2015. január 31., szombat

01.- Üdv itthon

Drága Olvasóim!

Elérkezett ez is, az első rész. Szeretném megköszönni a bizalmat, a két feliratkozót és a kattintásokat! Remélem a továbbiakban csak többen leszünk, és Ti legalább annyira fogjátok élvezni, mint amennyire én élvezem ennek a blognak az írását. :)

Jó olvasást, és legyetek rosszak!

xx Lu




2014. július 14.

Széles mosollyal az arcomon hagyom el a stúdió épületét. A városra jellemző forró, párás levegő az arcomba vágódik és érzem, ahogy a bőröm jóformán elkezd leolvadni az arcomról. A hajamba túrok, lányok sikítanak fel körülöttem. Még mindig vigyorgok, nem is tudok mást tenni, hiszen boldoggá tesz, hogy a puszta jelenlétemmel örömet okozhatok nekik.
Elveszem a felém nyújtott filcet, a saját arcképemet dedikálom, vagy egy posztert, kezeket, és egyéb bőrfelületeket. Gondolkodás nélkül kerülnek ki a kezem alól a rémisztően gépies, begyakorolt szignók. Tökéletesen egyformák.Ám  valakinek semmi sem elég, ahogy ez sem, és a kordonon felülemelkedve próbál közelebb kerülni hozzám.
A felsőtestére tapadó, falatnyi pólóból kivillan a hasa, és én le sem tudom venni a szemem kacér kis piercingjéről.
Úristen, hiszen alig múlhatott el 16.
Képet akar, megölelni, egy telefonszámot csúsztat az ingem feltűrt ujja alá, egy címmel: valami hotel.
Elkeserít a viselkedése, néhány perccel ez előtt egy kedves lánynak láttam, aki csupán a zenénk hallatára megnyugszik, elmosolyodik, tán sírdogál, ha arra van szüksége, de ez sok. Túlságosan is sok.
Intek a tőlem néhány méterre álló testőrnek, hogy ideje közbelépnie. Ebből nem láthat más semmit, kiváltképp a fotósok.
Játszom néhány másodpercig a sértődöttet, amiért nem folytathatom a bájcsevegést ezzel a néhány száz rajongóval, de az élet megy tovább, és nekem vissza kell utaznom Londonba, akárhogy is marcangol majd a Los Angeles utáni vágyam.
Mondjuk az utóbbi nem hazugság. Élvezem minden itt töltött pillanatom, noha tudom, nem ide tartozom, de azért szeretem.
- Örültem, hölgyek- bohóckodva, középkori udvariassággal köszönök el, az akcentusom hallatán, ha lehet még hangosabban visonganak a lányok, könnyek folynak le a pírban úszó arcokon, én pedig végre valahára a légkondicionált hátsó ülésen terpeszkedek, gondosan elrejtve a sötétített ablak és a belül lehúzható plusz sötétítő mögött.
Még sokáig cseng a fülem, de nem igazán foglalkozom vele. Egyedül utazom a hátsó ülésen, a sofőrt egy kárpitozott fal választja el az utastértől, s a térdemmel egy vonalban egy feltöltött minibár áll a rendelkezésemre, elvégre, hosszú útnak nézek elébe. A kis ajtót elhúzva egy üveg jéghideg ásványvizet bontok ki, és nagyjából a kétharmadát le is döntöm.
Minden egyes pórusom fellélegzik a hűs víztől, de szinte nyomban el is kezdek izzadni a hőmérsékletbeli különbség miatt. Pokolian meleg van, és én alig várom, hogy Londonba érjek, felszabadító lenne a nyári zápor- sőt, már a gondolattól is jobban érzem magam.
Rettentő unalmas magányosan várakozni, hogy odaérjünk, és egyre inkább szemezek a nyitott minibárban fekvő italokkal, valamint a jól behűtött pezsgővel. Nem kell sokat innom ahhoz, hogy jobban érezzem magam, és még csak nem is célom berúgni, de igazán jól esne valami más, az ásványvízen kívül.
A zsebemben megszólal a telefon, ám ez nem hívás, és az értesítéseket már rég nem figyelem. Szükségtelen és mindennapos dolgok, közösségi oldalak, különböző csatornák újabb feltöltései, vagy emailek. Figyelmen kívül hagyom őket, és lenémítom a mobilomat. Benyúlok a pezsgőért, lepattintom a kupakját és az egyik fleute hamar megtelik pezsgővel.
- Kedves egészségemre- beleszagolok az italba, mintha értenék hozzá. Pontosan olyan a szaga, mint amikor tizenöt évesen, Jim Peterson házibulijában olcsó, néhány fontos piákat ittunk. Számomra ez semmit sem változott: a pezsgő az pezsgő, a bor az bor, de kétség kívül a párlatok azok, amik képesek kiütni. 
Egy kanyar következtében a pezsgő végig folyik az alkaromon, eláztatva a korábban feltűrt, de most kissé lecsúszott ingujjamat. Káromkodhatnék, hisztizhetnék, akár egy kölyök, ehelyett csak mosolygok, visszatöltöm a kilöttyent mennyiség sokszorosát a pohárba, majd lehúzom.
Kell, hogy levezessem a felszállás előtti stresszt, na meg a várakozás okozta feszültséget. Még legalább négy óra van indulásig. A külváros, a fényesen csillogó szürke gyárépületek és logisztikai központok arra utalnak, hogy hamarosan a repteret is láthatom, és a mostani repülés alkalmával sem kell aggódnom az időhiány miatt.
És ahogy gondoltam, úgy is történik minden. Hamarosan megjelenik a nem túl távoli látótérben a reptér monumentális épülete, a tűző napon olyan, mintha kristályból lenne. A parkoló dugig van taxikkal, minden ajtó másodpercenként nyílik és záródik, emberek ezrei vágnak át egymás előtt a hatalmas bőröndjeikkel és súlyos csomagjaikkal. Ha lenne kedvem ironizálni, most azt mondhatnám, ez a látvány meghozta az életkedvemet, de nem teszem, csak percekig kiélvezem a légkondicionáló adta lehetőségeket, amíg a sofőröm parkolót keres. Kiöntöm magamnak az üveg alján lötyögő kis maradék pezsgőt, és elhűlve kapok észbe, hogy most bizony legalább 35 fokos hőségben kell sétálnom, így minimum szédelegve érek majd az épülethez. A másik dolog a kellemetlen piaszag, ami bizonyára fel fog tűnni annak a visszafogott fotósnak, aki percek óta a lassan gördülő limuzin környékén ólálkodik, mintha a saját kocsiját keresné, ám elég egyértelmű, már csak a megjelenését is tekintve, hogy ki is ő valójában. 
- Van még időm készülődni?- az elválasztót elhúzva kérdezem az ötvenes évei elején járó férfit.
- Természetesen, Mr. Styles- kedvesen válaszol, és egy gomb megnyomásával elérhetővé teszi számomra a kézipoggyászomat. 
- Köszönöm- hálálkodásnak nem mondanám, ez csupán egyfajta formalitás. Visszahúzom az elválasztót, majd a táskámban kutakodni kezdek parfüm, rágó és egy tiszta felső után. Percek alatt végzek, és mindent, amit kipakoltam, gondosan visszateszek a helyére. Nincs sok holmim, de tudom, hogy képes vagyok ezt is összekutyulni annyira, hogy lehetetlenné tegyem számomra a cipekedést.
- Ideje elindulni- szólal meg a miniatűr hangszóróból a sofőröm hangja, és egy hirtelen kiszakadó sóhajt követően a szememre húzom a napszemüvegem, ami eddig eltűrte az arcomba lógó tincseket, megigazítom a vékony ingem, gondosan ügyelve arra, hogy elegendő gomb legyen kigombolva. Ellenőrzöm, hogy megvan-e még a medálom, majd kinyitom az ajtót. Kiszállásomkor azonnal észreveszem a biztonsági őröket. Hárman kellenek ahhoz, hogy megtegyek nagyjából harminc-harmincöt métert, és ez még mindig frusztrál. Miért kell nekem- a szó legszorosabb és legjobb értelmében- hústornyok közé préselve megjelennem? Miért akar engem mindenki szétszedni? Hiszen nem vagyok más, mint egy nagy szájú huszonéves kölyök, aki még mindig azon röhög a haverjaival, hogy mennyire gusztustalanul tudnak viselkedni, hangosan böfögünk a kólától, élvezzük az életet, mindeközben lányok milliói vágynak arra, hogy a bugyit is leénekeljük róluk.
A mentolos rágó szinte szétomlik a fogaim közt, az orromban is érzem, hogy csíp. Eszembe jut, hogy mikor kis kölyök voltam, folyton rágtam Gemma fülét, hogy adjon nekem is a rágójából, és amikor megéreztem az erős mentolt, grimaszolva futottam anyához, hogy a nővérem képes lenne megölni engem.
- Harry? Harry Styles?- állít meg a ragadozó, akit már a megérkezésünkkor kiszúrtam. Úgy teszek, mintha meglepne, pedig már szinte vártam, hogy felbukkanjon a közelemben, és vérszívó módjára próbáljon rám cuppanni, és némi információt préseljen ki belőlem. 
- Sajnálom, nem adok interjút- kimérten és udvariasan utasítom vissza az ajánlatát, de diktafonját bekapcsolva hagyva kérdezget tovább.
- Milyen volt Los Angeles? Élvezte a pihenést? Kivel töltötte az elmúlt napokat?- csak nem tágít, de hát miért is tenné, amikor egyedüli vadászként ugorhatott a prédára s akaszkodhatott egyenesen a nyakába. Sóhajtok, képtelen vagyok felfogni, hogy ilyen indiszkrét.
- L.A csodás, nagyon szeretem, de már visszavágyom Angliába- mosolyt erőltetve az arcomra határozottan lépkedek a fotocellás ajtó felé, megpróbálom lerázni ezt a parazitát. és megpróbálok a három férfi közt haladni olyan formán, hogy a paparazzik ne tudjanak megrángatni. Ugyanis megteszik, szemrebbenés nélkül. A pólónkat megragadva próbálnak közelebb húzni magukhoz, s legnagyobb bánatunkra rengeteg felsőt tettek már tönkre azzal, hogy egy-egy kisebb darabot kitéptek belőle a szeretetteljes ragaszkodásuk következtében.
Most ugyan egyedül vagyok, a srácok nincsenek itt, így könnyebb megvédeni engem, de még így is félelmet kelt bennem, ahogy egy egész csoportnyi pióca tűnik fel néhány méterre tőlünk.
- Jóságos ég...- dünnyögöm, mire a testőreim szűkebb kört alkotnak, az egyikük felkapja a csomagomat, míg én a kézipoggyászom lazán átvetem a vállamon. Kezdődik minden elölről. Vakuk villannak, kérdések tömkelege harsog a fülemben.
Mi történt? Ki volt az a lány? Miért nem válaszol, Mr. Styles? Kérem, adjon interjút! Csak néhány kérdésre válaszoljon!
Egy hajszál választ el attól, hogy kirobbanjon belőlem a düh, visszafogom magam, pedig legszívesebben elküldeném mindet melegebb éghajlatra. Csak most érzem igazán azt az üveg pezsgőt, az arcom lángol, és nem érzem száz százalékig biztonságosnak a talajt. Nem vagyok részeg, épp csak megszédített a meleg és a szénsavas alkohol kettőse. Szerencsére nem érezni rajtam, ugyanis védelmező burokként leng körül az erős parfüm, a mentol és a mérhetetlen izomtömeg. Óráknak tűnik, míg kijutunk az újságírók gyűrűjéből, de az órámra pillantva megállapítom, hogy mindössze tíz keserves percembe került eljutni odáig, hogy becsekkolok.
Az embereket magunk mögött hagyva lépek be arra a területre, ahol már csak az utazók tartózkodhatnak. Megkönnyebbülök a kedves mosolyoktól, és néhány ismerős arcot látva valóban lelkes leszek, ha integetésről van szó. Az A4-es méretű lapot kihajtogatom, majd a pultra helyezem, és már nem is figyelek igazán a külvilágra. Megvárom, míg regisztrálják a jegyem, és elköszönve megindulok a váró felé, ahol egy rész kizárólag a számomra lett lezárva. 
- Viszlát, szép napot!- a meggyötört, és fáradt hölgy a pult mögött hálásan pislog rám. Valószínűleg ez a legkedvesebb, amit hallhat, nekem pedig semmilyen komolyabb erőfeszítésembe nem kerül udvariasan viselkednem egy olyan emberrel, aki tényleg csak a munkáját végzi, és tulajdonképpen az én szolgálatomra is van.
Fogalmam sincs, hogyan telik el olyan gyorsan az idő, de arra figyelek fel, miközben éppen úgy bambulok, mintha ez egy komoly feladat lenne, hogy felszólítják a Londonba tartó gép utasait, hogy kezdjék meg a felszállást, vagy valami ilyesmi. Csak annyit hallok meg, hogy London, Heathrow, és engem, mintha csak ágyúból lőttek volna ki, rohanok.
Kedves utasaink! A felszállást hamarosan megkezdjük. Addig is, kérjük, kapcsolják be a biztonsági öveiket és ne hagyják el a helyüket. Köszönjük!
Kényelembe helyezem magam, elindítom a zenét és hátrabukott fejjel várom, hogy meginduljon alattam ez a több tonnányi vas. Nem mozdulok, nem beszélek senkihez. Ez az első osztály, ami tele van milliomosokkal, akik folyton a laptopjaikat bújják, és azt hiszem, a napi bérükből jóllakhatna az egész nyomornegyed Londonban. Túlságosan is elfoglaltak ahhoz, hogy bárminemű figyelmet is fordítsanak a környezetükre. Kiráz tőlük a hideg, ezért csak addig maradok egyedül a szociális közösség ürességtől kongó terében, amíg elküldök egy SMS-t, hogy nem sokára indul a gépem, majd felszólítanak mindenkit, hogy kapcsolja ki az elektromos eszközöket. Én is így teszek, egy pillanatra fülsüketítő a csend, az ülések elé erősített monitoron megjelenik a kisfilm, aminek a megfelelő tanulmányozásával akár meg is menthetjük a saját magunk, és mások életét is, ha éppen beadja az unalmast a repülő az óceán felett. Majd egy hirtelen jött lökéssel gurulni kezdünk, én az ülés karfájába kapaszkodva, összeszorított fogakkal és szemekkel várom, hogy elmúljon a sebesség okozta nyomás. Rándulás nélkül, könnyedén szállunk a magasba, és ettől megnyugszom. Nem félek a repüléstől, vagy ilyesmi, csupán ki nem állhatom azt a kellemetlen érzést, amíg az aszfalton vagyunk.
A megfelelő magasságot és sebességet elérve visszakapcsolom az iPodom, beállítom a hangerőt, és többet nem figyelek, sem a mellettünk elúszó bárányfelhőkre, sem az időközben lemenő napra. Lehúzom az ablak előtti tört fehér sötétítőt, hogy ne bántsa a szemem a fény.
- Hozhatok egy italt, uram?- egy kedves, fiatal nő áll meg mellettem, egy kocsit tol, tele finomságokkal.
- Köszönöm, talán később- bólint, hogy megértette, és elém helyezi az étel- és itallapot.
Azt hiszem, ez a legjobb az első osztályban, hogy nem egymás képében ülnek az emberek, van elég hely, és itt sokkal de sokkal kedvesebb a kiszolgálás- na nem mintha az economy classon nem lennének odaadóak a légiutas kísérők.
Hamar elnyom az álom, rettentően korán kellett felkelnem a mai munka miatt, hiszen attól, hogy nem tartózkodom otthon, az még nem azt jelenti, hogy nem dolgozom, ráadásul amint landol a gép, kénytelen leszek kocsiba ülni, és minél hamarabb eljutni a lakásba, hiszen holnap reggel kezdődik elölről minden.
Gondolatban még mindig a napsütötte L.A.-t élvezem; a hőséget, a falatnyi ruhákat, a hideg koktélokat, és a sztrádák mellett sorakozó pálmafákat, de közben elfog az izgalom, amiért újra hazamehetek. Haza.
Órák telnek el, egy diszkrét, sípoló hang üdvözöl minket az Egyesült Királyság légterében, és azt hiszem, nincs is fantasztikusabb érzés, mint tudni, hogy végre felállhatok innen, és hamarosan találkozhatok olyan emberekkel, akik nem csak a képernyőjüket bámulva képesek elképzelni az életüket, hanem igazi, hús-vér emberekkel, a barátaimmal, és talán néhány perc erejéig a családommal is.
- Köszönjük, hogy a mi légitársaságunkat választotta- egy bájos ezüst szőke hajú, igen csak fiatal stewardess gépies hangon köszön el minden utastól, egyenként. Én válaszul csak rákacsintok, és előre elvigyorodom a reakcióján, aztán: semmi. Pontosan úgy, ahogy eddig is, tovább hálálkodik a leszállóknak.
- Hát jó- megrántom a vállam, sietős léptekkel haladok a terminál bejáratához, hogy megkaparintsam a csomagjaimat.
- Mr. Styles- köszönésképp felém biccent a sofőr, és én ma már sokadszorra udvariasan visszaintek, majd a testőreim segítségével beülök a taxiba. Amint biztonságban érzem magam, már kapcsolom is be a telefonomat - ennyit a hús-vér emberekről -, hogy felvehessem a kapcsolatot az egyetlen emberrel, akinek hajlandó vagyok azt is elhinni, ha azt mondja: fiam, már pedig az ég piros.
- Hogy utaztál?- nyűgös és fáradt, legalább annyit aludt, mint én.
- Remekül, csak megint beragadtam a liftbe. Ki tudnál segíteni?- az égre emelem az arcom, szemem összeszorítom és arra koncentrálok, hogy ne nevessem el magam.
- Harry....- már majdnem felkapja a vizet, de meghallja a szaggatott levegővételeimet, amivel sikeresen lebuktatom magam- Ne szórakozz velem, kölyök.
- Nem tudtam kihagyni- még mindig viccesnek gondolom magam, de a síri csend hallatán megemberelem magam- Bocs, Paul.
- Egy óra múlva találkozunk, a címet majd elküldöm.
- És a többiek?- megigazítom az ingem, ami jóformán háromszor megtekeredett rajtam, félig kigombolódott és némileg átvette az utazó funkciót: kényelmetlen.
- Ott lesznek, ne aggódj- értésére adom, hogy felfogtam, elköszönünk, és bontjuk a vonalat.
- Oh, üdv itthon Harry- motyogom magamnak, és addig meg sem mozdulok, míg meg nem állunk a lakásom előtt.
Itt már nincs szükségem semmilyen humán segítségre, a poggyászaimat magamra aggatva vonszolom el magam az utcafronti járdáig, ahol egyik szabad ujjammal beütöm a zárkódot, és a lassan kitáruló kapun átlépve keresztül vágok mindenen, hogy minél hamarabb a négy fal közt lehessek, lepakolhassak, de ami a legfontosabb, lezuhanyozhassak végre.
Fél óra. Ennyit kapok mára az egyedüllétből és a pihenésből, ami java részt öltözködésből áll. Isten tudja mikor készültem el ilyen gyorsan, de nagyjából a megbeszélt időpontban már egy tiszta inget húzok magamra. Érzem, hogy a hajam vége még kissé nedves a zuhany miatt, a hűs cseppek átáztatják a vállamon a vékony anyagot, de nem igazán törődöm vele, felkapom a földről a cipőmet és lenyargalok a lépcsőn. Az ablakon kinézve már látom, hogy egy sötétített üvegekkel ellátott autó lassítva áll meg a ház előtt. Visszahúzom a függönyt, felkapom az előre összekészített holmimat, és magam mögött hagyom újra a lakást. A bejárattól vezető járdán öltözök fel rendesen, és zihálva esek be épp hogy egy fotós elől a hátsó ülésre. Az ajtó csapódása után kifújom a tüdőmben ragadt levegőt, és érzem, hogy gurulni kezdünk.
És ekkor kezdetét vette a borzasztó játék, csakhogy ekkor még mit sem sejtettem.

2015. január 19., hétfő

00.- Prológus

Napjainkban

Vannak dolgok, amiket már nem tehetünk meg nem történtté, késő megbánni, vagy tenni ellene. Én is szembesültem ezzel a problémával. Talán elhamarkodottan döntöttem, talán nem, egy biztos: mikor végre megszabadulhattam volna tőle, akkor gabalyodtam végleg bele, és mikor még időben meggondolhattam volna magam, akkor törtem még inkább szét őt. Minden egyes érzelmét finom porrá zúztam, és végig abban a hitben éltem, hogy jogos, és végre megszabadulhatok a bosszú utolsó cseppjétől is.
Ahogy ő is tette. Ott, akkor, velem.
Pontosan ezt kapta vissza. Itt, most, tőlem.
De valljuk be, az igazság az, hogy akárhány évesek is vagyunk, és hordjunk drágábbnál drágább ruhákat, üljünk luxusautókban, vagy utazzunk a kopott farmerünkben egy buszon, egy valami közös bennünk: ha szeretünk valakit, akkor semmi sem elég drága, semmi sincs elég messze, hogy teljesítsük az álmait.
És pontosan ugyan ez történik, amikor bosszút állunk: semmi sem elég drága, és semmi sincs túl messze.

Alig múlt el négy óra, de már komor szürkeség ereszkedett a környékre. Mindig is féltem a sötétben, s megkönnyebbülés szakadt fel belőlem, mikor a közeli lámpa fénye néhány pislogásszerű próbálkozás után felvillant.
A hóesésben vártam. Vártam, mert azt hittem, el fog jönni, naivan elhittem minden szavát, mikor még a fűtött folyosón találkozott a pillantásunk, s én idegesen gyűrögettem az egyenruhámat. Egész délután ajakbalzsammal kentem a számat, hogy ha este végre, életemben először megcsókolnak, a fiú, kinek még a látványa is komoly szívritmuszavart okozott nálam, ne érezze, hogy ajkaim cserepesek a téli, hideg szél miatt. 
Először látott volna a szürke szoknya és blézer nélkül, valami olyan ruhában, amiben ezerszer jobban érzem magam, amihez nem kell ocsmány nyakkendőt és dedós térdzoknit húzni. Fonott copfom kiengedtem, s a tincsek hullámokban omlottak a vállamra.
Kesztyűmön számolgattam a hópelyheket, időről időre felpillantva, hátha felbukkan.
Nem jött.
Órákat ültem a padon, s a komótosan hulló hó egyre magasabbra tört a mellettem tátongó, üres helyen, s én, ostobán vártam arra, hogy megjelenjen a ködben, kezében egy szál virággal, amit méregdrágán vett a közeli üzletben a maga kis zsebpénzéből. Vágytam arra, hogy kézen fogva elinduljunk forrócsokit inni, bekucorodjunk egy kávézóba, és nevethessek a rosszabbnál rosszabb viccein.
Mikor már az arcomon égett a bőröm a fagyos levegőtől, sétálni indultam. Kezdetben céltalan bolyongtam, az utat nem is figyelve tapostam a frissen hullott havat, ami ropogott a talpam alatt, később azonban felismertem az útvonalat, ami egyenesen a belvárosba vezetett.
Egyik utca keresztezte a másikat, és én már sírtam a félelemtől. Hideg volt, sötét, én pedig egyedül jártam a feltöredezett járdákat, keresve valami reményt arra, hogy engem nem is felejtettek el, csupán rossz helyen voltam. Hiszen ő nem lehet annyira aljas, hogy ezt tegye. 
Biztosan én értettem félre valamit. Másként nem történt volna az, ami.
Percenként ellenőriztem az órámat, hogy nem állt-e meg ebben az időben, vagy hogy valóban most múlt-e el az a bizonyos este nyolc óra.
Fáradtan, kimerülten, de legfőképp csalódottan indultam haza, amikor az egyik kevésbé forgalmasabb útra tértem át, átszelve egy kereszteződést, ami ürességtől pangva állt magányosan. Még a lámpák is csak villogtak, foltokban homályos narancssárgára festve a ködös levegőt.
Nem vágytam semmi másra, csak némi megértésre, melegre és biztonságra.
- ...még ő sem lehet ennyire lúzer!- a távolban egy néhány fős társaság terpeszkedett egy söröző teraszán. A hangokra felkaptam a fejem, hisz azt gondoltam, rajtam és néhány taxison kívül nincs senki a nyílt utcán. Tévedtem.
- Mondom, ott van, ide fele láttam őt- elég volt meglátnom a mosolyát, ami egyáltalán nem hasonlított az eddig látottakra: gúnyos volt, szarkasztikus. 
Ahogy ott álltam az út túlsó oldalán, dideregve, forró italra vágyva, hirtelen elveszettnek és szánalmasnak láttam magam, amint egy olyasvalakiért akartam másnak mutatni magam, mint amilyen valójában vagyok, aki ígéretét megszegve, fiatalkorúsága ellenére sört és whiskeyt vedel a haverjaival, s közben gúnyt űz belőlem. Abból a lányból, aki korábban bármit megtett neki: házi dolgozatok, esszék, meg nem írt leckék. Ezen problémáival mindig hozzám fordult, mert nagyon jól tudta, hogy nem mondok nemet.
A sírás küszöbén állva, kapucnimat még inkább a fejembe húzva odáztam el, és meg sem álltam hazáig, ahol aggodalmaskodó édesapám várt, s tudván, mennyit készültem a mai napra, csodálkozva nézett végig rajtam, végül minden szó nélkül magához ölelt és a homlokomon szeretet teljes puszit hagyott. Órákig tudtam volna ott és úgy állni, ám rázott a hideg és a fulladásos köhögés percenként tört rám.
- Kicsim, nyugodj meg, és vegyél egy mély levegőt- édesapám szürkéskék szemei aggódva fürkészték az arcomat, és kezeivel gyengéden veregette a hátamat.
- Apu- legyűrve minden nehézséget szólaltam meg, és mind a 160 centiméteremmel küzdöttem a könnyeim ellen- Utálom a fiúkat.
- Azért ennek egy kicsit most örülök- próbált megnevettetni, és el is mosolyodtam, de még mindig marcangolt a tudat, hogy kinevettek. Rajtam röhögtek, és ezek után nem tehetem többé be a lábam abba az iskolába, és többé nem vettem fel azt az egyenruhát.
Annak azonban már nem örült, hogy hetekig antibiotikumot szedtem, ugyanis a tüdőgyulladásom, amit a fagyos időben szedtem össze, nem igazán akart elmúlni. Lázálmok gyötörtek, alig voltam magamnál, és ezt nehéz volt feldolgoznia egyedüli szülőként.
A téli szünet alatt kiiratkoztam az iskolából, és amint képes voltam egy óránál tovább nyitva tartani a szemem, apuval ellátogattunk egy közeli iskolába, hogy a papírjaimat leadjam. 
Soha többet nem akartam látni sem őt, sem senki mást arról a pokoli helyről, az osztályozó vizsgákat letéve pedig temérdek más dolgom akadt, nem gondoltam arra, mi történt.
Mindvégig hittem abban, hogy sikerült továbblépnem, és évekkel később már csak nevetni tudtam magamon, hogy egy ilyen kis semmiség miatt képes voltam egy másik városba vonatozni, csak hogy elkerülhessem őt, és bár bizonygattam magamnak, hogy egy seggfej, sosem tagadtam, hogy éreztem valamit, de amikor újra láttam őt, a legközelebbi tárgyat hozzávágtam a tévéhez, ami történetesen egy virágcserép volt. 16 évesen egészen másként kellett volna viselkednem, de az az ártatlan arc, amivel közölte, hogy hogy hívják, felbőszített.
Idegességemben felpattantam, meg sem álltam a verandáig, aminek az ajtaját csak becsaptam magam mögött. Még a korlátnak támaszkodva is hallottam, ahogy az üvegnek koccan a nádroló, de nem érdekelt. Fújtattam, és dühömben ordítani akartam.
Ekkor döbbentem rá, hogy sosem leszek képes megbocsátani neki, és egyetlen férfi szavát sem fogom elhinni, csak is az édesapámét. Mert senki nem érdemel második esélyt, nálam nem. Engem nem tehet tönkre senki, és ha kell, bosszút állok.


Ez volt a legrosszabb ötlet, mert megint csak magamat bántottam, én kerültem a vesztes oldalra, ám a sérülésem százszorta komolyabbnak bizonyul, mint akkor.
- Most már legalább lesz időd átgondolni ezt az egészet- kínos, amikor több száz ember előtt szégyenül meg az ember, de ez mind eltörpül amellett, amikor látod azt az embert szenvedni, akit tulajdonképpen szeretsz. Nem egyszerűen szerelemből. Ez annál sokkal több.
- Szeretlek- ez az én búcsúm számára, és habár egy arcizma sem rezdül, tudom, hogy ő is viszont szeret. Hiszen mondta!
- Remélem, még találkozunk- keserű szájízzel simít végig az arcbőrömön, és én automatikusan a tenyerébe fektetem az arcom. Csak még egy percig érezni akarom a közelségét, csak egy utolsó ölelésre vágyom, egy búcsúcsókra, bármire.
Valami megtörik, valami elmúlik. A szemei megszűnnek csillogni, méregzöld tekintete elnyel minden egyes érzelmet, nem csak a pozitívakat, de a szomorúságot és a csalódást is, végül elhúzva a kezeit távolodik. Átvergődik a körénk gyűlt embertömegen, egy kavicsot rugdosva, leszegett fejjel sétál el. Ordítani akarok, rohanni utána, megölelni, csókot hinteni arca minden szegletére, ígéretet tenni, hogy tényleg szeretem, bocsánatot kérni, de már késő.
Túl késő ahhoz, hogy megbánhassak bármit, hogy tehessek ellene, ehelyett csendben elsüllyedek a szégyenben, és hagyom, hogy elszakítsanak tőle.
Jó néhány méterre tőlem, még egyszer, utoljára visszanéz a válla fölött. A tekintetével, és amit abból olvashatok ki, újra megforgatja bennem azt a bizonyos kést, amit egyetlen egy szóval szúrt belém: vége.