2015. február 28., szombat

05.- Ez nem randi

Drága Olvasóim!

Nem rég kértem egy kritikát a blogról ( x ), mert őszintén azt gondoltam, valamit nagyon rosszul csinálhatok, ha a 8 (!) feliratkozó ellenére semmilyen visszajelzést nem kapok. Persze, nem tehetem kötelezővé, csak furcsállom, hogy semmit nem fűztök hozzá a részekhez, annak ellenére, hogy ismét újabb feliratkozóval bővült az oldal, és látszik az oldalmegjelenítések számán, hogy itt jártok. :(
Ám ezt félretéve, nos...eléggé az utolsó pillanatban kezdtem neki ennek a résznek, de olyan nagy kedvvel fejeztem be az írást, hogy ha holnap nem kéne korán kelnem, belekezdtem volna a folytatásba! :) Remélem érezhető lesz a továbbiakban (is) ez a folyamatosság, és hogy elnyeri a tetszéseteket a rész.
Nem is írnék most mást, jó olvasást, ezen a kicsit semmilyen időben. :)

Legyetek rosszak,
xx Lu




2014. július 25.


Azon a napon minden a feje tetejére állt, ugyanis azok után, hogy Silver határozottan a tudatomra adta, hogy nem kíván egy percet sem a közelemben tölteni, a vizsgálóból kilépve őt láttam meg először, ő rohant oda hozzám, már-már aggódva, mondhatni, hogy mit mondott az orvos, hogy jól vagyok-e.
Ennek már két napja, és ma, mikor délután kilépek a liftből, egy, a korábbinál sokkal kedvesebb mosoly fogad. Kissé robot-szerű mozgással ugyan, de közelebb lépek, ő is elindul, az irodája és a lift között fél úton találkozunk.
- Szia, hogy vagy?- két puszit ad az arcomra, ami, valljuk be, már több, mint a semmi.
- Megvagyok, szedem a fájdalomcsillapítót- az utolsó szavamra lehervad a mosolya, szemeit pedig a földre vezeti.
- Annyira sajnálom- elkeseredettnek látszik, és most tényleg, őszintén az.
- Megbocsátva- mosolyog, de tudom, hogy csak azért, mert viccesnek találja, ahogy ezt az egészet előadom, és pontosan ezért komolyodok el rögvest az után, hogy elhagyják a szavak a számat- Egy feltétellel.
- Na és mi lenne az?- felvont szemöldökkel, érdeklődve sandít fel rám a hosszú szempillák mögül, alsó ajkát beharapva.
Meg kell köszörülnöm a torkom, és visszafognom mind magamat, mind a gondolataimat. Emlékeztetnem kell magam arra, hogy még csak barátoknak se mondhatnám magunkat, sőt, közeli ismerősöknek sem, így feltűnés nélkül abbahagyom a bámulását, és csak a szemeire koncentrálok.
- Gyere el velem kávézni. Ma, munka után- az órámra pillantok, és komikus tettetéssel szólalok meg újra- Hopp, lejárt a munkaidőd! Micsoda véletlen.
- Harry, azt hiszem, ezt már megbeszéltük- lemondóan fordul meg, de még időben elkapom a karját.
- Silver, ez nem randi. Csak utálok egyedül kávézni- megrántom a vállam, mintha nem is érdekelne a válasza, és teljesen érdektelen lennék ezzel kapcsolatban. Holott nagyon nem így van.
- Harry- nem is megszólít, inkább rám szól, mintha csak azt akarná közölni velem, hogy viselkedjek rendesen.
- Rendben, ha szeretnéd, fizetheted a saját kávédat- nem bírom tovább, elnevetem magam, mire ő is megkönnyebbül egy kicsit, és újra leolvad egy kis darab jég abból a hűvös falból, amit közénk épített.
- Legyen, de nincs sok időm- felsóhajt, látom rajta, hogy nem fog ellent mondani és akármennyire is utálja  dolgot, el fog jönni velem.
- Veszek neked csoki mousse-t, szereted?- lelkesen engedem magam elé a hatalmas üvegajtó előtt, de lehervad a mosolyom egy pillanatra a tekintetétől, és védekezve folytatom- Vicceltem, te fizetsz.
Ezek után némán tesszük meg azt a jó néhány métert a parkolóig, de annak ellenére, hogy még azért jócskán érzem a kis balesetünk okozta horzsolásaim helyét, kézen fogom Silvert és az ellenkező irányba indulok el.
- Harry, mi a fenét művelsz?- nevetve lohol utánam, hallom, hogy a cipője keményen vágódik az aszfaltnak, és a magas sarkakon úgy tipeg, akár egy kiskacsa, ezért lelassítok.
- Menjünk gyalog- meglepően könnyen beadja a derekát, olyannyira, hogy nem is ellenkezik. Ez furcsa, és meggondolom kétszer is, hogy neki biztos nem esett-e bántódása a kis koccanásunkkor, hiszen egészen addig azt hittem, levegőnek akar majd nézni, és nem hogy szóba áll velem, de velem mutatkozik a nyílt utcán, és nem fél attól, hogy holnapra kombinálni fognak amiatt, hogy a csuklójánál fogom.
- Biztos nem lesz bajod? Azt mondta az orvos, pihenned kell- beér mellém, és amint nem kell loholnia utánam, el is húzza a kezét az ujjaim közül.
- Egészségügyi séta- kitárom a karomat és ártatlanul mosolygok, felhúzott vállakkal.- Ugyan, mi baj lehet? Ez csak egy kis zúzódás!
- Rendben- szemére ejti a napszemüvegét, hogy ne kelljen tovább hunyorognia, és határozottan, kiegyenesedett háttal jön mellettem, mintha büszke lenne arra, ki mellett lófrál a hét közepén, rekkenő hőségben, valamivel 3 óra után. 
Semmis dolgokról kezdünk beszélgetni, mint az időjárás, hogy milyen ritka az ilyen hőség, de mennyire élvezzük a napokig tartó esős, ködös napok után. Nem áll be a kínos csend köztünk, valahogy még így is, vagy éppen ezért, hogy jelentéktelennek tűnő információkat osztunk meg egymással, tökéletesen folytonos a beszélgetésünk. Egyikünk sem akar a másik szavába vágni, még én is képes vagyok türelmesen végighallgatni őt, és nem érzek erős késztetést, hogy a szavába vágjak vagy teljesen elbeszéljek mellette, ahogy azt az unalmas és rettentő kínos helyzetekben szoktam.
Túl gyorsan telik az idő vele és túl gyorsan csökken a távolság a kávézóig, ezért időm sincs átgondolni, mit szeretnék, csak azt tudom, hogy szükségem van valami igazán jegesre, édesre és erősre.
- Nem azt mondtad, hogy én fizetem ki a kávémat?- kérdőre von, mikor nem engedem, hogy hozzájáruljon a pultnál a végösszeghez.
- De, azt mondtam, de csak nem gondolod, hogy hagyom? Ugyan Silver, angol vagyok, talpig úri ember- a segítsége nélkül viszem az egyik szabad asztalhoz az italokat, és mielőtt még odaérne, kihúzom a székét.
- Persze, hogy is felejthetném el- megint az a furcsa érzés jár át, mint amikor egy beszélgetésünk során úgy éreztem, valamit még hozzám akar vágni, még tud valamiről, ami szerepel a bűnlajstromomon.
- Valami baj van?- közelebb hajolok, hogy a haja mögé takart szemeibe nézhessek, mire csak elpirul és eltolja az arcom.
- Harry, magánszféra! Tartsd távol a fejed az enyémtől- széles mosoly terül el az arcán, aminek köszönhetően engem is átjár valami boldogság-féle, amolyan megkönnyebbülés, hogy nem hagyta el a felszabadultság érzése, mióta magunk mögött hagytuk a nyílt utcát.
- Értettem, hölgyem- hátradőlve biccentek és a bárkanalat forgatom a kávémban. Még mindig mosolyogva figyelem, és ő is engem.
Most nem kellenek szavak, erre a néhány másodpercre csak csend kell és figyelem. Lesüti a pilláit, a saját cappuchinoját kezdi figyelgetni, kavargatni, és beleszórja a barna cukrot.
- Van egy furcsa érzésem veled kapcsolatban- visszatámaszkodok az asztalra, hangomra ő is felfigyel.
- Még pedig?- érdeklődve néz rám, de már nem úgy, mint az előbb.
- Szerintem már említettem neked, de...biztos, hogy nem ismerjük egymást?- összevont szemöldökkel vizsgálom minden rezdülését, de a sűrű pillarebegtetésen kívül semmi különöset nem látok rajta.
- És szerintem már én is említettem, hogy ez lehetetlen, biztos, hogy nem ismersz- félvállról válaszol csak, és belekortyol a forró kávéba.- Tudod, biztosan emlékeznénk egymásra, ugyanis alig egy félmaroknyi közeli ismerősöm van az iskolai évekből, nem lenne nehéz néhány emberre ráismerni rögtön.
- Jogos, rád biztosan mindenki emlékszik- ismét megpróbál elmenekülni a pír elől, ami rózsaszínre festi az arcát, ezúttal sikertelenül- Nocsak, csak nem zavarba lehet hozni a jégszívű Silver Fernsbyt?- kétség kívül szórakoztat a viselkedése, és egyre inkább nyeregben érzem magam kettőnkkel kapcsolatban, de nem merem jobban elbízni magam, mert félek, hogy kicsúszik a kezeim közül.
- Jégszívű? Ezt kikérem magamnak!- tettetett felháborodással löki meg a kezem, érzem, hogy az elektromosság végig fut az ereimben az érintése nyomán, egyszerre ráz a hideg és égeti a hőség az arcom, annak ellenére, hogy klimatizált helyiségben vagyunk.
- Csak vicceltem- leutánzom a mozdulatait, hátha ismét a hatalmába kerít ez a kellemes érzés, vagy meglátok rajta is némi változást, de észre sem veszem, hogy történik-e valami, mert elkövetem azt a hibát, hogy belenézek a szemébe.
- Nagyon helyes- halkabban válaszol, lenéz a kezére, amin véletlenül rajta maradt az enyém.
- Miért vagy ilyen jó társaság? Most nincs is kedvem hazamenni- menteni próbálom a helyzetet, hogy ne meneküljön el a rajongásom elől, hanem érezze megint azt, mennyire jó haverok lehetünk.
- Na szép, te hívsz el engem, és még én vagyok a hibás!? Harry, te tényleg egy úri ember vagy- halkan kuncogva dől hátra, hogy ne érhessek hozzá a továbbiakban.
- A neveltetésem az oka- ismét teljes szájszélességgel vigyorgok, de kezdem elfogadni, hogy a közelébe nem igen számíthatok másra.
Néhány kósza másodpercig némán elfogyasztjuk az italunkat, majd elnézést kérve tőle megyek újra a pulthoz, ahol kérek két teát, és már csak azért is viszek neki csokis kekszet, vagy valami teasüteményt.
- Harry, megbeszéltük, hogy..- kezdene bele, és akaratosan megpróbálja megszerezni tőlem a blokkot, de peche van, a markomban nem azt szorongatom, csak egy darab papírt, amire rárajzoltam még a pultnál egy hatalmas mosolyt.- Ez meg mi?
- Én csak ezt kérem tőled. Csak ennyivel szeretném, ha hozzájárulnál a délutánomhoz- komoly tekintettel nézek rá. Úgy érzem, most jött el a megfelelő pillanat, hogy éreztessem vele, én nem azt akarom, hogy egy éjszakára az ő szájából hallhassam a nevem, vagy csak Samantha kedélyeit akarom felborzolni, hanem igenis meg szeretném ismerni őt, és ha úgy alakul, miért ne lehetne akármi köztünk!?
- Komolytalan vagy.
- De azért mosolyogsz- jegyzem meg, és örülök, amiért nem állt fel és hagyott faképnél.
- Persze, mert ez csak egy kedves gesztus tőled, és azt hiszem, nem túl drága egy mosoly- ebben a pillanatban, mintha újabb darab hullana alá a köztünk álló jéghegyből, és ugyan nem kerültünk olyan közvetlen viszonyba, mint eddig bárkivel, de azt hiszem, pont ez az, amiért jobban meg tudom becsülni ezt a kapcsolatot- és kapcsolat alatt még mindig csak az ismeretséget értem, sajnos.
- Ha kérdezek valamit, őszintén fogsz rá válaszolni?- nem tudom lazább irányba terelni a beszélgetésünket, és jobb ezen ilyenkor túlesni, hogy később röhöghessünk a bénázásunkon.
- Attól függ. A bankszámlaszámom titkos, költsd a saját vagyonodat- neki viszont úgy látszik, sikerül, ám én most már csak azért sem engedem elterelődni a témát.
- De most komolyan- mély lebegőt vesz, és biccent, hogy kérdezhetek- Miért mondtad azt, hogy ide kellett költöznöd? Ezt nem igazán értem, és ha nem gond..
- Nem is tudom, Harry. Én csak...- megreked, talán vacillál, hogy folytassa-e vagy sem, végül belevág- Tudod ez elég bonyolult. Hosszú évekig az édesapámmal éltem, és nekem nem is hiányzott senki az életemből. Boldog voltam. Csak aztán az egyetem megkövetelte a gyakorlati helyet, és mire észbe kaptam, minden hely elkelt, nem volt szükség sehol egy újságíró tanoncra. Ekkor jött apa nagy ötlete, hogy keressem fel az anyai ági rokonaimat. Szóval, ez kicsit bonyolult, de a lényeg, hogy Samantha, a nagynéném természetesen tárt karokkal várt, de kikötötte, hogy Londonba kell költöznöm, mert csak úgy érezhetek rá az egészre, hogy ténylegesen a sajtó szívében élek, és a londoni irodában keresett nekem helyet. Ennyi- tudom, hogy jó néhány részletet elhallgat, de azt már nem tudom megítélni, hogy ezek mennyire fontosak illetve mennyire nem azok.
- Köszönöm- látszólag nem érti a helyzetet, és miután kiejtem a számon ezt, én magam sem tudom, mire gondolok, de aztán hozzáteszem, mintegy mentő övként- Köszönöm az őszinteséged.
- Nem gondolom, hogy ezen sok köszönni való van, ez egy elég egyszerű kérdés. Se kínos múlt, se magánélet- könnyedén kortyol bele a teába, és óvatosan letör egy darabot a fahéjas sütiből, és a másik felét nekem nyújtja- Elfelezzük? A többi nem ilyen!- kislányos lelkesedéssel pusztítja a kekszet, és nem tudok betelni a látvánnyal, amint jóízűen ropogtatja, miközben megpróbálja nem lerombolni az eddigi imidzsét, miszerint ő egy higgadt, angol hölgy, aki nem kapkod, és a legkevésbé sem hebrencs, ha édességről van szó.
- Tudod, a lehető legőszintébb akkor lennék, ha most közölném veled, hogy a világon a legjobban az újságírókat utálom- egy pillanatra megdermed, aztán vigyorogva válaszol, mintha csak egy viccet mondtam volna.
- Ha köztünk marad ez a beszélgetés, akkor azt hiszem, elárulhatom neked az egyik nagy titkom- kíváncsian hajolok közelebb, ahogy ő is teszi. Alig néhány centi választja el őt tőlem, a szívem ezért rögvest a torkomba ugrik és vadul dübörögni kezd- Én is gyűlölöm őket.
- De nem azt mondtad, hogy..?- nem értem, komolyan úgy értettem az előtt, hogy újságírást tanul. Most akkor miért mondja azt, hogy gyűlöli?- Újságíró leszel, nem?
- Persze, de nem ez érdekel. Soha nem is érdekelt ez az egész. Hisz miből élhetnék? Jóhiszemű nőkkel hitetném el a cikkek által, hogy ha egy hétig csak káposztalevest esznek, akkor úgy fognak kinézni, mint akármelyik modell, vagy vájkálhatok mások magánéletébe. Például a tietekbe, vagy valami európai politikuséba, akinek külföldi egyetemen tanul a gyereke, de az ország, aminek az élén áll a darabjaira készül esni. Nem, ez nekem nem biztos, hogy menne- leejtett fejjel kezdi piszkálni a kezét, és megint csak azt érzem, hogy ez a lány egy főnyeremény. Értelmes, vannak önálló gondolatai, és habár elsőre egyszerűen csak gyönyörűnek láttam, mostanra leginkább tökéletesnek, kívül és belül egyaránt.
- És mit csinálnál szívesen?- megpróbálom fenntartani a beszélgetést, és jobb kedvre deríteni, hátha feldobja, ha arról beszélhet, ami igazán kedves számára. És sikerül is. Csillogó szemekkel néz rám, de tudom, hogy nem engem lát, hanem valamit, ami csak számára csodálatos, ami csak és kizárólag az ő álma lehetne, és nem másoké.
- Fotóznék, tanítanék, jogot is tanulnék. Nem tudom, túl sok minden érdekel ezen az ócska firkász dolgon kívül- visszatér a jelenbe, és megtörve az elrévedezését pillant az órájára.- Oh, már ennyi az idő!? Ne haragudj, de lassan indulnunk kéne, Sam megöl, ha nem hozatom el a kocsit, és nem lesz ott a garázsban, mire hazaér.
- Semmi gond. Ha szeretnéd, eldoblak az autóért, ha visszaértünk az irodához- teljesen természetesen viselkedünk, én elmarok néhány csokis kekszet, és egyet a számba dobva köszönök el a baristáktól, ahogy azt Silver is teszi egy bátortalan intéssel, és újra kilépünk a forró járdára.
Lassan fél hat lesz, de a nap még mindig tűz, aranysárga fényben úszik a keskeny kis utca, ami valamiért teljesen elszigetelődik a forgalmas főutaktól, ezzel egy kis nyugalmat eresztve ránk.
Lassan sétálgatunk, legalább kétszer ilyen gyorsan értünk el a kávézóba, mint amennyi idő eltelik azzal, hogy most visszaérjünk a parkolóba, de egyáltalán nem bánjuk. A kávétól és a teától kissé eltelve, a zsebemből majszolva a csokis sütit beszélgetünk tovább, és azt veszem észre, hogy már egyáltalán nem zavartatja magát Silver, ha valami olyat mondok, igenis meglök, és nem fél hozzám érni, egyszerűen csak jól érzi magát, és ha ahhoz az kell, hogy egy kézzel szorítsa össze az arcom és rázogassa a fejem, miközben furcsa, gügyögős hangot ad ki, hát megteszi, és én többet nem is kívánhatnék mára.
- Őrült vagy- nevetek vele együtt, de már rettentően fáj az oldalam, pedig néhány órára el is feledkeztem arról, hogy a fél oldalam a lila minden árnyalatában pompázik.
- Azt hiszem, ezt pont neked nem kéne a szememre vetned, Hazz- édesen cseng a szájából az, ahogy becézni próbál, de a jókedvét elködösíti az újra megjelenő aggodalma- Nagyon fáj az oldalad?
- Dehogy, semmiség. Már meg is feledkeztem róla- lágyan elmosolyodik, és mindketten elfordítjuk egy kicsit a fejünk a másiktól. Nem tudom, ő miért teszi, de én azért, mert ha továbbra is őt kéne néznem, biztosan olyat tennék, ami túl gyors lenne, esetleg elmenekülne.
Ez az, amitől a legjobban félek. Hogy egyszer valami olyat fogok tenni vagy mondani, amivel elűzöm magam mellől, és soha többet nem szól hozzám. Már így is elég kilátástalannak tűnt a dolog, mikor a parti másnapján magamhoz tértem, egy ilyen baleset után már sokkal könnyebb elveszíteni a bizalmát, mint gondolhatnám, és soha, de soha többet nem akarok olyan rossz érzéssel kelni, mint azon a reggelen. Soha.
- Azt hiszem, Sam fog elkísérni az autóért- száját beharapva mutat óvatosan a forgó ajtó felé, ahol éppen akkor lép ki Samantha, acélkék kosztümben, szoros kontyba fogott hajjal és végtelenül szigorú tekintettel.
- Remélem nem kerülsz miattam most bajba- elhúzott szájjal állok mellette, de váratlanul felnevet, és a vállamra dőlve próbálja nem kapkodni a levegőt.
- Úr Isten, Harry, úgy viselkedünk, mint valami rossz kamaszok- erre már nekem is nevetnem kell, és a derekát átfogva kísérem el a várakozó nagynéniig.
Fel sem fogom, mi történik, de mikor megölel elköszönéskor, valami olyan történik, amire a legkevésbé sem számítottam egy hete, mikor még azt hittem, L.A.-ben mindenem megvan, amitől igazán boldog lehetnék, ha csak néhány hétre is.
Ez a lány felforgatta az életem, az értékrendem, egyszerűen mindenem. Mikor el kell őt engednem, bizsereg a tenyerem, a karjaim újabb ölelésért esdekelnek, és csak várom, hogy végre megszólaljon, hogy belenézhessek ma már legalább ezredjére a szemeibe, hogy elveszhessek egy pillanatra, hogy kábultan ülhessek a kocsiban, amíg nézem, ahogy távolodik az alakja.
- Vigyázz magadra, Harry- két apró puszit lehel az arcom két oldalára, kezeivel a vállam alatt támaszkodik- És köszönöm a kávét- mosolyogva teszi hozzá, és eszembe jut a cetli, amit neki "rajzoltam".
- Felhívlak, ha egy őrült szőke lány el akarna ütni- a nadrág zsebembe nyúlok, és a kezébe nyomom a fecnit- Én is köszönöm a délutánt.
- Szia- leheli közénk, és sarkon fordul, követi Samanthát sebes léptekkel a magas sarkakon.
Jó pár másodpercig állok még egy helyben, mielőtt elindulnék.Várok, hátha megfordul. Fogalmam sincs, mikor hallottam ezt, vagy melyik filmben volt, de határozottan emlékszem egy olyan mondatra, hogy "ha az, akitől nehéz elköszönnöd, még visszafordul, hogy még egyszer, utoljára inthessen vagy rád nézhessen, akkor biztosan kedvel".
Elkeseredetten veszem tudomásul, hogy ez nem történik meg, de az utolsó pillanatban, mikor már a kocsiajtónál állva, még egy utolsó próbát téve nézek át a másik sorban álló ezüst autóra, meglepve látom, hogy Silver is felém néz, és bátortalanul ugyan, ahogy a kávézóban is tette, de integet. Nekem.

2015. február 22., vasárnap

04.- Kötelességek

Drága Olvasóim!

Először is meg szeretném köszönni a rengeteg kattintást, hiszen máris átlépte a mutató az ezret! Nagyon köszönöm, ezek szerint van, aki ellátogat ide.:)
És nem tudom, említettem-e, hogy 7(!!) feliratkozóval büszkélkedhet a blog! Ez mind annyira fantasztikus, hogy el sem hiszem. Nagyon örülök neki! :)
Remélem elnyeri a tetszéseteket a folytatás, ígérem hamarabb lesz miért aggódni, mint gondolnátok!

Jövő hétig pedig legyetek rosszak,
xx Lu




2014. július 23.


A mögöttem álló napok megfeszített tempója sem taszította a háttérbe a próbálkozásaimat. Minden egyes napon, pontosan kilenc órakor meg kellett, hogy érkezzen az aznapi virág tőlem, és annak ellenére, hogy válasz sosem érkezett, nem adtam fel, és nem is fogom. Nap, mint nap találkozik az ő jeges tekintetével az enyém, és nem teszek mást, csak halványan rámosolygok és mutatóujjam kissé elemelve a többitől intek neki, s minden nap ugyan azt teszi, elfordul, de tudom, hogy az üvegajtóból lát, és mikor kilépek az ajtón, biztos vagyok abban is, hogy a válla fölött, észrevétlenül utánam néz.
Úgy az ötödik, hatodik napon elégelem meg mindezt, és ahelyett, hogy a szokásos utat végigjárnám az emeleti irodától a parkolóban álló kocsimig, a hallba érve, az utolsó pillanatban élesen balra fordulok. Le sem veszem a szemem róla, és tudom jól, hogy lát engem, hisz szemben áll azzal az átkozott ajtóval, ami tökéletes lenne egy sminkszobába is, olyan éles képet ad a háttérről, ezért is hökkent meg a tettetett meglepettsége.
- Harry!?- próbálja megmutatni a legzavartabb arcát, és ugyan legszívesebben felfedném a titkát, mégsem teszem meg.
- Silver, örülök, hogy látlak- átintegetek a túloldalon telefonáló nőnek is, aki szintén azóta a mindennapjaink része, mióta mi öten létezünk.
- Hogyhogy itt?- rendezi a vonásait, a pillantása újra megkeményedik, és ezzel egy időben ajkait olyan erővel szorítja egymásnak, hogy szinte elfehéredik.
- Csak a szokásos, munka munka hátán, mostanában egy perc nyugtunk sincs- kedvesen és mosolygósan közlöm vele a nyilvánvalót, várom, mikor tesz megjegyzést az elmúlt napokban történtekre.
- Szóval, akkor nincs időd a sárga földig innod magad?- hosszú pilláit egy másodpercre lehunyva,  jégkirálynőből dacos hercegnővé változik. Fogalmam sincs, miért csinálja ezt, de engem végtelenül szórakoztat, annak ellenére, hogy hiábavalónak tűnik minden energia, amit belefektetek ebbe az egészbe, ami köztünk van, attól függetlenül, hogy tulajdonképpen nincs is köztünk semmi.
- Nézd, az az este egyszeri alkalom volt, és tényleg sajnálom- a legbarátságosabb hangnemem elővéve, mélyen a szemeibe nézve mondom ezt, mintha egy komolyabb vallomást tettem volna, de semmi. Ugyan olyan távolságtartó, mint eddig, és bár nem emlékszem, hogy így viselkedett-e a partin, nem idegen az érzés.
- Veszem észre, lassan virágboltot nyithatnék- egy gyors pillantást véve az előtérben tartózkodókra sóhajt egyet, végül megállapodik a tekintete rajtam- Harry, hagyd ezt abba, nagyon szépen kérlek.- Farkasszemet nézve, mozdulatlanul állunk egy helyben, próbálok kiolvasni valamit a tekintetéből, talán egyfajta ellenkezést, bármit, ami arra utal, ne csináljam ezt, mert az agya ezt akarja, de a szíve nem. 
- Nem értelek- továbbra is őt vizsgálgatva próbálom fenntartani a beszélgetésünket, kisebb-nagyobb sikerrel.
- Ezt nem érteni kell Harry, hanem felfogni- menekülni próbál, és addig vacillálok, hagyjam-e elmenni vagy sem, míg kicsúszik a kezeim közül a lehetőség.
Leforrázva keresem őt, de hamar eltűnik valahol a folyosó végén, én pedig ahelyett, hogy szép lassan kisétálnék a héten már sokadszorra is innen, elindulok utána, mert tudom, hogy nekem most kell megkeresnem őt, hiszen ki tudja mikor lesz rá alkalmam legközelebb? Már ha van legközelebb.
- Tudod, ha elmagyaráznád, az sokat segítene- mikor végre utol érem, már rég valahol a hátsó kijáratnál járunk, ahol már se iroda, se semmilyen helyiség nincs, csak az unalmas szürkés-fehér falat látni mindenhol.
- Te követtél?- felháborodva fordul meg, ezúttal sokkal valósághűbb a játéka, mint mikor megszólítottam.
- Miért menekülsz? Hova futsz? És legfőképpen, miért akarsz a lehető legmesszebbre taszítani magadtól?- hirtelen annyi kérdést zúdítanék rá, de ennyinél leállok, látva a kétségbeesést az arcán. Hiszen, most nincs hová menekülni, nem tud elfutni, és akarata ellenére is, olyan közel megyek hozzá, amennyire csak akarok, anélkül, hogy bármit tehetne, de nem teszem, csupán néhány apró lépést teszek felé.
- Szerettem volna egyedül lenni, de hála neked, most már itt sem lehetek magamban- kezeit védelmezően összefonja a mellkasánál, s néhány centit távolodik a fal felé.
- Nem válaszoltál a kérdésekre- higgadt maradok, rá sem ismerek magamra, mert már rég ki kellett volna fakadnom, ráüvöltenem, kiabálnom, vagy egyszerűen csak letámadnom itt, a biztonsági kamerák elől elbújva, elzárva a többi itt tartózkodótól.
- Nem vagyok köteles neked bárminemű kérdésre felelnem- látszólag újra összeszedi magát, ellenáll a tekintetemnek és az akaratomnak is, én pedig nem tudok tenni ellene semmit. Épp ezért ütök bele a falba, pontosan mellette, ügyelve, hogy ne lehessen baja.
- Ezt az átkozott kötelességeknek- ingerültebben válaszolok, hangosan, miután elhúzom a kezem az arca mellől, de mikor meglátom, mennyire megrémült, képtelen vagyok elsétálni úgy, ahogy én azt elképzeltem.- A francba az egésszel- egészen elgyengült hangon motyogok magam elé- Silver, ne haragudj, én..
- Harry, csak...nagyon szépen kérlek- úgy kerül ki, hogy nem ér hozzám, minden mozdulatára odafigyel, hogy még csak ne is súrolja a blézere a karomat.
Ostobának érzem magam, és ha eddig nem tettem tönkre mindent, akkor most ez megtörtént, ennek ellenére hisztérikusan a falhoz vágnám magam a gondolattól, hogy Silvert ezek után még nehezebb lesz megbékítenem, de akarom. Azt akarom, hogy megbocsásson, hogy beszéljen hozzám, nevessen rám. Gőzöm sincs miért, de abban biztos vagyok, hogy ezt akarom.
Annyi minden történt már az idén, szeretném, ha lenyugodnának a kedélyek körülöttem, az emberek felfognák, hogy nem vagyok sem alkohol-, sem drogfüggő, hogy nem alszom minden éjjel más lánnyal, fiúval pedig végképp nem. Nem akarom, hogy ilyeneket kelljen a családomnak olvasnia rólam, majd remegő hangon, kerülgetve a témát rákérdezniük, hogy érzem magam. Nyugalmat és biztonságot szeretnék, mégpedig ez mellett a lány mellett, aki egész egyszerűen egy szempillantás alatt beszippantotta minden épeszű gondolatomat. Elvarázsolt, ahogy még soha senki, és ez az egyetlen dolog, ami miatt képes vagyok kontrollálni magam, viselkedni, és nem őrjöngeni, amiért ismét faképnél hagyott.
Ezúttal már az autómhoz megyek, és mielőtt elindulnék, fejemet az ülésnek döntve próbálok a helyes úton maradni. Az kizárt, hogy felhívjam, mert egyetlen egy módszerrel tudnám megszerezni a telefonszámát, és az valljuk be, nem túl elegáns, ahogy az az ötletem sem, hogy néhány biztonságit megkérek, ha van idejük, néha nézzenek rá, mit csinál a szabadidejében.
Nevetséges. Ha ezt tenném, ugyan az az ember lennék, akinek be akarnak állítani, és ez már több, mint gusztustalan. Biztosan van más megoldás is, sokkal emberibb, és normálisabb, ami ráadásul működik is, csak gondolkodnom kell, normális, átlagember módjára, amilyen mindig is próbáltam lenni.
Elszakadva a gondolatoktól, lassan araszolok ki a parkolóból. Nem egyszerű kijutni innen, ám a szemembe tűző nap még inkább akadályoz, így mielőtt kifordulnék a forgalmas keresztutcára, a kesztyűtartóból előhalászom a napszemüvegem, amit sikeresen leejtek az anyós ülés alá.
- Miért pont most..?- kiövezem magam, és lassú mozdulattal nyúlok le a földre, amikor egy éles csattanást hallok, valamint hirtelen nyomást érzek egy azon pillanatban. A váltó egy pillanatra belenyomódik a hasfalamba, piszkosul fáj, a hangos dudaszótól pedig majd' széthasad a fejem. Kibogozom a kezem az ülés alól, óvatos, megfontolt mozdulatokkal ülök fel, legalábbis próbálkozom, de az egész oldalam sajog, alig tudok mozogni.
Jó néhány mély lélegzet és jajveszékelés után sikerül megcsodálnom a kis balesetünk okozóját a visszapillantóban, ám alig hiszek a szememnek. Ez már nem lehet véletlen, és akár hiszek a sorsban, akár nem, bevillan az érzés, talán az ő keze van benne.
Kinyitom az ajtót, egyik lábamra helyezve a testsúlyomat, szapora levegővételekkel karöltve szállok ki, és támaszkodok meg, még mindig piszkosul fáj a bordám. A mögöttem lévő, az enyémnél sokkalta apróbb kocsiból is kipattan a sofőr, és már magyarázkodna, mikor eléri őt is a felismerés, és néma marad.
- Szóval, én megpróbálom jóvá tenni a dolgokat, erre te meg akarsz ölni?- viccesebb volt fejben ez a mondat, mint kimondva, de már nem tehetek semmit sem ellene. Silver arca ugyan olyan érzelemmentes, mint amit napok óta gyakorol velem szemben, de én nem adom fel.- Hé, legalább kérdezd meg, jól vagyok-e.
- Semmi szükség rá, kutya bajod- felvont szemöldökkel méreget, szeme egy pillanatra megakad az oldalamat összenyomó kezemen- Vagy megsérültél?
- Semmiség- igenis felbőszít, hogy így viselkedik- De azért igazán hálás vagyok, hogy félvállról veszed az életemet. Oh, ugyan, miért is foglalkoznál vele!? Biztosan fontok tízezreit kapom az életbiztosításom miatt, ugye?- míg Silver csak döbbenten ácsorog az autója mellett, addig én visszakecmergek, és megpróbálom beindítani a sajátomat, teljesen sikertelenül. Technikailag semmi baja nincs, de annyira fáj az egész bal oldalam, hogy alig tudom megmozdítani a kezem.
- Ne haragudj- kinyitja a vezető ülés felőli ajtót. Az arcára ezúttal sokkal lágyabb, és őszintébb érzelmek ülnek ki. Aggodalmasan futtatja végig a tekintetét az oldalamon, amihez még mindig odaszorítom a tenyerem, tompítva ezzel a fájdalmat.- Hazavigyelek, vagy elvigyelek valahova?
- Nincs rá szükség, hívok taxit- akármennyire is vágyom a társaságára, nem teheti ezt velem. Ha akkor nem hajlandó néhány percet szánni rám, mikor bocsánatot próbálok kérni, és ahelyett, hogy végig hallgatna, elküld a fenébe, hát akkor most se próbáljon meg saját akarata szerint dönteni.
- Ragaszkodom hozzá- ellentmondást nem tűrő hangon próbálja közölni mindezt, de nem tehetek mást, keserűen elmosolyodok.
- Ugyan, nem kötelességed- a szemébe nézek, látom, hogy rosszul esik neki a megjegyzésem, de nekem is nagyon rosszul esik, hogy alig ismer, máris utálni akar.
- Rendben- a szavai, és a tettei ellentmondásosak, a karom alá nyúlva segít ki- De akkor sem engedem, hogy így vezess, tehát választhatsz. Vagy átülsz az én autómba, vagy a tieddel megyünk a kórházba.
- Mi?- teljesen összezavarodva nézek rá. Annyira határozott, és erős, mintha nem is egy törékeny lány lenne.- De Silver, az előbb azt mondtam...
- Nem érdekel, Harry- félbeszakítja a mondatomat, és türelmetlenül vár.
Kellemetlen, hogy a karjaiban tart. habár egész stabilan képes vagyok megállni a lábamon, egyszerűen elgyengülök a közelében, és eszem ágában sincs hátrálni.
- Azt rögtön gondolhattam volna, hogy a saját fejed után mész- egy lopott pillantást vetek a kocsijára, aminek az eleje kissé behorpadt az ütközésünk miatt- Menjünk az enyémmel, annak nem lett baja.
- Remek, akkor..segítsek beszállni, vagy meg egyedül is?- végre ő is kezdi kényelmetlenül érezni magát a szituációban, mire muszáj elmosolyodnom.
- Megoldom- szinte látom a szemeiben a saját tükörképem, a pupillája valamelyest kitágul, ezzel ezerszer tisztábbá téve a tekintetét.
Csendben ülök, szigorúan biztonsági öv mögött, míg Silver beáll az egyik szabad helyre a saját autójával. Mikor kiszáll, előreeső haját hátra veti, telefonálás közben összeszűkült szemmel néz körbe a napsütésben, majd sietős léptekkel indul el az autóm felé.
- Majd otthon mindent elmagyarázok, most sietek- míg a másik fél beszél, türelmetlenül forgatja a szemét, beövezi magát és gyújtást ad.- Jó, Sam, otthon találkozunk, tényleg rohanok. Szia.
- Samantha?- teszem fel a költői kérdést, de Silver csak felhorkant, és újra az égre emeli a szemeit.
- Oh, ki más lenne!? Szóltam neki, hogy később visszajövök az autómért, mert dolgom van- idegesen köszörüli meg a torkát, szigorúan az utat figyelve kanyarodik ki.
- Nem mondtad meg neki, miért, ugye?- megpróbálom palástolni minden érzelmem ezzel kapcsolatban. Nem akarom, hogy lássa, érdekel- e, mennyire őszinte, ha rólam van szó, vagy ha be kell számolnia a munkán kívül töltött idejéről, egyszerűen csak azt akarom, hogy végre meginduljon köztünk egy józan és őszinte beszélgetés.
- Csak feleslegesen aggodalmaskodna, és biztosan túlzásokba esne- figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy mellette ülök, rám se hederít, csak vezet előre, mikor kell megáll, lassít, vagy körbe néz, de ezen kívül semmi mást nem csinál. Mintha nem is akarná észrevenni, hogy kettesben vagyunk.
- Értem- feszengve ülök, fészkelődök. Nem tudom, mit mondhatnék még, hogy ne álljon be köztünk az a bizonyos kínos csend, és mivel nem marad más, inkább elkezdem kérdésekkel bombázni.- Említetted, hogy mind idáig nem voltál Samantha életének része. Hogy értetted ezt?
Elgondolkodik, talán mérlegeli, válaszoljon-e egyáltalán erre a kérdésre, végül legnagyobb örömömre mély levegőt vesz, és felém dob néhány szót.
- Úgy, hogy nem tartottam vele a kapcsolatot, egészen az év elejéig. Valamikor februárban kellett ideutaznom- zaklatottabbnak tűnik, és nehéz megállnom, hogy ne kérdezősködjek tovább, hiszen miért kellene ilyen fiatalon maga mögött hagynia valamit!? Miért nem boldog? A vele egykorú lányok, meg úgy általában az ilyen fiatalok szinte bármit megadnának azért, hogy Londonban dolgozhassanak, tanulhassanak, hogy itt élhessenek, a nyüzsgő, sokszor túlzsúfolt városban, ami egyszerre klasszikus, diplomatikus, de éjszaka megőrül, és megkezdődik a végeláthatatlan szórakozás és szabadságvágy.
- Miért érzem azt, hogy ennek nem örülsz?- megrándul az arca, de időben ránézek, hogy láthassam a megbújó mosolyt a szája sarkában.
- Mert tényleg nehéz volt ide költöznöm- megállunk egy piros lámpánál, előttünk kígyózó kocsisor, ráérünk hátradőlve beszélgetni néhány percet.
- Ne haragudj, nem akartam nagyon belemászni a magánéletedbe- úgy érzem, rögtön az elején túl messzire mentem, és már felkészültem lelkiekben arra is, hogy ebben a szent pillanatban itt hagy, és gyalog elindul vissza, vagy taxit hív magának, ám nem ez történik, és engem lep meg a legjobban, mikor megkönnyebbülve mosolyog rám, őszintén, és talán hálásan is.
- Furcsa, hogy te vagy az egyetlen, aki erre rákérdezett, mióta itt vagyok. Rajtad kívül egyetlen ember kérdőjelezte meg, akarom-e ezt igazán, és tudom, ő mindig...- megcsuklik a hangja, elfordítja a fejét, inkább jobbra néz, hátha eltakarhatja a szomorúságát, és nem akarok tolakodó lenni, ezért én sem bámulom őt tovább, csak megfogom a kezét.
- Sajnálom, ha nem érzed jól magad itt, de Samantha biztosan sokat segít neked túllendülni ezen- a kezeinkre néz, és van valami a mosolyában, ami olyan, mintha citrom ízű lenne a méz. Nem kapja el a kezét, csak figyeli, majd óvatosan csúsztatja ki a tenyerem alól az övét, hogy váltani tudjon, mikor megindul a kocsisor.
- Remélem, idővel jobb lesz- megint nem néz rám, de csak azért is jelnek veszem ezt, és vigyorogva várok arra, hogy megérkezzünk a kórházba, mert az oldalam egyre elviselhetetlenebbül fáj, ráadásul a szívem is épp megpróbálja kilyukasztani a bordáimat.
Legszívesebben rávágnám, hogy ha rajtam múlna, élete legjobb élménye lehetne London, de ezúttal sikerül visszafognom magam, és némán tervezgetem a következő beszélgetésünket, mert ha végzünk az orvosnál, biztosan nem engedem, hogy egyedül hagyjon. Ma nem.

2015. február 16., hétfő

03.- Kínos

Drága Olvasóim!


Sajnálom ezt a néhány nap csúszást, pontosan az ilyenekért nem merek most ígérni pontos dátumot, hogy mikor érkezik a következő rész, de a heti egyszeri frisst megpróbálom betartani. :)
És nem utolsó sorban, nagyon szépen köszönöm a kattintásokat, feliratkozásokat! :)

Legyetek rosszak,
xx Lu




2014. július 16.



Az első pillanataiban az ébredésemnek úgy éreztem, mintha fejbe vágtak volna, de most, hogy már óráknak tűnő percek óta csak ülni vagyok képes, fejemet a hűvös márvány lapra fektetve, egészen biztos vagyok abban, hogy képtelenség, hogy élek. A fájdalom, ami a halántékom mögött lüktet, ami szétfeszíti a gyomrom, és ami minden végtagomat rettegésben tartja, elviselhetetlen. 
Vörös, duzzadt szemeimmel még mindig a natúr kekszet figyelem, ahogy megtörik rajta a lámpa fénye, a gőzölgő teát, aminek az aljára lesüllyedt a selyem filterből kiázó teafű és citrommag. Érzem, hogy minden sejtem folyadékért könyörög, ám képtelen vagyok megemelni a kezeimet, felülkerekedik rajtam a lustaság és kimerültség, ezért inkább az ízetlen ásványvízért nyúlok és visszafekszem a nappaliban lévő kanapéra. Amint elernyed a testem, ismét összerándul a gyomrom, kicserepesedett ajkaimba harapva próbálok túlélni, de elfog a hányinger, amint megérzem a szám erősen pezsgős ízét. Félig lehunyt szemmel összpontosítok, lassan felülök, hogy elérjem a telefonom, és amint megszerzem a dohányzó asztalról, az első gyors hívót előkeresem, ami eszembe jut.
- Liam!?- összevont szemöldökkel koncentrálok továbbra is arra, hogy ne essek le, hogy meg tudjam formálni a szavakat és érthetően elmagyarázhassam a problémám.
- Jó reggelt- vidám hangja mögött meghallom a város zaját, azt, hogy lehalkítja a rádiót, és azt, hogy bekapcsolja a vészvillogót.- Sikerült összekaparnod magad?
- Ami azt illeti, nem igazán. Be tudnál vinni az ügyeletre?- izzad a tenyerem, szédelgek, de ettől eltekintve, vagyis pontosan ezért iszonyú büszkeséget érzek, amiért képes vagyok még beszélni.
- Harry, én nem hiszem, hogy...-félbe akarom szakítani, de csak egy ellenkezést nem tűrő morgást hallatok.
- Szükségem van arra a rohadt injekcióra, ha ma még lábra akarok állni- sziszegem, és kinyomom a telefont. Tudom, hogy ide fog jönni, és abban is biztos vagyok, hogy inkább az orvost hozza ide, minthogy a hulla másnapos Harry Styles oldalán tűnjön fel.
A plafont bámulva várok, és közben megpróbálok visszaemlékezni minden apró kis részletre, ami tegnap történt. Kiváltképp a Samantha és köztem lévő beszélgetést követő percektől a hazahozatalomig, de akárhogy próbálkozom, nem változik semmit a kép a fejemben: átbukdácsolok a küszöbön, megcsap a sűrű, párás levegő, dicsekszem a józanságommal, és az est vége.
- A francba is- szenvedek, a szó legszorosabb értelmében, képtelen vagyok elviselni bármilyen nemű zajt, ezért a tévé és a rádió is ki van kapcsolva, a telefonom lenémítva, a kapucsengőt pedig egész egyszerűen kitéptem a falból még akkor, mikor lebattyogtam az emeletről.
Elszúrtam az egyetlen esélyét annak, hogy az a lány még egyszer valaha az életben hozzám szóljon, vagy legalább vessen rám egy pillantást. Valószínűleg a pokol legmélyebb bugyrába kíván, abszolút jogosan, és látni sem akar majd. Felsejlik bennem Samantha egyik mondata, de csak annyi jut eszembe, hogy mond valamit rólunk, Silverről és még valamiről, ami egész egyszerűen elveszett a gondolataim közt. Emlékszem, hogy megigazítja a hullámosan eltűzött haját, az aprócska táskájának pántját, ujjai közt kimérten forgatja az egyetlen pohár italt, amit nála láttam az egész est folyamán. Talán csak munkaügyben jegyzett meg valamit, nem is érdekel a továbbiakban. A fejemre nyomom a legközelebbi díszpárnát, hogy ne essen szét, és megsemmisülten, teljesen mozdulatlanul várom, hogy Liam megérkezzen. Semmilyen nesz nem akadályozza meg a hallgatózásomat, és akárhányszor meghallok egy autót elsuhanni a lakás előtt, összerezzenek, mert tudom, hogy ez alkalommal túl messzire mentem, és csak most kezdem felfogni, miket írogathatnak rólam, rólunk, az estéről, és hogy ennek ki, és mennyire nem fog örülni.
- Harry, nyisd ki- Liam őrülten dörömbölni kezd, türelmetlenül kopogtat, míg én csak vánszorogni tudok. Hunyorogva nyitok ajtót, hátam görbe, a vállaimat felhúzva próbálom védeni a felsőtestem a rátapadó hideg pólótól. Valóban nem egyedül érkezett, vele van egy fehér ingpólós férfi is, kezében fekete bőrtáska. Orvos.
Nem szólok semmit, igazán nincs mit és nem is tudnék, így egy halk köszönés után visszavonszolom magam a kanapéra, és amilyen óvatosan csak tudok, leülök, felhúzom a pólómat és engedem, hogy a férfi a hasamba szúrja a B vitamin injekciót.
- Pár perc és jobb lesz- nyugtat meg, mire én csak elhúzom a szám. Rá sem merek nézni Liamre, pláne azok után, ahogy éjjel viselkedtem, hogy annyi lélekjelenlétem sem volt, hogy megköszönjem, amit értem tettek.
- Köszönjük doktor úr, de szerencsére tisztában vagyunk ezekkel a dolgokkal- kimért a hangja, ráadásul olyan rettentően jól hozza a legjobb barát szerepét, hogy el sem tudom dönteni, most haragszik rám, vagy csak a jól neveltsége okozza ezt a hivatalos hangnemet. Épp ezért valamivel jobb közérzetben fizikailag, de szellemileg megrettenve, mint egy apró vad, úgy gubbasztok továbbra is a kibérelt helyemen, az ölemben szorongatva azt a párnát, ami eddig a fejem tartotta össze.
- Köszönöm- motyogom, mikor visszaér Liam. Nem szól semmit, csak leül mellém, és ketten bámuljuk az üres dohányzóasztalt.
- Mi történik veled?- néhány perc csendet megtörve teszi fel a kérdést. Suttog, szinte nem is beszél, ami jótékony hatással van rám és a még sajgó halántékomra.
- Semmi. Ittam- megvonom a vállam, de továbbra is az asztal sarkát bámulom.
- Mindketten tudjuk, hogy ez nem épp így történik- hallom, hogy mocorog, ezért egy rövid pillanatra oldalra kapom a fejem. Néz, szinte lyukat éget belém. Ő azon kevesek egyike, akinek mindent elárultam az elmúlt hetekről, mellettem álltak, mikor fel akartak jelenteni, mikor fotókkal zsaroltak, és mióta ennek vége, még meg sem köszöntem nekik a segítséget, ráadásul megint ugyan abba a hibába estem.
- Sajnálom. Tényleg- bocsánatkérően figyelem, és megkönnyebbülök, mikor feltűnik egy halvány mosoly a szája sarkában.
- Nincs gáz Harry, a barátaid vagyunk, kötelességünk ezt tenni- belebokszol a vállamba, és határozottan jobban érzem magam attól, hogy ez semmilyen émelygést nem vált ki belőlem. Valóban elég ez a néhány perc, hogy rendeződjön a testem és a lelkem is egy-egy ilyen este után, ha kéznél van a gyógyszeres fecskendő.- De most igyekeznünk kell.- Olyan hirtelen pattan fel, hogy nem is tudom, mi történik.
- Igyekezni? Hova?- érdeklődve nézek fel rá, míg ő felkapja a szemüvegét és a tárcáját a cipős szekrényről.
- Megyünk bocsánatot kérni a szőke lánytól- felém villant egy kárörvendő mosolyt, és akármennyire is megérdemlem a sorsom, a hátam közepére sem kívánom az előttem álló, megoldatlan, ám végtelenül kínos problémát.
- Silver...- a fejem fogom, de felállok a kanapéról és gondolkodás nélkül elindulok az emeletre- Adj húsz percet, és kész vagyok!- a kezeimet feltartva ígérgetek, holott tudom, hogy elég egy cseppnyit is fáradtnak éreznem magam, és hamarosan azt veszem észre, hogy órák teltek el, Liam pedig kelteget a legbékésebb álmomból, ha kell.
- Szavadon foglak!- ez az utolsó, amit meghallok tőle, már csukódik is mögöttem a fürdőszoba ajtaja.
- Gratulálok Harry, igazán éretten viselkedtél megint- csak köpködöm a szavakat a tükörképemnek, aztán nem törődve semmivel, beállok a zuhany alá, és amilyen gyorsan csak lehet, összeszedem magam.
Fél órán belül már valóban frissen és ápoltnak tűnve lépünk ki a lakásomból, kocsiba ülünk, és számomra eddig nem túl ismerős irányba indulunk.
- Hova is megyünk pontosan?- kérdezem meg végül, mikor már elvesztem a fonalat. Megint eljátssza azt, hogy nem válaszol rögtön, csak maga elé vigyorog.
- Éhes oroszlánok elé doblak. Szerinted?- felnevet az értetlenségemen, de betudható mindez még az átmeneti kábaságnak. A lábaim alól előhalászok egy üveg vizet, és nagy kortyokban kezdem el pusztítani.
- Hagyjál nekem is- felém nyújtja a karját, de a viselkedése miatt megérdemli, hogy csak egy nagyon gyér kis kortyocskát hagyjak meg az üveg alján.- Baszd meg- nem sértődik meg, inkább felém dobja nevetve a palackot, majd szinte azonnal kiteszi az indexet balra, és leparkol egy, az enyémhez egyáltalán nem hasonló lakás előtt.
Alacsony, natúr színű kerítés választja el a járdát az apró előkerttől, ami mögött virít a hófehér ház a sötét zöldre festett ajtóval. Otthonosnak mondanám elsőre, csendesnek és hihetetlenül kedvesnek, ám az ablakban felbukkanó arany tincsek és a hirtelen behúzott függöny látványa megmagyarázza számomra, miért is feszeget belülről egy ellentétes érzés, mióta kiszálltam a kocsiból.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet- húzom az időt, amennyire csak tudom, de Liam nem enged a bocsánatkérésből, maga előtt, szinte már tolva kísér el a bejárathoz, és kopogásra sarkall.
- Sikerült kijózanodni?- Silver gunyoros pillantásokat vetve jelenik meg előttem, csípőjét a falnak támasztva.
- Szia- ez minden, amit elsőre ki tudok nyögni. Érzem, amint az eddig összegyűjtött bátorságom sikítva menekül előlem, és a helyzet elől egyaránt.
- Szia- válaszol, és elállva az útból int, hogy menjünk be.
Már az előszobában megcsap a frissen elkészült pogácsa illata, és hamarosan Samantha is megjelenik. Rögtön megértem, mire gondolt Silver, mikor azt mondta "furcsa így látni Samanthát", ugyanis egy enyhén koptatott, világos farmerben és egy V nyakú pólóban, smink nélkül, köténnyel a kezére csavarva bukkan fel.
- Akkor jól hallottam! Sziasztok srácok, örülök, hogy beugrottatok. Sütit? Most lett kész- kedvesen mosolyog, igazán olyan, akár egy édesanya.
- Én nem kérek, köszönöm- Liam udvariasan utasítja vissza az ajánlatát, és mire én is szóhoz jutnék, hangosan megkordul a hasam.
- Harry, drágám, vegyél csak- karjaival a fal mögé nyúl és egy egész tálcányit nyújt felém.
- Uhm, köszönöm- elveszek két kisebbet. Mindaddig, míg nem találkozik a tekintetünk Silverrel, meg is feledkezem arról, hogy miért is jöttem ide. Azaz miért rángatott ide Liam.
- Minek köszönhetjük a látogatásotokat?- Samantha továbbra is lelkes, látszik mennyire örül nekünk.
- Igazság szerint Harry miatt vagyunk itt- kezd bele Liam, míg én még mindig a hitetlenkedő, amolyan "várom a magyarázatod" pillantásokat állva bámulok a gyönyörű szemekbe.
- Sam, beszélhetnénk négyszemközt?- Liam elegánsan félrevonul a bohókás kinézetű nagynénivel, én pedig kénytelen vagyok belekezdeni a mondandómba.
Amint kettesben maradunk, észreveszem, hogy izzadni kezd a tenyerem, a mellkasom hevesen emelkedik és süllyed, de Silver továbbra is érdeklődően kutat a tekintetembe. Fogalmam sincs, mit tud leolvasni az arcomról, én magam sem tudom, mit érzek. Talán izgulok, hiszen régen tettem már ilyet, évekkel ez előtt volt utoljára olyan velem, hogy őszintén bocsánatot kellett kérnem valakitől, a hangsúly pedig az őszintém van.
- Silver, én...- nem tudok mit kezdeni a kezeimmel, ezért néhányszor beletúrok a hajamba, mintha ezzel bármi változna, de ő továbbra is némán áll, arra várva, hogy végre kinyögjek valamit.- Szent ég, ez irtó kínos. 
- Az, Harry. Az- ért egyet, és mintha egy halvány mosoly megjelenne a szája sarkában. 
- Bocsánatot szeretnék kérni- bűnbánásból lassan kitűnő vagyok, ráadásul teljesen egyértelművé válik számomra, hogy a vér az arcomba tódult. Kimelegszem, de ettől függetlenül nem tudom levenni a szemem róla. Annyira vonz, ahogy már nagyon rég senki, és legszívesebben a falnak nyomnám. Furcsa megint ilyet érezni, szinte már zavarba ejtőek a vele kapcsolatos gondolataim. Tegnap este azt hittem, az alkohol teszi ezt velem, de most már tudom: miatta van. Ahogy a csípőjét a falnak nyomja, ahogy mély levegőt vesz, a kivillanó vállra az ejtett ujjú pólóból, a szemei, amik felperzselnek. Nekem kell ez a lány. Nem egy éjszakára, hanem annál többre. 
- Ugyan miért? Amiért sikerült tönkretenned a ruhámat, vagy amiért folyton vetkőztetsz a szemeddel? Esetleg azért, amiért...hagyjuk- felbőszülten löki el magát az előszobafaltól, és végig néz rajtam.
- Miért? Mit tettem még?- érdeklődve figyelem, hátha megosztja velem a gondolatát, mert azon kívül, ami tegnap este történt, nem tudok róla, hogy megbánthattam volna. 
Szemeit egy pillanatra összeszorítja, majd a fejét rázva távolodik el még jobban tőlem. 
- Harry, azt hiszem, most jobb, ha egy ideig úgy teszel, mintha nem ismernél. Ne is köszönj rám, ha egy mód van rá. 
- Hogy..mi?- alig jön ki hang a torkomon, még mindig ki vagyok száradva, 
- Csak..kérlek- szinte már csak magának mondja, és közben úgy néz rám, mintha főben járó bűnök egész sorát követtem volna el. 
- Rendben- megsértve érzem mag, de az iránta érzett vonzalmam nem csappan meg, sőt. Összeszorított szemmel fordulok sarkon, kivágom az ajtót, majd gondosan be is csapom magam után, és azzal a lendülettel szaladok le azon a pár lépcsőfokon, ami a kerítés felé vezető járdához vezet. 
Nem tudom, hogy az a baj, ahogy viselkedik velem, vagy hogy tudom, igaza van és jogos amit hozzám vágott. Elszoktam attól, hogy valakinek nem kellek, hogy van olyan lány, aki nem akar rögtön a kedvemben járni. 
- Harry! Harry, állj már meg!- Liam szalad ki utánam és a pólómnál fogva ránt vissza.- Eszednél vagy!?
- Nem, Liam, kurvára nem. Megőrjít! Bocsánatot kérek, erre elküld a fenébe! 
- És akkor úgy kell viselkedned, mint egy kölyöknek? Mi van veled?- a vállamnál fogva tart egy helyben, hisz a lábaim már rég a város túl oldalán lennének, a szívem pedig Silvernél, és csak az agyam maradna egy helyben. Kár, hogy jelenleg az az utolsó amire hallgatnék: a józan ész. 
- Liam, bele lehet zúgni valakibe egy pillantás alatt?- megtörve teszem fel a kérdést neki, és komolyan várok valami választ tőle. 
- Neked nagyon megárthatott a tegnap este. Ez csak vízió. Silver nagyon csinos lány, de kétlem, hogy komolyan megszeretted volna ilyen rövid idő alatt. Ez képtelenség. 
- Úgy érzem, már rég óta ismerem, és nem hagy nyugodni ez az érzés- lassan visszasétálunk a kocsihoz, ahol Liam szigorúan, akár egy apa, végignézi, hogy beszállok és bekötöm a biztonsági övemet. 
- Történt valami Los Angelesben?- az út felénél teszi fel a nagy kérdést, ami szeritem elég rég óta megfogalmazódhatott benne. 
- Nem- röviden és lényegre törően fogalmazok, nem is áll szándékomban hosszabban kifejteni a véleményemet, ezért egyszavas válaszokra szorítkozok. 
- Miért nem vagy őszinte? Azt hittem, ötünk közt igazat mondunk- nem ideges, sőt, türelmesebb, mint valaha. 
- Kicsit besokalltam attól, hogy én vagyok a rossz, engem mindenki csak támadni tud és folyton a nevemre hajtanak. Liam, tizenéves kislányok ajánlgatták magukat! Én ezt sosem akartam. 
- Ezzel jár a munkánk- csupán ennyit fűz hozzá a dolgokhoz, és lelassít a lakásom előtt- Pihend ki magad, és beszélj a családoddal. Holnap hosszú napunk lesz- megveregeti a vállam, de én csak sértődötten bevonulok a házba, nem törődve azzal, hogy talán mondanom kéne valamit Liamnek. 
Cipőstül dobom magam le a kanapéra, és mielőtt bármit is tennék, bekapcsolom a tévét. Akármennyire is próbálok ettől az egésztől elvonatkoztatni, képtelen vagyok nem erre gondolni.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve rákeresek a régi iskolám évkönyvére, hátha találok valamit, és saját magam előtt szégyenkezve adom fel a keresést, és a nap hátralevő részét a rendrakásnak szentelem, de akárhányszor beáll az a néhány pillanatnyi szünet két zeneszám közt, bevillannak Silver szavai, amit még most sem tudok hova tenni. Amikor nem fejezte be a mondatát, esküszöm, mondani akart valamit, de akárhogyan próbálkozom, nem jövök rá, mi lehetett az.
A telefonom után kapok, türelmetlenül hívom fel Louist, és amíg nem veszi fel, az ágyam szélén ülve a térdemre támaszkodva dobolok a lábammal. 
- Harry!? Hogy vagy?- sokkalta csendesebb környezetben van, mint Liam, 
- Csodásan- fújom ki a levegőt, és mielőtt feltehetném a kérdésemet, már folytatja is. 
- Az éjjel elég ramaty állapotban hagytunk ott, sikerült kipihenned magad? 
- Nem igazán szeretnék erről beszélni, ugyanis nincs róla sok emlékem- egyre gyerekesebben viselkedem a mai nap folyamán, hisz most már ostoba hazugságokkal is megpróbálom terelni a témát.- Segítségre van szükségem. 
- Neked?- kristály tisztán kihallom a meglepettséget a hangjából, majd a másodperc töredéke alatt, ahogy szokta, folytatja- Miben tudnék én segíteni neked
- Hogy lehet elérni, hogy megbocsásson egy nő?- nem érzem annyira viccesnek a dolgot, mint Lou, ugyanis hosszas nevetésbe kezd, alig tud megszólalni. 
- Halott vagy Harry- tovább nevet rajtam, ez pedig feszélyez kicsit. Kényelmetlenül érzem magam, mert nem gondoltam volna, hogy ennyire szánalmas kéréseim lennének. 
- Louis, komolyan. Valami megoldás csak van- próbálkozom menteni a menthetőt, és végül mondhatni sikerrel is járok. 
- Figyelj, megbékíteni nem lesz könnyű Silvert, de kezdésnek mondjuk küldhetnél neki virágot. Bocsánatkérő kártyával. De ne legyen túl nagy vagy túl giccses, egyszerű, pici csokor. Még a végén elbízza magát és hülyét csinál belőled- iszom a szavait, lelkesen indulok el a lakás- és kocsikulcsaimért a földszintre. 
- Kösz. Meg tudnád mondani Samantha pontos címét?- mire ismét megszólalna, már a cipőmet rángatom vissza a lábamra. 
- Elküldöm- valami megváltozik a hangjában, de bennem is. 
- Louis, itt az idő- lelkesen zuhanok be a vezető ülésbe, arcomról levakarhatatlan a vigyor, annak ellenére, hogy még mindig fáj kissé a fejem és szomjas vagyok. 
- Az idő? Miféle idő? 
- Megtörni a Jégkirálynőt- büszkének érzem magam, mert összeállt a fejemben a kép, a tökéletes terv, hogy hogyan is mutathatnám meg neki, nem vagyok olyan rossz, mint gondolja. 
- Jesszus. Sok sikert- ezzel el is intézi a beszélgetésünket, én pedig a mobilomat az anyós ülésre dobva kanyarodok ki a garázsból.

2015. február 8., vasárnap

02.- Olyan ismerős vagy

Drága Olvasóim!

Kissé megkésve, de elkészült a folytatás. Eredetileg nem ez lett volna, és már a kora délutáni órákban felkerült volna, ám az élet akkor szép, ha zajlik, nem? :)
Mindenesetre köszönöm az 5 (!!!) feliratkozót, a 720+ megtekintést és az eddigi cseréket ( a chatből sajnos minden üzenet törlődött, de ez csak egy apró technikai baki, elnézést kérek miatta.)
Remélem nem tartjátok majd unalmasnak a dolgokat, de ígérem lesznek még izgalmak a továbbiakban. Ha gondoljátok, osszátok meg velem a véleményereket! :)

Legyetek rosszak,

xx Lu






2014. július 15.

A tény, hogy a rendszertelen alvás a fejemre próbál nőni, távozik a fejemből, és az emléke elraktározódik a nap végére, hiszen amint kiszállok a taxiból, mindenki mosolyogva üdvözöl. A kezemben újabb pezsgős pohár forog anélkül, hogy észrevehetném, olyanokkal csevegek, akiket eddig csak újságokban láttam, vagy inkább sehol. Elbeszélek mellettük, és olyan általános témák jönnek fel, amik már az unalmasnál is rosszabbak.
- Na és milyen volt LA?- gőzöm sincs, hogyan tudhatták meg ilyen gyorsan, hogy hol voltam, de úgy vagyok vele, hogy ha a rajongók képesek kinyomozni a hollétemet, akiknek csak felhasználói fiókjuk van, akkor mire lehetnek képesek olyanok, akiknek a munkájuk része a mások utáni kutakodás!?
- Remek volt, de jobb most itt lenni. Nem bírtam volna már sokáig azt a hőséget- összekacsintunk, mint férfi a férfival. Pontosan tudja, mire gondolok, és már az sem érdekel, hogy holnapra vagy néhány napon belül miket fognak írni rólam.
Valamit még hozzáfűz a beszélgetésünkhöz, de már nem figyelek, mert a szemem sarkából észreveszek valakit, aki jobban felkelti a figyelmem, mint bárki vagy bármi más ezen az átkozott helyen. Bőszen kacarászik, olyanokkal társalog, akiket látásból ismerek. Rég óta dolgozunk együtt azzal a céggel, rengeteg hivatalos partin megfordultak, de még sosem láttam Őt. Aranyszőke haja leér egész a háta közepéig, a lágy hullámok még kecsesebbé teszik a megjelenését, pedig a ruha, amit visel, már maga a látványa is káprázatos. Egy pillanatra azt hiszem, el fogok indulni felé, és leállok beszélgetni vele, de aztán meglátom Louis és Niall kutakodó arcát, és elhalasztom későbbre az ismerkedésünket, de addig is, míg a bandatársaim felé igyekszem, rajta tartom a szemem titokban, hátha összeakad a pillantásunk, és észrevesz.
- Na mi a helyzet?- lökődik nekem Liam, akit eddig észre sem vettem, a háta mögött pedig feltűnik Zayn is, menyasszonyával az oldalán.
Elfelejtek válaszolni, és a köszönés is csupán egy fél ölelésből áll, mert még mindig a szőkeségre tapad a tekintetem. Olyan ismerős.
- Jó veled beszélni- jogos szemrehányással a hangjában zökkent ki Louis a gondolataimból, én pedig csak a fejemet rázva kérek elnézést.
- Bocs, mit mondtál?- megiszom az utolsó korty pezsgőt, a poharat pedig leteszem magunk mellé az egyik pultra. Semmilyen válasz nem érkezik, csak egyszerűen jól szórakoznak rajtam, de nem zavar, most nem. Fejemet visszafordítom, de hüledezve veszem tudomásul, hogy eltűnt.
- Mondd, kit keresel?- Niall sunyi módon férkőzik mellém, észre sem veszem, de mikor megszólal, egészen közel a fülemhez, kissé megugrok ijedtemben.
- Senkit- füllentek, és újabb poharat kapkodok el a tömeg közt járkáló pincér tálcájáról. Jó nagy kortyokban fogyasztom el az italt, és túl hamar kerül a kezembe a következő pohár. 
Bármi történik körülöttünk, én csak őt keresem, szinte feldúlom a tömeget. A többiektől leszakadva kezdek el szép lassan bekapcsolódni különböző társaságok beszélgetésébe, csak hogy közelebb kerülhessek azokhoz, akikkel az imént- nem sok híján két órája- múlatta az idejét. Egy óvatlan pillanatban azonban, amint épp megfordulnék, csodák csodájára ismét feltűnik, ezúttal egy másik ruhában, zilált hajjal, emellett kissé idegesen magyaráz valamit a mellette álló nőnek, aki vigasztaló mosolyon és néhány vállveregetésen kívül nem sok mindennel tudja jobb kedvre deríteni. 
Vigyorogva lenézek a cipőm orrára, mert komolyan zavarba hoz a felém küldött mosolya, és olyan gyorsan kapom el a fejem az összeakadó pillantásunk után, mintha még mindig az iskolai folyosón lennék.
- Szerintem menj oda- fogalmam sincs, hogy kerülnek a srácok ismét a közelembe, mindenesetre fel sem merül bennem az, hogy velük kéne tartanom, az ő társaságukban kéne töltenem az estét. Liam tanácsát követve elmarok három teli poharat és elindulok a két lelkesen beszélgető nő felé. Határozottnak próbálok tűnni, és egy cseppet sem ittasnak, holott érzem, hogy jócskán kivirágzott az arcom mindkét fele.
- Samantha, örülök, hogy újra találkozunk- kedvesen nyújtok feléjük egy-egy poharat- egy italt?
- Harry, téged mindig jó látni- köszönt Samantha igazán lelkesen, és közben félig elfordulva mutatja be az ifjú hölgyet mellette- Harry, ő Silver Fernsby, az új segédszerkesztőnk. Szerintem hamarosan sűrűn fogtok találkozni a közös dolgok miatt.
- Harry Styles- nyújtom a kezem, s ballal tartom a még el nem fogadott pezsgőjét.
- Nagyon örülök- kedvesen szól hozzám, arcán pedig széles mosoly terül el. Egy pillanatra meg is szédít a tökéletessége, ahogy szinte kiemelkedik a tömegből. Van benne valami, ami miatt le sem tudom venni róla a szemem.
- És hogyhogy ilyen magányosan élvezitek a partit?- tekintek körbe mosolyogva, célozva ezzel arra, milyen pompásan festenek mindketten, mert Samantha is igen csinos, csak úgy mint mindig, azonban a mai alkalomra felvett hosszú ruhában igazi dívaként tündököl Silverrel együtt.
-Ki magányos, Harry?- Samantha bájosan felnevet, igaz, az anyám lehetne, mégis elvarázsol, akárhányszor beszélünk. Túlságosan is megszépített mára mindenkit az ital.- Mert mi ugyan nem. Nézz csak ránk, Silver tökéletes társaság, és veled pedig sosem magányos az ember. Tényleg, ha már itt tartunk, a többieket hol hagytad?- vékonyan ívelt szemöldökét felhúzva teszi fel a kérdést nekem, és egyre inkább azt érzem, Silver hogyléte sokkal fontosabb, mint bárki másé.
- Igazán nem tudom, valahol biztosan beszélgetnek- le sem veszem a szemem az aranyszőke hajú lányról, egyenesen a szemébe nézve kutatok az emlékeim közt, mitől olyan ismerős ez a gyermeteg csillogás, és honnan olyan természetes számomra, hogy ennyire tiszta kék tekintete lehessen valakinek.
- Van valami az arcomon?- zavartan, rózsaszínbe hajló orcával kérdezi, miközben kicsit közelebb hajol- Vagy mi olyan érdekes az arcomon, hogy ilyen veszettül figyeled?- semmilyen rosszindulat, vagy fennköltség nincs benne, egyszerűen csak próbálja oldani a feszültséget, ami eluralkodott benne a tekintetemtől.
- Olyan ismerős vagy. Nem találkozhattunk már valahol?- túlságosan is felbátorodva teszem fel a kérdést neki, nem törődve azzal, hogy ez igazán nem illendő dolog tőlem.
- Oh, nem hiszem. Eléggé kicsi városban éltem és tanultam eddig, kizárt, hogy valaha is láthattál volna- szégyenlős mosollyal ejti picit le a fejét. Egészen olyan, mintha egy festmény lenne, az arca hamvas, tökéletesen esik rá a fény, a haja fényes, mintha a világ legerősebb selyemfonalából szőtték volna, és a bőre, akár csak a márvány: Silver maga a megtestesült tökély számomra.
Még a szívem is meglódul, mikor hallom felkacagni a reakciómon: nyitva maradt a szám. Ha megtörténhet valakivel szó szerint az, hogy leesik az álla, nos, akkor az biztosan én vagyok, ebben a szent pillanatban.
- Pedig biztos vagyok benne- erősködöm továbbra is, és észrevehetetlenül a lány mellé támaszkodom. Ebben nincs semmi, hiszen én csak neki dőlök a mellettünk lévő könyöklőnek, semmi több. Nyilván ezzel közelebb kerülök hozzá, de bízom abban, hogy ez nem túl feltűnő.
- Nos, neked legyen igazad- emeli meg kissé a poharát, és összekoccintja az enyémmel- Egészségedre!
Elnyílt ajkakkal figyelem, ahogy eltűnik egy, majd kettő korty, végül az összes pezsgő. Nem szeretnék nagyon lemaradni, így én is egy levegővétellel megiszom a sajátomat, amitől kellőképpen jól érzem magam. Hirtelen újabb fokozatra lép a jókedvem, és bátorkodom határozottan fellépni.
- Nincs kedved kint beszélni? Itt elég nagy a hangzavar- szemeimmel a hangszórók felé sandítok, ahonnan elképesztően unalmas zene szól, épp olyan hangerővel, hogy betöltse az egész teret.
- Semmi akadálya- Samantha felé les, aki már rég mással van elfoglalva. Egy szintén nagy nevű cég vezérigazgatója és néhány elképesztően fontos ember feleségének társaságát élvezi, kezében ezúttal vörösbort forgat az öblös pohárban. Szakértő figyelmet fordít annak csillogására, és minden apró mozdulata átitatódott mostanra egy láthatatlan luxussal.
- Jesszus- Silver a fejét rázva fordul vissza felém, nemtetszése az arcára van írva.
- Mi a gond?- összevont szemöldökkel nézek vissza rá, de csak legyint egyet.
- Ha gondolod, kint elmesélem, de igazán nem nagy ügy- megigazítja a táskáját, és együtt indulunk el a hatalmas erkélyajtó felé.
Minden erőmmel arra összpontosítok, hogy egyenes maradjon a járásom, kiegyenesített háttal lépjek mellette, mert még a végén mindenki számára világossá válik, milyen állapotba kerülök, ha hamarosan nem szerzek magamnak egy szendvicset, vagy apró süteményt, ami felszívhatná a szervezetembe jutott alkoholmennyiség egy részét,
Kinyitom előtte az ajtót, és komolyan koncentrálnom kell arra, hogy ne essek át a küszöbön, míg őt bámulom epekedve a lábam előtt heverő akadályok helyett.
- Minden rendben?- aggodalmaskodva támaszkodik neki a korlátnak, miközben szemével végig követi botladozó járásom.
- Persze, csak..nem lényeg- mosolygok rá- Miért reagáltál úgy bent? Valami baj van?- még mindig nem értem a reakcióját, Samantha csak beszélget, hiszen elég sok embert ismer, és az ilyen összejövetelek tényleg csak arra jók, hogy a következő hétköznapok megteljenek üzleti tárgyalásokkal, szerződéskötésekkel és új kapcsolatok teremtésével. Ráadásul, ha erre terelem a beszélgetést, megfeledkezhetünk a becsiccsentett Harry Stylesról.
- Samantha a nagynéném. Szeretem, imádom, de egyáltalán nem ilyen. Még meg kell szoknom, hogy így lássam- elrévedezik, gondolom eszébe jut, hogyan is viselkedik a négy fal között Sam.
- A nagynénéd? Ez eléggé meglepő fordulat- megvakarom a tarkóm, azonban eszem ágában sincs lemondani arról, hogy akár további alkalmak is rendelkezésünkre álljanak.
- Fordulat? Ugyan miben?- félre dönti a fejét, és a kinti világítás szinte bocsánatot kér, hogy elrontja a tökéletes összhangot, a sejtelmes fények játékát, ami körbe vesz minket.
- Samantha évek óta együtt dolgozik a csapatunkkal, szerintem nem volt olyan a banda és a menedzsment életében, hogy mi ne lettünk volna velük kapcsolatban- magyarázom, és ugyan nem találok értelmes magyarázatot arra, miért avatom be ebbe, holott valószínűleg nagyon jól tudja, mi és mikor történik körülöttünk, de folytatom, mert nem tudom, mi mást mondhatnék hirtelen.- Sosem beszélt rólad.
- Talán mert nem voltam az élete része- tökéletesen lemásolva Samantha mozdulatait, felvonja a szemöldökét, s közben egy félmosollyal készteti újabb őrült dobogásra a szívem.
- Ezt nem igazán értem- megpróbálok továbbra is diplomatikus maradni, tartani a kellő távolságot, mind fizikailag, mind hangnemben, ám a fülledt eső utáni levegő nem sokat javít a helyzetemen.
- Talán nem kellett volna benyakalni azt a sok pezsgőt- sokat sejtetően veti a szememre az est korábbi pillanatait, és tökéletesen tisztában vagyok azzal, mennyire igaza van.
- Valóban- bólogatok lassan, de nem fejezem be itt a mondatot- Tegnap, ottani idő szerint valamikor tíz óra tájt még Amerikában voltam, a reptérre vezető úton már pezsgőztem, azóta nem tudom, mennyi idő telt el, de alig aludtam kétszer annyi órát, mint ahány üveggel megittam. Ahhoz képest egészen rendbe vagyok, nem igaz?- Ez az a pillanat, mikor megbántam, hogy ezt mondom, Silver arcára kiül a döbbenet, én pedig hirtelen nem látok semmit. Az utolsó dolog, ami lelki szemeim előtt lebeg, az az, hogy Zayn és Louis segítségével bekerülök egy újabb autóba, amit Niall vezet, Liam pedig hátra fogja a hajam, mielőtt mindent összepiszkítok.
- Legalább megszerezted a számát?- hajol hátra Louis röhögve. Könnyben úszó szemekkel épp hogy ki tudom venni az arca néhány részletét, de a hangján tisztán hallatszik, mennyire élvezi a dolgot.
- Tényleg nem árt majd bocsánatot kérni tőle- helyesel Zayn, és hirtelen a vállamhoz kap- De mindenek előtt le kell zuhanyoznod, és kipihenned magad.
- Az Isten áldjon meg- az ingem ujjával letörli magáról a nyálamat.
Úgy érzem, az egész világot kirántották alólam, nem csak egyszerűen a talajt. Fejem hátra vetve, csukott szemmel próbálom felidézni a két emlékkép közt történteket, egyenlőre kevés sikerrel.
- Harry, ne aludj el- Niall élesen szól hátra- Nem fogunk tudni bevonszolni!
- Jól vagyok- alig forog a nyelvem, azt sem tudom, mire mondom mindezt.
- A francokat vagy jól- így Liam, és egy lassú megállást követően Zayn felé támaszt. Ajtócsapkodást hallok, sűrű lépteket, végül a karom alá nyúló kezek segítenek eljtunom a bejáratig. Értelmetlen motyogással próbálom magyarázni a kódot, és nem igazán fogom fel, hogy valóban tudják, mire gondolok, tudja valamelyikük a számkombinációt, vagy esetleg emléleztetőként beleírtam a telefonomba.
- Jól van Hazza, támaszkodj rám- utasít Zayn, én pedig gondolkodás nélkül vetem át a karom a vállán. Jó egy kicsit másra helyezni a testsúlyom, mert nem vagyok képes arra, hogy megálljak a saját lábamon.
- Zayn, Zaynie- gügyögöm- Parádés az este, nem gondolod!?
- Szent ég- röhög fel Niall előlem, és mintha az ajtót próbálná a kucsaim egyikével kinyitni.
- Mi a jó franc történik veled?- nyög fel Liam, de én továbbra sem vagyok hajlandó megemelni a lábam, vagy bármilyen együttműködést mutatni. Megvárom, míg leveszik rólam a cipőt és a felsőt, valamint a nyakláncot. Tűrök, és szinte mozdulatlanul, csak néha meg-megszédülve ülök a kanapén.
- Innen menni fog egyedül is- csuklani kezdek, és fejemet lehajtva hányom össze a szőnyegpadlómat.
- Abban biztosak vagyunk- Louis hangja elég közelről cseng, gondolom most ő az, aki megakadályozza, hogy a saját hányásomba fetrengjek erőtlenül.
Újabb próbálkozást tesznek arra, hogy felállítsanak, de ezúttal keményen odacsapom meztelen talpam a járólaphoz, csukott szemmel nem tudván, mikor érünk a lépcsőhöz.
- Harry, nyugi- Niall kissé visszafog, hogy ne siethessek- Vigyázz, lépcső jön.
- Megy egyedül- akadékoskodom, de továbbra sem vagyok képes kinyitni a szemem.
- Nem sokára ott vagyunk- ismét Louis az, akit meghallok, és ez után már csak a kellemetlenül csípős, hideg zuhany az, ami a fülemben cseng.
Legszívesebben sikítanék, de egy hang sem jön ki a torkomon. Folyton csak Silverre gondolok, és arra, vajon látom-e még. Egyáltalán hogy akar-e találkozni velem azok után, hogy friss emlékeimnek köszönhetően eszembe jutott, lehánytam őt is.
- Silver jól van?- teszem fel a költői kérdést,  de a választ már nem hallom. Hirtelen zuhanok mély álomba, arra se emlékszem, hogyan kerülök az ágyamba, de egyszer csak arra ébredek, hogy a kényelmes ágyneműbe bugyolálva fordulok az oldalamra. Nem tart sokáig ez az állapot, hamarosan újra képek villannak fel, az előző álmom torz másai, és anélkül, hogy bármit is tehenék ellene, mély levegőt veszek, és alszom tovább.