobom a bögrém, amilyen gyorsan csak tudom eltakarom magam.
- Szent Isten! - már rég késő, és nem is csodálkozom azon, hogy Zaynnek szabad bejárása van ide. Csak nem értem, miért bámul így rám, mintha egy véres rongy lennék. 
- Bocs, nagyon otthon érezted magad. Nem akartam belepofátlankodni a komfortzónádba - elégedetten méreget, amitől a vérnyomásom pillanatok alatt az egekbe szökik.
Átszaladok a nappaliba, ahol tegnap este a mai ruhám hagytam, és amilyen gyorsan csak tudom, magamra aggatok mindent. Szörnyen kínosan érzem magam, és nem csak azért, mert gyakorlatilag pucéran rohangáltam a szeme láttára, hanem mert szemmel láthatóan élvezte, ahogy pánikba esem és kapkodok össze-vissza. Legszívesebben megnyitnám magam alatt a földet, hogy elnyeljen, szégyellem magam, és nem is kívánok addig visszamenni, amíg itt vannak a fiúk. Viszont el akarok köszönni Harrytől, és remélem, hogy el tudom nyomni magamban azt az érzést, hogy mindenképp látnom kell Zaynt is. Csak hogy megbizonyosodjak arról, hogy elment, semmi másért. Végig kell néznem, ahogy átlépi a küszöböt, és elhajt az autójával. Muszáj.




Kopogás nélkül nyitok be, mert ahogy Harryt ismerem, az utolsó utáni pillanatban még keresni fog valamit, húzza majd az időt. Csak még egy kávé, csak egy perc telefonozás, kell a töltő, hol a toll meg a papírjai. Szörnyen körülményes bevonulni tizen órákra a stúdióba, tudom, nekem is az. De pontosan emiatt siettem és jöttem korábban, hogy segítsek neki összepakolni. 
Benyitok, körül se nézek. Szó nélkül a konyhába megyek, mert érzem a friss kávé illatát, ami azonnal eszembe juttatja, milyen rettenetesen keveset aludtam éjjel, és csupán a gondolatától jobban érzem magam.
Már szinte érzem az ízét a számban, amikor megtorpanok. Mintha leragasztották volna a lábaim, képtelen vagyok továbbmenni, néhány másodperccel később pedig már nem is akarok. Pont, mint az álmaimban az utóbbi időben, Silver csak ül, nyomkodja a telefonját, ruha nélkül. Ruha nélkül! 
Minden egyes éjjel a színpadon kezdődik. Vége van egy dalnak, és az addig lehunyt szemeim kinyitom. Kezemben a mikrofonállvány, a fülesem hanyagul lóg, a többiek pedig egyenként köddé válnak. A reflektor túlságosan is a szemembe tűz, de a hirtelen támadt csendből arra következtetek, hogy a közönséget is ki akarja radírozni a tudatalattim. Egy távoli hang hív, elcsábít a hátsó, sötét lépcsőkhöz. Alig látok valamit, de érzem, hogy hirtelen lehűl a levegő, és Silver áll csak ott. Minden éjjel más ruhában, parókákban, de a hangja és a szeme elárulja.
A különbség csak annyi, hogy ez Harry háza, és jelentősen levesebb göncöt visel.
Igyekszem kitalálni valami csípős megjegyzést, de az igazság az, hogy a saját nevemet sem lennék képes megmondani, így hát marad a megszólítás.
- Szia - lazának akarok tűnni, mintha nem okozna problémát az, ha beszélnem kell hozzá. A köszönésem hallatára, ahogy sejtettem, összerezzen, és amilyen gyorsan csak tud, leugrik a pultról, hogy takarja magát. Felesleges, ugyanis már láttam, hogy hiányos az öltözéke, ráadásul az álmaimban is mindig előkerül ez a fázis, ha vele álmodom.
- Szent Isten! - megmosolyogtat, amiért felmerül bennem a gondolat, hogy csak provokál és direkt ácsorog olyan pózban egy röpke másodpercig, hogy azért jó rálátásom legyen a lábaira és a fehérneműjére.
- Bocs, nagyon otthon érezted magad. Nem akartam belepofátlankodni a komfortzónádba - de, igazából nagyon is kipróbálnám, milyen helyzetben érzi igazán kényelmesen magát, viszont ezt nem lenne célszerű, sem etikus Harry lakásában közölni.
Pillanatok alatt kirohan, hallom, ahogy a lakás egy távoli pontjáig dobog, ahogy hanyagul a padlónak csapkodja a talpát. 
Csak akkor igyekszem moderálni magam és befejezni a nevetést, amikor meglátom Harryt a lépcső felől jönni. A haja teljesen szét van túrva, a nyakán pirosas foltok és karcok jelzik, hogy sokkalta jobb éjszakája volt, mint nekem, de ettől nyúzottabb is, szóval egálban vagyunk.
- Jó reggelt - felé fordulok és fél kézzel megölelem.
- Ahj, az, jó - morcogva Silver félig meghagyott kávéjáért nyúlt, egy korttyal eltűnteti, a maradék feketét ketté tölti nekünk. - Tejet kérsz bele?
- Nem kösz' - az orrom alatt vigyorgok, mert képtelenség elfelejteni azt az arcot, amit Silver vágott. Abszolút meg tudom érteni, hogy Harry nyakán sosem gyógyulnak be ezek az apró karcok és hegek.
- Mi olyan vicces? - elveszem a felém nyújtott kávét, és amilyen gyorsan csak tudok, beleiszok. Addig sem kell megszólalnom, így talán valamivel több időm van gondolkodni a válaszomon.
- Csak azok az izék...- magamon mutatom, hol vannak a vörös foltjai. - Lehet el kéne fedni valamivel.
- Basszus - az álla alá kap, és dörzsölgetni kezdi.
- Harry, az nem rúzs - hangosabban nevetek. És nem azért, mert ebből ki tudom következtetni, hogy mit művelt vele az este folyamán Silver, hanem mert ettől csak még jobban látszik, és ha nekem feltűnik, akkor valószínűleg mindenkinek fel fog.
- Mindegy. Silvert nem láttad? El akarok köszönni - elgondolkodom azon, megmondjam-e neki, merre ment,  de helyette elintézek egy vállrándítással.
- Nem, miért, itt van?
- Persze. Már egy jó pár napja nem ment haza - a szája sarkában megjelenik egy fura félmosoly. Egy kicsit olyan "biztos-tudod-miért" és egy kicsit "nem-én-akartam-így".
- Értem - mosolygok, de mindeközben frusztrál, mert Harry a barátom, nem tehetem meg, hogy csak úgy kikezdek a barátnőjével, akit láthatóan nagyon szeret, ráadásul én sem vagyok egyedül. 
Sehogy sem jó, mégis kell. Akarom. Ha mást nem, hát egyetlen egyszer, hátha az képes csillapítani bennem a vágyat, hogy egyszerűen a falhoz nyomjam, és elérjem, hogy a nevem sikítsa az éjszaka közepén, ruha nélkül. Hogy a körmeivel nekem is csíkokat marjon a hátamba, kapaszkodjon belém, és minden porcikájával akarjon.
De ez valószínűleg sosem fog megtörténni, és ez így helyes. 
- Megittad, mehetünk? - a mosogató alján koppanó porcelánra észhez térek, gyorsan kiiszom az utolsó kortyot. 
- Persze. Kint megvárlak - amíg Harry utolér, előveszem a telefonom, pötyögni kezdek egy rövid, ám tartalmas üzenetet, „Máris hiányzol, szeretlek”, és rágyújtok. Néhány slukkot követően azon kapom magam, hogy az ablakokat bámulom, keresek valamit, ami arra utal, Silver a közelben van. Egy mozzanatot, ahogy a függöny megmozdul, kinyílik egy ablak, vagy egyszerűen csak meglátom az üvegen keresztül, ahogy a barátjának integetve rátapad. De semmi. Harry is felpillant, de meg sem rándul az arca, feltehetően ő sem látja. Be kell hát érnem a rövidre sikerült találkozásunkkal, és a fedetlen combjaival.
Megőrít ez a rohadt kísértés.

2017. január 21., szombat

34. Két kávé

2014. október 16., este



Átvágok a szűk, egysávos utcán, még időben fellépek a járdára, mielőtt egy motoros lámpája az arcomba világíthatna. Nem tudom ugyanis, hogy mikor történt meg mindez, a körülöttünk zajló őrület, de azzal egyáltalán nem számoltam, hogy majd engem is felismernek, akár csak Harryt. Szóval most idegneek elől bújkálok, és percről percre túlélek.
Megigazítom a sapkám, és amint megnyomom a csengőt, lehúzom a pulóverem ujját, elbújtatva a kézfejem. Rettenetesen fázom, abszolút alulöltöztem az időjárást. A közvilágítás elől menekülve a falnak támaszkodom, várom, hogy meghalljam a már ismerős kattanást. De amíg ez megtörténik, felkészítem a lelkem a feltöltődésre, és már csak a gondolattól, jogy hamarosan Harry fog átöleleni, és nem a tennivalók akarnak maguk alá gyűrni, megnyugszom. Észrevétlenül lassul a légzésem, és mire meghallom bársonyos hangját, már alig állok a lábamon.
- Azt hitted, hogy ölbe tett kézzel várlak bent? - mindkét kezével megtámaszkodik a vállaim felett. Miközben beszél, lehellete az arcbőrömnek ütközik.
- Reméltem, hogy nem - suttogom kettőnk közé. Beszéd közben ajkam az ajkát súrolja. De egyikünk sem nozdul, csak állunk a félhomályban, és élvezzük milyen az, ha eltűnünk egy kapualjban, nem figyel minket senki, és mi is csak a másikat látjuk.
- Gyönyörű vagy - Harry töri meg a beálló pillanatnyi csendet. Egyik kezével a hajamhoz kap, egy olyan tincset túr félre, ami nem is volt útban. - És most már szeretném, ha bejönnél.
- Akkor engedj be - incselkedek vele, a határainkat feszegetem, és mielőtt bármi is történhetne, elrugaazkodom a faltól, egyenest Harry melkasának dőlve.
Mohón utánam kap, tenyere a hátam helyett a csípőmre simul, és a csókomra olyan hevesen reagál, hogy szinte azonnal egybe olvadunk. Finoman húzni kezd befelé, de én egészen addig nem vagyok biztos abban, hogy eljutunk a házba, amíg a lakás bejáratának nem feszül a hátam. A magunk mögött hangosan becsapott ajtó hideg, fémes érintésű üvege a hátam közepénél van, pont ott, ahol a felsőm már felgyűrődött, ezáltal a bőrömön határozottan érzem, hol kezdődik, és hol ér véget a tölgy rész.
Belekapaszkodok az ingébe, ujjaimmal erősen markolom a puha, légies anyagot, és próbálom mozgásra bírni Harry lábait. Kényelmetlen állni, főleg úgy, hogy egyáltalán nem vagyok képes koordinálni a mozgásomat. A végtagjaim egyre gyengülnek, hamarosan fel is adják a szolgálatot, ha Harry nem tart elég erősen, biztosan összecsuklok.
Fél kézzel a lapockámat, másikkal a fenekem alá nyúlva kap az ölébe. Elhúzom az arcom, ajkaimat az állkapcsának vonalához nyomom, és apró csókokat hagyok rajta végig, egészen a nyaka és válla közti részig haladva.
Nem tudom szavakkal kifejezni, mennyi érzelmet szabadít fel bennem, egyszerre semmisülök meg és születek újjá a karjaiban, vissza akarok térni oda, ahol még egy ártatlan kislány voltam, de utána rögvest én leszek a legkevésbé ártatlan nő. De félek, ez nem elég, hiszen fogalmam sincs, mi az a szerelem, már nem, és időről időre az jut eszembe, ez csak vágy, semmi más, mert azért jöttem Londonba, hogy revansot vegyek, és nem azért, hogy fülig beleszeressek valakibe.
Sem Harrybe, sem Zaynbe.
A düh miatt, amit Zayn okoz azzal, hogy ismét a gondolataim fő tárgyává próbál válni, erőt veszek magamon, ledobom a cipőm, és gombolni kezdem Harry nadrágját. Szabályosan ideges vagyok, amit elsöprő szerelemnek álcázok, siettetem az eseményeket, és hamar sikerül meggyőznöm őt arról, hogy lépjük át a romantikus bevezetést.
- Sil? - kissé döbbenten húzódik el tőlem, remegő kezeimnek segítve bújik ki a felsőjéből- Baj van?
- Fogd már be - nevetek és úkból megcsókolom, hogy érezzem a pillangókat csapdosni a hasfalamon, remegni a lábam és a félelmet, hogy ez bármikor eltörhet.
Minden egyes pillanat és mozdulat arról árulkodik, hogy ez a fiú mégis csak szeret engem, mert hiába minden próbálkozás, a kapkodás, érezteti velem, hogy ez nem csak egy éjszaka, és én nem csak azért vagyok itt, mert elfáradtam, magányos vgyok, vagy ideges. Okkal jöttem ide, és nem zárkóztam be a szobámba. A sors intézte úgy, hogy ismét keresztezzék egymást az útjaink, pont úgy, ahogy most kezünk, s lábunk összeakad. A legnagyobb baj csak az, hogy továbbra sem vagyok képes elfelejteni, miért jöttem, és mi, vagy ki akadályoz meg a célom elérésében.
Félek. Félek attól, hogy valamit elrontok, hogy az érzelmeim fognak irányítani és nem a józan- esetenként kevésbé józan- eszem.
Harrynél ér a reggel, az éjszaka, és még néhány. Igyekszem csírájában elfojtani Zayn gondolatát az elmémből, és ha ennek az az ára, hogy minden este lefekszem a barátommal, akkor megteszem, mert jobb ötlet talán nincs is.
Három napja nem mentem haza. Nála töltöm minden szabad percem, amikor nem megyek dolgozni, vagy nem az egyetemmel levelezek a halasztásomat illetően.
Már csak néhány hónapom van, és döntenem kell, leállok, befejezem ezt az egészet, és január végén sírva, megtörve térek vissza a könyvek és beadandók közé, vagy magányos királynőként hagyom magam mögött Londont, és a szívem helyett Harryét zúzom össze.
- Szivem, itt vagy? - megkönnyebbülök a hangjától, hogy végre kiszakadhatok a gondolataimból.
- Igen! - szaladok, mintha az életem múlna rajta, és ha nem lenne tele mindkét keze kávéval, valószínűleg a nyakába is ugranék, hogy ott folytassunk mindent, ahol előző éjszaka abbahagytunk.- Szia- össze-vissza puszilgatom, magamhoz ölelem. Mintha évekre távol maradt volna.
- Szia - a nevetésétől kiráz a hideg és minden sejtem sikítva ájuldozik. - Na, mi az? Még egy órája sem mentem el itthonról.
- Nem tudom. Hiányoztál - lenyugszom és boldog kiskutya helyett a szerelmes lány bőrébe bújok, elveszek a kávét, amit felém nyújt és apró csókot lehelek a szájára. - Köszönöm.
- Nincs mit. Remélem nem hűlt ki nagyon, kerülővel kellett az autóhoz mennem, mert követett pár lány és...- hirtelen befejezi.- Nem is tudom, mit hittem. Mindegy.




2014. október 18.



A hetek elteltével egyre inkább azt veszem észre magamon, hogy történjék bármi, feszült és ideges vagyok. Szabályosan félek utcára lépni, mert azt várom, mikor botlok bele egy rólam szóló cikkbe, mikor hallom ki a nevem egy beszélgetésből. Talán csak paranoiás vagyok, de úgy érzem, mindenki meg akar ölni a pillantásával.
Ez ma sincs másképp. Épp csak annyi időt töltök emberek közt, amennyit nagyon muszáj, csak beugrok egy Starbucksba, mert hiába minden félelmem, már borzasztóan hiányzik az a fajta túlzás, nyüzsgés és fellengzős szó, amivel ott találkozhatok. Több hónapja nem merészkedtem erre, pontosan abból kifolyólag, ani velem történik, mert szinte minden nap megjelenik rólam valami hihetetlen ostoba iromány, miszerint újra visszatértem régi önmagamhoz, aki csak akkor érzi jól magát, ha rengeteg alkohol és lányok garmadája vesz körül. Pedig ez ostobaság! Számomra jelenleg csak és kizárólag Silver létezik, a vele töltött nyugis esték, amikor betoppan a lakásomba, és fél óra múlva már mindketten kényelmes göncben fetrengünk a kanapén, a tévét bámuljuk, vagy egymást. Egy csepp rosszérzésnek sem kéne felbukkannia, mert ő a barátnőm, és igenis hűséges vagyok. Mindig is az voltam.
A soromra várva arra kell kényszerítenem magam, hogy ne figyeljek oda, amit két-három lány magyaráz mögöttem.
- Minden nap felnézek arra a blogra! - nem látom az arcukat, de ehhez a hanghoz tipikusan egy olyan lányt tudok elképzelni, aki Louis öltözködési stílusát próbálja lekoppintani egy kicsit csajosabb kiadásban. Még abban is egész biztos vagyok, hogy fekete Adidas cipője van. Természetesen Superstar, mert miért ne!?- Kíváncsi vagyok, hogy mik fognak még kiderülni!
- Jesszus, gondoltátok volna ezt pár éve? Emlékszem, évekkel ez előtt még teljesen elvarázsoltak a göndör fürtjei, meg a cuki mosolya, de ha tényleg ezt tette..! Undorító! - magasabb hangja van az előtte megszólalónál, és azt hiszem ő állhat közvetlenül mögöttem. Miközben magyaráz, dob egyet a haján, és a copfja vége megcsapja a hátam.
- Várható volt, mert tuti nem léteznek ilyen tökéletes srácok! Mind hülye - a harmadik lányt inkább az elsőként felszólalóhoz tudnám hasonlítani. Hosszú, barna fonat, farmer és amerikai sportpulcsi.
Szent ég, Harry, hova kerültél!??
- Azért nem kell folyton az exedből kiindulni - újra a Louis-lány beszél, hangosan nevet.- Mindenkinek vannak hibái, csak pechjére Luna nem tartogatja magában a történteket.
- Fel is nézek rá emiatt! Bátor lány, legyen bárki!- a sértődött lány, a harmadik, biztos most van túl egy csúnya szakításon. Már amennyire egy tizenhat-hét éves életében van ilyen. Sajnos, velük ellentétben, én ennyi idősen egész más gondokkal küzdöttem. Akkor még azon izgultam, vajon meddig tarthatok fennt egy imidzst, ami lehet, hogy a legkevésbé sem komoly, de legalább túlnyomó részt azt a Harry Stylest takarja, aki én vagyok. A holmes chapeli kölyök, aki épp csak leporolta magáról a pékségben rátapadt lisztet, máris emberek ezrei előtt énekli a színpadon, mi tesz egy lányt gyönyörűvé.
- Valaki azt mondta, kamu az egész - megint az első felszólalót hallom.- De nem érdekel, ha igaz, ha nem, a sztori nagyon jó.
Türelmetlenül állok a sorban, toporgok idegességemben, és már nem tudom hova igazítani a kapucnim. Zavar a hajam, kénytelen vagyok levenni a sapkát néhány másodperc erejéig, hogy áttúrhassam, mindezek mellett tisztában vagyok vele, hogy ha megteszem, rögtön felismernek. Ők szerintem még egyetlen tincsemről is kiszúrnának a százezres tömegben.
Kényelmetlenné válik minden, az állás, a ruháim, és alig várom, hogy megkapjam a kávém és eltűnjek innen minél messzebbre.
- Hello, mit adhatok? - idegesen dobolok az ujjaimmal a pulton, alig várom, hogy végig mondja a köszönést és érdeklődést a pultos.
- Szia, egy lattét kérek - többször is megköszörülöm a torkom, elnézek máshova. - Sőt, legyen kettő, légyszi' - odaadom az árát, és amikor megkérdezik, mit írjanak rá, egy pillanatra lefagyok, aztán kibukik belőlem- Harry.
Egy mosollyal nyugtázza a lány, hogy értette, és már neki is áll valaki tejet gőzölni, megcsapja az orrom a frissen darált kávé illata, és én a pult oldalának támaszkodva írok egy üzenetet Silvernek, hogy nem sokára otthon leszek.
- Egészségedre! - a papírpoharak alja halkan koppan a pulton, felnézek a telefonomból, és egy hangos köszönöm után kivonulok. Nyomomban a három lány, vihogva szürcsölik a karamellás italukat. Tudom, hogy utánam jönnek, folyton a közelemből hallom a csacsogásukat, hogy egyikük sem mer megszólítani, és csak ráteszek a lapáttal minderre avval, hogy látvánosan nyomom meg a centrálzár nyitógombját, és határozott léptekkel közelítem meg az autóm. Próbálom nem magamra önteni a kávékat miközben kinyitom az ajtót, és beszállok.
Nem mertek közelebb jönni, mint tíz-tizenkét méter, de nem is baj. Nem vagyok biztos abban, hogy lett volna türelmem olyan kérdésekre válaszolni, ami egy idétlen kislány agyszüleménye alapján vetődik fel. Mert mostanra megbizonyosodtam afelől, hogy Luna egy nagyon maximum tizenkét éves kislány, és nem is hibáztatom semmiért, hiszen valószínűleg csak azt teszi, ami boldoggá teszi, és csak sajálni tudom mindazokat, akik komolyan veszik ezt, attól függetlenül, hogy az állítólagos történetem egy-egy ponton kísértetiesen hasonlít az iskolában töltött éveimre, de ez csupán a véletlen műve lehet.





2016. november 2., szerda

33. Mellékhatás

2014. október 8.

Magamon érzem mindannyiuk tekintetét a vacsora alatt, amitől annyira kellemetlenül érzem magam, hogy sorra tüntetem el a poharamból a bort. A beszélgetések céltalanul keringenek a fejem felett, leginkább a meghökkentségtől inkább meg sem szólalok, csak ha kérdeznek, miközben érzem, hogy az elfogyasztott alkohol mennyiségével  arányosan az alsó ajkam egyre jobban zsibbadni kezd, a fogaim pedig tapadnak a bortól.
- Elnézést, mindjárt jövök - a szalvétám kiejtem az ölemből, remegő kézzel nyúlok le érte, de a ruhám olyan rövid és ismeretlen, hogy nem vagyok biztos magamban.
- Parancsolj - Harry sokkal gyorsabb nálam, mire észbe kapnék, már a kezembe nyomja a háromszögre hajtott papírt.- Minden rendben?
- Persze, csak melegem van, tényleg egy perc és visszajövök - megpróbálok rámosolyogni, és reménykedem abban, hogy sikerül meggyőznöm őt, de amikor felállnék a helyemről, ő még mindig az ujjaim szorongatja.- Tényleg. - Jelentőségteljesen nézek a kezére, homlokon puszilom, aztán olyan gyorsan tipegek ki, amennyire csak engedi a cipőm.
Elnavigáltatom magam a mosdók felé, de mielőtt bemennék, megállok az ajtó előtt. Tulajdonképpen mit is akarok? Elmenekülni? Nos, igen, de mi elől is? A saját születésnapomon nem viselkedhetek úgy, mint egy rossz kamasz, ideje lenne kinőni az effajta problémamegoldó módszereket. De ott sem tudok maradni, fullaszt a feszültség, ami árad a társaságunkból. Álszent mosolyok és együttérző pillantások kereszttüzében ülök, mintha értékelnem kellene, hogy Harry barátai eljöttek családpótléknak, ahelyett, hogy apával és a nagynénémmel tölthetnék néhány kellemes órát, olyan ruhában, amiben valóban jól érzem magam, esetleg Harryvel, hogy a saját szememmel láthassam, szent a béke a két férfi közt.
- Átkozott női wc. Többet nem szeretnék utánad menni - tudja, érzem rajta, hogy tisztában van a tervemmel. Legalábbis az egyikkel.
- Mi? Nem, én csak, szóval melegem van, azaz csak volt. A bortól. Mert kicsit többet ittam belőle. De minden oké, jól vagyok, nem rúgtam be, még csak részeg sem vagyok, csak melegem volt - minden atomomban és sejtemben érzem a régi, igazi önmagam, ahogy próbálja leszakítani a láncait, itt akar lenni, velem, hogy újra normális lehessek. Önmagam. Csakhogy muszáj elnyomnom magamban őt, nincs rá időm, sem szükségem.
- Jól van, csak vicceltem - nevetve szájához húzza az arcom, és elnyújtott puszit nyom a pirosítófoltom kellős közepére. - Levegőzhetünk, ha gondolod - fejével int a többieknek, hogy nem sokára viszaülünk hozzájuk, engem pedig karon fog, és andalogva kisétálunk a kerthelyiségbe.
- Jó itt - ez minden, amit képes vagyok kinyögni, mert más értelmes mondat nem jut eszembe.
- Baj van, Sil?
- Nincs, miért lenne? - kár lenne tagadni, bár még én se tudom, egyáltalán mi az, amit érzek.
- Születésnapod van, és mégsem örülsz. Mi hiányzik? Vagy mit tehetnék, hogy jobb kedved legyen? - szorosabban fog, érzem, hogy ezzel tart egyben. Apára gondolok, és anyára. Anyára, akinek nem csak a gépe késik, vagy lekéste a vonatot. Anya lekéste az életem, a felnőtté válásom. De nem hibáztatom, mert ő maradni akart. Tudom. Csak épp nem volt rá lehetősége.
- Csak félek, hogy hol járhat apa, és.. - képtelen vagyok mindezt kimondani. Elég ránéznem, máris látom rajta, hogy megváltozik a pillantása, az arca, az egész testtartása. Elhúzott szájjal rántom meg a vállam. - Tudod, anya.
- Oh - nem hiszem, hogy belegondol ebbe bárki is, függetlenül attól, hogy tisztában vannak-e az anyám halálával vagy sem, de Harry pontosan az az ember, aki ha nem magáról van szó, borzasztó simulékony. Könnyen ráhangolódik az ember hangulatára, ha arról van szó. - Nem akarsz itt lenni? Miért nem mondtad? Biztos vagyok abban, hogy Samantha meggyőzhető lett volna.
- Miért viselkedtél mostanában így? Mi történt, Harry? - figyelembe sem veszem a kérdéseit. Hallom, értelmezem, de félreteszem későbbre. Most nem ezek a legfontosabb kérdések.
- Semmi, hogy viselkedtem? - a hirtelen váltásom egy kicsit ránt is rajta, meg lökdösi is, de elkapja a fonalat, és tudja tartani a lépéstempót a gondolataimmal.
- Távolságtartóan - gondolkodás nélkül rávágom, amitől hátra hőköl.
- Csak féltelek. Tudod, elég messzire mennek mostanában az emberek. Nem akarom, hogy túlságosan belekeveredj - amióta megpróbálom legyűrni magamban a régi Silvert, azóta olyan, mintha Harryt se ismerném. Sőt. Igazság szerint csak a régi, tizenéves Harryt ismertem igazán, a mostanit csak felületesen. Keresem a szerelmem, a srácot, aki felébresztette, majd kegyetlenül ki is végezte a pillnagóimat, de nem találom. Ez csak a teste, leginkább a szeme. A szeme semmit sem változott, de a hangja, a viselkedése, a hozzáállása sokban különbözik a tizennégy éves Harryétől.
- Nem fogok, ígérem - kettőnk közé suttogom, ujjaimmal megkeresem a tenyerét, ami még mindig kétszer akkora, mint az enyém, és biztonságot keresve fonom egybe kezét a kezemmel. Szeretném megint azt érezni, hogy ő az igazi. Szeretnék egy ilyen csodálatos emberrel megöregedni, kettesben tervezni, és minden nap reménykedek abban, hogy igazi szerelemmé válhat egy nap a ragaszkodásom, a rajongásom, és minden, amit jelenleg érzek Harry iránt.
- Elmesélnéd nekem, hogy mit kaptál cserébe? - kíváncsiskodva, bortól incselkedve teszem fel a kérdésem, amit már régóta őrizgetek magamban. Ápolgattam, vigyáztam rá, hogy most, az én napomon, a társaság fürkésző tekintete elől meglépve vághassam hozzá.
Sosem mondta még el nekem elejétől a végéig a teljes történetet, hogy évekkel ez előtt mit ajánlottak neki azért, hogy elhívjonn valahová egy hibbant, keresztény lányt. 
- Cserébe? Ezt nem értem - a kezeinket nézi, ahogy hüvelykujja finomat körözni kezd a kézfejemen és biztosan észrevette, hogy libabőrös lettem. De ezt persze nem érti. Hiszen úgy gondol erre, mint egy rég elmúlt hibára. Engem mégis érdekel.
- Menjünk be. Samatha ki fog borulni - elengedem a kezét és egyenesen az asztalunkhoz sietek.
- Várj, Silver. Előbb mondd el, mit akarsz tudni? Miért kaptam volna bármit is? - visszatart, de csak legyintek.
Azt utálom a legjobban magamban, hogy elég pár pohár, és teljesen begolyózok, össze-vissza kezdek beszélni, mint egy félőrült. Ilyenkor nem találom a határt McCornic és Fernsby között. Elmosódik.
- Minden okés? - pillant fel Louis, szája széléről letörölve egy kis mártást.
- Persze, minden okés - ismétlem, és visszaülök Sam mellé. Közelebb hajolok, és megölelem a nagynéném.
- Biztos jól vagy? - néz rám, mintha sosem tettem volna ilyet.
- Most már igen, csak tényleg rettentően melegem volt - elkápráztatok mindenkit a hamis mosolyommal, de gondolatban egész máshol járok.
A szám szélét rágcsálom, próbálok a jelenben maradni, de akárhányszor Zaynre nézek, elfog a pánik, és eszembe jut egy réges-régi koraeste.


2009. október 27.

Hazafelé menet rugdosni kezdem a lehullott leveleket. Idegesít a hangja, ahogy susognak a bakancsom alatt, mégsem hagyom abba. Lelépek a járdáról, követem a színes, hömpölygő levélkupacot. A tüdőm megtelik a ködös, nyirkos levegővel, és amikor kifújom, a lehelletem kavarogva illan el az őszi estében.
Mozgást hallok. Az enyémhez hasonló lépteket, mégis valamiért másabbak. Felnézek a sálamból. A járdán, a kerítés tövében áll, mellső lábaival a levelek közt kutat. A vér megfagy bennem, az arcom bizseregni kezd, ahogy felkapja a fejét. Megállok, mintha a talpam beleragadt volna az aszfaltba. Nem mozdulok, ő sem, csak nézek rá, a légzésem szaporábbá válik, de a tekintetem nem tudom elszakítani a barna szempártól.
Ugatni kezd, elindul felém, a szívem hevesen ver. Már nem is hallok semmi mást, csak a lépteit, ahogy kapkodja a mancsait egymás után. A távolság egyre csökken köztem és közte. Még mindig ugat. Egyre hangosabban, a látványa továbbra is bénítóan hat rám. Nem tudok tenni semmit, csak sikítok. Félek, a lábaim remegnek. Hirtelen megáll. Figyel a hangomra. Megérzi a félelmem. Hangosabban ugat, még közelebb jön. Valami meggátolja. A hátsó lába egy letört ágba gabalyodik. Azt hiszem, nyerhetek némi előnyt, egészen addig, amíg át nem lépi egy könnyed mozdulattal, ezzel kettétörve a karomnyi gallyat. A félelemtől levegőt is elfelejtek venni. A szemeit bámulom, a sárgás íveket a barna foltok körül, az íriszeit. Képtelenség ekkora távolságról ilyen pontosan végigmérni az apróra húzott szempárt, én mégis ezt teszem. 
- Bonnie! Gyere vissza! - egy női hang üti meg a fülem. Az izmai megfeszülnek, még csahol felém.
Ahogy itt állunk egymással szemben, a képzeletem továbbgondolja a találkozásunkat. Magas falakat, egy láthatatlan határvonalat építek magunk köré, amit nem léphet át se ember, se állat. Hárman vagyunk. A németjuhász, a félelmem és én. Szabályosan bámulom a kutyát, még akkor is csak azt az egy pontot nézem, amikor a gazdája elhúzza maga felé. 
Még mindig nem mozdulok. Hallom a póráz kattanását, a kutyát rángatja a gazdája. Eltűnnek a sarkon, az elmúlt másfél perc a semmibe vész, de én még mindig egy helyben állok. Már a gyomrom is remeg, a kezeim közül kiesik a telefonom. Fejje lefelé pattan párat a betonon. A közelemben érzem, izgatottan lubickolok a saját félelmem alkotta világomban.
Későn érek haza. Apa nem szól semmit, a nappaliban ücsörög, kezében hatalmas újság, a konyhából kiérződik a vacsora illata és az esti zöldteája. Még mindig a kutyára gondolok, és arra, hogy miért akartam, hogy rám támadjon. Vártam, izgultam, féltem, akartam, de nem történt semmi. Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy érezte, amit én, tudta, mire gondolok. Tisztában volt vele, hogy rajta áll vagy bukik az egész, mert a markában tartott a rettegés, és ha megtette volna, bele tudnék törődni a harapásába. 





2014. október 16.

Lustán vonszolom a lábaimat. Egész éjjel Luna újabb bejegyzésén dolgoztam, most pedig minden, amire vágyom, az egy nagy bögre kávé, vajas keksz és pihenés a nappaliban.
Egy hete minden hajnalban arra ébredek, hogy ugyan az a szempár üldöz, de most már nem a rajzos képű kutyát látom körötte, hanem Zayn arcát, a szigorú vonásait, a tökéletesen beállított haját, a szigorú szájtartását, és a távolságért kiáltozó mozdulatait.
Aludni akarok, szabadulni ezektől a rémképektől, Harryvel lenni, aki megnyugtat, nem faggat. Samantha viszont ezt nem díjazná, főleg, hogy ma délután lapzárás lesz, és már most késésben vagyunk. Szörnyen.
Az asztal felett görnyedek, órák telnek el. Időnként felállok, bögrével a kezemben közelítem meg az automatát, feltankolok kávéval, majd visszasietek. Mindenki ezt teszi. Fáradtak vagyunk, kimerültek, ennek ellenére végzi mindenki a munkáját, az utolsó simításokat végzik, a helyesírást ellenőrzik, a képminőségeket. Én viszont csak ülök, bámulom a semmit.
Zaynre gondolok. Hiányzik az a féle borzongás, amit a jelenléte okoz. Annyira más, mint Harry. És ismételten csak ott lyukadok ki, hogy egymás mellé állítom mindazokat a gondolatokat, érzelmeket, amiket kiváltanak belőlem, és hasonlítgatom. Nincs két egyforma, Harry neve alá sokkal több pozitívum kerül a képzeletbeli táblázatomba, Zayn azonban az ismeretlen, izgalmasabb dolgok irányába húz. Az egyikőjük egy sötét, misztikus, félelmetes irányba visz, a másikat viszont akarom. Azt akarom, hogy szeressem, és ő is engem. Jóleső életet akarok vele, egy kényelmes boldogságban. Harry tipikusan az az ember, akiben semmi rosszat nem lát az ember, én is egyre kevéssé emlékszem arra, amit ellenem tett, és pontosan ez az a jóság, ami unalmassá teszi az érzéseim iránta. Nem őt. Ő sosem lesz az. De Zayn.
Őt ismerni akarom. A sötétben tapogatózni, felfedezni, újat látni. Olyan érzésem van vele kapcsolatban, mintha képes lenne felnyitni a szemem, megmutatni az árnyoldalt egészen új perspektívából.
Hiába fogy a kávém, az energiaszintem egészen mélye zuhan. Vegetálok, nézem, amit egy hét alatt összeírtam. Keresem benne az értelmet, a szövegeket összekötöm, formázok, de nem fogom fel teljesen a tetteimet. Gépiesen mozdul a kezem, több órányi munkám küldöm tovább Samanthának. A válaszát nem várom meg, kiiszom az utolsó kortyot is a bögrémből, lecsukom a laptopom, és otthagyom az asztalomon. Magamra kapom a kabátomat, megkeresem a táskám, és írok egy sms-t Harrynek, hogy végeztem.
- Szia - lekapcsolom a lámpát, a telefont a fülemhez szorítva megyek végig a folyosón. - Nem zavarlak?
- Nem - mintha csak töltőre tenném magam, a hangja eltelíti a lényem, és csak rá figyelek. - Érted menjek?
- Kocsival vagyok - integetek mindenkinek, aki még bent van, ahelyett, hogy a családjával vacsorázna. - Csak hallani akartam a hangod.
- Édesem, fáradt vagy? - minden apró figyelmessége simogatja a lelkem, és ha nem törné a sarkam annyira a cipőm, egyenest hozzá mennék, ha kellene, még a kerítésén is átmásznék, hogy hozzábújhassak.
- Kicsit. Este átmehetek? Borzasztóan hiányzol - kis híján elcsuklik a hangom.
Gyűlölöm a magányom, az egyedüllétem. Utálom, hogy minen gondolatom Luna, a munkám, és már abban sem vagyok biztos, hogy ketté tudom választani a kettőt. Ráadásként pedig itt van Zayn, aki nem túl meglepő módon, ismét kísérteni kezdett.
Minden nap felszakítok egy sebet, hogy Luna bezsebelhesse az elismerő szavakat, közben pedig saját magamat vágom pofán. Ezt a mellékhatást pedig csakis Harry tudja elmulasztani, azzal, hogy szeret, hogy nem kérdezget, ha nem muszáj.

2016. augusztus 10., szerda

32. Káosz két lépésben

2014. október 8.

Harry egész nap kerül, dúdolgat mindenfélét, de egy mondatot sem képes befejezni, és ha kérdezek tőle valamit, akkor sületlenségeket válaszol.
- Mondd, neked mi bajod van? Olyan vagy, mint aki teljesen más világon jár - még a láz gondolata is átfut az agyamon, és menet közben kapom el Harryt a folyosón. Tenyeremet a homlokára tapasztom, de betegségnek semmi jele.
- Nincs semmi baj - kézfejem a szájához húzza, apró puszikat hagy rajta, majd elengedi - Rémeket látsz. Később egy kávé?
- Nem lehet, Samantha megölne, ha megint lepattintanám - szemforgatva állok, pedig tudom, hogy igaza van. Nem hanyagolhatom a családom Harry miatt, neki is kell helyet szorítanom a sűrű, programokkal és határidőkkel tarkított napomban.
- Rendben, akkor estefele hívlak - nehéz hozzászoknom, hogy gondolkodás nélkül megérint, megfogja a kezem, vagy átöleli a derekam. A legváratlanabb pillanatokban csókol meg, akár az egész épület szeme láttára, és nem törődik semmivel. Harry bátor, makacs, törtető, és minden alkalommal élesen visszavág a viselkedésével Lunának.
- Vigyázz magadra - beletúrok a hajába, ami egyre dúsabb és fényesebb. Szebb haja van, mint nekem, de szerencsére minden engedélyt megkaptam arra, hogy a sajátomként birizgáljam.
Biccent, és elfordul, nem is mond semmi mást. Fáj. A keserűség végigszánkázik minden porcikámban, és kiráz a hideg. Ez persze nem az a jóleső bizsergés, ami általában végigcikázik az ember gerincén, ha szeret valakit. Ez más. Rosszabb. Talán azért, mert másodszorra szerettem bele valakibe, akibe nem kellett volna, hiszen láthatóan a történelem ismétli önmagát. A szánalom, a sajnálat legyőzte Harryt, engem peig újból eltipor.
Úgy nézek utána, hogy már csak egy apró, hajszálnyi erő választ el attól, hogy kilyukasszam a hátát, de nem néz vissza. Próbálja leplezni, de nem megy, érzem, hogy ideges. Sűrűn a hajába túr, látványosan szenved, amikor meglöki a forgóajtót, ujjnyomait gondosan otthagyva az üveglapokon. A tinilány a fejemben ismét tombolni kezd, összeesküvés elméleteket gyárt, én pedig a lehető legkevesebb feltűnést okozva ülök vissza az asztalomhoz. Bezárok minden felesleges ablakot, az összes zene és zajforrást leállítom a laptopon, és egy teljesen új dokumentumot nyitok. Folytatom a történetet Lunáról, beleszőve a kérdést, vajon hányszor tudja eljátszani a bizalmát egyik ember a másiknak.
A válasz egyszerű, és nem is nehéz bevallanom magamnak. Végtelenszer, pláne az én esetemben, mert ha egyszer megszeretem, akkor megvakulok. Most még ráadásul egyéb tényezők is sikeresen elvonták a figyelmem. Harry még mindig ugyan az a kölyök, aki ha egy csepp figyelmet kap, valami megváltozik benne, és minél több szempár figyeli a mozdulatait, ő annál nárcisztikusabbá válik. És minél erősebb benne ez az érzés, nekem annál jobban fáj a marása. Kell pár perc, hogy tiszta elmével, nyugodtan állhassak neki a munkának. De a nehezbítő körülmények továbbra is itt vannak, pláne ma.
Sorra érkeznek az sms-ek, Samantha bárgyú vigyorral jár-kel a közelemben, mindenki mosolyogva beszél hozzám, ölelgetnek. Jelzésértékűen leengedem a rolót a folyosóra néző ablakomon, percekig csak járkálok körbe-körbe.
Haragudni akarok Harryre, magamra, a múltra, a jelenre, a jövőre, mindenre, és mindenkire ami, illetve a legfontosabb, aki valaha is részese volt az életemnek. Dühből, mélyről jövő gyűlöletből vagyok képes csak olyan dolgokat írni, ami megfelelő méreteket ölt tizenkét-huszonnégy óra leforgása alatt. Máskor könnyen, vagy legalábbis könnyebben ment, mint most, és akkor született jó pár cikk, amivel akár napokra, hetekre térdre kényszerítettem Harryt. Dühöngött, volt, hogy napokig hozzá sem lehetett szólni, de engem akkor is közel engedett. Most viszont én vagyok az egyetlen, akit eltaszít. Pontosan azóta, hogy részegen elküldött maga mellől.
Akkor kezdődött minden, de hiába próbálom összerakni a dolgokat, nem sikerül. Valami nem stimmel, hiszen Harry akkor még nem olvashatta Luna legutolsó bejegyzését múlthétről. Akkor még én se tudtam róla.
"Harry az a fajta tinédzser volt, akit rühelltem. Mindenkit bántott maga körül, fellengzős, nagyképű és beképzelt volt. Majdhogynem mindenkit levegőnek nézett, miközben egy félmaréknyi idiótának tett szívességet azzal, hogy megalázott egy ártatlan lányt."
Kristálytisztán emlékszem ezekre a sorokra, és bármennyire is fájt, marcangolt, folytattam. Muszáj volt folytatnom. Ugyanis így kezdődött minden. Mármint a tényleges történet, a bosszúm, mindenem. De most, hogy leírtam, hogy megléptem ezt, és látszólag átlendültünk a kritikus ponton, valami megváltozott. Máshogy reagál, a viselkedése néha elviselhetetlenül rideg, érzelemmentes, mintha hibáztatna a múlt miatt.
Egyetlen esemény jut eszembe, ami miatt eddig sikerült a vérnyomásom az egekbe pumpálni, de anya halála mostanra inkább csak keserűséget és szonorúságot ébreszt bennem. Nem tudok dühösen fújtatni, szidni orvosokat, kórházat, sorsot, ezért aránylag hamar feladom a harcot. Ma egyáltalán nem sikerül semmi, mihaszna, felesleges embernek érzem magam. Hogy a magány ne emésszen fel teljesen, visszakapcsolom a zenét, de csak egész halkan. A lejátszási listán automatikisan követik egymást a toplistás dalok, köztük nem egy, ami Harry hangjával kezdődik, vagy vele ér véget. Némileg azért büszkeséggel tölt el, hogy már soronként képes vagyok megkülönböztetni a hangjukat, és felismerem az akcentusuk. Liam és Zayn a legkönnyebben felismerhető számomra, de persze Louis és Niall orgánumát is könnyűszerrel elkülönítem Harryétől. Mostanra már a szöveg is foltokban ugyan, de már felrémlik bennem, értelmet tudok adni minen gondolatnak, és akarva-akaratlanul is a mindennapjainkra próbálom átkonvertálni a sorokat.
- Silver, hahó - Samantha széles vigyorral lép be, nem bajlódik holmi kopogással.- Szivem, van egy kis meglepetésem számodra.
- Nekem? - hirtelen kapom fel a fejem, kihúzom magam a székben, úgy teszek, mintha épp nem lennének kicsinyes problémáim.
- Igen, neked. Öltözz, kint kezd hűvös lenni - integetve lépi át megint a küszöböt, hogy aztán elnyelhesse a kisebb tömeg a folyosón.
Utálom, amikor valaki így viselkedik, mert sötétben tapogatózom, és ettől bizonytalanná válok. De jobbnak látom felvenni a kabátomat, mielőtt lekapcsolnám a villanyt és magam mögött hagynám a kicsinyke irodát.
- Hova megyünk? Ugye haza? Hulla fáradt vagyok - erőszakot alkalmazva dobom a vállamra a táskám, de a nagynéném pillantását meglátva, ahogy villog benne a büszkeség és titokzatosság, tudom mire számíthatok.- Szóval nem. Oké.
- Jól fogod érezni magad, ígérem - elkapja a karomat és a parkolóban ácsorgó autójához kísér. - Viszont sietnünk kell, gyorsan hazamegyünk, átöltözünk, és már mehetünk is!
- Sam, aranyos tőled, de erre igazán semmi szükség - valójában csak semmi kedvem bájologni, mikor épp saját magam alatt vágom a fát, érthetetlen okokból távolságtartónak érzem a barátom, és mindezek tetejébe, a mai napig Zayn szavain kattogok, akárhányszor elbambulok.
- Születésnapod van, még jó, hogy szükség van erre!
És mivel Samantha igazi főnök, egy törtető, én szót fogadok neki, és további civakodás helyett beülök mellé a kocsiba, és hagyom, hogy furikázzon ide-oda. Széles ívben hajt be az utcába, és annyira siet, hogy alig állítja le a motort, máris a bejárathoz igyekszik.
- Na, nem jössz!? - felvont szemöldökkel pillant hátra, amíg a kulcsokkal szenved, én viszont komótosan vánszorgok utána, körültekintően lépdelek a reggeli esőtől nedves járdán. Nem akarom pont ma összetörni magam, mert mégis csak születésnapom van. Hülyén néznék ki a családi fotókon bucira dagadt pofival és horzsolásokkal tarkított alkarral.
- De, megyek, nem látod?
- Lehetnél lelkesebb is! - csicseregve vágtázik be, és mire én elérem az előszobát, addigra már mezítláb csattog fel a lépcsőn, nem sokkal később pedig becsapja maga mögött az emeleti fürdő ajtaját,
Persze, lehetnék, de azt sem tudom, miért nem mehettem ma reggel külön az irodába, miért kellett Samanthával egy egész órával előbb elindulnom, amikor csupán annyi történt, hogy kerülő úton mentünk, és a város majdhogynem túlfelén, de legalább négy utcára a belváros túlfelén indítottuk a napot egy-egy bögre forró kávéval. Most pedig kétségek közt ácsorgok a nappali és az előszoba közt, félig kigombolt kabátban, levetett cipővel. Hova induljak, merre menjek, készülődjek-e, és ha igen, egyáltalán hova?
- Sam, és tulajdonképpen most mi lesz? Mármint, öhm - a kabát után a vékony pulcsimat is áthúzom a fejemen, ezért meg kell állnom a lépcső alján. Tompa választ hallok, de a felét sem értem.- Mit vegyek fel, ha ez nem jó?
Megint csak a zubogáson át szűrődik ki valami, ami számomra legfeljebb sustorgásnak hangzik. Megrázom a fejem, az eddigi öltözködéstől összekócolódott hajam próbálom vállalhatóbb formába hozni, mikor belépek a szobámba, és hirtelen minden megválaszolatlan kérdésem elillan. Az ágyamon egy fehér doboz hever, tetején lilás árnyalatú kártyácska kitámasztva, a gardróbom ajtajára ki van készítve egy ruha, az asztalomon pedig egy kicsi, de színpompás csokor van. Na jó, igazából látszik az elrendezésen, hogy hosszú tízpercekbe tellett beállítani mindent, mérnöki pontossággal.
Eláll a lélegztem, néhány lépés után megérzem Harry illatát a levegőben. Határozottan átitatódott a parfümével a levegő, nem sokkal korábban járhatott itt, legfeljebb húsz-huszonöt perccel előttem.
- Boldog születésnapot - első reakcióként felsikoltok, a hangom sziréneket megszégyenítő módon hasít a levegőbe, Harry arcára pedig kiül a pánik.- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni - nevetve ölel magához, apró puszikat hagyva a hajamban.
- Most mondanám, hogy nem ijedtem meg, de a szívem még mindig nem ver rendesen - magamhoz húzom, mélyen beszívom az illatát. Hátborzongató, hogy felismerem a jelenlétét, de mégis jó. kárhányszor megérzem ezt az illatot, a pillangók lenyugszanak a gyomromban, és elmulasztja a stresszt. Még ha maga Harry is az okozója.- Köszönöm.
- Samantha előre figyelmeztetett, hogy rendetlenség van nálad - még mindig ölelem, el nem engedném semmi pénzért, pedig tisztában vagyok azzal, hogy mit néz.
- Ez nem volt szép tőle - hátra pillantok a csatatérre, ami az ablakom és az asztalom közt látható, és napról napra rosszabb a helyzet; könyvek, papírok, mappák, minden, amiből tanulok, informálódok, vagy Sam rámsózza, hogy olvassam át helyette, mert neki elég a zanzásított változat.- De hogy jutottál be? - ellépek tőle, csípőre tett kézzel várom a választ. Nem haragszom, szó sincs erről, de a nagynéném a saját kulcsával szenvedett, az enyéim pedig a táskámban vannak.
- A kulcsoddal. Nagyon könnyű kihalászni a táskádból - kisfiús vigyorral próbál lenyűgözni, azt hiszi haragszom, pedig végtelenül aranyosnak találom, hogy ilyeneket tesz miattam.
- Akkor ideje megtennem néhány biztonsági lépést, de előtte meginterjúvolom az én drága nagynéném, hogy most akkor mégis mi legyen - fennhangon lépek ki a folyosóra, ahol Samantha már egy vadonat új galambszürke zakóban és fekete ruhában kapkod a legszükségesebb dolgai után.
- Kikészítettem neked egy ruhát, ugorj bele, és már indulhatunk is - közelebb lép, homlokon csókol, majd beterelget a szekrényem elé. - Harry, drágám, gyere, addig igyunk egy teát. Vagy te is átöltözöl még?
Legszívesebben hangosan nevetnék rajta, mert semmi baj sincs Harry ruháival, fekete ing és farmer van rajta, ennél nem szokott jobban kiöltözni, sőt, meglepően visszafogott a kinézete. De nem sok időm marad a nevetgélésre, egyhamar magamra maradok, jobban mondva kettesben az esti szerelésemmel, amit nem igazán tartok vonzónak, sőt, meglehetősen kényelmetlennek tűnik első, második, de még harmadik ránézésre is, amikor a fürdőszobából kilépve újra rápillantok. Ennek ellenére teszek egy próbát, kibogozom hol van az eleje meg a háta, ami végülis hiányzik, mint még nagyon sok része a ruhának. Púder színbe tekerve állok be a tükröm elé, mint egy elbaltázott görög istennő, aki még képtelen ilyen kaliberű viseletet méltón hordani, de megteszek minden tőlem telhetőt, mert végeredményben csodálatosan néz ki, még úgy is, hogy én paszíroztam bele magam.
Szörnyen kínosan érzem magam, olyannyira, hogy kinevetem a saját tükörképem. Inkább nem is foglalakozom tovább a dolog ezen részével, mihelyst kijavítom a sminkem, elindulok a földszintre egy cipőért, és a széthagyott gönceimért.
- Sam, azért elárulod, hova megyünk? - a nappaliba menet minden útbe eső cipőt megtapogatok, hogy jó lenne-e, végül nagynehezen találok egyet. De a kérdésemre nem érkezik válasz, csak tátott szájak és elkerekedett szemek látványa fogad. Szavak sehol.



20:17

Mindannyian egy-egy pohár ital felett beszélgetünk, és én nem is tudom, ssak megtörténik. Az agyam egy hátsó szegletéből előhalászom Silver arcát, a dühöst, a rémültet, a felhőtlent, de időről időre felidézem a gondoskodót is. Azt, amit utoljára a tengerentúlon láttam, miután lepattintotta a részeg Harry. Nos, mindazok után is csak a szintén részeg Zayn maradt neki, aki még jól földbe is döngölte az önérzetét. Hiába akarta leplezni, láttam rajta. Láttam, hogy mikor merül el a gondolataiban, és az is nyilvánvaló volt számomra, mikor volt képtelen túllépni azokon, amiket a fejéhez vágtam. Szívesen ráfognám a történtekre, hogy ittam, ráadásul sokat, mégsem érzem mentségnek a sértegetésekre.
- De jó látni titeket! - Samantha, az örökké bohókásan komoly üzletasszony mostanában szinte sosem jelenik meg sehol Silverrel, pedig mikor egy lélegzetvételnyi szusszanást követően újra összecsődítettek minket, akkor elindult valami. Mindenhol ott volt, figyelt, egymás nélkül egy tapodtat sem mozdultak, de egy ideje ez megszűnt. De ez a nap más, mert most helyettesítenünk kell egy lány távol élő barátait, az apját, aki csak éjjel tud Londonba érni és a halott édesanyját, aki már sosem fogja felköszönteni ezt a csodálatos lányt.
Miket hordasz össze, te idióta? teszem fel magamnak a kérdést, de késő, nincs időm megválaszolni, mert itt áll előttem, zavartan, felvont szemöldökkel fürkészi az arcom.
- Minden rendben? - oldalra biccenti a fejét, nekem pedig erőszakkal kell emlékeztetnem magam arra, hogy a menyasszonyom semmiképp se lenne boldog, ha az estéből csak arra emlékeznék, hogy legszívesebben megléptem volna az ünnepelttel, mert mágnesként vonzott magához.
- Persze, boldog születésnapot - sután biccentek, mellőzzük az ölelést vagy a puszizkodást. Ennek most némiképp örülök, mert Perrien kívül még Harry is itt van, aki büszkén öleli körül a gyönyörű barátnője derekát, amikor épp nem Liam vagy Niall borul Silver nyakába, hogy felköszönthesse.

2016. július 22., péntek

31. Gondolatok

2014. szeptember 29.

Hanyatt fekszem, a külvilág még csak illúzió, amikor beüt a kraft. A gyomrom beszűkül, a fejem hangosan és fájdalmasan reped szét, valahonnan a párnám alól egy ismerős dallam szól. Fogalmam sincs, ki hívhatna ilyenkor, vagy mit akar tőlem, egész egyszerűen nem is érdekel. 
- Cicám, vedd fel vagy dobjuk ki - Harry morcosan forgolódik mellettem, résnyire nyitott szemmel pedig még pont elkapom a pillantását. 
Sápadt, szemei alatt sötét karikák húzódnak. Semmi kedvem rámosolyogni, mint ahogyan az elmúlt napokban tettem, és most még a fogmosás előtti csókot meg ölelkezést is szívesen kihagyom.
- Ki kellene kapcsolnom éjszakára ezt a vackot - egyik kezemmel benyúlok a fejem mögé, és egy mozdulattal blokkolom a hívást, majd lenémítom a mobilom. 
Nem szól semmit, az állapotát tekintve annak örülne a legjobban, ha befognám a szám, még amúgy sincs sok energiám a beszédhez. Néhány másodperc kell csak neki, hogy újra álomba merüljön, én viszont a hajnali zuhanyzásom ellenére visszataszítónak és koszosnak érzem magam. Anélkül, hogy tekintettel lennék Harryre, elvonszolom magam a fürdőszobába. Nem járok lábujjhegyen, az ajtót is inkább csak becsapom magam után. Úgy se ébred fel rá.
Nem tudnám pontosan megfogalmazni, mi a bajom, de leginkább arra próbálom terelni a gondolataimat, hogy tegnap este, vagy éjjel, hajnalban, mindegy is, Harry rezzenéstelen arccal küldött el, hogy Zayn akkor, ott komolyan gondolta, hogy kiköpött mása vagyok azoknak a lányoknak, akikkel Harry hempergett. Részegek voltak, igen, de mi van, ha tényleg igaz az, hogy amit az ember ilyen állapotban mond, az a színtiszta igazság?
Meg akartam akadályozni, hogy a dolgok még komolyabbra forduljanak, még Luna leépítésén is elgondolkodtam, de a tény, hogy Hazz talán csak szánalomból viselkedik velem úgy, ahogy, felkapargatta a sebeimet, és ez az a reggel, amikor megint úgy érzem, a bennem lakozó tinilány hisztérikusan üti a falakat maga körül. 
Gyűlölöm, amit látok, a hajam, az arcom, az egész testem visszataszító, és hiába minden, valószínűleg még napokig érezni fogom magamon Zayn érintéseit, a bűzt, amit azóta is az orromban érzek, és a csalódottságot, hogy még mindig hiábavaló minden, hiába kezdenek az érzelmeim valósággá válni, sosem kerülhetek be Harry bűvkörébe, nem fogja sosem más, egy normális kapcsolat esetén lényegesen jelentéktelenebb dolgok elé helyezni a mi érdekeinket, csak a sajátját tekinti irányadónak.



2010. október 9.


A tizenhatodik születésnapom fénypontja minden bizonnyal az volt, hogy reggel apa tejszínhabos kávéval, fahéjas sütivel és egy iskolai kikérővel ébresztett. A mélypont pedig lehetne a másnap, amikor az ajándékomról lecincált papírhalom mellett, kakaót iszogatva néztük a tévét, és nekem nem csak egy ütemet hagyott ki a szívem, de egy egész fejezet pörgött le a fejemben. A mosoly, a stílus, minden stimmel, egyedül a hang az, ami nem illik bele a képbe. Miért képes ilyet tenni a hangszálaival amikor a szívével a tizedét sem? Hogyan adhat el egy álarcot, amikor a valóságban egészen más? Se nem visszahúzódó, se nem ártatlan, angyalinak pedig akkor sem nevezném, ha fojtogatnának.
- Silver, jól vagy? - apa keze a homlokomhoz ér, riadtan fordít maga felé- Olyan hirtelen elsápadtál.
- Ő az! Nem hiszem el - elhaló hangon beszélek, mert még mindig nem fogtam fel, hogy kit látok.
- Ki? - félelem fut át az arcán, és azonnal elkapcsol valami hírcsatornára. - Az a kölyök!?
- Igen - összeszorított ajkakkal állok fel, a bögrémet a dohányzóasztalra levágom, kilöttyintve az italomat. Egyenesen a szobámba megyek, gondosan becsapva magam után az ajtót. Zokoghatnékom van, ehelyett csak a mellkasomat próbálom visszanyomni a helyére. Olyan érzésem van, mintha a levegő mind beszorult volna, és most ki akarna törni, de a légzésem akadozik. 
- Kislányom, nyisd ki az ajtót - türelmetlen, feszült hangon szólongat apa, az az ember, aki pontosan tudja, mit éreztem akkor, min mentem keresztül, és valószínűleg attól tart, hogy visszaesek a mélybe.
- Ne haragudj, csak megijedtem - kitárom az ajtóm, és az ölelésébe burkolózva próbálom feldolgozni, hogy innentől kezdve vége a nyugodt életnek. Ha továbbra is így akarok élni, mint most, akkor el kell felejtenem a londoni továbbtanulást, és a saját szülővárosom büszke szeretetét. Vagy emelt fővel léphetem meg azt, amit meg kell ilyen esetben.
A kérdés már csak az, hogy elég erős lettem, vagy továbbra is megmaradok majd a szürke kisegérnek, aki eddig is voltam, és ezután is lehetek, amíg világ a világ.



2014. október 7.

Nézek, de nem látok. Megpróbálok koncentrálni, de ki tudja, hanyadik cikket olvasom végig, mégsem találok semmilyen összefüggést. Szó van a régi iskoláról, családi dolgokról, egy felültetett tinilányról, de sem az ügy komolyságát, sem a hitelességét jelző további híreket, kapcsolódó történéseket nem látom. Talán velem van a baj, talán csak nem ismerem eléggé a háttérsztorit, de nem látok más lehetőséget, mint azt, hogy tényleg Silver lenne a célpont. Legalábis ezzel nyugtatom magam, amíg ő alszik, és nem tudja, hogy a múltunk után próbálok kutatni minden lopott percben.
De minden hiába. Bárki is tette, és teszi a mai napig ezeket a dolgokat, érti a munkáját, és mindenkinél jobban csinálja, mert semmiféle nyomot nem hagy maga után.
- Miért nem alszol? - vékony karok fonódnak a vállam köré, és Silver hosszú tincsei csiklandozzák a nyakam. - Mi ez? - kíváncsian bújik az ölembe.
- Semmi. Azaz, jó lenne, ha nem csak ezt mondhatnám - fáradtan ejtem a vállára a fejem. Nem tudom, miért kínzom magam, de képtelen vagyok leállni.- Tudnom kell, mi folyik körülöttünk.
- Harry, hagyd - óvatos csókot lehel a fejem tetejére, mintha ennyivel valóban el lehetne intézni a dolgot.
- Nem tudom, nem érted? Legszívesebben megfojtanám azt, aki ezeket irogatja - idegesen dőlök hátra, és minden erőmmel azon vagyok, hogy még véletlenül se éreztessem azt Silverrel, hogy bármi is az ő hibájából történne. Mert tudom, hogy akkor is marcangolja magát, amikor épp mosolyogva próbál tudomást sem venni napról napra a sorra megjelenő cikkekről.
- Persze, mert attól, ha fél éjszaka nem alszol, és velem veszekszel, attól biztosan minden jobb lesz - sértődötten mászik ki a karjaim közül, és jogosan trappol vissza az ágyhoz.
Ez megy már bő egy hete.
Egy perc nyugtunk sincs, állnadóan keresnek engem, vagy őt telefonon, Silver minden nap az irodában ücsörög, megpróbálja helyrehozni, amit ez az őrült folyamatosan csinál, engem pedig sorra hívnak az újságok, különböző tévéműsorok szerkesztői. És hiába állnék ki legszívesebben ország-világ elé, nem tehetem. Meg van kötve a kezem, és amíg Samantha és a menedzsment úgy nem dönt, addig csak puffogok magamban, egyre távolabb taszítva magamtól a barátnőmet, akit jelenleg meg kéne védenem, de annál nagyobb idióta vagyok.
- Kicsim - megpróbálom szóra bírni. Az ágy mellé guggolok, lejjeb húzva az orráig érő takarót. - Ne haragudj.
- Nem haragszom - érkezik a válasz a visszaigazított takaró mögül, azonnal, hirtelen. Olyan érzésem támad, mintha borsónyi jeget dobálna felém.
- Hallom - tehetetlenül sóhajtok, de egy tapodtat sem mozdulok. Addig gubbasztok mellette, míg el nem alszik, vagy meg nem fogja a kezem. MIndegy, csak ne érezzem azt, hogy legszívesebben megfojtana, akármennyire is igazat adok neki abban, hogy egy totálisan elviselhetetlen, makacs idegroncs vagyok.
Kikapcsolok mindent, amin csak újabb híreket kaphatnék, és a csábítás elkerülése végett, még el is rejtem a telefonomat az egyik táskámban. Nem akarok ma már több hajmeresztő dolgot olvasni magamról és arról, hogy csak szánalomból viselem el magam mellett Silvert.
Senki sem tudja, mit érzek, amikor éjjelente felébredek valami apró neszre, és az üresség helyett az ő látványa fogad. Nem érthetik, mit jelent nekem az, hogy nap, mint nap bebizonyítja, hogy tényleg mellettem áll, és nem tátorítja el még ez a rengeteg sületlenség sem. Nem sír, nem hisztériázik, nem rendez jelenetet, és ha az utcán valaki leszólítja, csak kedvesen elköszön tőle, és tovább megy. Nem tudja senki ezen a világon, milyen sokat segít nekem is az, hogy ő ilyen bátor, erős lánnyá vátozott a botrányok miatt, és nem lépett le az első alkalommal, amikor támadni kezdték a kapcsolatunkat. 
- Silver - hosszú tízpercek telnek el, mire képes vagyok megszólalni, most is csak suttogva. - Alszol?
- Nem - kisvártatva megérkezik a válasz, ezzel egyidőben fordul arccal felém. - Nem tudok.
- Tudod, hogy legszívesebben megtenném. Elmondanám nekik, hogy nekem kell minden nap bebizonyítanom, hogy elég jó vagyok neked.
- Fogd már be - elneveti magát, és a mellkasomra hajtja a fejét. - Hülyeségeket beszélsz.
- Benne van a szerződésemben - erre mindig csak forgatja a szemét, ahogy most is.
- Bolond vagy. Nem kell nyomozósdit játszanod - állát megtámasztva pislog fel rám. Tudom, mit akar, vagy mit fog tenni, de még várok, hagyom őt kibontakozni.
- Gyönyörű vagy - egy tincset morzsolgatok két ujjam közt, egészen addig, amíg fel nem húzza magát szemmagasságba.
Idejét sem tudom, mikor volt olyan, hogy nem ájultunk el a fáradtságtól, vagy nem kellett külön töltenünk az éjszakát Samantha szigorú intézkedései miatt. 
Lefejti az ujjaim a hajáról, hogy félresöpörhesse az arcából. Kezeit magunk közé szorítva simít végig a mellkasomon, ajkai pedig finoman kóstolgatják az enyémeket. Végeláthatatlannak tűnő percekig meg sem mozdul, megvárja, míg én lépek. 
Sokszor eszembe jut, amit még régebben mondott, hogy azt várja, mikor nem fogok úgy viselkedni, mintha egy riadt kislány lennék. És akárhányszor bevillan az elmémbe az ezüst, testhez simuló ruhája, felülkerekedek a saját gondolataimon, problémáimon, és bebizonyítom, hogy sokminden vagyok, de nem kislány.
- Ne hízelegj, ezzel nem érsz el semmit - alig néhány miliméterre húzódik el, úgy suttogja közénk, aztán hátat fordít, a takarót pedig az álláig húzza.
- Nem hízelgek. Most nem - a vállaihoz közelebb kúszom, karjaim automatikusan ölelik körbe a derekát.
- De, pontosan ezt csinálod - az orra alatt kuncog, és hirtelen nagyon ostobának érzem magam.
Silver túl intelligens, túlságosan szép és nemes ahoz, hogy mellettem lehessen, nem is értem őt. Megérteném, ha megvetne, és helyettem egy normális, rendes srácot keresne. Esetleg olyat, akinek az érdeklődési köre még véletlenül sem egyezik az enyémmel, hiszen akkor biztonságban tudhatnám őt, és nem kéne minden nap azon aggódnom, vajon letámadja-e valaki Silvert az utcán, esetleg nem kötnek-e bele abba, hogy hol van, mit csinál, és ehhez hasonló szörnyűségek, amit bármikor képesek megtenni a féltékeny, rosszindulatú, könyörtelen emberek.
- Min rágódsz? - suttogva ráncigál ki a gondolataim közül. Csodálattal figyelem őt, a nyakát, amit gyönyörű ívben fordít felém, a szemeit, amik még ilyenkor késő este is ragyognak, az arcát, ami festék nélkül is tökéletes, sőt, talán még szebb is, mint a vastag fekete tusvonallal. Annyira hiányzik néha a régi Silver, a maga egyszerű bájával, a szemüvegében, és a szörnyű viselkedésével.
- Boldog születésnapot - az órára pillantok, jócskán elmúlt már éjfél, ez pedig azt jelenti, hogy eljött Silver napja, nekem viszont egyáltalán nincs semmi ötletem, hogyan lephetném meg. 

2016. július 6., szerda

30. Részeg támasz

Sziasztok!

Borzasztóan sajnálom, már a hét elején el akartam készülni ezzel a résszel, de az első ötletemet három nap szenvedés után kitöröltem. 

Legyetek rosszak,
xx Lu



2014. szeptember 27.

- Silver! - megfordulok, a tömegben keresem Harryt, de a felfordulás kellős közepén ez nem túl könnyű. - Jobbra!
Már reggel éreztem, hogy nem jó ötlet ide jönnöm, de ragaszkodott hozzá, én pedig végtére is Harry miatt jöttem, így elsősorban az ő igényeihez kellene alkalmazkodnom.
- Biztos maradjak? Őrültek háza van - elkapja a kezem, és mit sem törődve azzal, hogy mindössze egy fekete nadrág van rajta, öltöznie kell, próbára menni, türelmesen várni, kontroll alatt maradni, velem foglalkozik. Néhány napja minden percet együtt töltünk, együtt kelünk, együtt fekszünk, a szabad óráiban sétálunk, és a helyzetünkhöz mérten megpróbálunk normális párként viselkedni.
- Nélküled is az lenne - az ölébe kuporodok, Louis ekkor ront be az öltözőbe, fecseg valamiről, Niallnek magyaráz.
- Hello, fiatalok - cuppanós puszit nyom az arcomra, mosolyogva beszél tovább. Niall is félkézzel megölel, köszönnek Harrynek is.
- Mi ez a nagy jókedv? - Liam is betoppan, én pedig úgy érzen, egyre kevesebb lesz itt a hely. Számomra idegen emberekkel vagyok körülvéve, az egyetlen biztos pont most Harry, és Zayn, aki mindvégig ijesztő csendességgel ül az egyik székben.
Csak bámulja a mobilját, néha elmosolyodik, aztán amilyen hirtelen előbukkan a derűje, olyan gyorsan távozik, hogy ismét mereven bámuljon maga elé. Ismerős érzés, és valahol meg is értem őt.


2010. január 2.

Életem első Szilveszteri kimaradását próbálom kiheverni, de a fejem hasogat, és fogalmam sincs, hogy kerülök negyvennyolc órával később a város túlsó felére. Egy egyszerű gimis bulinak indult, sörrel és rengeteg punccsal. Ez utóbbi határozottan itt éktelnkedik egy hatalmas foltban a felsőmön, arra is emlékszem, mikor ömlött rám.
“- Igyál még Silver!” vagy milliószor az arcomba kiabálta Sarah, az osztálytársam, aki a barátja vállába kapaszkodva döntötte magába az alkoholt, pedig már meg sem tudott állni a saját lábán.
Az órák mintha szárnyra kaptak volna, seperc alatt a tömeg közepén találtam magam, kezemben egy pohár pezsgővel, és az aktuális pohár bármivel. Elindult a visszaszámlálás. Ötnél már mind torkunk szakadtából üvöltöttünk, én közben a telefonom után kutattam. Fel akartam hívni apát, hogy boldog új évet kívánhassak neki. Háromnál rákoppintok a 'hívás' feliratra, és azon izgulok, hogy vajon időben felveszi-e a telefont.
Innentől kezdve nem sok mindenre emlékszem, halvány foltok, képsorozatok és mozzanatok maradtak a fejemben, amit hiába játszom újra és újra, túl sok új információval nem gazdagodom.
- Jó reggelt - Sarah nálam sokkal jobb állapotban ül az ágy mellett, segít felülnöm, talpra állít. - Azt hittem már meghaltál.
- Most azt kívánom, bárcsak így lenne - nem tudom, hol próbáljam meg összetartani magam, fáj a gyomrom, a fejem, a hátam, a lábaim, és minden porcikámban tombol az izomláz még így, két teljes nappal később is.
- Beszéltem apukáddal, mondtam neki, hogy sem az időjárás, sem az állapotod miatt nem mész haza rögtön 1-jén - érzem, ahogy a pánik kiül az arcomra, remegni kezdenek az amúgy sem túl stabil lábaim.- Ne aggódj, csak azt mondtam, hogy sokat segítettél pakolni, takarítani, és kimerültünk. A hóvihar miatt amúgy sem járnak a buszok, és azt üzeni, hogy eszedbe ne jusson ilyen időbn elindulni, mert megint megbetegszel.
Közel 16 évesen még mindig az apám fogja a kezem, még ha nincs is itt. Talán kellemetlenül kellene éreznem magam, ehelyett megmelengeti a szívem, hogy az én édesapám  a legjobb a világon, eszembe jut a gondoskodása, amit velem szemben mutat mióta élek.
- Szóval nem volt mérges? - megpróbálok elvonatkoztatni attól, hogy tömény pia szagom van, de akárhányszor levegőt veszek, undorodom magamtól.
- Persze, hogy nem - kicsit feszülten vonszolni kezd maga után. - Gyere, zuhanyozz le, és utána együnk, mert farkas éhes vagyok, gondolom te is, Sil.
Hiszek neki, és követem őt a lakásuk folyosóján. Titokban pedig rettegek, és őszintén tartok attól, mit fog szólni apa, ha hazaérek.
- Nyugodj meg, tényleg nem ideges, csak aggódik - magára erőlteti a legbíztatóbb mosolyát, és beterelget a fürdőszobába, hogy rendbe szedhessem magam.
Megállok a tükör előtt. A legszembetűnőbb változás magamhoz képest talán a karika a szemem alatt, és az apró lilás foltok, amiket valószínűleg tánc közben szereztem be.
Egészen közel hajolok a képmásomhoz, hogy szemügyre vehessem az arcom minden szegletét; minden arra utaló jelet fel akarok fedezni, hogy nem volt túl erkölcsös az éjszaka, mielőtt még más venné észre, de ahogy a emlékeim közt sem, most se találok semmit.
Mély lélegzetet véve állok be a forró zuhany alá, hajat mosok, elhasználok legalább fél liter tusfürdőt csak azért, hogy megszabaduljak a féktelen ivászat és bulizás ocsmány, kétnapos szagától.
Még fogmosás után is hideg vízzel leöblített kézzel dörgölöm meg az arcom, hogy felfrissüljek, de csukott szemeim mögött csak egyetlen arc jelenik meg, egy szempár, a hamiskás mosoly, a haja. Mostanra bizonyára izmosabb, magasabb lett, és megtennék bármit azért, hogy Boldog Új Évet kívánhassak neki. 


2014. szeptember 28.

- Igyunk még egy kört Kicsim - Harry bágyadtan dől a vállamra, aprót bólintok, és a sokadik hasonló igéretet hallva összeszorított fogakkal reménykedek abban, hogy nem csak úgy érzem, de valóban jobban is vagyok, és hogy Harry ezúttal tényleg leáll az ivással.
Belekortyolok az ásványvizembe, a szervezetem képtelen megbirkózni több alkohollal. Ha még egy felest le kéne döntenem, felrobbanna a májam, és minden tequila és vodka a fülemen jönne vissza.
- Bébi, elég lesz - kiveszem Harry kezéből a whiskys poharat. Sokadjára vált italt, és egyikünk sincs olyan állapotban, hogy tudjon rá vigyázni, ezért jobb, ha befejezi.
- Ezt megiszom és mehetünk - esküdözik akadozó nyelvvel. Sehogysem tudom kivenni a poharat a kezéből, megkóstolni nem hagja, mert tisztában van azzal, hogy még részegen sem szeretem.
- Harry, légyszíves - kezemmel végig simítok néhányszor a mellkasán, fejemet a nyakába fúrom. Próbálom kijózanítani magam, hogy legalább az egyikünk tudjon közlekedni mahd a folyosón meg a szobában.
- Mondtam már, hogy mindjárt - látszólag tudomást sem vesz rólam.
Valami nem úgy ment a koncerten, ahogy eltervezték, ezért nem egy zajos, zsúfolt helyen gyűlt össze a kis társaságunk, hanem a szálloda bárjában, komoly éjszakai túlórába hajszolva a személyzetet.
- Egy perc és visszajövök - apró csókot hagyok a szája szélén, és a ruhámmal bajlódva botorkálok ki a friss levegőre.
A beltéri világítás felér egy tengerparti napsütéssel, ehhez képest a város korom sötétbe burkolózott már. Gyors fejszámolással kiderítem, mennyi az idő otthon, és tárcsázni kezdem apa számát. Észre sem vestem a narancssárga foltot a teraszon, csak akkor ugrok meg egy álltó helyemben, amikor Zayn közelebb lép a feltámadó szél miatt. Biccentve köszönünk, egyfajta jelzésként, miszerint kölcsönösen észrevettük a másikat.
- Szia Kincsem - amikor meghallom apa hangját, valahogy sokkal nyugodtabb leszek, holott mérföldek ezre választ el minket.
- Szia, hogy vagy? - akartlanul is megemelkedik a hangom, és mintha ott lenne, a korlátnak dőlök, akárcsak apa oldalának szoktam, és felhúzott vállakkal támaszkodom, mint mikor arra várok, hogy megöleljen.
- Hiányzol Prücsök - nevetve beszél, pedig tudom, hogy nem sok kedve van ehhez.
Megint magára hagytam, pedig igazán elszakadhatna egy pár napra a megszokott, unalmas közegéből. De hiába bizonygatom neki, milyen jót tett a lelkemnek a levegőváltozás, számára ez az élet nem Istennek tetsző, rám hagyja a szórakozás részét az életnek, őt pedig hagyja mindenki dolgozni, főzni és gondozgatni anya rózsáit.
- Te is nekem. Igazán eljöhetnél egyszer velem! Szívesen megmutatnék neked egy csomó mindent - sóhajtok, mert tényleg sajnálom, hogy nem akarja látni a naplementét az óceántól néhány méterre, vagy megtapasztalni, milyen egy hangos, turistáktól hemzsegő tér, Roosevelt márványszobra, vagy az a technikai háttér, amit estéről estére biztosítunk a fiúk számára.
- Öreg vagyok én már ehhez Picúrom. Majd lemegyünk Swettenhambe, ha itthon leszel.
- Az nem egyenlő azzal, hogy világot látsz, apa! És ne beszélj butaságokat, az óceán látványa nincs korhoz kötve, és soha többet ne öregezd le magad, mert ez nem igaz!- magam is meglepődöm azon, hogy ennyi pia után képes vagyok választékosan, és tisztán beszélni, de betudom a víznek és a hűsítő éjszakai levegőnek.
- Ezt majd megbeszéljük, de most menj aludni, pokoli késő van már ott. Jó éjt kislányom.
- Jó éjt apa - rándul egyet a gombóc a torkomban, mert minden elköszönésünkbem van valami sejtelmes, titokzatos és hátborzongató.- Szeretlek!
- Én is szeretlek Silver.
Visszacsúsztatom a mobilom a kistáskámba, és visszadőlök a korlátnak.
Percekig meg sem szólalunk, Zayn időközben újabb cigarettát gyújt meg. A felénél fordítja csak felém az arcát.
- Mi van, rám vársz? - hangjából kihallom az üvegszámra elpusztított pezsgőt és whiskyt.
- Levegőzöm, hogy el tudjam juttatni Harryt épségben a szobájába.
- Hogy jól megdugasd magad vele, és tovább élvezd az ingyenes céges nyaralást - a vérnyomásom pillanatokon belül az egekbe szökik.
- Neked mi a franc bajod van? Jesszus, szánalmas vagy - szemforgatva lököm el magam a fémtől, megpördülök, és elindulok befelé.
- Hiába rázod el a csinos kis feneked, attól még megélhetési kurva vagy - ez az a mondat, ami végképp kiveri a biztosítékot.
- Azonnal fogd be a szád, te szemétláda! - zárt ajtók mögött zajlik a beszélgetésünk, legalább 50 méterre van a bár bejárata, rajtunk kívül legfeljebb csak a biztonsági kamera hallja amit mondunk.
- De ha ez az igazság! - felháborodva indul el felém, de két lépés után megtorpan.- Ugyan olyan vagy, mint a többi, hát nem veszed észre? Kék szem, szőke haj, hosszú lábak, korall színű rúzs, kiköpött olyan vagy mint Harry ágyasai, csak hozzád valamiért ragaszkodik.
- Hogy képzeled!? - csapkodom, ahol érem, ütöm ököllel, a táskámmal, bárhogy, csak fájjon neki. Másodpercek pörögnek le, Zayn egyhelyben áll, meg sem mozdul, de amikor szuszogva leállok, és leengedem a kezeimet magam mellé, kinevet, aztán magamra hagy. De búcsúzóul még megsimogatja a fejem búbját, mint egy kutyának.
- Hozzám ne érj - rácsapok a kezére, félrelökve őt viharzok el, egyenesen Harryhez.- Elég volt mára, gyere.
- Én jól érzem itt magam, Sil, te menj, ha akarsz - fátyolos már a tekintete, valószínűleg fel sem fogja, mit mond, hogyan mondja, és kinek.
- Rendben - felkapom a blézerem a szék háttámlájáról, és magamhoz szorítva a táskámat, elindulok a lift irányába.
Bánt, amit Zayn hozzámvágott, persze, de tudom azt is, hogy részegek mindannyian, ezért amikor meglátom őt tehetetlenül támaszkodi a falnak, megtorpanok.
- Segítsek valamit? - gondolkodás nélkül mellé lépek, és automatikusan megragadom a vállánál.
- Engedj el - elfolynak a szavai, mégis értem, ennek ellenére el sem mozdulok mellőle.
- Állni sem bírsz, így biztos nem jutsz el az emeletre, te szerencsétlen - el akar lépni mellőlem, de megbotlik, talán a saját lábába, én pedig ijedtemben utána nyúlok, megragadom a pólójánál fogva, és visszarántom.
- Szép a szemed - közli, majd előrebukik a feje, és az elfogyasztott alkohol mind a méregdrága cipőmön landol.
- Remek, akkor most már biztos, hogy tartozol az árával, és azzal, hogy elfogadod a segítségem - erőt veszek magamon, és bár émelygek, liftezik a gyomrom a tudattól, hogy Zayn épp most hányt le, és a szagától is, de átlendítem a karját a vállamon, és behúzom magam után a liftbe.
Az első másodperc elteltével úgy érzem, túlvállaltam magam, aztán levonom a következtetést: nem férkőzök több exem közelébe. Vagyis, mivel a lista kereken nulla emberből áll, inkább nem keresem fel soha többé egy ismerősömet sem a régi iskoláimból, mert a vége az, hogy olyan emberek hánynak le, akiknek még a pilnatása is dollárezrekbe kerül.
- Ha most felérünk oda akkor nem mászhatsz rám - meg sem lepődök a feltételezésen, a hangnemen és azon a cinikus mosolyon, amit a beszédnek hitt értelmetlen motyogásán túl felém mutat.
- Ne is álmodj arról, hogy valaha ennél közelebb kerülük egymáshoz - azonnal visszavágok, és meg is forgatom a szemeim, de hiába, mert nem látja, és valószínűleg fel sem fogja, amit magyarázok. Elvan a saját kis két dimenziós világában, ami át van áztatva drága párlatokkal.
- Ha most felérünk oda, engem is be akarsz majd hálózni? - a nyakamba borul, bár a szó nem legnemesebb értelmében. Konkrétan teljes testével rám támaszkodik, és alig bírom őt tartani, ennek ellenére nem hagyom eldőlni, mint egy zsákot, pedig megérdemelné. - Mondjuk, még engedném is, hogy kihasználd az állapotom - morogva csúsztatja végig a tenyerét a hátamon, ám nem sokáig engedem, hogy megtegyen bármit, vagy kimondjon dolgokat, amik csak úgy, a semmiből előkerülnek az agyának azon szegletéből, ahol a rosszindultú megjegyzéseit raktározza.
- Nem hogy örülnél, hogy nem a szintén hulla részeg haverjaid próbálnak eljuttatni..
- A csúcsra? Kössz, kihagyom - röhög, mintha most hallott volna életében először viccet.
- Nem, a szobádhoz. Ha rajtuk múlna, mind a saját hányásotokban fetrengenétek valahol a földszinten, de természetesen semmi gond, sértegess csak, remélem holnap duplán visszakapod a migréntől ezt a pár percet - sértődötten nekitámasztom Zaynt a túlsó falnak, majd türelmesen várok, míg megáll a felvonó, és végre kirugdoshatom innen. Igazából leginkább az zavar, hogy büdös, és most már én is az vagyok. Jól esne egy hosszan tartó zuhany, hajmosás, szeretném már kimosni az alkohol utóízét a számból, a légkondi miatt pedig úgy érzem, egy raklap ásványvíz sem lenne elég, úgy ki van száradva a torkom.
Elbotorkálunk a negyedik ajtóig, ahol Zayn megtorpan, pont mint amikor az egyik próbájuk közben elvezetett Harryhez, és hirtelen lefékezett az ajtóban. Akkor beleütköztem, most legfeljebb megadtam neki a kezdő lökést ahhoz, hogy pofával a  bejáratnak dőljön.
- Mi a faszom!? - nemtörődöm módjára beszél, ujjaival a homlokát dörzsölgeti. Tudomást sem vesz arról, hogy nem magától inog egy álltó helyében.
Türelmesen várok, míg sikerül ajtót nyitnia, közben erőt gyűjtök ahhoz, hogy megkeressem Harryt, mert van egy olyan érzésem, hogy neki is hasonló segítségre lenne szüksége, csakhogy ő nem fetreng ennyire látható helyen, ezért már most fel kell rajzolnom a fejemben a szálloda alaprajzát és sorra vennem a lehetőségeket.
Átlépi a küszöböt, és rögtön indulnék is, de az utolsó pillanatban megragadja a kezm.
- Mi az? - flegmán elrántom a kezét, egy lépést hátrálok.
- Nem jössz be? - megint próbál csábos lenni, vagy valami ahhoz hasonló, ám nem túl vonzó sem a részegsége, sem a személyisége, az egyetlen dolog, amit kivált belőlem az az undor.
- Te hülye vagy!? - annak ellenére, ahogy beszélek, nem mozdulok semmerre, se előre, se hátra.
- Kezdek rosszul lenni, nem akarok egyedül maradni - valami kis igazság lehet benne, hiszen ramatyul néz ki, és továbbra is bűzlik, bennem viszont megindul valami, egy megfoghatatlan dolog. Eszembe jut Harry, de csupán egy gondolat erejéig, amikor is pontosan olyan csúnyán eláztam, mint Zayn, és örültem, hogy van mellettem valaki. De nekem akkor is Harry kellett legfőképp, ezért némileg ijesztő Zayn kérése, de ám legyen.
Szó nélkül kísérem be, gondolkodás nélkül a fürdőszobába terelgetem, ahol megpróbálom valahogy jobb állapotba hozni. Már émelyegni sincs erőm, csak leveszem a pólóját és a nadrágját, kínosan ügyelve arra, hogy közvetlenül ne érjek a bőréhez. A ruháit bedobom azonnal a szennyeskosárba, Zayn tehetetlen testét pedig a zuhanyzóba lököm.
- Ez most cseszettül hideg lesz, de ne sikongass hangosan, mert akkor leütlek - nem sok kedvem van mosolyogni, ezért csak lelocsolom vízzel, majd az első tusfürdőt, ami a kezem ügyébe kerül ráöntöm. -Legalább a saját hányásodat mosd le magadról - toporogva ácsorgok a zuhanyzó mellett, amíg ő lomha mozdulatokkkal habozza be az izmoktól feszülő hasát. Öklendezni kezd, és egy pillanatra átfut az agyamon, hogy jelen esetben hogyan nézne ki a dolog, végül behunyt szemmel hátra dől. - Nem, nem, nem - pont nem izgat már sem a cipőm, sem a ruhám, leguggolok mellé, és visszabillentem a fejét.
Kiesik a zuhanyrózsa a kezemből, aminek eredményeként mindketten csurom vizesek leszünk, a felsőm csatakosan tapad rám, de nem érdekel, rohadtul nem hiányzik, hogy megfulladjon.
Hosszú másodpercekig nézem őt, hátha kinyílik a szeme. Egyre szaporábban lélegzem, a gyomrom görcsbe rándul, kis híján én is kidobom a taccsot, bár én inkább a félelem és az izgalom szörnyű elegyétől.
- Ne haragudj - résnyire nyitott szemmel ül, erőtlenül kapaszkodk belém, egy óvatlan pillanatban pedig kibillent az egyensúlyomból, és egyenesen a habos kabinba esek. A szemei kipattannak, alig néhány milliméterre vagyunk a másiktól. A szívem zakatolni kezd attól, hogy ugyan az a szembogár néz rám, ami eddig is üldözött álmomban és ébren is, alig tudok kikecmeregni a tusfürdő miatt, csúszk a csempe, Zayn lábai majdhogynem az egész zuhanyzót elfoglalják, kész labirintus innen kijutni, végül sikerül, és amilyen gyorsan csak tudok, kiszaladok a folyosóra.
Kábultan, még mindig remegve indulok megkeresni Harryt, nem sok sikerrel. Remélem, hogy valamelyik idióta felkaparta a földről, vagy sikerült saját lábán eljutnia a szobánkba, mert jelenleg nem vagyok abban az állapotban, hogy újra végigcsináljam azt, amit az előbb, ráadául rettentően büdös vagyok, undorodom magamtól.
- Szia - habár teljes sötétség uralkodik bent, Harry azonnal felismer. Miért ne!? Rajta kívül csak nekem van kulcsom ide, és a cipőm sarka jellegzetesen kopogtat végig a folyosókon.
- Te jól vagy? - az ágy mellett ül a földön, ölében egy kispárnát szorongat meg egy vizes palackot.
- Jobban. Fázom - kitárja a karjait, hogy bújjak hozzá, de nem merek közelebb menni hozzá.
- Megyek, lezuhanyzom. Sietek - elviharzok mellette, a tönkre tett ruháimat még az előtérben lerángatom magamról, hátha így kevésbé lesz feltűnő a szagom.
Tulajdonképpen nem is tudom, mitől érzem magam rosszabbul: hogy reggel ki kell dobnom egy vagyont érő cipőt, Harry esetleg megsértődik, amiért nem egyből hozzá jöttem, és ápolgatam, vagy hogy Zayn tekintetétől eddig a pillanatig sem sikerült megszabadulnom.

2016. május 4., szerda

29. Határokon innen és túl

2014. szeptember 25.


Az érkezésemet több ember biztosítja, mint ahányan az utasok vannak. Távol a nagy termináloktól, fotocellás ajtók és drága parfümfelhők kavalkádjától hagyom el az utasszállítót. New Orleanstől közel egy órányira landolok, napszemüvegben, kialvatlanul és szorongva. Samantha dühöng, de tudom, hogy mindazok ellenére, amiket az utazásommal kapcsolatban mondott, támogat. Különben saját maga akadályozta volna meg azt, hogy felszálljak késő este a gépre, hogy hajnalra ideérhessek.
- Miss Fernsby? - egy fekete zakós féfi kocogtatja meg a vállam a megbeszélt helyen, pontban hajnali ötkor.
- Igen, jó reggelt - ismerősnek tűnik, a mosoly az arcán pedig megnyugtat. Teljesen úgy érzem magam, mint egy akciófilmbeli kém, aki napkelte előtt oson át városokon és országokon keresztül, a legnagyobb titokban, túlbiztosítva, de ez a hétköznapinak tűnő gesztus megnyugtat.
- Itt a kocsi, jöjjön - szó nélkül kapja fel a bőröndömet, nekem pedig a kézi poggyász jut csak, amivel könnyedén lavírozok el a parkoló autók között
- Mikor érünk oda? - óvatosan próbálok érdeklődni, mert bár Harry felhívott az utazásommal kapcsolatban, nekem mégiscsak különös, hogy egy személyre szabott biztonsági rendszer segítségével jutok el hozzá.
- Háromnegyed óra nagyjából, elég kevesen vannak az utakon. Mire New Orleansba ér a gépe, addigra már a belváros felé haladunk, elkerüljük a taxikat. Ha jó tempóban haladunk, hatkor becsekkolhat a szállodába - pontosabb választ nem is kaphatnék. Bólintok, jelezve, hogy értek mindent. A csomagtartóhoz lépve a sofőr kezébe adom a csomagomat is, amit a nagy táskámmal együtt bezár hátra.
Szinte bevágódok hátra, bekötöm a biztonsági övem, hogy ha elaludnék, ne essek be a két ülés közé, de képtelen vagyok hosszabb ideig lehunyva tartani a szemem. Tudom, hogy Luna sínen van, hiszen akkor nem lennének ilyenek a körülmények, és valószínűleg Sam lakásában tölteném a szabadidőm, a négy fal között a laptopom bűvöletében. Így viszont főszereplője lehetek egy agyrémnek, egy soha véget nem érő történetnek.
Le-lebukik a fejem, de egy kanyar, vagy kora reggeli dudaszó miatt újra meg újra kipattannak a szemeim. 
- A következő háztömb már a szálloda, percek kérdése és odaérünk - a volán mögül kedvesen szól hátra a sofőröm, akinek minden bizonnyal a lelkére kötötték, hogy úgy vigyázzon rám, mint a szeme fényére. 
- Rendben, köszönöm - kinyújtom a lábam, már amennyire tudom, elnyomok egy ásítást, és továbbra is kifelé bámulok. Nem olyan rég jártam az Államokban, és már akkor is furcsálltam, hogy itt is minden fordítva működik, mint nálunk. Rettegek a gondolattól, hogy bármikor nekünk jöhetnek, zavar ez a kevés autó is, de maga az élet sokkal szimpatikusabb. A tágas utak, a hömpölygő embertömeg a járdán, a már a reggeli órákban megtelt teraszok, az óriás irodaházak. New Orleansban megvan minden, amire nekem szükségem van: nagy, nyüzsgő, tehát el lehet rejtőzni, mégis az ember megtalálja a helyét, akárhogyan is sodorja magával a nagyvárosi lendület.
Csak arra eszmélek fel, hogy járó motorral állunk egy hatalmas, acélszürke épületóriás előtt. Észhez térítem magam, kiszállok a kocsiból, és megköszönve az eddigi segítséget próbálom kifizetni, hárítani kezd.
- Hagyja csak, ez a munkám - megszeppenve pislogok rá, zavarban érzem magam, nem is értem, mit gondoltam.- Menjen be a lobbiba, a csomagjaiért nemsokára megérkeznek - biccentek, és elindulok a hatalmas üvegajtó irányába. Utolsó előtti lépésemnél nem birom tovább és felpillantok. Az emeletek valamelyikén egy alak húzódik vissza, és ha nem lennék ennyire kimerült, azt gondolnám, Zayn az, de eszembe sem jut ilyesmi, csak arra vágyom, hogy lepihenhessek még egy pár órára.
- Jó reggelt - széles mosollyal üdvözölnek, ezt viszonzom, majd érdeklődni kezdek a szobám iránt. - Ezen a néven sajnos nincs foglalás. Biztos, hogy erre a névre kérték?
- Gondolom, hiszen ez a nevem - elkeseredve feszülök neki a pultnak, testsúlyom hol az egyik, hol a másik lábamra helyezve. - Silver McCornic Fernsby.
- McCornic, igen, így szerepel - összevont szemöldökkel várom, hogy megkapjam a szobámat nyitó kártyát, de csak egy bétát kapok. - A szobában mindent megtalál, amit előre megrendelt, a kártya kapcsolja a világítást, a légkondicionáló automatikusra van állítva, 22°C, ahogy kérte. A gyümölcsök a belső nyitott térben találhatóak, a széf kódja a kártya számának utolsó négy jegye. Ha bármi kérdése vagy problémája lenne, hívja a 100-as melléket. Étterem 301, a bár a reggeli kezdetéig, 7:00-ig elérhető a 304-es számon.
Alig fogom fel, mit mondanak nekem, csak az után, hogy beszállok a liftbe. Mit kértem én? Semmit. Nem rémlik, hogy a repjegyemen kívül bármit is intéztem volna, ám a másodkártya sokmindent megmagyaráz, ha az egyes számú Harryhez tartozna.
A folyosóra lépve azonnal megpillantom őt, kócos, félhosszú haja széttúrva, csak egy nadrágot visel, az inge teljesen ki van gombolva. A londíner kezébe nyomja a borravalót, hogy minél előbb széles mosollyal, kitárt karokal álva köszönthessen.
- Szia - azonnal magához szorít, puha ajkait a nyakamhoz préselve csókolja meg a bőröm. Azonnal kiráz a hideg, és az utolsó csepp energiám is arra fordítom, hogy viszonozhassam.
- Harry - csak ennyit vagyok képes kinyögni, és karjaimmal még inkább körbeölelem.
- Hiányoztál baby - ujjait a hajamba vezetve puszil meg újra. Ha még egyszer ezt teszi, és meghallom a rekedtes hangját, egész biztosan elolvadok a kezei közt.
- Te is - elhúzódok tőle, de csak annyira, hogy a szemébe nézhesek. Eltűrök pár tincset az arcából, rosszallóan húzom végig a mutatóujjam a szeme alatti karikákon. - Minden rendben?
- Most már igen - hazudik, tudom, mert a kezét ökölbe szorítva tartja a derekamon, és ez sokmindent jelenthet, csak azt nem, hogy 'minden rendben van'.
- Aggódom érted, Harry. Ez nem vall rád - maga után von, a bőröndömet pedig csak berángatja a küszöbön belülre.
- Csak most egy kicsit sok volt belőlük. De most, hogy itt vagy, tényleg ezerszer jobb.
- Pontosan mi történt?
- Nem hallottál semmit? - csodálkozva kérdez vissza, mintha ez olyan hihetetlen lenne, pedig egyáltalán nem az. Hallani tényleg nem hallottam a dolgok alakulásáról.
Némán nemet intek a fejemmel, de a pillantása egy szemvillanás alatt elváltozik. Megfoghatatlan, egészen rémisztő. A szeme fehérje elvörösödik, az arca is kipirul, a szája pedig egy csíkba nyomódik össze. Még sosem láttam őt így.
- Nos? - felvonom a szemöldököm, hátha ettől gyorsabban kapok választ, csakhogy még mindig Harryről van szó, aki mindig el akarja kerülni az értékelhetetlen viselkedést, kimérten és meggondoltan cselekszik és beszél.
- Ismerik a történetet a srácról, aki gerincelen tizenévesként viselkedett valamikor régen, de tudnod kell Silver, hogy én azt tényleg megbántam, és soha senkinek nem mondtam el. Fogalmam sincs, honnan tudhatják, gőzöm sincs, kinek járt a szája rossz fülek hallatára! - az azonnali mentegetőzése, a testtartása olyan nyílt és őszinte, hogy egy pillanatra elszorul a torkom, és a gyomrom gyűszűnyire zsugorodik, ám még időben sikerül befognom a számat, nehogy én is elszóljam magam. Pedig legbelül üvöltözöm magammal, hogy én, egyedül én mondhattam el, mert tudom, hogy ezt ő soha, senkinek nem adná tovább. 
- Ne is törődj velük, a valóságot nem tudják - megfogom a kezét, hüvelykujjammal végigsimítok a kézfején.
- A valóságot!? Kicsim, mindent, majdhogynem szóról szóra megírtak mindenhol! - kezd kiborulni, ami talán a visszafojtott bosszúságánál is rosszabb.
- Nem, Harry! Azt nem tudják, hogy te voltál az egyetlen, aki akkor nem fordított nekem hátat, aki mellettem állt, és megpróbált a barátom lenni, amikor mindenki más csak bántott és megalázott.
- Megpróbált?- sejtelmes mosoly fut végig az arcán, én pedig elpirulva kapom el a tekintetem.
- Azt nem mondtam, hogy nem sikerült - teszem hozzá, mintha direkt így akartam volna. Pedig ezt most nem terveztem el előre.
A néhány másodperces csendbe, ami beáll köztünk, belerondít a digitális óra csipogása, és akaratlanul is felkapom a fejem. Reggel hét óra van.
- Éhes vagy? - ajkait a homlokomhoz préseli, és csak állunk.
- Csak fáradt, de nem akarok aludni, inkább majd este - a lábaim valójában mindjárt összecsuklanak, az elmúlt husszonnégy óra sokkal mozgalmasabb, mint amit a szervezetem megszokott, és ha Harry nem tartana a karjaiban, tehetetlen lennék, mint egy pohárnyi kiöntött víz.
- Lejössz? Igyunk egy kávét - enged a szorításon, a bőröndöm közelebb húzza, hogy kényelmesen ki lehessen nyitni.
- Persze, csak átöltözöm - elnyonok egy ásítást. Tényleg borzasztóan elfáradtam, de aludni sem tudnék, a szemeim égnek, és kiszáradtak, biztosan nem tudnám csukva tartani néhány másodpercnél hosszabb ideig. - Harry?
- Most komolyan? - hangos nevetésbe kezd, végül elfordul. - Ha ennyire zavarlak, bemehetsz a fürdőbe is.
- Akkor sem fogom előtted előkeresni a gönceimet - saját magamon is mosolyognom kell, de elvből nem túrom fel Harry szeme láttára a fehérneműimet.
Gyorsan csak összekapkodok mindenből egy tisztát, a táskát hangos puffanással csukom vissza. Mielőtt bezárkóznék, arcom Harry hátának támasztom, fél kézzel meg is ölelem, csak hogy ne érezze azt, nem szeretem, és nem örülök, hogy láthatom. Mert ez egyáltalán nincs így.
Tulajdonképpen egészen élvezem, hogy vele lehetek, sőt, néha muszáj is.
- Ha hízelegsz, akkor sem fogom megérteni, mi nálad ez. Láttalak már ruha nélkül, szerinted zavarba jövök, ha melltartóval a kezedben látlak? - csak félig fordul hátra, pont annyira, hogy meglássa, miként húzom fel az orrom és grimaszolok.
- Te ezt nem értheted - ennyiben hagyom, és inkább elindulok lezuhanyozni és átöltözni. Amióta kiejtette Harry a "kávé" szót a száján, alig várom, hogy megérezzem az ízét, vagy a földszintre érve beszippanthassam az illatát.
Néhány perc múlva, a hideg zuhanynak köszönhetően sokkal vállalhatóbb kinézettel indulok el Harry oldalán a földszintre, ahol már jó néhány ismerős arc tűnik fel. Liam és Louis boldogan, bár kissé meglepetten köszöntenek, niall szinte a nyakamba ugrik. Fogalmam sincs, mikor kedveltek meg ennyire, de a reggeli jó hangulatnak köszönhetően még zayn is egy félmosollyal az arcán köszön rám, bár az asztal telejsen túlfelén foglal helyet.
Legalább emberszámba vesz.
- Mikor jöttél? Nem tudtam, hogy itt leszel - Louis az egyetlen, aki nem kapaszkodik fáradtan egy bögrébe, vagy a telefonjába. A hangja friss és vidám, pont olyan, mint ahogy őt megismertem ez alatt a néhány hét alatt.
- Nem olyan régen, öt körül landolt a gépem - hiába forgatom a kezeim közt a kávékínálatot, egyrészt fel sem fogok belőle semmit, másrészt a figyelmem nagy részét egészen máshol felejtem.
Mellettem a félhosszú gubancos tincsek, a mintás ing, és Harry smaragdzöld, mindent megértő pillantása, a melegséget árasztó beszéde, nyugalma, ami mindent kényelmessé és biztonságossá tesz, de velem szemben ott van Zayn, akinek a titokzatossága, a sötét, eltorzult valósága minden alakalommal bosszantóan furdalja a oldalam. Fogalmam sincs, egy-egy pillanatban mi játszódhat le a fejében, a tekintete ködös, nem is néz rám, legfeljebb ha nem látom. A ruhák rendszerint lógnak rajta, de a bőrét ékítő motívumok látványa mellett mindez eltörpül. Szívesen az orra alá dörgölném, hogy hiába vizslat, méreget, az elmúlt negyvennyolc órában mindent kiderítettem róla, amit érdemes tudni, és egyetlen egy rossz szó, vagy pillantás, és vége az életének, de tudom, hogy ez ostobaság lenne, másrészt, nyilván képtelen lennék megtenni vele. Sem okot nem adott rá, sem a bátorságom nem tudnám, és nem is akarnám összegyűjteni. De eljátszani a gondolattal, hogy marionettbábuként rángathatnék mindenkit, egészen elképesztő módon nyugtat meg. Nem félek, mert olyan információk vannak a kezemben, és olyan összeköttetésekkel rendelkezem Sam által, ami egy-egy gyengébb pillanatomban még meg is részegít.
Most is valami hasonló történik velem, Harry karjait érezve magam körül kissé rosszindulatúan nézek körbe, de csak Zayn pillantásával találkozom. Tudtára akarom adni, hogy tehet bármit, viselkedhet akárhogy, engem nem fog kipenderíteni maguk közül.
- Harry szerint ellened irányulnak ezek a nyilatkozatok, és híresztelések - Louis aggodalmas arccal fordul felém, kicsit bizalmasabb beszélgetést kezdeményezve.
- Fogalmam sincs, ki és miért hozza fel most ezt, de biztosan csak kisebbségi komplexusa van - talán túl természetesnek tűnök ezzel a hozzáállással, ami csak még művibbé tesz. Bizonyára lett volna jobb válasz is, de már nem tudom visszacsinálni. -Sírni tudnék, de Harry miatt muszáj erősnek maradnom, mert még a végén túlkomplikálná, vagy olyat tenne, mondana, amit később megbánna.
- Igaz - helyeslően bólint, igazat ad abban, hogy Harry az elmúlt időben kiszámíthatatlan és forrófejű volt, valószínűleg az is lesz a turné végéig, mikoris minden stressz egyszeriben tovaszáll majd, mindenki lelassít, és visszatér a saját életébe.
- Amúgy is, régen volt már, elvesztette minden komolyságát a sztori, alig voktunk tizennégy évesek, én még talán annyi sem, felesleges ezen rágódni - megpróbálok egy biztató mosolyt küldeni felé, és Louis könnyen meggyőzhető. A mosoly nála egyfajta életérzés, mégsem tudja mindig megkülönböztetni őket.
- Miről pusmogtok? - Harry visszatér közénk fejben is, a halántékomra apró puszit ad, amitől kiráz a hideg.
- Nem fontos - körbekulcsolom a tenyerét, piszkálni kezdem ujjaimmal az övéit, amíg végre ki nem találja mindenki, milyen kávét vagy teát kér.
A rendelésünk asztalhoz érkezéséig két-háromfős beszélgetések alakulnak ki, én meg csak hátradőlve próbálok ébren maradni. Most valahogy még annyi kedvem nincs beszélgetni, mint amennyi általában szokott lenni, inkább kiélvezem, hogy elég figyelnem őket. Ahogy magyaráznak, egymás szavába vágva hadonásznak, mesélnek, hogy is volt minden valójában. Lelkesen emlegetik fel az elmúlt estéket, nekem is megpróbálják átadni az élményeiket, a színpadon történteket, és én csak nevetni tudok, hol hangosabban, hogy visszafogottabban. Szórakoztatnak, kétség kívül el akarják nyerni a bizalmam vagy legalább a figyelmem, és ebben az sem akadályozza meg őket, hogy a legféltettebb belső titkaikat megosszák velem, a történet hitelességét biztosítva.
- Őrültek, de minden este alig várom, hogy újabb csapattal találjam szembe magam - mosolyogva gondol vissza a neki címezett plakátokra és üzenetekre Liam. - Tudod Silver, nem mindennapi érzés, amikor az ember kiáll több tízezer lány elé, aki mind keztelenül akar téged látni! - a mondat elején az életemre meg tudtam volna esküdni, hogy komoly lesz a befejezése, de szerencsére nem tettem meg, és Harry oldalának dőlve nevethetek, míg ki nem buggyan egy könnycsepp.
- Ne mondd, hogy megtennéd - löki oldalba Niall, válaszként csak horkant és felhúzott szöldökkel sandít felé. - Sosem mernéd.
- Persze, hogy nem. De a pólótól könnyen megválna mindannyiunk - Harry ezen mondata meglep, de közben mégsem. Elképzelen, ahogy ing nélkül, felfedve a felsőtestének minden apró zugát lép színpadra, ahol minden mozdulatakor megfeszül valamelyik izma, és órákkal később izzadtan, rekedtes hanggal köszön el.
Nagyot nyelve küzdöm magam vissza a valóságba, ahol majdhogynem normális ruhát hord, csak az a néhány felső gomb maradt hanyagul kigombolva.
Határozottan problémáim vannak az érzelmeimmel, főleg, amikor kialvatlan vagyok, mert akkor a gondolataim egyszerűen leállíthatatlanok, és olyan érzésem van, mintha saját magam sem érném utol. Az előbb még nevettem velük, annak ellenére, hogy hozzászólni nemmigen tudok a beszélgetésükhöz, aztán legszívesebben letéptem volna Harryről ezt a felsőt, most meg összeszűkült gyomorral szorongatom a kávébögrémet, és a lelkiismeretfurdalásomat leküzdve kortyolok bele aprókat a forró italomba. Így legalább nem kell megszólalnom, mert vagy elsírnám magam, vagy valami rosszat mondanék. Elég fejben lebokszolnom ezt a csatát most Lunaval, aki már mene, és írna megint valami szaftos pletykát, megosztana egy-egy olyan információt, amit jobb lenne megtartania magának.
- Azt a cukrot nem teszed bele? - Zayn lecsap az érintetlen tasakokra, és mielőtt még észrevenném, vagy bármit is mondanék, elveszi őket, és szép sorban beleszórja a saját kávéjába.
Nem mondom, ez az igazi Dolce Vita.
- Négy cukor? – akaratlanul is kiesik a számon, Zayn meg csak óvatos mozdulatokkal összegyűri a papírokat, és ledobja a csészealjra.
- Baj? – megint megkapom azt a nézést, amitől a hideg futkos rajtam, és inkább visszahúzódom Harry oldalához, a takarásában teljes biztonságban érzem magam.
- Nem – kinyögöm ezt az egy szót, amit sikerül, és borzasztó kínok közt iszom meg a kávém. Érzem magamon a tekintetét, azt a kínos, vesébe látós pillantást. Újra kiráz a hideg, de Harry megfogja a kezem, az asztal alatt, ahol nem túl feltűnő, és szinte azonnal jobban érzem magam.
- Mik a tervek mára? - Niall fittyet hányva a kialakult kellemetlen hangulatra, a tőle elvárható legszélesebb vigyorral kérdez körbe mindenkit, és amíg mind felsorolnak legalább egy féltucat helyet, ahová el akarak jutni, nekem mindvégig az jár a fejemben, hogy motantól minden lépésem Harry kövesse, és ma már ne kelljen Zaynnel még csak egy légtérbe sem kerülnöm. Ennek legjobb módja pedig, ha egész napra bezárkózunk a szobájába, vagy eltűnünk egy kicsit a város szeme elől.
- Én leginkább aludni szeretnék – hiába tennék bármit, érzem, hogy a testem alighanem feladja a harcot, és képtelen vagyok tovább ébren maradni.
- Felkísérlek – Harry azonnal felajánlja, de már a mondata közepén ingatni kezdem a fejem.
- Nem kell, menj csak. Hasznavehetetlen vagyok, legalább ne maradj itt unatkozni- rettenetesen érzem magam az időeltolódás miatt, és talán most ütközik ki rajtam leginkább. A kezem is alig tudom felemelni, hogy megsimogathassam az arcát.
Fáradtságra hivatkozva tehát távozom, már a sem érdekel, ha Harry lent marad a többiekkel, mert bármennyire is miatta jöttem most ide, a társaságom nem túl szórakoztató, megértem, ha egy időre a fiúkat választja. A lifthez sétálok, a kártyáról lesem le, hányadik emeletig kell mennem, és szinte azonnal bevágódok, ahogy kinyílik előttem az ajtó. Arccal a folyosó felé fordulva nyomom meg a gombot, közben pedig farkasszemet nézek a társasággal, Zaynnel, aki árgus szemekkel figyeli minden lépésemet, és Harryvel, aki aggodalmas pillantásokkal követi az utam, majd az ajtó becsukódik, és halványan ugyan, de a saját arcképem köszön vissza, amire ráfagyott egy fura mosoly. Szólhatna bárkinek, akárkinek, de csak én tudom, hogy ez saját magamnak szól, a magabiztos énemnek, aki felébreszti Lunat minden egyes alkalommal.
A szobába belépve ugyanis első dolgom leellenőrizni, mindenem megérkezett-e, és miután meggyőződtem erről, bekapcsolom a laptopomat, és kiülök az erkélyre. A friss levegő jót tesz, legalábbis ebben reménykedek, hogy mielőtt még tényleg elaludhatnék, még sikerül néhány sort bepötyögnöm.
- Sil - Harry hangjára lecsapom a gép tetejét, és úgy teszek, mintha csak üres tekintettel bámulnám az elém táruló látványt. - Azt hittem, alszol.
- Csak pihentem - felé fordulok, amennyire csak lehetséges, és kezemmel az arcomat sütő napot eltakarva hunyorgok rá.
- Arra gondoltam, elmehetnénk valahova délután. Csak te és én. 
- Most ez nem a legbiztonságosabb dolog, nem gondolod? - meglepve kérdezek vissza, mert bár tényleg annak örülnék a legjobban, ha minél több dőt együtt tölthetnénk, most mégsem jó ötlet, ismerve a helyzetünket, és hogy hányan vadásznak jelenleg egy sorozatnyi közös képre.
- A francba is velük, nem engedem, hogy egy hotelszobába zárva töltsd a napok nagy részét - félelmetes, de szinte másodpercről másodpercre érezhető ahogy a feszültség mgállíthatatlanul nő benne.
- Rendben, nyugi - felpattanok a helyemről, és a laptopot letéve fogom meg a kezeit, bízva a lehetetlenben, hgy megnyugszik.
- Ne haragudj, de ha nem történik valami csoda, én belebolondulok ebbe - lehajtott fejjel szabadkozik, ujjaival az enyémeket birizgálja.
- Miért? Miért pont most, és miért pont ez bánt? Annyi mindent firkáltak már rólad, ez is csak egy a sok közül - ennél jobb módszert nem ismerek arra, hogy kiszedjem belőle az igazságot.
- Akkor csak rólam volt szó, és hülyeségeet találtak ki. De most te is benne vagy, és kegyetlenül belegázolnak az életünkbe - a tekintetét egy pillanatra elkapja, dea következőben meg már maga után húz befelé. - Ezeknek semmi sem szent.
- Tudod mit? Felhívom Samanthát, hogy megérkeztem, és nincs semmi bajom, aztán elindulunk valamerre. Ahová csak szeretnél. De mindezek előtt behozom a laptopom az erkélyről, mielőtt lenyúlják - nevetek, és ezzel sikerül Harry arcára is mosolyt csalnom. 
Azzal pedig, hogy belül már lassan egy romalmaz vagyok, hogy fogalmam sincs, mit és mikor mondtam, kinek és hol, azzal már foglalkozni sem érdemes. Csak azzal vagyok tisztában, ami épp körülöttem történik, de egyetértek Harryvel, ha nem történik meg az a bizonyos csoda, én is meg fogok bolondulni.