2015. december 29., kedd

21. Kimondatlan

2014. augusztus 25.

Órák óta nem szólalt meg senki körülöttem, ami normális esetben nem zavarna, de most mégis feszélyez. Zavartan fészkelődök percekig a repülőn ülve, és el sem akarom hinni, hogy még mindig több, mmint 20 percünk van indulásig.
- Baj van? - megugrok egy ültő helyemben, ahogy Niall átnyúl az üléseink közt és megkocogtatja a vállam.
- Nem, minden rendben - mosolyt erőltetek az arcomra, meg akarom győzni, hogy tényleg így van, a gyomrom mégis liftezik, izzad a tenyerem, a fejem majd' széthasad, és olyan, mintha mindenki számára láthatatlna lennék. Kivéve Niallt, aki gyanakvó pillnatásokkal dől vissza az ülésébe, fejével nemet intve.
Harry még minidg nem heverte ki az előző esti arlingtoni koncertet, és az azt követő néhány órát. Fejét a karfának támasztva, keresztben, szinte fekve terpeszkedik a helyén, egy vékony takaróval betakarva. A pillái meg sem rezzennek, keze átnyúlik a mellette ülő Zayn ölébe, aki szintén kábán, ablaknak döntött homlokkal alszik. Mérhetetlenül nagy a csend, Louis az ölében lévő laptopot bámulja, bele-belebóbiskolva a filmbe, amit épp "néz", Liam zenét hallgat, szemei alatt neki is sötét bőrönd nagyságú karikák. Csak Niall és én vagyunk efffektíve éberek, mindenki más a néhány velünk utazó stábtagok közül hasonlóan passzív, vagy alszik.
- Biztos? - rövid szünet után Niall ismét kérdezősködni kezd, amitől az az alig érezhető álmosság is elmúlik, ami szép lassan elkezdte eluralni a testem.
- Persze, csak nem érzem túl jól magam - megrántom a  vállam, és azzal győzködöm magam, hogy ez tulajdonképpen nem is hazugság, mert valóban voltam már jobban is, már csak az a kérdés, mi az oka annak, hogy egyre szűkebb az ingem, hogy rohamosan fogy az oxigén idebent, és miért akarom másodpercenként elhányni magam. - Biztos nem aludtam eleget.
- Szólj, ha valami baj van - bíztató mosolyt küld felém, majd a zsebéből előhalássza az órákkal ez előtt vásárolt müzli szeletét. Én pedig, amilyen fáradt és bamba vagyok, azon kapom magam, hogy a szemem sarkából figyelem az épp nyammogó Niallt, s ugyan alig láthatóan, de mozgatni kezdem a szám, mintha én is azt a szörnyen édes, mézzel összetapasztott, szárított magot enném. Megrázom a fejem és megpróbálok valami egészen másra koncentrálni. Mondjuk, ott van Harry.
Békésen alszik, láthatóan eleernyedt minden izma, percek óta még mocorogni sem láttam, egyenletesen szuszog. Persze, ez után az este után igazán nem is csodálkozom ezen, mert a koncertet követően szinte egyből elráncigált engem és a többieket is egy kis afterozásra, ahogy ő mondja mindig, "levezetni a felesleges energiát", ami, mint most már számomra is kiderült, azt jelenti, hogy rettentő gyorsan legurítanak a torkukon egy jó adag töményet, és addig tombolnak, míg jóformán össze nem esnek a fáradtságtól. Ám tegnap elég volt néhány pohár pezsgő is, és máris mind kipirult arccal vigyorogtak, velem pedig elfeledtette, hogy Zayn továbbra is bosszantóan távolságtartó. Egy pillanatra sem zavartattam magam, Harry kezét szorongattam egész este, vele táncoltam, és hajnalban vele távoztam. Csak mellette akartam lenni, és ez is történt, most pedig, a mellkasom kis híján szétrobban a vágytól, hogy odakuporodjak az ölébe, simogassam a haját és elaludhassak végre én is. Csakhogy ez most nem lehetséges, ráadásul van egy olyan érzésem, hogy addig egy szemhunyásnyit sem fogok aludni, míg le nem szállunk St Louis közeli reptéren. Éppen ezért kénytelen vagyok elfoglalni magam, és nem gondolni arra, hogy talán ez életem utolsó útja.
Megpróbálkozva a lehetetlennel, nyugodt próbálok maradni, miután meghallom a pittyenést, és egy kellemes hang arra kér, kössem be az övem, és helyezzem magam kényelembe. Továbbra is kényelmetlennek érzem a helyem, azt, ahogyan ülnöm kell, zavar a biztonsági öv, és nem értem, mitől véd meg, ha egyszercsak lezuhanunk. Semmennyire sem érzem magam nagyobb biztonságban, de legalább még egy okom van arra, hogy feszengve pislogjak magam elé, és győzködjem magam, hogy nem érdemes hisztirohamot kapni, csak mert egy kicsit félek.
- A légi katasztófák a legritkábbak - oldalra kapom a fejem, Zayn egészen sötét tekintetén megakad a szemem. Megreked a levegő a tüdőmben, legszívesebben el is süllyednék szégyenemben, amiért észrevette a félelmem. 
- Ja, és gondolom a legkevesebb a túlélők aránya - alig tudom végig mondani a mondatot, egy pillanatra azt érzem, mentem elhányom magam, de most úgy tényleg, mert a gyomrom és a végtagjaim furcsán megremegnek az egyre csak emelkedő gépen.
- Nem lesz semmi baj, Zayn, te meg ne beszélj hülyeségeket - Mark lemondóan temeti arcát a kezei közé, Niall csak vigyorog azon, mennyire riadt lettem, és sápadozva próbálok nem arra gondolni, hogy tényleg nagyon kevesen élnek túl egy repülőbalesetet.
- Egy szóval se mondtam, hogy meg fog velünk történni - továbbra is olyan komoly és tudálékos képpel néz rám, ha egy kicsit bátrabb lennék, kedvem lenne felállni, és felképelni, amiért ezt csinálja velem.
- Elég a gondolata is, hogy így kell meghalnom - a hangom szinte már egy egér cincogásához hasonlítható, és észre sem veszem, hogy erőszakosan szorongatom a könyöktámaszt, míg Niall le nem fejtegeti az ujjaimat a műbőr felületről. -Ó.
- Tényleg nincs semmi para a repülésben - halkan megjegyzi, gondolom nem kíván több embert bevonni a beszélgetésünkbe, így is elég kínos már, ahogy a levegőben viselkedem. - Ha elértük a magasságot, még járkálni is tudsz, és akkor már sokkal jobban fogod magad érezni. - Kedvesen beszél hozzám, egyáltalán nem kioktató, és nem érezteti velem azt, hogy én bármennyire is alacsonyabb rendű lennék. Egészen más, mint mikor Zayn hajlnadó intézni hozzám néhány szót.
- Ez igazán remek, de inkább maradok itt, ülve - úgy teszek, mint aki roppant higgadttá vált attól, hogy még mindig nem vagyunk elég magasan, a fejemet a háttámlának vetem, arccal Harry felé fordulok, és addig nézem őt, míg el nem nehezednek a szempilláim. És habár alvásnak aligha nevezhető, ami velem történik, egészen bámulatos. Legalábbis, ilyenben még nem volt részem, de ha a félelmeim elűzi, akkor remélem, hogy a jövőben többször is megtörténik velem.
Harryre gondolok. De valahogy mégsem rá. Azaz, inkább arra a srácra, aki még mindig az első szerelmem, aki nem híres, sőt, legfeljebb az iskola folyosóján ismerik fel, nem az utcán, és állandó jelleggel idegesíteni próbált a kérdéseivel, a rámenős, erőltetett barátkozásával, és azzal, hogy hamar, talán túl hamar úgy éreztem, engem ez nem zavar.
Mostanában meg sem fordult a fejemben, mennyire kínosnak kéne éreznem a dolgokat, hogy Harry hányszor, de hányszor felkapart már a padlóról, és látott már nagyjából minden érzelmi hullámom közepette. Kivéve egyet, de azt talán jobb is, hogy megtartottam akkorra, amikor csak a négy fal közt próbáltam kikecmeregni belőle.
Képzelgéseim, és emlékeim egy pillanat alatt elszállnak, mikor meghallom, hogy hamarosan földet érünk. Kezeimet a hasamra szorítom, csupán reflexből. Megpróbálok arra koncerntálni, amit Niall mondott korábban, de minduntalan Zayn szavai járnak a fejemben.
- Sil - Harry átnyúl a köztünk lévő szűk kis folyosón, ujjai megtalálják az enyémet, és elhúzza a kezem az ölemből.
- Jó reggelt- mosolygok, az utazás során először igazán, és leginkább azt sajálom, hogy nincs bátorságom megmozdulni, és megcsókolni őt. Úgy érzem, hihetetlen nagy bátorságot képes lennék meríteni pusztán abból, hogy a köztünk lévő távolság alig egy centi.
- Hogy utaztál? - rekedtes hangjától kiráz a hideg, újra a karjai közé vágyakozom, csak hogy érezzem a teste meelgét, halljam a szívdobogását, de be kell érnem azzal, hogy fogja a kezem.
- Rettenetes volt, de megszoktam a végére - nem tudok nem mosolyogni magamon, még én magam is úgy gondolom, gyáva vagyok és vállalhatatlna, de Harry jól láthatóan nem így gondolja.
- Miért nem szóltál, hogy nem érzed jól magad? - éberebbnek tűnik, szeméből eltűnik az álmos csillogás, helybe aggodalom ül.
- Mert nem volt vészes, és Niall megnyugtatott - kissé felemelem a fejem, kilesek az ülések közt, de egy lélek sem járkál most, hisz épp leszállunk. - Alig várom, hogy szilárd talaj legyen a lábam alatt.
- Elhiszem - megszorítja a kezem, és el sem engedi, amíg a kifutó végére nem érünk, és le nem állítják a gép motorját. Még egy utolsó gyengéd szorítást érzek az ujjaim körül, aztán elengedjük egymást, és a kézi poggyászainkat magunkhoz véve áll fel mindenki, és szép sorban elhagyjuk a gépet. Teljesen elvesztem az időérzékemet, ezért megdöbbenek, amikor a szürkületbe lépek ki, arra számítok, hogy tűzni fog a nap, de még azt is megbánom, hogy nincs nálam kéznél valami felső. Borzongva a hidegtől fogom szorosabban magamhoz a táskám, és a poggyászoat magam után rángatva indulok el, szorosan Harry mellett.
Érzem magamon a tekintetét, tisztán látom magam előtt, ahogy minden lépésemnél végigmér, talán megjegyzéseket is tesz magában, de nem teszem meg neki azt a szívességet, hogy ránézzek, még csak nem is sandítok felé, mindinkább megpróbálok természetesen viselkedni. Már amennyire természetesnek nevezhető az, hogy ezekkel az emberekkel körülvéve rohanok át egy repülőtéren, a figyelem középpontjában, üvöltöző tinilányok, stresszes menedzserek és félelmet nem ismerő testőrök között. A folyamatosan villogó kameráktól már foltokat látog magam előtt, és a hatalmas üvegajtókhoz érve egyre inkább körbefognak minket.
Helyet!
Mindehonnan ezt hallom, látom, ahogy Liamnek elkapják a felsőjét, majdnem hátra esik, úgy rángatják, Louist sem akarják elengedni, Niall megpróbál határozottan menni tovább, integet, kedvesen visszautasítgatja a visongó lányok kéréseit. Én csak kapkodom a fejem, mindenfelől hallom a nevem, kiabálnak utánam, de Harry nem negedi, hogy reagáljak bármire is, fogja a kezem, el sem enged, és mikor végre kijutunk ebből a rémálomból, aggódó pőillantások közepette ölel magához.
- Rendben vagy? - az arcomat fürkészi, és nem értem, miért néz rám így, ennyire féltőn és védelmezően.
- Persze - elmosolyodok, körülnézek, mindenki igazgatja magát, kivéve Zaynt. Ő megint csak a telefonját nyomogatja, látszólag már bele sem gondol abba, mi törté ik körülötte, hogy hányan rohamozzák meg ilyenkor, csak megy tovább egy-egy elejtett kedves szó után.
Talán túl sokáig nézem őt, mert felsandít a kijelző irányából, kérdőn összevonja a szemöldökét, nekem pedig muszáj elfordulnom, mert még én magam sem tudom, miért őt bámulom, amikor rohadtul nincs rá szükségem, hogy ismét belémkössön, vagy azt érezzem, hogy meg akarja tenni. Grimaszolva fordulok el, követem Harryt a taxi felé.
- Srácok, menjetek együtt, a másik autó majd megy utánatok - Paul rendületlenül terelget és irányít mindenkit. Én sem vagyok kivétel, hivatalosan ugyanis a stábhoz tartozom, és nem  fiúkhoz, ezért Mark segít bepakolni minden táskám egy másik autó csomagtartójába, és amíg megérkeznek a bőröndjeink, addig betessékel a hátsó ülésre.
- Maradj itt, eléggé nagy baj az, hogy őket szét akarják cincálni, nem hiányzik, hogy téged is megtaláljanak - nem esik rosszul, amit mond, csak az, ami miatt ezt kell közölnie velem. Mintha én valami rossz, ártó szellem lennék, de természetesen nem ellenkezek, nem is lenne értelme. Intek Liam és Louis felé, Harry felbőszülve pattan be a rikítóan sárga taxiba, még azt sem veszi észre, hogy Niall orra előtt csapja be az ajtót.
- Hát jó - hallom a szőkeség hangját, mielőtt a mellettem lévő ajtót is bezárná Mark, de a csapódás után minden zaj, ami kintről beszűrődhetne, megszűnik idebent. Lábaimmal szinte rögtön dobolni kezdek, mert ugyan örülök, hogy végre nem a levegőben vagyunk, még mindig sokkhatás alatt állok, hisz alig ért földet a gép, máris lerohantak minket. Még egy mélyebb levegőt sem volt időm venni, és most, hogy lett volna, megdermedtem Zayn szemeinek kereszttüzében. Nem értem, miért csinálja ezt, napokig, sőt, hetekig nem beszél hozzám, ami nem is lennek akkora baj, ha nem úgy nézne rám, mintha sorozatgyilkos lennék. A vér is megfagy az ereimben tőle, ráz a hideg, és legszívesebben felpofoznám magam, hátha felébredek ebből a rettentően kínos álomból.
Rezegni kezd a telefonom, de túl gyorsan abbahagyja, ezért sokáig kutatok a táskámban utána, mert egyszerűen nem találom a rengeteg kacat között: szőlőcukor, zsebkendők, tollak, a határidőnaplóm, és még ki tudja mennyi felesleges holmi. Mikor végre megérzem a fémes hátlapot az ujjaim között, megkönnyebbülten felsóhajtok, és eldöntöm, hogy amint időm engedi, kidobálom ezt a rengeteg szemetet, ami felhalmoztam a különböző kisebb zsebekben, és csak az marad a táskámban, amire feltétlenül szükségem van.
Sajnálom, hogy így alakult, később találkozunk.   x H 
Érzem, hogy kipirul az arcom, jól esik Harry üzenete, mégis, felerősödik bennem egy újabb emlék, ami mér kevésbé kellemes, mint amin utazás közben ábrándoztam, hiszen az, hogy így "alakultak" a dolgok, kísértetiesen hasonlítanak arra a hét évvel ez előtti estére, annyi különbséggel, hogy most legalább nem esik a hó. Erről pedig eszembe jut Luna, akinek illene lassan bekerülnie a képbe, hiszen közben minden bizonnyal megjelentek már az első cikkek és találgatások, ki vagyok én, és mit keresek Harry mellett fényes nappal valamint éjszaka.



2014. augusztus 26.

Az éjszakai fejfájás reggel rettenetes fájdalmakkal ébreszt, a végtagjaim mintha le akarnának szakadni, és annyi erőt sem érzek magamban, hogy felriadjak a rémálmaimból, csak vergődöm és időről időre a párnába nyomom az arcom. Reggelizni sem vagyok hajlandó, ágyban akarok maradni, és addig aludni, míg el nem múlik ez az egész borzalom, de persze, ez távol sem olyan egyszerű. Mindössze öt napom maradt hátra a Samantha mentes kiruccanásomból, a munkámról pedig csak rettentő nagy túlzással mondhatnám el, hogy kész vagyok, inkább csak jó úton haladok, ám napról napra egyre több és több feladatot vagyok kénytelen áthárítani a csapat más-más tagjaira, akik rég összedobtak néhány ütős beszámolót, fotókkal tarkított cikket, én pedig eddig leadtam nagyjából hármat a kitűzött kötelező ötből, és a lelkesedés, ami eleinte elkapott Lunával kapcsolatban, teljes mértékben alább hagytak, talán az elmentett szövegtöredékek összessége alig ad ki egy használható írást.
Megpróbálok átfordulni a hátamra, keservesen sírdogálok magamban, amiért annyira fáj mindenem, a takarót húzom magam után, minek köszönhetően sikerül feltűrnöm a pólót a derekamnál, kivillanó bőrömet égeti a hideg lepedő, és egyszerre ráz a hideg és ver a víz. Láz. Más nem is lehet, máskülönben nem sikongatnék, akárhányszor hozzám ér valami jeges, és nem csípné az arcom a párnahuzat. Olyan, mintha direkt bántalmazni akarnám magam, sajog mindenem, ki akarok szállni az ágyból, de ehhez minden erőm össze kell szednem. Nagy nehézségek árárn ülő helyzetbe szenvedem magam, talpam alatt szinte izzik a padló, ennek ellenére feltápászkodok és telefonnal a kezemben indulok el a legnagyobbnak tűnő ablak felé. Megtámaszkodom egy pillanatra, össszeszorított fogakkal várok, de csak amíg elmúlik a lüktetés a tarkómnál, majd kitárom az ablakot, és élvezem, ahogy a kinti hűvös, kora reggeli levegő a bőrömnek csapódik.
Londonban már elmúlt dél, ezért bátorkodom remegő ujjaimmal kikeresni Samantha telefonszámát a névjegyzékemben és felhívni.
- Silver? Szia, baj van? - meglepettnek tűnik, elég rég beszéltünk, akkor is összekaptunk azon, hogy én épp Harry mellett vagyok egy ostoba képen.
- Szia - még én is alig hallom a hangomat. Megpróbálom megköszörülni a torkom, de ez alig segít valamit. - Ne haragudj, hogy zavarlak, de még nem sikerült két beszámolót elkészítenem. Lemondom a mai sajtógyűlést, elég beteg lettem, és még este átküldöm legalább az egyiket. - A legkevésbé sem szeretném sajnáltatni magam, pusztán közölni kívánom vele a tényt, hogy nem jelenek meg ma sehol, és megpróbálom teljesíteni a nekem kioszott feladatokat.
- Miért, mi történt veled? - még minidg hallani, hogy neheztel rám, de a féltés sokkal erősebb, ami megnyugtat, így legalább nem kell veszekedéssel indítanom ezt a napot.
- Szerintem csak láz, meg egy kis torokfájás, nem komoly - percekkel ez előtt még azt hittem, belehalok abba, hogy el kell hagynom az ágyat, most meg már a lehető legtermészetesebben hazudom azt, hogy nincs nagyobb bajom, múlandó érzések. Pedig fáj, rettentően, és alig tudok megállni a lábamon, de nem hagyhatom, hogy Sam utánam küldjön valami orvos csooportot, vagy ami még rosszabb, állandó felügyelet alá vonjon, és részletes jelentést kérjen mindenkitől, aki bármit tudhat az egészségi állapototmról.
- Egészen biztos? - az anyáskodó stílusát most sem rejtegeti, annak ellenére, hogy még mindig nem szent a béke, de hát egy anya, mivel bátran ki merem jelenteni, hogy Samantha az édesanyám helyett is az anyám próbál lenni, már csak ilyen.
- Persze, holnapra kialszom magam - hazudom, és egy csepp rosszérzés nincs bennem emiatt. - Most viszont megyek, megpróbálom összekaparni magam, amíg fel nem ébrednek a többiek.
- Silver, csak még egy kérdés - a végére szinte elhal a hangja, ami meglep, Sam mindig is túl határozott vol ehhez a viselkedéshez. Nagyon nem rá vall.
- Igen?
- Mi van most?
- Mármint, hogy érted?
- Veletek!
- Velem és..?- úgy teszek, mintha nem tudnám, kiről vagy miről beszél, na nem mintha ezzel el tudnám kerülni, hogy megválaszoljam a kérdését.
- És Harryvel - igazán odakívánkozik a mondata végére egy "te ostoba, hát ki más!?" vagy valami hasonló, meglep, hogy mégsem tesz hozzá semmi mást.
- Megpróbáljuk - szégyenlősen mintákat kezdek rajzolgatni a lábfejemmel a szőnyegen, és anélkül, hogy észrevenném, oldalra billentett fejjel, mosolyogva gondolok vissza arra a szállodai pillanatra.
- Kívánom, hogy semmi rossz ne származzon ebből az őrületből, Sil - sóhajt, de tudom, hogy ezzel a mondattal elfogadta a döntésemet,
- Sam - elharapom a nyelvem, nem merem kimondani az első dolgot, ami eszembe jut.
- Igen?
Síri csend. Vacilálok, vajon illendő-e ilyet mondani, de annyira kikívánkozik már belőlem, és mivel egy óceán terül el köztünk, vlaamint jó néhány plusz mérföld, ráadásul később ráfoghatom a lázra, amellett döntök, hogy közlöm vele.
- Kitűnő anyuka vagy.
Megkönnyebbülök, habár azzl is tisztában vagyok, hogy ha célba érek, többé nem hisz nekem. Ebből a szempontból nagyon jó, hogy most bátorkodtam elárulni neki az egyik legféltettebb titkom, Harryt, azt, hogy mennyire tisztelem, és remélem, hogy a későbbiekben is eszébe jut majd, hogy olykor anyaként tekintek rá, és bármennyire is idegesítő néha, nayon szeretem.
Nem érekezik válasz, csak diszkrét szipogást hallok. Lehet, hogy még sem volt túl jó ötlet így, nekem kora reggel, neki pedig egy hosszú és fárasztó nap kellős közepén, a nyakába zúdítani. Már nem tudom visszaszívni a szavakat, de nem is akarom.
- Most nem is tudom, mit mondhatnék - meghatódva, elhaló hangon hálálkodik, sorra hallom az elfojtott köszönömöket, pedig ha van mit megköszönnie valakinek, az minden bizonnyal én vagyok, amiért meggyőzte apát, hogy engem márpediglen ki kell rángatni a megszokott környezetemből, mert nem normális, amit művelek.
Igaza volt, tényleg jobban érzem magam attól, hogy végre van lehetőségem fordítani a dolgokon.
- Nem is kell - tisztábban üti meg a fülem a saját beszédem, mint várom, ezek szerint kezd bejáratódni a hangszálam.
Már csak egy hümmögést hallok, és véget ér a hívás. A legkevésbé sem neheztelek rá, leengedem a kezem, kis íján eldobom a tleefont, végül időben sikerül az ágyra dobnom.
Nem így terveztem, de ez a beszélgetés feltöltött megfelelő mennyiségű energiával, és a laptopommal az ölemben visszakucorodok az ablakpárkányba. Még mindig jól esik a hideg levegő, ám az is, hogy a gép szép lassan átmelegszik a lábamon.
Mély levegőt veszek, és megnyitom az egyik mentett dokumentumot. Átjár valami furcsa szabadság ízű érzés, ami csökkenti a láz okozta kínt. Lassan pötyögöm a betűket, lassan haladok sorról sorra, de magabiztosan telnek be a sorok, és kirajzolódik az első kis szösszenet Luna előéletéből.

Valamikor, majdnem tíz évvel ez előtt rettenetesen hideg tél volt. Angliában legalábbis mindent hó borított, és ekkor vált a szívem jéggé. Luna Crack vagyok, és ismerjétek meg a történetemet.....

Potyognak a könnyeim, el sem merem hinni, hogy ez mind megtörtént, ráadásul velem, Silver McCornic-kal, most pedig, sok- sok év távlatából kiíom magamból a még megmaradt sérelmeket, fájó pontokat az életemből.
Még Harry előtt sem tagadnám, hogy az egyik ilyen ő maga, de semmi esetre sem kezdeném rögtön azzal, hogy Harry Styles mennyire felelőtlen döntést hozott, éretlen tizenévesként, az isten háta mögött, egy eddig teljesen ismeretlen részén az országnak. Átlátszó, és kicisnyes lenne. Luna megfontolt, mindent gondosan felépít maga körül, hogy biztos alapot tudjon szolgálni a későbbiekben minden szaftos pletykának és apró részleteknek.

2015. november 20., péntek

20. Démonok

Drága Olvasóim!

Ezek elég rapid gondolatok lesznek, ugyanis fél 11, nemsokára el kell indulnom a munkahelyemre, de szerettem volna írni ide pár sort, mert rossz érzés volt az előző részt csak úgy feltenni, "nesze" stílusban. Látom a mozgást az oldalon, és köszönöm, ha megtiszteltek azzal, hogy olvassátok a részeket, igyekszem még jobban összeszedni magam, időben feltenni az új részeket, és hinni abban, hogy nem értelmetlen, amit csinálok. Bár mostanában Silvertől gutaütést kapok, reményeim szerint képes leszek újra olyan tempóban haladni a történettel, ahogy az elején, és ahogy eleve is terveztem a blogot.

Kellemes hétvégét, jó olvasást, és hallgassátok az új albumot tanulás közben! :)

Legyetek rosszak,
xx Lu



2014. augusztus 20. , 16:42

Magabiztosan szállok ki a taxiból, elgémberedett lábaimnak jól esik, hogy kinyújtóztathatom őket állás közben. Kifizetem az utam, megigazítom a táskám pántját a vállamon, és mikor hallom, hogy elhajt az autó mögülem, széles vigyorral az arcomon indulok el a hátsó bejárat felé. Igyekszem a határozottságom mellett észrevétlen is maradni, hiszen a stadion körül rengeteg ember hemzseg. Legtöbbjük fiatal, tizenévesek, legfeljebb néhány évvel fiatalabbak nálam, tökéletesen képesek használni a közösségi oldalakat, az általuk nyújtott lehetőségek tulajdonképpen azok, ami miatt képesek megtudni bármit, és  ez az, ami óvatosságra int. Napszemüveget veszek fel, és a lehető legkisebb feltűnést keltve indulok el a hátsó bejárat felé, ahol kirajzolódik egy fekete, sötétített ablakú autó, körülötte néhányan ácsorognak. Közelebb érve felismerem Liamet és Zaynt, kint dohányoznak, és a hátsó ajtó mögül Louis is előkerül, kezében a telefonja és egy műanyag pohár feltehetően tele kávéval. Mivel továbbra sem tervezek feltűnést kelteni, lehajtott fejjel sietek feléjük, keresztülmenetelve minden biztonsági kapun, ellenőrzésen, s végül még Mark is megállít egy pillanatra, de csak hogy köszönhessen és megkérdezhesse, jól érzem-e magam. Feltűnően kedves, nem úgy, mint Paul, akinek a szavai még mindig a fejemben visszhangoznak.
- Sziasztok - a szemüveget feltolom a szemem elől, hunyorogva nézek fel rájuk, hozzám képest elképesztően magasnak tűnnek még úgy is, hogy nem topánkában vagyok. Kivéve Louist. Ő így majdnem egy magas velem, talán néhány centivel maradok le tőle.
- Szia, hát te? - Liam lép elsőnek közelebb, két puszival üdvözöl, és bár fogalmam sincs, miért, azt érzem, rajta kívül senki sem örül nekem a jelenlévők közül.
- Megígértem Harrynek, hogy majd később idejövök, de másképp alakult a délutánom, korábban érkeztem - próbálom felvenni a szemkontaktust Zaynnel, végtére is, majdnem annyira közel van, mint Liam, mégis, még annyit se tesz, mint Louis, köszönéskép csak int és biccent egyet. Meglepne, ha legalább úgy tenne, mintha beszélne, motyogva köszönne, bármi. De nem. Louis is csak mosolyogva köszön. Persze ez nem baj, nem akarok mindenkinek a nyakába ugrani, puszit adni, bájologni. Elég, ha nem viselkednek úgy, ahogy Zayn, és akkor megnyugszom, hisz célom, hogy elfogadjanak engem Harry barátai.
- Szólok neki, bent kajálnak Niallel - egy laza mozdulattal elnyomja a csikket Liam, és befordul az üvegajtóhoz.
- Ne, hagyd csak, majd bemegyek és megkeresem. Nem akarom zavarni őt az ebédszünetben - az órámra pillantok, és konstatálom, hogy bőven elmúlt már az is, de ki tudja, mennyire borult fel az életük, ezért nem szólok semmit.
- Ebédszünet? - Louis felvont szemöldökkel gyújt rá, a műanyag poharat a bal tenyerében ropogtatja szét, miután teljesen kiürült. - Már csak unalmukban nyammognak, amíg mi itt vagyunk. Meg amúgy sem zavarnád őt.
- Akkor felhívom, merre van - a táskám alján kezdek kutatni, és amíg meg nem találom a beledobott telefonomat, addig meg sem mozdulok. Kínos csend uralkodik, a társaság egyharmada erősen ellenzi a jelenlétem, hiszen Zayn továbbra sem hajlandó hozzám szólni, nem reagál semmire, amit mondok vagy kérdezek, ami még mindig rendkívül bosszant, de egész jól tudom palástolni az érzelmeim. Le sem veszem a kijelzőről a tekintetem, mégis, teljesen tisztában vagyok, mi történik körülöttem. Liam a kocsi csomagtartójában keresgél, Louis hatalmasakat szippant a cigarettájából, Zayn pedig szó nélkül elindul a bejárat felé, hátra sem néz, mikor becsukja maga mögött az ajtót, majd eltűnik.
- Nem kedvel, ugye? - nem érintem meg a hívás feliratot, kétségbeesettnek tűnve nézek fel Louisra.
- Hát... - elpöcköli a csikket, pontosan a kuka tetején landol, ahol már jó néhány bűzölög. - Én nem tudom.
- Szóval igen. Nem kell szépíteni a dolgokat - megrántom a vállam, és hirtelen azt se tudom, imitálom a szomorúságot, vagy tényleg rosszul esik. Előre húzok néhány tincset a vállam mögül, hagyom, hogy leomoljon a hajam a könyökömig. Nem érdekel, hogy zavarni fog, de legalább eltakarhatom az arcom egy időre, és nem kell megmagyaráznom az arckifejezésem. Még én magam sem tudnám elmondani, bánt-e valami, vagy sem.
- Ne vedd a szívedre - bátorítóan próbál mosolyogni, kezeit a zsebeibe csúsztatva támasztja tovább a motorháztetőt. - Néha így viselkedik, de biztosan nem ellened irányul a dolog. Idővel megismer, és akkor jobb lesz.
Jól esnek Louis szavai, tényleg, és azon kapom magam, hogy reménykedni kezdek abban, hogy egyszer tényleg így lesz. Tettethetném, hogy nem érdekel, mondogathatnám, hogy megvárom, míg elfogadja a jelenlétem, de ez nem igaz. Zavar, mert ő túlságosan is titokzatos, és ha arra gondolok, vele ellentétben, milyen könnyű dolgom volt Samanthával és Paullal, a hideg ráz. Rémisztően elzárkózik, nem is tudom, beszélgettünk-e valaha, és most is, mikor itt állok Liam és Louis társaságában, ő inkább félrevonul, úgy csinál, mintha rontanám a levegőt.
- Megkeresem Harryt - sóhajtom, és a fülemhez emelem a telefont. Liam jelenlétéről meg is feledkezem, csak akkor látom őt újra, mikor feltűnik közvetlenül mögöttem, Louis mellett, és mindketten integetnek, amikor elválnak útjaink a hatalmas csarnokban. Egy helyben állok, hintázni kezdek a magas sarkakon, és idétlenül fogom a táskám. Nem lát senki, és belefáradtam abba, hogy kifejezetten kényelmetlenül álljak, egyenes háttal, kihúzva magam. Szükségem van egy kis lazításra, egész délelőtt a bőröndjeimmel rohangáltam a szállodába, kész kínszenvedésnek tűnik még most is, mire leértem a hallba, Sam és Paul lefárasztottak agyilag, és most még Zayn is rátett egy lapáttal. Minden, amire szükségem van, az egy kis kikapcsolódás, és hogy levehessem végre ezt a kényelmetlen cipőt.
A hívásomra nem kapok választ, egy idő után sípolni kezd a vonal, és meg is szakad rögtön. Remek. Most pedig eldönthetem, hogy ácsorgok még itt egy darabig, vagy elindulok. De ha mennék is valahova, merre induljak? Ki többet nem megyek, legalábbis, egyedül nem, idebent pedig elég tágas helyiségek vannak, ha még meg is próbálnám követni a hangokat, akkor sem biztos, hogy olyan könnyedén eljutok a koncertteremig. Pontosan ezért döntök úgy, hogy még maradok, és tovább próbálkozom a telefonálással, és folyamatosan figyelek, hátha feltűnik megint Liam vagy Louis, közben szidom magam, amiért nem követtem őket, mert ez így elég szánalmas. Meglepetést akartam okozni Harrynek, egyszer csak felbukkanni a semmiből, megölelni, kicsit hozzábújni, hogy visszakapjam minden elvesztegetett önbizalmam, ehelyett képes vagyok három lépés alatt eltévedni, és most zaklatni őt telefonon, hátha sikerül egyáltalán találkoznunk még a koncert előtt.
- Megmutassam, merre van? - összerezzenek a hangtól, kis híján eldobom a telefonom, de még időben sikerül az ujjaimmal szorosabban fognom, és gyorsan befejezem a hívást, mielőtt még felvenné Harry.
- Én, csak ... - nem értem, miért kezdek el hebegni-habogni, egy értelmes szó nem hagyja el a szám, csak miután veszek egy nagy levegőt, és legyűröm minden félelmem és ijedtségem. - Azt megköszönném.
Nem szól, csak int a fejével, hogy kövessem. Én pedig megteszem, hűségesen a nyomában maradok, végig, míg eljutunk egy rettenetesen hosszú és keskeny lépcsőházba. Kicsit lemaradok, hogy ne érezzem magam olyan kényelmetlenül, ráadásul hosszú lábaival és lendületes mozgásával klasszisokkal gyorsabban halad nálam, aki csak megpróbál nőiesen lépegetni a cipőjében, és nem átváltozni egy trampli tehénné, aki épp hogy csak képes járni. A vádlimban lévő égető érzés ellenére tartom a megnőtt távolságot, megpróbálok arra koncentrálni, hogy Zayn hozzám szólt. Most az lényegtelen, mit mondott, vagy hogy milyen stílusban, de megtette, ezzel pedig én egy lépéssel közelebb járok a célhoz. Megkönnyebbülök, egyrészt, mert látom a végét ennek a zord semminek, ami köztünk van, másrészt, mert egyre hangosabban hallani az ismerős nevetéseket. Zayn lelassít, amit nem igen veszek észre, mert elbambulok, és csak akkor ocsúdok fel, amikor az arcom a hátának csapódik.
- Mi van, miért nem állsz meg? - förmed rám, nekem pedig nem hogy elvörösödik az arcom, de tetőtől talpig pírba borulok. 
- Bocs, nem figyeltem - ennyivel véget is ér a cseverészés, kinyit előttem egy ajtót, és maga elé enged. Visszafojtott lélegzettel lépem át a küszöböt, nem akarok zihálni, csak óvatosan, hogy ne csapja őt meg, hátra dobom a hajam, ami az arcomba lóg. Kipréselek magamból egy köszönetfélét, és bátortalanul tekintek le a magas lelátóról.
- Ott le tudsz menni úgy, hogy ne ess át semmin - kezeivel jobbra mutat, és bár mögöttem áll, jó pár lépésre van innen, ujjai előrébb vannak, mint a vállam, ami hihetetlennek tűnik számomra. Mintha a magassága, a hosszú lábai és a keze valami szuper erő lenne, képes bárhol, bármilyen szituációban használni,
- Köszi - motyogok félig hátra fordulva, és minden bátorságom összeszedve nézek a szemébe. Ő is ezt teszi, és mintha arra néhány pillanatra megállna az idő. Sötét és zavaros a tekintete, kiráz tőle a hideg, és akarva, akaratlanul is eszembe jut, hogy Harry pillantásai mennyivel megnyugtatóbbak számomra, mert az a zöld szempár elárul nekem mindent, és ha másról nem is, de arról leolvashatom az érzelmeit, ám Zayné valamiért nem ilyen. Az övé barna, nem egészen fekete, sőt, talán még hétköznapinak is mondható, sehol egy hiba, egy folt, mégsem átlagos. Rám tekintve biztos nem, hiszen a vér megfagy tőle az ereimben.
Elfordítom a fejem, és elindulok a megadott irányba, kecsesen, kis lépésekkel haladva. A lépcsőhöz érve megkapaszkodom a két oldalt végigfutó korlátban, és lépcsőfokról lépcsőfokra haladva indulok el lefelé, ahol Harry, Niall, Liam és Louis üldögélnek. Nem néznek hátra, néha csak azt hallani, hogy valamelyikük beszél, de hogy mit, azt nem. Ezt az egyenletes susogást csak a harsány nevetések törik meg, amik általában Niall irányából hallhatóak. Ő az, aki oldalra fordított fejjel mutat rá néha Liamre, és nevet, ahogy csak tud, nem törődve a hangzavarral. Ez pedig kapóra jön, mert alig hallható kopogással haladok egyre magabiztosabban lefelé. A lábaim megszokták az állandó szintkülönbséget, így már különösebb extra figyelmet sem kell fordítanom a lépéseimre, nézhetek magam elé, nem kell a földet bámulnom, és az utolsó néhány fokot már vakon, sietve teszem meg. Louis az, aki elsőként észrevesz, de a számhoz tapasztott ujjaimmal csendre intem, és megteszi. Mintha nem is látna semmit, nem tudna semmiről, visszakapcsolódik a beszélgetésbe, elvonja Harry figyelmét. Egyedül ő nem fordul felém, Liam, és Niall is vetettek rám egy-egy pillantást. Megállok, visszafojtott lélegzettel emelem fel a kezeimet, megvárom a legmegfelelőbb pillanatot, amikor lecsaphatok, amikor nem magyaráz hevesen, nem mutogat, és nem próbál bebizonyítani semmit.
-  Csak azt nem értem, miért akart akkor beszélni velem – fogalmam sincs eleinte, miről beszélnek, de nem is figyelek különösebben. – Kijöttem, sétálgattam, és percek múlva már kaptam is a fejmosást. Szerintem akkor is igazságtalan volt.
- Csak nem akarta, hogy botrány legyen, ennyi az egész – rántja meg Niall a vállát.
- Hagyjuk már, milyen botrány!? Nevetséges – felháborodottan dől hátra a széken, kezeit a felsőtestén keresztezve fújtat, mintha az egész világ összeesküdött volna ellene, és érzem, hogy ez a legkiválóbb alkalom. Tenyeremmel eltakarom a szemeit, és a bal füléhez hajolok. – Mi a franc…?
- Azt mondtad, tudnád, ha itt lennék – halkan kuncogok, amiért sikerült egy percre megállítanom a szívét, és észrevétlenül mögé surranhattam. Kezei megtalálják az enyémeket, hagyom, hogy lefejtse őket magáról, és gyorsan megkerülve őt elé állok.
- Silver? Azt mondtad, csak este jössz – felpattan a helyéről, és gondolkodás nélkül fonja a derekam köré a karjait. Mielőtt még észhez térnék, puha csókot hagy a szám sarkában, amitől mosolyognom kell, és ha még nem lett volna elég a korábbi, fülig pirulok.
- Máshogy alakult a délután – megigazítom az inget a nyakánál, hogy ne álljon össze-vissza, és lesimítom a vállán a gyűrődéseket. – De ha akarod, visszamehetek a hotelbe.
- Isten ments! – elenged, de mégsem egészen. Ujjai megkeresik a kezem, és lazán közrefogja ujjaival az enyémeket. Az arcomon levakarhatatlan vigyor ül, és az övén is. Kétségtelen, hogy örül nekem, és ez rettenetesen jól esik.
Már szükségem volt arra, hogy hiányozzak valakinek, hogy akarjon látni engem valaki, fogja a kezem és büszkén feszítsen mellettem a barátai előtt.
- Szóval, akkor sikerült? – Niall tekintete a kezünkre téved, és szeméből sugárzik valami pozitív, ami még inkább megerősít abban, hogy van helyem itt, és valamit jól csinálhatok.
- Mi az, hogy! – gyermekien büszkélkedik, nevetve a nyakamhoz bújik és újabb csókot hagy a bőrömön, amitől azonnal kiráz a hideg.
- Sikerült? – összevont szemöldökkel villantok egy félmosolyt Harry felé, megpróbálom érzékeltetni vele, hogy meg kéne magyaráznia valamit. Nem akarok akaratos, hisztis és követelőző barátnő lenni, de annyit már csak elvárhatok tőle, hogy én ne „sikerüljek”, irányuljon bármire is ez a kifejezés a kettőjük beszélgetésében.
Niall volt az, aki majdhogynem bedobott, azaz bedobatott hozzád – Louis és Liam visszafojtják a nevetést, megpróbálják mosolynak álcázni, de Niall egészen másképp reagál.
- Persze, szólj csak le – letűri az inget az ujján, így az a könyökéig eltakarja a felkarját. – Akkor is beszari voltál.
- Kösz – imádni való a csipkelődés köztük, és bár rendkívül keveset hallottam belőle, már most tudom, hogy megunhatatlan.
Harry keze elkapja a derekamat, és minden előzetes jel nélkül, maga után kezd el húzni.
- Gyere, mutatok valamit – lelkesen siet a színpad felé, én pedig megint csak kapkodni tudom a lábaimat.
- Lassíts, Harry, hol tudok én olyan gyorsan menni, mint te! – ahelyett viszont, hogy felvenné az én tempómat, hátrafordul, és az ölébe kap. – Nem épp erre gondoltam.
A nevetésem visszhangzik az üres teremben, kapaszkodom a hátában, és közben végignézhetem, ahogy már nem csak Niall, Liam és Louis, de Paul és Zayn is azon nevet, mennyire idiótán viselkedünk, de nem hogy szégyellném magam, kiélvezem, hogy végre azt látom, nem bánják. Nem bánják, hogy ott vagyok, Harryvel, és elfeledteti velem azt is, hogy a nagynéném olyan csúnyán lehordott telefonon keresztül.
- Kapaszkodsz? – fogalmam sincs, miért kérdez ilyet, és másodpercekig csak morfondírozom azon, mit is válaszolhatnék, végül kinyögök egy ’igen’-t, rettentő magas hangon, szinte nyöszörögve a visszafojtott nevetéstől. – Biztos?
- Nem, nem biztos, nem tudom – képtelen vagyok tovább moderálni magam, és mikor Harry mászni kezd velem felfelé valami lépcsőkön, akkor sikongatva gyűröm tovább az inget a hátán. – Hova viszel? És miért nem teszel le? Harry, le fogok esni!
- Így gyorsabb, és nem, sosem hagynám, hogy bajod legyen – szorosabban tart az ölében, és lelassít, de csak azért, hogy a lábaimat kibogozhassam a szorításából. Lejjebb csúsztat, arca az enyémmel kerül egy vonalba, és amint körbefonom a derekát az immáron szabadon mozgó végtagjaimmal, pimaszul elvigyorodik.
- Mit művelsz? – kérdésemre nem válaszol, és bár már elég messze kerültünk a többiektől, suttogok.
- Fogalmam sincs – a fejünk fölé pillant, nem tudom, mit lát, vagy mit nem, de én is késztetést érzek, hogy körülnézzek. Mindenfelé kapcsolók, hosszabbítók és lépcsők vannak, ami számomra, valljuk be, elég veszélyes. Apró mozdulatot tesz, a falon benyom egy ezüstösen csillogó gombot, és az a tenyérnyi hely, ahol áll, velem az ölében, süllyedni kezd. Mielőtt megint sikítanék, kezét a számra tapasztja, és nevet az elkerekedett szemeimen. – Nyugi, alig pár méter az egész.
Nem, egyáltalán nem nyugtat meg ezzel, de az, ahogyan az ölében tart, ahogy a hajam simogatja, és időről időre a nyakam és a vállam közti kis hézagba ejti a fejét, valamiért megnyugtat. Sok mindenre fel voltam készülve vele kapcsolatban, de erre nem. Az őrült tempó és az életstílusa így is napról napra képes meglepni, ahogy az is, mellette mire nem elegendő az energiája.
- Itt lent szoktam elbúcsúzni a szeretőimtől, mielőtt színpadra lépek – leenged a karjai közül, én pedig fel sem fogom elsőre a mondatát, ehelyett lábaimmal üdvözlöm a stabil talajt, és megpróbálom visszaszerezni az egyensúlyomat.
- Hé, mi ez a többes szám? – bosszúságot tettetve állok meg mellette, kezemet csípőre teszem és topogni kezdek az egyik lábammal. – Halljam, Styles, kiket cipelsz te ide le?
- Téged – nevet, és lerángatja a karomat a csuklómnál fogva az oldalamról – Jó, néha a fiúk is lejönnek.
- Akkor jó – a tekintetétől elgyengülök, olyannyira, hogy képtelen vagyok tovább ezt csinálni. A kezemnél fogva kezd el ismét elirányítani, egy újabb titkos hely felé, amit csak a bennfentesek ismerhetnek, és most már én is. Mert én vagyok Harry Styles új barátnője.



2014. augusztus 24., 06:19

Újabb átvergődött éjszakát tudhatok magam mögött, egyedül, magányosan, egy számomra ismeretlen helyen. Amilyen izgalmas volt az első koncert, amit láttam, az - ahogy Harry nevezi, - tárlatvezetés, pontosan annyira idegőrlő volt az elmúlt hetvenkét óra. Ha meglátom a cég londoni számát felvillanni a telefonom kijelzőjén, a gyomrom összerándul az idegességtől, és folyamatosan arra kell koncentrálnom, hogy ne kezdjek el kiabálni. Igen, késik minden beszámoló, de ez nem egyedül az én hibám, nem én vagyok az egyetlen sajtóreferens a csapatban, hisz' legalább tízen voltunk minden sajtótájékoztatón, ki-ki más városból, de mind Samantha cégének dolgozunk.
A szörnyű éjjeleknek azonban újabb démonja is akad, nem csak a temérdek határidő és telefonos zaklatás. Van még egy tényező, ami, vagyis, aki olyan észrevétlenül lett részese az őrületnek, ami a fejemben van, hogy csodálkozom azon, egyáltalán feltűnt nekem az állandó jellegű jelenléte. Néha arra ébredek, nem vagyok egyedül, figyelnek, beszélnek hozzám, és ijedten kuporodok össze a takaró alatt, hogy senki se láthasson, s néha, amikor már nagyon gyengének és fáradtnak érzem magam, egyszerűen csak bámulom az éj fekete semmit magam előtt, és várom, hogy az életemre törjön. De sosem történik semmi. Addig rágódom rajta, és azon, vajon tényleg figyel-e engem, hogy szép lassan elalszom. Ennek is egy hasonló pillanatnak kellene lennie, amikor egyszerűen csak belefáradok és lehunyom a szemeimet. Mégsem vagyok rá képes. Újra és újra bevillannak az emlékképeim, keveredve a képzeleteimmel. Nem vagyok őrült, de hajnalban képtelen vagyok kiszűrni a valóságot, legyen szó bármiről.
Az órámra pillantok, még fél hét sincs, de már ő jár a fejemben. A titokzatossága, a sejtelmes, zord köd, ami körbeveszi, akár egy illatfelhő, és a pillanat, amikor a szemembe nézett. Soha többé nem éreztem magamon a tekintetét, akármikor egy légtérbe kerültünk, de ilyenkor, amikor biztosan tudtam, hogy egyedül vagyok, mindig itt volt velem. Talán tényleg bolond vagyok, és túlhajszolom magam, de képtelen vagyok a munkára fogni, Zayn egyszerűen átvette az irányítást a fejemben, megakadályozva engem, és Lunát is abban, hogy végezze a dolgát. Nappal azon ügyködtem, hogyan kerülhetném el a kínos találkozásokat, éjjel pedig azon fantáziálok, miként kerülhetnék a közelébe. Harry barátnőjeként egyszerűen kellene működnie a dolognak, mégis, minden eddigi gondolat, amit tényként kezeltem, minden elmélet, megdőlni látszik. Harry minden percünket kettesben akarja tölteni, és igaza van, nekem sem elég az a néhány perc, szerencsésebb esetben pár óra, amit a társaságában töltök, mert csak akkor vagyok képes elfelejteni Zaynt, a szemeit, a hangját, a megvető viselkedését, amit velem szemben mutat. Akkor csak Harry van, a boldog kényelem, amit annyira szeretek, a viccei, a kedveskedések. Egymás szöges ellentétei, s míg az egyiktől mindent megkapok, addig a másik előtt sóvárogva állok, hátha megszán. Nevetséges, amit művelek, a fejemből legszívesebben kiszakítanám az összes vele kapcsolatos gondolatot, de nem megy. Magamban állandóan azt hajtogatom, hogy nem szabad elvonnia semminek sem a figyelmemet, és mégis iszonyúan nehéz kikapcsolnom az elmém bizonyos funkcióit. Mint például azt, ami miatt kiráz tőle a hideg, és jobban meg akarom ismerni, vagy az, amelyik a veszély ellenére a közelébe akar férkőzni. 
Elegem van magamból. Lerántom a takaróm, hisztérikusan csapom le a lábaimat a padlóra, és a hálóingem alját ráncigálva sietek a mosdóba. A csapnál megkapaszkodom, és addig bámulom a tükörképem, míg meg nem undorodom a látványomtól. Hosszú, szőkés hajam most kócosan gabalyodik mindenfelé, a szemeim alatt ében karikák éktelenkednek, és a szemem...A kék szemem, amit eddig szerettem, mert tiszta, tükörfényű volt, mostanra kicsit megfakult és bágyadtan néz vissza rám. Miért művelem ezt? Mert szükségem van rá. De vajon tényleg így van? Normális az, hogy folyton lesben állok, gyűjtöm az információkat, bonyolult és merész szövegrészleteket fogalmazok meg a fejemben? Vagy ez az egyenes út a teljes megbolondulás felé? Talán. De már késő meggondolnom magam, Luna első bejegyzései már készen állnak arra, hogy elindítsa a háborút, akkor is, ha a küzdelemben én szerzem a legsúlyosabb sebeket. Akkor is, ha egy egész élet rámegy, minden munka odavész, legyen szó bármelyik frontról.
Megmosom az arcom, a fogam, és megengedem a kádat forró vízzel. Majdhogynem egy fél tubus habfürdőt locsolok szét a fodrozódó fürdővízben, ami hatalmas habként tűnik fel a felszínen, és amíg meg nem telik a kád, a sarokba dobom a ruháimat. Legszívesebben azokat is felgyújtanám, hisz mikor ezt viselem, rettenetes emberré válok. Hazudnék, ha azt állítanám, nem kedvelem Harryt, mert ő az egyik legszeretetreméltóbb teremtés a földön, minden boldog pillanat, amit megél, az övé. Teljesen és visszafordíthatatlanul beleszerettem a gondolatba, hogy míg mások csak álmodoznak róla, addig ő engem akar, én pedig álmomban képes vagyok eldobni őt, és jó úton haladok afelé, hogy soha többé ne legyen hajlandó a nevemet se kiejteni a száján. Bárki más jobban megérdemelné, hogy a helyemben legyen, és én, ha nem is boldogan, de lemondanék róla, ha nem lenne célom. Ha nem akarnék kicsikarni belőle egy kevés sajnálomot. Ha nem akarnék érezni valamit, ami leginkább a bosszúhoz hasonlítható.
- Undorító vagy, Silver - suttogom magam elé, miközben belelépek a kádba, és ellep a rengeteg víz. - Undorító és kicsinyes.
Égeti a bőröm a forróság, de jól esik. Minék inkább vörösödik a bőröm, annál inkább úgy érzem, kimarja belőlem a víz azt a sok mocskot és szennyet, amit a lelkiismeretem okoz. Tisztán kell gondolkodnom, nem hagyhatom, hogy az agyam rossz irányba tereljen, és erre a legalkalmasabb a kora reggeli munka lesz. De még nem most. Most még kiélvezem az illatos gőzt, hajat mosok, és csak fél órával később, mikor már tiszta ruhában, törölközőbe csavart hajjal kilépek innen, csak akkor ülök újra a laptopom elég, hogy megírjam a hátramaradt beszámolókat, és a vázlatokat elküldöm Samanthának. Elhalad mellettem a reggel, csak a korgó gyomrom az, ami képes kizökkenteni. Az órára nézek, 08:55, alig egy óra, és lemondhatok a szállodai reggeliről, a friss gyümölcsléről és a roppanós croissantról. Azt pedig nagyon bánnám, ha kimaradna egy ilyen a mai délelőttömből, ezért gyorsan átfutom a sorokat, elküldöm Sam fiókjának, és hanyagul lecsapva hagyom a laptopom. Nem törődök semmivel, az első blúzt magamra kapom, ami a kezem ügyébe kerül, hozzá egy szűk farmert, amit még tegnap dobtam a bőröndöm tetejére, egy nem túl magas sarkú szandált, és rohanok is. Az ajtóból dobom vissza a törölközőt a fejemről, de a hajammal már csak a folyosón próbálok bármit is keresni. Minden útbaeső ablakot, üvegfelületet tükörként használok, és mire a lifthez érek, már sikerül elválasztanom.
- Jó reggelt - álmos, nyűgös köszönésre figyelek fel. A hang ismerős, megdobogtatja a szívem, és a továbbiakban nem bosszantanak a még nedves és kócos tincseim.
- Jó reggelt - visszamosolygok Harryre, és ahogy ő is, én is teszek felé egy lépést. Kínosan érzem magam, hiszen Harry most is tökéletesen néz ki, annak ellenére, hogy a hangja arról árulkodik, nem rég ébredt fel, de akkor is! Ha magamra nézek, sírhatnékom van, a hajam még meg sem száradt, ahhoz pedig lusta voltam, hogy kifésüljem rendesen és megszárítsam, a blúz, amit felvettem, itt-ott gyűrött lett a nagy rohanás közepette, vagy még akkor, amikor bepakoltam a táskámba. Az arcomon semmiféle smink nincs, így biztosan ott éktelenkednek a táskák a szemem alatt.
- Gyönyörű vagy - mintha csak olvasna a gondolataimban, minden szava szíven talál, pedig legszívesebben hevesen tiltakoznék, és megpróbálnám bebizonyítani az ellenkezőjét. Harry a gyönyörű, ő az, aki minden egyes pillanatban tökéletes.
-  Kora reggel úgy hazudsz, mint a vízfolyás - zavaromban a földet kezdem bámulni, mert tudom, ha a szemébe néznék, a helyzetem még rosszabb lenne, a fülemig pirulnék, és nem akarom ennél rosszabb helyzetbe hozni magam.
- Ugyan, Silver - megfogja a kezem, közelebb von magához, és elnyújtott csókot hagy a homlokomon. 
Fogalmam sincs, miért történik ez, de ez az a pillanat, amikor minden a helyére kerül, élő egésznek érzem magam, és mintha kiszellőztetné a fejem minden negatív gondolatát, eltűnik a kora reggeli aggodalom, rossz érzések, minden. Csak Harry van, a reggeli kedveskedése, az, hogy együtt megyünk reggelizni, hogy sikerül jobbá tennie ezt a néhány percet. Teljesen olyan érzéseket kelt bennem, mintha valóban és igazán nagyon szeretném őt, és félek, hogy ez kezd bekövetkezni, annak ellenére, hogy amint átlépem az étterem küszöbét, ismét köszönthetem a démonom, aki hosszú napok után újra rám néz, észre vesz, és a pillantásával meg tudna ölni,
Jó reggelt, Zayn, hangzik Harry szájából, én pedig úgy teszek, mintha képes lennék szóhoz jutni, mintha nem okozna problémát a légzés a közelében, és teljes értékű embernek érezném magam. Ha most egyedül állnék itt, minden bizonnyal azonnal megsemmisülnék, apró darabokra hullanék előtte, de szerencsére van kihez menekülnöm, és úgy tenni, mintha képes lennék elbújni, nem csak az ő szeme elől, de az egész világ számára. Pontosan ezért követem Harry minden egyes lépését, el nem engedném a kezét a világ minden kincséért sem, mert akkor azonnal veszélyben érezném magam. Követem őt, bármerre megy, a lehető legközelebb ülök hozzá, szorosan mellette, hogy a könyökünk folyton összeakadjon. Láthatóan ez őt nem zavarja, nekem pedig ad egy biztonságérzetet, amíg Zayn úgy nem döntene, hogy elhagyja a termet. De nem teszi meg, valószínűleg egészen addig, míg úgy nem érzi, tökéletesen elintézte a délelőttömet.
- Baj van? - óvatos bökdösést érzek az oldalamba, ettől újra visszatérek a valóságba, oda, ahol nem tudja senki, mi zajlik le bennem, min jár az agyam minden egyes ébren töltött pillanatomban.
- Nem, nincs semmi, csak elgondolkodtam - viszonzom az ölelését, ölemben pihenő kezeit kezdem cirógatni, csupán reflexből. Ezek a természetes mozdulatok megnyugtatnak, és segítenek leküzdenem a bennem tomboló stresszt. - Ki kell mennem telefonálni - minden bátorságomat összeszedve csókolom meg, és nem is várok sokat ettől a csóktól, nevezzük is inkább szájra puszinak, mert többre nem elég a kurázsim. Azért nem fogom mindenki előtt megcsókolni Harryt, ahhoz legalább egy üveg bort be kellett volna nyakalnom, hogy elég bátor legyek. De ő meg teszi helyettem, tenyerét az arcomra simítja, ezzel megakadályozva, hogy elrohanjak. Megdermedek egy ültő helyemben, kiráz a hideg, és az elhúzódó pusziból remegve, félve lesz igazi csók, amiben benne van minden félelmem, és Harry válasza: hogy nem lesz semmi baj. Igaz, szavakkal sosem mondja ki, de a tetteivel folyton ezt sugározza felém, hogy mellette nem érhet baj, és akarok is hinni ebben, azt akarom, hogy tényleg boldoggá tegyen, hogy ne kelljen többet küzdenem saját magammal, mert csak akkor léphetünk egyről a kettőre, ha én jobban leszek.
- Jó reggelt, fiatalok - Paul is csatlakozik, és habár mi néhány asztallal távolabb ülünk a többiektől, ránk is vonatkozik ez a köszönés, és abban a pillanatban, hogy meghalljuk őt, szétrebbenünk.
Nem tudom, mit kellene éreznem, de jelenleg a mellkasomból majd' kirobban valami egészen természetfeletti, a szívem pedig hol zakatol, hol kihagy néhány ütemet. Teljesen megőrülök, és ennél sokkal többet akarok, de figyelembe kell vennem, hogy hol vagyunk, és kivel találom magam szembe.
- Mindjárt jövök - elengedem Harry kezét, kérdő pillantására pedig csak végigsimítok az arcán - Felhívom apát.
- Rendben - elkapja a kezem, és továbbra is csodálattal néz rám, úgy, ahogy meg sem érdemelném - Üdvözlöm.
- Átadom - mosolyogva távolodok el tőle, kifele menet pedig odaköszönök az egyre bővülő társaságnak. Biccentek, és elmotyogok egy "jó reggelt"-félét, majd rohanok tovább, ki, egészen a földszinti teraszig, ahol még csend van, nem úgy, mint a szálloda többi részén.
Kiállok a napsütésre, élvezem, hogy még nem éget a nap annyira, és hunyorogva nyomom a fülemhez a telefont. Meg se nézem, mennyi az idő otthon, tudom, hogy bármikor ha hívom apát, örülni fog nekem, és nem dobja el a mobilját csak azért, mert éjszaka van, és ő aludna. Ha én hívom, nem. Most mégis kicsit tovább várakoztat, talán nem egy karnyújtásnyira van a telefonja, de nem is gondolkodom sokat ezen. A harmadik, negyedik búgáskor már ütemesen kopogni kezdek a cipőm sarkával, számolom az órákat, vajon ott mennyi az idő. Képtelen vagyok azonban eljutni akár addig is, milyen napszak lehet Londonban, mert kinyílik az ajtó, majd mielőtt még becsukódna, egy lemondó sóhajt hallat újdonsült napozótársam, és hallom az öngyújtó kattanását. Félni talán nem is félek, de rendkívül zavarban érzem magam, védtelennek, sebezhetőnek, és tartok attól, hogy ezt ki is használja majd.
- Nem zavarlak, ne aggódj, ha elszívom, már el is tűnök - tényleg nem zavartatja magát Zayn, a korlátnak dőlve szívja a cigit, a füstöt pedig megpróbálja elirányítani, hogy ne csapjon arcon. Ezt értékelem, habár különösebb problémát sosem okozott a dohányfüst számomra, itt kint pedig nem olyan sűrű, hogy újra hajat kelljen mosnom.
Kétség kívül figyelmes. Az első pozitív tulajdonság, amit Zayn neve mellé biggyeszthetek gondolatban. Egy bizonyíték, hogy nem kívánja a halálomat, akármikor meglát. Nem is undorodik a társaságomtól, hiszen, akárhogyan is, de biztos van más hely, ahol rágyújthat, ez csak a reggelizőhöz legközelebbi. Csak az a baj, hogy apa ma mégsem kívánja felvenni nekem a telefont, biztos dolgozik, akkor az sem érdekli, ha háború robban ki körülötte, én pedig kénytelen vagyok eltenni a mobilomat.
- Nem zavartál - megvonom a vállam, és az ajtóhoz igyekszem, ügyelve arra, hogy ne nézzek rá, vagy ha mégis, az ne tartson néhány ezred másodpernél tovább.
- Silver - elkapja a karomat, enyhén maga felé fordít, én pedig képtelen vagyok a kezdeti sokk miatt ellenkezni. - Nem kell rosszul érezned magad a társaságomban.
- Én nem... - megint csak habogok, mint pár napja, mikor ő segített eljutnom Harryhez. - Honnan veszed ezt?
- Akkor jó - gyanakodva fürkészi az arcom, amitől legszívesebben a falra másznék, és a harmadik emelet környékén leugranék.
- Később találkozunk, gondolom - ezt betudom egyfajta elköszönésnek, és faképnél hagyom. Remegő lábakkal próbálok elmenekülni, legalább olyan távolságra, ahol se Zayn, se Harry nem láthat, mert csupán ennyitől úgy érzem, nem vagyok önmagam. Vagyis, de. Pontosan az a baj, hogy önmagam vagyok, Silver, de nem Fernsby, aki magabiztos, határozott, drámai és igazán nőies. Nem. Silver McCornic, aki a levegőben szálldogáló porszemektől is képes megijedni, amíg azt hiszi, egy picike pókról van szó. Silver, aki mindig is menekült, ha figyelmet kapott, aki túl gyorsan feladta. Most is ez történik, még az elején feladom, és újra azt érzem, mint minden egyes éjszaka, amikor felriadok, és mint amit ma reggel éreztem.
A kérdés már csak az, hogy miért nem vagyok képes úgy viselkedni, ahogy azt elvárom magamtól, és hogy fogom mindezt végigcsinálni, amikor már ilyen apróságokon elbukok?


2015. október 29., csütörtök

19. A játék elkezdődött

2014. augusztus 20., délután

Körülnézek, miután helyet foglalok. Emberek járnak-kelnek körülöttem, de megpróbálok nem figyelni rájuk. Magam felé billentem a kijelzőt, hogy még véletlenül se láthassa senki, mit csinálok, és egy új fájl megnyitása után gépelni kezdek, ami csak eszembe jut.
Visszamegyek az időben, amennyire csak lehet, felvázolom a leendő olvasóknak mindazt, amit tudni érdemes Luna Crack előéletéről, az esetlen, kétbalkezes és -lábas lányról, arról a szőke gyerekről, aki úgy érezte, Isten rámutatott, és kárpótlásként kapott valamit, ami csak igen kevesek életét tölti be: kapott egy kész barátságot, amit nem kell megépíteni, ami nem szorul semmilyen renoválásra, mert önmagát neveli fel, és több, mint két ember találkozása. Luna hisz abban, hogy valami olyat talált elesve az iskola folyosóján, amit csak ott, a padlón lehet szemügyre venni: reményt. Reményt a szeretetre, - és ne csak szeressen, de szeretve is legyen - , titkot, fiatal álmot és egy életen túl tartó barátot, Harryt.
Eleinte szép, kerek mondatokba foglalom a mondanivalómat, de az első néhány oldal után úgy megrohamoznak az emlékek, a következtetések, egyre nehezebben tartom a szöveg megalkotott formáját, s végül csak kulcsszavak maradnak: gőg, kacaj, mosoly, csalódás, fájdalom, betegség, távolság, bosszú. De a hosszasan legépelt sorok közben beleköltözik az elmém egy eddig még kihasználatlan részébe a fojtogató félelem is, de ez nem olyan, mint mikor szemben találom magam egy szabadjára engedett kutyával a nyílt utcán, vagy mikor nem veszem észre, hogy a járda szélére lépek, s egy pillanatra megáll a szívem, mikor az egyik láb lecsúszik a padkáról, vagy mikor elfelejtem, hogy hová tettem a tárcám, és nem találom, pedig fizetnem kellene. Ez a félelem más, sokkal rémisztőbb, és azt kívánom, bárcsak egy kóbor kutyával kellene szembe mennem, nem az egyetlen olyan emberrel, aki iránt nem érzek mélységes undort, ha a közelembe próbál férkőzni. Az elhatározásaim azonban sokkal határozottabbak annál az embernél, aki régen voltam, aki legszívesebben elbújna a négy fal közt, és könyvek lapjain keresné a kiutat a problémák összevisszaságából. Az az ember, akit jelenleg képviselek, sokkal erősebb, bátrabb és komolyan gondolja, hogy szemet szemért, fogat fogért alapon működik a világ. 
Hátra dőlök, elmentem az eddigieket, de nem zárom be az ablakot, csak lehajtom kétharmadig a képernyőt, így senki sem tudhatja, mi történik az ezüstre fújt műanyag belsejében.
- Silver, szia! Nem is tudtam, hogy te még itt vagy! - Paul igazán rendes volt velem eddig is, és bár az utóbbi egy-két napban csupán pár percekre futottunk össze, nem említette a beszélgetést Harryvel, és nem is vádolt meg azzal, hogy bármelyik viselkedési zavara miattam lenne. Ezeket csak úgy megtudom, a pletyka gyorsabb a gondolatnál, ettől pedig rettenetesen érzem magam alapból a társaságában.
- Szia, de. Szerencsére nekem nem kell rohannom sehova. Leülsz? - meglep a kedves határozottságom, és már el is veszek a másik székről a táskám, hogy helyet tudjon foglalni.
- Köszi - mosolyogva ül le velem szembe, ujjait összekulcsolva támaszkodik a köztünk lévő asztal szabad részén. - Örülök, hogy itt összefutottunk, mert már szerettem volna beszélni veled. Persze, nem akkor terveztelek letámadni ezzel, mikor épp hogy csak leestél a repülőről, és sajnos csak most van rá alkalmam, de..- lehajtja a fejét, beletúr az egészen rövidre nyírt hajába. Nem is tudom, hogyan lehetséges, hogy láthatóan szánt végig a tincseken, holott alig egy centi az egész, talán annyi se, de megteszi, mindezt olyan feszültséggel a sóhajában, hogy kénytelen vagyok hátra hőkölni.
- De? Baj van!? - összeszűkült szemekkel pislogok rá, nem tudom hová tenni a viselkedését.
- Nem, legalábbis nagyon remélem. Csupán annyi, hogy aggódom Harry miatt, és reménykedek abban, hogy te tudsz válaszolni néhány megválaszolatlan kérdésemre - fogalmam sincs ebben a pillanatban, mire gondolhat, s hiába kutatok az elmúlt napok történései között, nem találom a magyarázatot erre az egész beszélgetésre.
- Nem igazán tudom, hogyan is tudnék segíteni pont én neked - meglepetten válaszolok még az előtt, hogy bármit kérdezne, de nem zökkentem ki ezzel, sőt! Ha lehetséges ez egyáltalán, még magabiztosabban folytatja.
- Biztos vagyok abban, hogy tisztában vagy Harry zűrös ügyeivel - felvonom a szemöldököm, a karomat a mellkasomon összefonva dőlök ismét hátra. - Ugyan, Silver, sajnos te is egyike vagy azon parányi, esetleg kevésbé parányi elemeknek Harry életében, amik az elmúlt egy évben teljesen más irányba terelik őt. Ez persze nem jelenti, hogy rossz hatással vagy rá, egyszerűen egy olyan pont vagy, aminek hatására megváltozik a viselkedése.
- Nos, ha ez nem rossz, akkor miért érzem ennek az ellentétét a hangodban? - talán nem is akarom igazán tudni erre a kérdésre a választ. Talán csak ösztönösen mondok ilyeneket, mert az emberek általában így beszélnek, és szeretnék olyan lenni, mint mások, akiknek vannak átlagos gondolataik, tömegszerű elképzeléseik. De mivel nem vagyok az, filmekből és könyvekből tanulom meg, hogyan kell gépiesen és gördülékenyen reagálni átlagemberként.
- Az, ahogy minden változásra vállalkozni szeretne, a viselkedése, és az egoizmus, ami egyre inkább elködösíti őt, az a baj. Annak nem örülök, hogy azt hiszi, bármit megtehet, és neki semmi sincs megtiltva. Az aggaszt, hogy mielőtt Samantha magához vett volna téged, vagy nem tudom, hogy mondjam ezt az egészet, szóval az előtt rengeteg olyan dolgot voltam hajlandó én és a nagynénéd közösen eltakarítani, ami sosem akartam. Nem állítom, hogy a végtelenségig felelőtlenné vált volna Harry, mert az hazugság lenne, de túl hirtelen akart felnőttként viselkedni.
- Még mindig nem értem, hogy jövök én a képbe - sajnos nagyon is tudom, és most már egészen biztos vagyok abban, hogy nem vagyok kíváncsi a sztori végére. Ám azt is tudom, milyen elképesztően jó ötletet adott ezzel Paul.
- Fogalmam sincs, mi folyik köztetek, és ha más lenne a helyzet, nem is lenne hozzá közöm, de így muszáj vagyok rákérdezni, mindenféle kertelés nélkül - visszatartom a légzésemet, nem akarom, hogy a levegővétel legapróbb zaja is elvonhassa a figyelmemet. - Van köztetek bármi komoly Harryvel?
Szótlan maradok. Mi erre a jó válasz? Pontosabban, melyik válasz nem helytelen ebben a helyzetben? Mondjam el? Alig telt el valamennyi idő azóta, hogy kimondtuk, és ez még egyáltalán nem mondható komolynak. Tulajdonképpen ez még semmi, legalábbis semmi hivatalos. Ugyan, mit vár? Hogy az orrára kötöm, hányszor csókolt meg, lefeküdtünk-e, és amúgy mit csinálunk, ha találkozunk, vagy kettesben maradunk? 
- Silver? - látom egy pillanatra a tenyerét, amit a szemem előtt lóbál. De hiába integet, gyorsabban nem kap választ tőlem. - Minden rendben? Sápadtnak tűnsz.
- Minden a legnagyobb rendben, és nem, azt hiszem semmi komoly nincs köztünk Harryvel - rezzenéstelen arccal jelentem ki, kétkedő pillantására pedig csak csípősen reflektálok - Azt mondtam, komoly dolog nincs köztünk. Majd lesz, ami lesz, tudjuk, hogy nehéz összeegyeztetni az életünket, és voltak korábban konfliktusaink, amiket igyekszünk sorra megbeszélni.
- Rendben. Én csak biztos szeretnék lenni abban, hogy ez senkire sem fog rossz fényt vetni, és nem lesz belőle probléma - utálatos módon tör fel belőle a médiától való félelem, a felesleges aggodalom. 
- Engem egyáltalán nem akadályoz semmi, hiszen sajtós vagyok, viszonylag jól tudom szabályozni, hogy mi jelenjen meg rólunk, vagy mi ne - most ő az, aki megdöbben, és én vagyok az, aki önmagából kifordulva folytatja, persze még mindig nem felemelt hanggal- Ha pedig más jellegű problémád van, akkor szeretném  ha most mondanád el, hogy időben tehessek ellene, de azt nem szeretném, ha Harryt vagy engem később a saját aggodalmaid miatt kellemetlen helyzetbe hozd. Remélem ezt megérted - kimért, és hűvös vagyok, pontosan olyan, amilyennek elképzeltem a Londonba költöző Silvert, azt, aki sokáig Harry előtt is képes volt tartani magát, s amilyennek Lunát is be szeretném állítani. Csak hogy ő erősebb, és egészen csodálatra méltó, hogy már most mennyi erőt adott nekem ez a kitalált karakter, és csak remélem, hogy ezentúl csak még inkább segítségemre lesz.
- Persze - nagyokat pislogva sóhajt, majd feláll a helyéről, és toporogni kezd. - Nekem most mennem kell. Köszönöm, hogy őszinte voltál velem, és remélem, nem lesz semmi gond veletek.
Nem mondok semmit, biccentek, ahogy ő is, majd végig nézem, ahogy sarkon fordul és elsétál.
Megsértve érzem magam, bosszant, hogy már most így állnak hozzá a kettőnk dolgához, holott nem tettünk semmi illegálisat, egyszerűen csak egy olyan döntést hoztunk, amit a velünk egykorúak szinte napi, vagy heti szinten megtesznek, de legalább életükben egyszer. Ám a haragomat csillapítja a legjobbkor megérkező sms. Felvillan a képernyő, és anélkül, hogy tudnám, mit írt, a H betűtől már valamivel jobban érzem magam. Tudom, hogy hol van, mit csinál, pontosabban azt, hogy mit kéne csinálnia, és mi az, amire épp nem biztos, hogy koncentrál, mégis jól esik, hogy megpróbál tilosban járni csak azért, hogy emlékeztessen. "Néhány óra múlva találkozunk. Alig várom. H." "Én is", válaszolnám a legnagyobb lelkesedéssel, de egyenlőre nem teszem meg, hisz nem tudhatja, látom-e, vagy sem, és nem szeretném, ha már most kihúznánk a gyufát azzal, hogy elvonom a figyelmét. Próbáljon csak, énekeljenek, érezze jól magát a srácokkal, az üzeneteink nem hozzák közelebb az estét. Én addig megpróbálom feldolgozni mindazt, amit Paul ilyen nyíltan rám zúdított, és hiába érzem azt, hogy fuldoklom a kételyben és a bizonytalanságában, jobb, hogy már most tudtomra adta a véleményét, még akkor is, ha az apróbb részletekre csak később fogok rájönni, csak az idő múlásával fogom megérteni teljes egészében a mondandóját. Egyenlőre megelégszem azzal, hogy Paullal vigyáznom kell, mert ha bármi történik, tudnom kell, hogy a végletekig el fog menni, hogy mentse Harry bőrét, és nem fogja érdekelni, hogy én a süllyesztőbe kerülök. Mindenesetre jó tudni, hogy ilyen nyíltan játszik. Tetszik, mondhatni lelkesítő a viselkedése. Az első akadály átugrását meg is ünneplem. A bőröndjeimet a busboyra bízom, és átsétálok a bárba, hogy ihassak egy kávét.
A magassarkúm ütemesen kopog, és a hirtelen kiürült földszinten szabályosan visszhangzik minden léptem. Magabiztos akarok lenni, megtörhetetlen és elegáns. Belépve már ismerős arcokkal találom magam szemben, és előre köszönök. A pulttól nem messze helyet foglalok és úgy vizsgálom a kávé kínálatot, mintha döntésképtelen lennék. Azonban mától, én, Silver Fernsby, pontosan tudom, mit is akarok.
Csak hogy gyorsabban teljen az idő, vagy hogy egyáltalán történjen bármi pozitív a mai nap folyamán, rendelek egy hosszú kávét, és amíg elkészül, még is csak megírom azt a válasz üzenetet Harrynek. "Én is. S." A torkomban dübörgő szívem zaját akár még makulátlan érzelmekkel is magyarázhatnám, de ez ennél sokkal összetettebb. Harry évek óta egy fogalom számomra, és most sem hazudtolja meg magát: mikor ma megláttam, amikor odalépett, hebegett-habogott mindenfélét, mikor megcsókolt, egyszerűen úgy éreztem, hogy egész biztosan lázas vagyok. A bőröm szúrt, a forróság elöntötte a végtagjaimat, a gyomrom összerándult. Mint mikor már érzi az ember, hogy a megfázása nem csak hőemelkedéssel fog járni, hanem egy kiadós lázzal is, ami majd ledönti őt a lábáról, és napokig nyomhatja az ágyat. Nem is kéne, hogy meglepjen, hiszen Harry ilyen. Mindig is megvolt az a képessége, hogy az embert kirángassa a komfortzónájából és olyan dolgokat művel az elmével, ami ép ésszel fel sem fogható, és a test sem bírja hosszútávon ezt a megpróbáltatást. Most viszont csak azt érzem, hogy izgulok. Várom a mihamarabbi folytatást, szeretnék már ott tartani, hogy a csomagjaim leadom és kíváncsian hallgatom Harry énekhangját. Addig azonban rengeteg dolgom van. Először is, meg kell innom a kávémat, vissza kell hívnom Samanthát, le kell adnom a heti sajtóanyagot, és el kell viselnem önmagam. Utóbbi az egyik legnehezebb megpróbáltatás, mert ha egyedül vagyok, túlgondolok mindent és belegabalyodok a saját életembe. Különös figyelmet kell fordítanom mostantól minden apró rezzenésemre, és erre a legnehezebb felkészülnöm. Sajnáltaos hiba lenne, ha pont most bukkanna fel az esetlen, bénácska Silver, mert ő mindent elronthat.
- Köszönöm - kedvesen mosolygok a pincérre, aki leteszi elém a csészét. - Fizetnék is, kártyával. - Meglebegtetem a bankkártyám, és belekortyolok a forró italba. 
- Azonnal hozom a számlát, kisasszony - feltűnően kedves itt mindenki, a személyzet zavarbaejtően diszkréten kezeli az ittlétünket, és a többi szállóvendég isbpontosan úgy viselkedik, mintha mindennapos látványt nyújtana egy közel hetven tagot számláló csapatocska, mindössze öt huszonéves körül. Persze, számukra ez egészen biztosan már mindennapossá vált, és én is pontosan ezért igyekszem elrejteni minden idegenkedésem, és úgy teszek, mintha én is évek óta a túlzottan is fontos emberek közé tartoznék. Pedig azért valljuk be, engem még az ég is egyszerű átlagembernek teremtett. Ezzel a viselkedéssel tréningezek, a megfelelő színészi játék a kulcsa mindennek: lehetek agyafúrt, lehetnek zseniális, komplikált elméleteim, tervezgetjetnék bármit, ha nem tudom majd beleélni a szerepembe, minden elbukik, velem az élen.
A félig elfogyasztott italomhoz jó adag tejet löttyintek, hogy két korttyal eltüntethessem, felállok, és megfelelő pénznem hiányában nem hagyok borravalót, csupán mosolyogva elköszönök, a blokkot összegyűröm és útban a kijárat felé kidobom.
Odakint még mindig nem sötétedik, az induláshoz is korán van, de nem sok kedvem van a szállodában maradni. 
- Silver Fernsby - a fülemhez emelem a telefont, és annak ellenére, hogy nem szokásom, felveszem az ismeretlen hívás ellenére.
- Harry Styles - hallom a rekedtes, fáradt hangját, és különös módon levakarhatatlan mosoly kúszik az arcomra. A hallban a falnak támaszkodva állok, a térdem olyan, akár a kocsonya, eoeinte abban sem vagyok biztos, hogy képes leszek talpon maradni. Túl sok mindent juttat eszembe ez a hang, és ahogy beszél. 
- Honnan hívsz? Nem is írta ki a telefon, hogy te keresel - csodálkozva kérdezek rá, de távol álljon tőlem, hogy kérdőre vonjam. Semmi értelme.
- Tudni akartam, milyen a hangod, ha hivatalos hívást fogadsz - szinte látom magam előtt, hogy mosolyog, a hajába túr, majd mikor egy sóhaj hagyja el a száját, látom magam előtt, ahogy hátradől a stadion egyik ülőszektorának a széksorán. Több ilyesmi képet mutogatott már Samantha, és teljesen biztos vagyok abban, hogy ahogy egyikük sem, így Harry sem játssza meg a viselkedését egy-egy kép kedvéért. Ők egyszerűen ilyenek, és ha jól hallom, egy kicsit kimerült.
- Pihenned kéne, fáradt a hangod - aggódom, persze, mert senkire se vetne jó fényt, ha bármelyikük is inaktív lenne a színpadon, csak mert nem tudta levezetni a próbák és az egész napos rohanás fáradalmait.
- Pihentem eleget, most is, már vagy egy órája csak ülök, és várom, hogy visszajöjjenek a többiek - motoszkálás zaja szűrődik át, apró neszek és pusmogás.
- Még ha el is hinném - mosolygok, és kényszeresen pillantok rá másodpercenként a karórámra.
- Melyik része hihetetlen? - a jókedve rám is átragad, és örülök, hogy ő nem igazán veszi észre rajtam, hogy egyáltalán nem viselkedem úgy, ahogy ő vagy ahogy elvárná. Már ha egyáltalán vannak elvárásai velem szemben. - Silver?
- Mondjuk, hogy nyugodtan ülsz és vársz a többiekre, és ez nem fordítva van - muszáj lesütnöm a szemeim, ugyanis saját magam előtt is zavarban vagyok. Most ő irányít engem, akár tudja akár nem. Most én vagyok a gyengébbik fél, aki kis híján elolvad a másiktól, és érzem, hogy szinte könyörögnöm kell, hogy beszéljen hozzám, beszéljen még, mert én nem tudok, csak az ő erejéből táplálkozni.
- Pedig így van. Ha itt lennél, látnád - kicsit megtörten hangzik, mintha földrészek választanának el minket. 
- Egy városbam vagyunk, bármikor ott lehetek - egy tincset kezdek tekergetni az ujjaim körül, megpróbálok felülkeredekni a gyengeségemen és a célomra koncentrálni.
- Nem látom az igyekezetet - incselkedik ő is, én pedig? Belemegyek a játékba.
- Honnan tudod, hogy nem vagyok ott? Hogy n látom, épp mit csinálsz? Hm? - mintha csak láthatna, felemelkedik a szemöldököm, érdeklődve nézem a földet és a cipőm orrát.
- Azt tudnám, ha ott lennél - selymesen és hátboezongató nyugalommal jelenti ki, és egészen biztos önmagában.
- Bármi megtörténhet - tekintetemmel a busboyt fogyelem, aki éppen a stábtagok bőröndjeit hordja a kisbuszhoz. Ott van az enyém is, most már semmi akadálya, hogy esetleg ellátogassak az arénához. 
- Ugyan! Azt mondtad, csak este leszel itt, mert sok dolgod van. Biztos még a szállodában vagy - tényleg magabiztos, de azt nem tudhatja, hogy időközben elindulhatok bármikor egy szabad taxihoz, beszállhatok, és egy kártyát felmutathatok, amin az esti koncert helyszíne fel van tüntetve, és akár már ebben a pillanatban elindulhatok.
- Rendben, akkor nem most kanyarodik ki a taxim a parkolóból, és nem most indulunk el a város szélére. Minden bizonnyal nem - nevetve beszélek, akár egy csitri, és hátradőlök az ülésen. Mert én tényleg hozzá igyekszem, csak hogy ne lehessek igaza.
Harry Stylesnak nem lehet igaza velem szemben, mert a játék újabb szintre lépett a mai nap folyamán.

2015. október 17., szombat

Sajnálom!

Drága Olvasóim!

Mint ahogy a másik blogomon, itt is szeretnék a bocsánatotokért esedezni. Nem mondom, hogy nem lehetett volna megoldani, de jelenleg nem tudom, mikor kerül fel a folytatás, mert elég váratlan fordulatot vett az életem. Igyekszem mihamarabb megoldani a dolgokat és reménykedek abban, hogy hamarosan sikerül ide is visszatérnem, mert rengeteg izgalmas dolgot tervezek Silver történetében. :)

Köszönöm a türelmeteket.

xx Lu

2015. szeptember 24., csütörtök

18. Míg a dráma el nem választ

Drága Olvasóim!

Remélem mindenkinek legalább fele olyan jól telt eddig a szeptember hónapja, mint amilyen borzalmas volt az elmúlt 20 nap számomra! Sajnálom az újbóli késést, a rend még nem igen állt helyre, ugyanis költözök, dolgozom, és emellett vizsgáznom is kellene majd, de megígérem, hogy megpróbálom a következő részt valahogy normálisabb időben feltölteni, kicsit kevesebb csúszással.
Jó olvasást, rengeteg kitartást a hét utolsó napjára, és hallgassátok sokat az Infinityt, mert jót tesz a léleknek. :)

Legyetek rosszak,
xx Lu




2014. augusztus 20.

Lázasan készül az egész csapat, este a fiúk koncertet adnak, s azt követően azonnal útra kell indulni. Jön a következő város, újabb koncertek, eddig ismeretlen környezet, fiatalabb, szebb és talán szemérmetlenebb tinilányok lebzselnek majd a hotel környékén, de azt nem tudhatják, hogy én mindvégig ott leszek és árgus szemekkel figyelem majd őket.
- Sil- halk kopogásra kapom fel a fejem, elképeszt az a visszafogott tisztelet, amivel Harry megillet tegnap kora este óta. Mikor összetalálkozik a tekintetünk, kisfiúsan elmosolyodik, nekem pírban úszik az arcom. Tudjuk, hogy ez nem mehet azonban mindig így, és nagy reményeket fűzök minden egyes beszélgetésünkhöz. Biztos vagyok abban, hogy neki kellene felhoznia valahogy a témát.
- Gyere csak- becsukom a határidőnaplóm, a laptopot csak lecsapom, és megpróbálok némi rendet tenni magam körül. Ahogy végigsimítok magam mellett az ágyon tollak repülnek szerte szét, néhány leesik a földre, van, amelyik a földön heverő bőröndöm nyitott fakkjába gurul. Megrántom a vállam, hiszen nem számít.
- Szeretnék beszélni veled valamiről- egy helyben toporog, látszik rajta, hogy nem tud mit kezdeni magával, a szemkontaktust is meg-megszakítja, néhány pillanat alatt pedig teljesen elveszítem a figyelmét.
- Nem ülsz le?- mindent megteszek annak érdekében, hogy ne érezze annyira borzalmasan magát, helyet szorítok magam mellett, bár már igazán ismerhetné a járást.
- De, köszi- sosem volt még ilyen szótlan és tehetetlen, és én még sosem vártam ennyire, hogy beszéljenek hozzám. Patt helyzet.- Tudom, hogy mindig mindent előre el akarsz tervezni, de szeretném, ha...ahj ez így nem megy.
- Micsoda? Mi nem megy?- értetlen fejet vágok, mert ebből elég nehéz kitalálnom, most mégis mit szeretne.
- Gondolkodtam a történteken, és annak ellenére, hogy még mindig nem vagyok biztos abban, hogy jól értelmezem a viselkedésed, én szeretném, ha...- elnémul. Hatalmas szemekkel bámul rám, de hiába vár tőlem reakciót, nem történik semmi. A szívem meglódul, mint egy versenyló, de nem szólok semmit. 
Most komolyan azt várja tőlem, hogy befejezzem a mondatát? Vagy csak úgy mondjak igent egy olyan ötletre, ami félig a levegőben lóg és félig meg sem született? Mert persze tudom, mire szeretne kilyukadni, de ha már vette a fáradtságot és idejött, akkor fejezze is be, amit elkezdett. Nem kaphat meg mindent olyan könnyen, hiába szeretném én is annyira, de annyira, amit ő.
- Ha..?- halkan megpróbálom beszédre sarkallni, és várok továbbra is türelmesen.
- Mit szólnál, ha megpróbálnánk együtt?- hatalmas kő eshet le a szívéről, mert olyan mélyről szakad fel a sóhaja, mintha legalább a kezemet kérte volna meg.- Tudom, talán korai, és elhamarkodott, de az is lehet, hogy ez lenne életem legjobb döntése. Elvégre már ismerlek, te is engem, és soha, de soha az életben nem írt nekem senki olyan édes reggeli üzenetet, mint te tegnap délután, és azt hiszem, mindkettőnknek jót tenne, meg azért egyértelművé tettük már azt, hogy vonzódunk a másikhoz, és..- nem bírom megállni, hogy ne szakítsam félbe
- Legyen- megrántom a vállam, ezzel is hangsúlyozva, mennyire lazán kezelem ezt a dolgot. Nem görcsölök,
- Mit mondasz?- megfogja a kezem, ujjaival végigsimít a tenyeremen.
- Ez valami üzleti ajánlat, hogy kezet kell fogni hozzá?- egészen halkan kérdezem, hangomban semmi vádló él nincs, inkább vagyok megszeppent.
- Ha üzlet, akkor csak a semmit ígérhetem, de veled most úgy érzem, még a semmit is jobb tervezni, mint bárki mással- kezével teljesen betakarja az enyém, és csak arra vár, hogy mondjak valamit.
A legyekre gondolok, amiket minden lelkiismeret furdalás nélkül megölnek az emberek. Sokszor Harryt is egy légynek tartottam, de mostanra tudom, hogy ő ennél sokkal nemesebb. Képtelen lennék jelen helyzetben bántani őt, így szavak helyett összefonom ujjaimat az övéivel. Érti a célzást, kissé megszorítja a kezem, amitől egyszerre érzem magam a fellegekben, és a földön. Az apám házában felejtett darabjaim, a félelem, ami nap, mint nap próbálta befoltozni a sebeket, a remény, most mind a helyére kerül.
- Akkor tervezzük együtt azt a semmit- tekintetem a kezeinkről az arcára emelem. Soha ilyen boldognak nem láttam még az elmúlt hetek alatt. Voltak problémáink az úgynevezett megismerkedéssel, de lebuktatott, és így már nem is érdemes megjátszanom magam. Nyugodtan lehetek az a Silver, akit annak idején az iskola folyosóján megismert, nem kell eljátszanom, mennyire komoly vagyok és hideg, mint a fagyos észak. És ha ez nem lenne elég, a kezei nyomán perzselni kezd a bőröm, végig a karomon. Ilyenkor kíváncsi lennék, másnak mi játszódik le a fejében, mert az én gyomrom görcsbe rándul, finom pillangószárny-csapkodások helyett csak a remegést érzem, a fejemben pedig elfajzott goa zene ütemére pattognak a gondolatok és félelmek.
Mindkét kezével megfogja az arcom, de mielőtt még lehajtanám a fejem, orrával megböki az enyémet. Egy másodperc töredéke elég, hogy belefeledkezzek a látványba, puha ajkai hozzápréselődnek az enyémhez és habkönnyű puszit hagynak maguk után. Majd még egyet, ami után már nem húzódik el egy darabig. Ki sem merem nyitni a szemem, még akkor sem, amikor elszakadunk egymástól. Hallom a rendszertelen légzését, érzem a kezét a hajamban, de nem nézek rá, csak előre döntöm a fejem a mellkasához.
- Menned kéne próbálni- suttogom az ingébe, és saját magam is győzködnöm kell, hogy viselkedjek már normálisan. Elvégre ez nem a végzetünk, csak kimondtuk, amit már ki akartunk, de ettől még, sajnos vagy nem sajnos, körülöttünk zajlik az élet, végeznünk kell a munkánkat. Nekem pakolnom kell és emaileket írni az irodának, Harrynek pedig próbálnia kell, aztán pakolni, öltözni és, nem utolsó sorban elrabolni tízezrek szívét ma este.
- Nincs kedved megnézni?- még mindig csukva tartom a szemem, Harry a hajam piszkálja és furcsán megpróbál az ölelésében tartani.
- Nem lehet, így is el vagyok maradva egy csomó mindennel- kedvetlen morgását meghallva felnevetek. A mellkasa dübörög, de a hang, amit hallat, inkább egy gyerek sajnálkozó hisztijére hasonlít.- Majd este.
- Szavadon foglak- megpuszilja a fejem búbját, én kimászom a karjai közül, és nem törődve az engem bámuló Harryvel, tényleg behajtogatom a kint maradt ruháimat a bőröndömbe.
A tollakat egy kupacba téve söpröm bele a laptoptáska elejébe, kidobok néhány fecnit és csak a leadandó belépőket hagyom elöl.
- Nos, neked nem énekelgetned kéne?- felhúzott szemöldökkel fordulok felé, mert nem hogy el sem indult, de inkább befészkelte magát az ágyamba. -Hé!
- Még ráérek elindulni- vigyorogva vállat von, és lelkesen kapcsolgatja a távirányítót.
- Ó, és ezt rajtad kívül más is tudja!?- csípőre tett kézzel várom a válaszát, de kénytelen vagyok elnevetni magam, ahogy bámul rám, hatalmasra nyitott szemeivel.
- Pár perce sokkal kedvesebb voltál - lebiggyesztett ajkakkal pattan ki a párnák közül, amik talán csak akkor lesznek újra rendben, ha már kijelentkeztünk innen, és valaki kitakarítja a szobát. Átszeli a köztünk lévő távolságot, ezzel megakadályozva, hogy tegyem a dolgom.
- Pár perce még az érdekemben állt hagynom kibontakozni téged- jelentőségteljesen nézek rá, s közben megpróbálom visszafojtani a nevetésem.
- Micsoda szavak- pökhendi angol módjára beszél, s ahogy én is, ő is elhalkul.
Milliméterek választanak el minket egymástól, érzem az illatát, a kezét a derekamon, ez mégsem az a tipikus romantikus pillanat, inkább pimasz, ezért nem is tudok igazán megkomolyodni. Eddig a pillanatig azt hittem, talán elveszett az a varázs, ami percekkel ez előtt körülvett minket, de Harrynek sikerül meglepnie. Megváltozik a tekintete, egy fél lépést hátrál, de nem enged el.
- Mi az?- zavartan tűröm el a tincseimet, amik nem is zavarnak igazán, de muszáj csinálnom valamit, mert nem tudok mit kezdeni magammal, kényelmetlenül érzem magam így.
- Semmi, csak - megrázza a fejét, mint aki nem akarja elhinni azt, amit mondani készül, aztán valamiért mégis megteszi. Kifújja a levegőt- Örülök, hogy végül így alakult. Féltem attól, hogy mit mondasz, mert képtelennek gondoltam.
Megakad a torkomban minden eddigi gondolat, és talán azt is mondhatnám, hogy elbizonytalanodom, de nem teszem, ehelyett mosolyogva lépek én is közelebb.
- Nem volt képtelen, egyáltalán- megerőltetem magam, hogy legalább ne látszódjon rajtam, mennyire bugyután festek ilyenkor, amikor képtelen vagyok bármit is kezdeni a helyzettel, mert nem akarom elrontani azt a parányi idillt, amit Harry teremtett körülöttünk.
Hiába tér vissza közénk egy rövid időre az a bizonyos pillanat, ha nem a saját gondolataim gázolnak bele, akkor az, aki teljes erejével dörömbölni kezd az ajtón. Hirtelen visszaköltözik az én elmémbe is, hova indultam, mit akartam és mi lett volna a dolgom, ha Harry nem jön ide.
- Ezt nem hiszem el- lehajtja a fejét és bocsánatkérően elindul az ajtó felé- Ne haragudj, biztosan engem keresnek.
- Végül is, már próbáltok. Elvileg- az órára pillantva realizálom, mennyire kifutottam az időből, és alig várom, hogy magamra maradjak, de valamiért jól esne, ha Harry még maradna, ha megölelne, vagy csak egyszerűen tenne egy félreértelmezhetetlen utalást.
- Este találkozunk?- már csak ez az aprócska kérdés tartja vissza attól, hogy kilépjen az ajtón, hogy szóljon az őt keresőknek, hogy itt van, és azonnal megy, de még marad, az utolsó utáni pillanatig. Szemöldökét kérdőn felhúzva mered rám, én pedig mi mást tehetnék, mint hogy a számat beharapva bólogatok.
- Este találkozunk- széles mosoly terül el az arcán, tenyeréből eldob felém egy puszit, és még egy tizedmásodpercre rám néz, mielőtt eltűnne.
Sóhajtva, mint egy szerelmes tini lány, lerogyok az ágyra és magam elé bámulva vigyorgok percekig. Most, hogy elérkezett ez a pillanat is, nem érzek mást, csak megkönnyebbülést, holott ez nem jelent semmi komolyat, csak megnézzük, működik-e. Ha nem, gondolom én, minden megy tovább, vagy ha mégsem, könnyűszerrel kiléphetek az életéből, de érzem, tudom, hogy ez a vártnál is jobb lesz. Pláne, ha belegondolok, mennyi meglepetés vár még rám, és .
Muszáj megerőltetnem magam, és miután teljesen üresnek nyilvánítom a szobát, elindulok a földszintre, hogy leadjam a kulcsot, és elkezdődhessen a kijelentkezés az egész stáb részéről. Magabiztosan lépkedek a folyosón, magam mögött rángatom a bőröndöm, ami még nehezebbnek tűnik, mint amikor elindultam Londonból, de nem törődök vele, biztosan csak a fáradtság miatt nem bírom olyan jól a terhelést, és talán az izgatottság, hogy legyen végre egy teljesen mértékben nyugodt napom, amikor egyedül lehetek, és dolgozhatok az újabbnál újabb projekteken, és megzavarjon Harry, amikor csak kedve tartja. Mint most, amikor érzem, hogy rezeg a telefonom a zsebemben. Elengedem a táskám, és a lábammal megtartva állok a folyosó közepén, és megpróbálom időben felvenni. Legnagyobb meglepetésemre azonban nem a 'H' betű jelenik meg, hanem Samantha neve, és a kép, amit a névjegyzék mellé csatolt.
- Szia- próbálok vidáman köszönni neki, és a legkevésbé sem kimutatni, mennyire rosszkor hívott fel.
- Megmagyaráznád?- nem tudnám igazán megmondani, dühös, meglepett vagy csalódott, de biztosan állíthatom, hogy Samantha idegállapota közel sem olyan borzalmas, mint ahogy most hangzik.
- Persze, bármit- nyugodtan dőlök neki a csomagomnak, mert érzem, hogy ez nem lesz rövid, néhány másodperces beszélgetés.
- Silver, nem lehetsz ilyen felelőtlen- talán mégis olyan, amilyen a hangja, de ahelyett, hogy megszeppennék, összeszedem minden bátorságomat és kiharcolom a tiszteletteljes beszélgetést.
- Ne haragudj, Sam, de ha nem mondod el, mit csináltam, nem fogok tudni semmit sem megmagyarázni- nem akarom felemelni a hangomat, de azzal, hogy így letámad hirtelen, nem könnyíti meg a helyzetemet, sőt!
- Láttam a képeket- összevont szemöldökkel támaszkodom meg a térdemen, és legszívesebben megsemmisülnék, hiszen nem tudom, miféle képekről beszél, és arról sincs semmi fogalmam, hogy mikor és hogyan készülhettek olyan képek, amik esetlegesen felháborítják a nagynéném.- És mondd, Silver, jól szórakoztatok?
- Sam, hiszen nem csináltunk semmi olyat, ami botrányba fulladhatna- persze, tisztában vagyok azzal, hogy nem kell különösebben megerőltetnie senkinek sem a fantáziáját, hogy kitalálja, ki kivel töltötte azt a bizonyos éjszakát, már ha egyáltalán van még valaki ezen a bolygón, aki foglalkozik ezzel.- Csak beszélgettünk, ennyi. Barátok vagyunk, vagy mi.
- Ne tudd meg, mennyire fel vannak háborodva az emberek- szinte látom magam előtt, ahogy eltorzul az arca, és képtelen visszafogni magát és az indulatait- A cég folyamatosan arról kap tájékoztatást, hogy az interneten kirobbant a botrány a rajongók közt, és mindenki azt találgatja, kik azok a szőke hajú lányok, akik Harry oldalán feltűnnek, és a te neved ugyan még nem derült ki, de azért nem lennék büszke magadra, kislány.
Biztos vagyok abban, hogy van minden emberben egy igazi cérna, ami tényleg elszakad olyankor, amikor képtelen, és sértő dolgokat vágnak a fejéhez, még akkor is, ha Samantha most még igen visszafogott volt, és nem szemtől-szembe beszél így, hanem egy másik földrészről. Ettől függetlenül érzem, hogy már nem is akarom visszafogni magam, és az arcába zúdítom az első gondolatot, ami a számra jön, és azt követi a következő, és így tovább.
- Nem fogom soha amiatt elszégyellni magam, ha jól érzem magam. Nem csináltam semmi olyat, ami törvénybe ütközne, elmúltam huszonegy, fogyaszthatok alkoholt az államokban is, és addig, amíg nem vonszolnak hulla részegen a szobámba, addig úgy gondolom, bőven belefér a buli kategóriába. Az pedig, hogy Harry mellett voltam, hogy vele töltöttem az estémet, csakis azért van, mert ő az egyetlen, aki nem hogy hajlandó szóba állni velem itt, hanem egyenesen keresi a társaságomat, és képzeld, valószínűleg nem ez volt az utolsó alkalom, hogy feltűntem mellette. És most ne haragudj, ki kell csekkolnom, amíg még van rá időm, mert szeretnék ma délután még dolgozni, mielőtt elmegyek a remélhetőleg leendő barátom koncertjére- meg sem várom a válaszát, elveszem a telefont a fülemtől és nem csak hogy bontom a vonalat, de ki is kapcsolom, hogy ne zavarhasson senki olyan, aki nem láthat teljes életnagyságban.
Amilyen könnyedén indultam el a hotelszobámból, olyan nehézkes a továbbjutás. Sértetten, összevisszaságtól kibicsakló bokával menetelek előre, és mikor elérek a lifthez megkönnyebbülök. Sajog a lábam a magassarkúban, de most már nem vehetem át, szóval ki kell bírnom még egy darabig ebben a kényelmetlen göncben. Samantha szavai visszhangoznak a fejemben, és amit érzek, felerősíti bennem a hónapokkal ezelőtti érzéseim, amik pedig a legrosszabb időszakomra emlékeztetnek.



2006. május 22.

Hisztérikusan csapkodva vergődök a nappali közepén, és bármit próbálnak mondani nekem, hangos üvöltéssel protestálok. A kezem ügyébe kerülő minden egyes tárgy a falhoz vágva végzi, és nincs senki, aki képes lenne kirángatni ebből a helyzetből. Azaz, hogy van, de már róla is csak múlt időben lehet beszélni.
- Silver, édes kislányom- apa az egyetlen, akit megértek, ha megtörten térdepel le mellém, és kizárólag az ő közelségét vagyok hajlandó elviselni.
- Ez igazságtalanság!- üvöltöm, de annyira kimerült vagyok az órák óta tartó sírástól, hogy elgyengülök a karjaiban és a pólójába csimpaszkodva hüppögök tovább - Miért nem inkább én? Mondd meg, mit ártott ő, hogy ez történt? Apa!
- Ne beszélj butaságokat- érzem, hogy az erős kezek most remegve túrnak a hajamba, és mintha csak berobbant volna a golyóálló üveg, érzem, hogy ő is remeg a zokogástól.- Isten útjai kifürkészhetetlenek.
- Nem érdekel!- tovább folytatom, és habár halkabban, cseppet sem fogom vissza magam.- Hülyeség az egész!
Mindig is jó gyereknek tartottam magam, tipikusan az a fajta ember lehetett volna belőlem, aki az élet minden területén sikeres és népszerű, anélkül, hogy milliók skandálnák a nevét. Szépen írtam, jól tanultam, megtanultam zongorázni is anya kedvéért, heti rendszerességgel jártam a templomi kórusba, és sorra nyertem a tanulmányi versenyeket, mégis úgy éreztem, elronthattam valamit, ha pont én vagyok az, akitől elveszik az édesanyját. Az egyetlen embert, akiért képes lettem volna bármilyen borzalmasan unalmas leckét megtanulni, aki esténként befonta a hajam és aki életet adott nekem. Hogy fogom én meghálálni neki mind azt a jót, amit tett, ha egyszerűen nincs rá időm, se lehetőségem?
Nincs senki már, aki megérdemelné a hálámat, kizárólag az az ember, aki osztozik a veszteségemen és most keservesen próbálja leplezni a feltörekvő érzelmeit. Ő az egyetlen, akinek meg akarok ezek után felelni, és senki más.


Élénken él bennem a dac érzése, ahogy akkor viselkedtem, és minden, amit ennek hatására tettem. Minden egyes pillanat, amikor átgondoltam, nekem mennyire fáj, és hogy másnak akkor miért ne fájhatna legalább ennyire. Minden botlás, ballépés, és az elégtétel mámora, ami szó szerint épp oly édes, mint a bűn maga.
Ezzel az érzéssel karöltve foglalom el a szálloda bejáratából nyíló hall részt, megcélozva az egyik kényelmesnek tűnő asztalt, a hozzá tartozó székkel. Hanyagul odavetem a földre a csomagjaim, mivel egy lelket sem látok erre, aki a fiúk háttérmunkása lenne, se a menedzsment, se a stábtagok, senki, csak én. Bizonyára mind a koncert helyszínén vannak, vagy a hangpróbán, mindenesetre én előre kiélvezem a kényelmet és mosolyogva adom le a kulcskártyám ott, ahol pár nappal ez előtt Harry belém botlott és én fáradtan fogadtam el a segítségét, holott ő inkább pofátlanul a nyomomba eredt.
Percek kérdése az egész, és már el is tűnik a piros pötty a szobaszámomról a gépen, és újra zöldre vált. Elköszönök, és a legközelebbi ismerős arc felbukkanásáig a laptopom mögé rejtőzve gubbasztok a hallban, ahol megszületik az új Silver, Harry Styles leendő barátnője, az énekes legújabb támasza, a lány, aki megérti a sztár nem túl hétköznapi életét, és aki nem mást teremt meg a percek határozatlan dimenziójában, mint Luna Crack blogírót, aki épp Silver ellentéte próbál lenni, míg a dráma el nem választ...