2015. március 22., vasárnap

08.- Meglátni


Drága Olvasóim!

Nos, nem túl eseménydús az eheti fejezet, épp csak annyi, hogy a későbbiekben könnyebb legyen megérteni a történetet. Korábban kikerült néhány percre véletlenül, és ha valaki akkor elolvasta, ajánlom figyelmébe a végét, mert koránt sem ott a vége, ahol tegnap volt. :)

Mindenkinek csodás hetet kívánok, és mint mindig, legyetek rosszak! :)

xx Lu



2007.október 16.


Gyengén lököm be az ajtót, hiszen tudom, a túloldalon maga a pokol vár rám. Hiába vagyok tisztában azzal, hogy minden dolgozatom leadtam, hogy a jegyeim aránylag jók, a közösséggel nem olyan egyszerű megbirkózni, mint az algebrával, a velem nagyjából egykorúakhoz sokkal hatalmasabb tudás szükséges, és ez nekem tudvalevőleg nincs meg. Nem tudok mit mondani nekik, a folyosón bocsánatkérően sietek el mellettük, és örülök, ha nem kennek fel a falra a pofátlanságomért, ami miatt nem kerülő úton, teljesen más lépcsőházon keresztül közelítem meg a termet. Így történik ez ma is, fejemet leszegve sietek előre, már csukott szemmel is eltalálok a termekhez, arra azonban nem számítok, hogy bárki is ezt a határozott félelmem fogja kihasználni. 
Lazán támaszkodik a szekrényének, ujján pörgeti a lakatkulcsot, miközben egy füzetet szorongat. Tényleg csak egy percre nézek rá, egy kósza pillantás, semmi más, de azt egyből megérzem, hogy még új itt. Nem néz el felettem, esze ágában sincs kigáncsolni mindenki szeme láttára, és a leköpésemmel sem próbálkozik. Tehát még nem ismeri ezt az iskolát, és azon rimánkodok, hogy ez az őszinte vidámság sose húnyjon ki a szeméből, sose kerüljön olyan helyzetbe, mint én, vagy bármely másik sorstársam. Elhaladva mellette megérzem a frissen vasalt ruha és a tavaszi virágok illatát, mire akaratom ellenére fülig ér a szám. Mindezek ellenére szigorúan megyek előre, ahogyan mindenki más is, és próbálok elvegyülni a szürke ruhások közt is minél jobban.
Falakba ütközöm minden nap, és hiába ébredek azzal a gondolattal, hogy 'talán ma jobb lesz', sosincs így, valami mindig elrontja az egész napot. Hol egy átsírt ebédszünet a mosdó falai közt, hol egy pofára esés az aula kellős közepén, de van, mikor csak egyszerűen úgy érzem, mindenki csak bántani akar. És ez így megy már immáron két éve, mióta elhagyott minket anya. Szó sincs róla, egyáltalán nem önszántából tette, apa szerint az angyalok vitték magukkal, és teljen el bármennyi idő, ezt én sem vagyok hajlandó másképp mondani, mert az én édesanyám halhatatlan. Ő mondta ezt, pontosan emlékszem, épp a hajam fonta gyenge karjaival, láttam rajta, hogy fáradt, de nem hagyta félbe a művet, egészen addig kitartott, míg a szálak el nem fogytak, ahogyan egyszer csak az ő szavai is elfogytak. Pont mint a tincseim, hirtelen, minden átmenet nélkül.
- Ő az...- hangok, amik minden nap a fülemben csengenek, ám ezúttal nem rólam van szó. Végre.
Fel sem nézek, csak lapozgatom a füzetemet, ujjaim közt pergetem a lapokat, ezzel kidomborítva a papírt. A sarkokba milliméteres eltéréssel rajzoltam napokat, így bármikor kisüt, ha akarom, csak végigpörgetem az oldalakat, és máris napfelkelte van. Megint ezzel foglalom el magam, miközben hallgatom az eső kopogását, és a zavaros lépéseket körülöttem. Senki sem ül a helyén, mindenki csak beszél össze-vissza, fecsegnek, ostobán és hangosan. Hétvégi kirándulások, új ruhák, családlátogatás, kutyasétáltatás. Mind annyira unalmas és giccses, szinte már fáj, mennyire tökéletes életet akarnak élni, holott fongalmuk sincs a való életről.
- Miss McCornic, ha megtisztelné az osztályt, megköszönném- észrevétlenül forgatom meg a szemem, és értve a célzást állok fel a helyemről, a széket hangosan a mögöttem lévő padnak csapva, és érzem, hogy visszapattan a háttámla, egyenesen a hátsó térdhajlatomnak ütközik a szék, de meg sem szólalok, csak reménykedek, hogy nem szakadt ki a harisnyám, megint.- Remek. Foglaljanak helyet.
Tompa puffanások, halk neszek közepette ül le mindenki a helyére, kivéve az osztályfőnökünket, és a mellette álló, zöld szemű idegent, akit korábban a folyosón láttam.
Annyira klisé.
Hidegen hagy, ma nincs kedvem szivacsként magamba szívni sem a tudást, sem senki magyarázatát, ezért firkálgatni kezdem a füzetem hátsó oldalát, és csak arra leszek figyelmes, hogy már megint az én nevemet hallom. A fejem lehajtva hagyom, de szemeimmel végig követem az újonc útját, a legelső asztaltól pontosan a negyedik, mellettem lévőig. Oldalra sandítok, és lábammal közelebb rugdosom a saját padomhoz a táskám, hogy elférjen, de a halk 'köszönöm'-re nem reagálok, figyelmem újra a rajzomnak szentelem, és várok a csengőszóra, mindhiába. Akárhogy próbálom lekötni magam, folyton azon kapom magam, hogy a szemem sarkából figyelem. Igazából nem csinál semmit, csak könyökölve bámul maga elé, jobb kezében egy tollat forgatva, néha oda-odakoppintva a padhoz, de hozzám hasonlóan, egy árva szót sem jegyzetel le. Félek, ez neki nem okoz akkora nehézséget, mint nekem, hiszen biztos vagyok abban, hogy intelligens. Látszik az öltözködésén és a tartásán, hogy nem olyan, mint a többiek, ő valamiért más, és ez zavar. Zavar, mert eddig én voltam az egyetlen különc, aki másképp viselkedik, mint mások, akit nem az érdekelt, mint az évfolyam többi tagját, erre megérkezik ő, és ahelyett, hogy kilökné magából az osztály, látszólag mindenki a kedvében akar majd járni. Balról suttogásokat hallok, melyekben dicsérni kezdik a szemeit, a haját, áradoznak az arcáról, a helyes kis gödröcskéiről, és hogy milyen jól áll neki az iskolai egyenruha. Biztos vagyok abban, hogy mire véget ér az óra, megtalálja a megfelelő társaságát, akik majd segítenek neki beilleszkedni, megismerni az iskolai életet, és akitől ellesheti a trükköket, miként tegye tönkre az életemet. Legnagyobb meglepetésemre azonban amint egy picit is felé billentem a fejem, ugyanis a szemgödröm kezd elzsibbadni, ő is ugyan így tesz, aprót mozdul balra, és egyenesen a szemembe néz. Visszavezetem a tekintetem az előttem heverő lapra, a hajam mögé bújva ülök tovább. Minden bátorságom elszáll, mert érzem, hogy néz. Akar valamit, talán mondani, talán kérdezni, lényegtelen, mindenesetre tőlem, ami rendkívül meglepő dolog.
Amint vége az órának, felkapom a táskámat, és már rohanok is kifelé, de az ajtóban megálljt parancsolnak nekem, és visszarendelnek a terembe.
- McCornic, mivel maga nem igazán hajlandó kivenni a részét a közösségi életből, íme egy feladat- ezúttal nem rejtegetem az érzelmeimet, kiül az undor az arcomra, szinte ordít rólam, hogy semmi kedvem pátyolgatni valakit, aki később belém rúghat.
- A helyzet az, hogy- kezdenék bele, ám, amint a kislisszolási tervemet, a mondandómat is félbe szakítja Mr. Holloway, és ellentmondást nem tűrve förmed rám.
- Silver, ez nem kérés volt, mindinkább parancs- idegességemben dobogni kezdek a bal lábammal, és elhúzom a számat.
Imádom ezt az iskolát, mármint, sokáig szerettem, és most sincs vele kézzel fogható problémám, a kortársaim valószínűleg egy másik intézményben is így viselkednének velem, az pedig, hogy minden szempontból meg fogok felelni a felvételin, egyenesen remek. Jobbat nem kívánhatnék, ám most, hogy képtelen vagyok kibújni egy feladat alól, igen csak bosszant, hiszen nem véletlenül töltök itt egy perccel sem többet, mint kötelező. Nem hiszem, hogy észrevehetetlen a többiekkel kialakult kapcsolatom, még a vak is láthatja, mennyire különbözök, és hogyan tesznek próbára napról napra.
- Én igazán nem akarom, hogy teher legyen..-kezdene bele a zöld szemű, de Mr. Holloway mutatóujját a levegőbe emelve fojtja belé a szót.
- Silver nagyon szívesen segít magának felzárkózni, Harold-akármennyire idegesít, hogy tisztában van a nevemmel, könnyebbséget okoz, hogy párosíthatok ezekhez a szemekhez valamit.
Fújtatva hagyom magam mögött a termet, ezúttal nem állít meg senki, azonnal a szekrényemhez sietek, és idegességtől remegő kézzel próbálom kinyitni a lakatot, de csak azért sem akar lekattanni a zár. Arccal előre dőlök az alumíniumnak, becsukom a szemem néhány pillanatra és mély levegőt veszek. Próbálom meggyőzni magam arról, hogy minden rendben lesz, de tudom, hogy nincs így, ugyanis én nem tudok beszélgetni. Ugyan, hogyan tudhatnék!? Amióta iskolába járok, alig néhány szót váltottam a kortársaimmal, a tanárokkal is csak annyit beszélek, amennyit nagyon muszáj, feleletkor, és bárkivel, apán kívül, kerülöm a hosszas társalgást, mert egy dolgot már elég korán megtanultam: nem bízhatok senkiben.
- Silver, ugye?- a hangját meghallva ijedten szívom be a levegőt, és olyan hirtelen fordulok meg, hogy a hajam az arcomra tapad, és csak többszöri próbálkozás után tudom újra a vállaim mögé dobni a tincseket. Hirtelen nem jutok szóhoz, csak bénán bólogatok, végül csak sikerül kinyögnöm valamit.
- Igen, mármint, így hívnak- halványan rám mosolyog, és felém nyújtja a kezét. Először fogalmam sincs, mit akarhat tőlem, és csak nagyon bátortalanul fogok vele kezet, ezzel megejtve a rendkívül kínos, és számomra rémisztő bemutatkozást.
- Harry vagyok- egyre szélesebben vigyorog, miközben én még mindig próbálom a döbbenetemet palástolni és némi kedvességet mutatni- Szóval, te leszel az én...?
- Fogalmam sincs, hogy hívják, de..valószínűleg igen- kezdek feloldódni, ugyanis rájövök, egyikünk sem tud mit kezdeni a helyzettel, ennek segítségével pedig egyre inkább feloldódok.
Nem zavar sem a külsőm, sem az, hogy furcsán néznek ránk, semmi. Beszél hozzám, én megpróbálok válaszolni, és meglepő módon, egyáltalán nem esik nehezemre.
- Tehát, akkor csak a reál tárgyakon találkozunk- csalódottnak tűnik, épp ezért összeszűkült szemmel próbálom észrevenni a hazugság legapróbb jelét az arcán, kevés, mondhatni semennyi sikerrel.
- Úgy tűnik- teszem hozzá a magam kis szűkszavú válaszát a beszélgetésünkhöz, és továbbra is azon gondolkodom, hogy vajon tényleg ilyen ő, vagy csak addig lesz így, míg ki nem ismeri a helyet?
Újabb csengőszó visszhangzik a folyosón, ezzel jelezve, hogy letelt a tíz perc, ideje elköszönni egymástól, és ki-ki a maga órájára siessen. Így teszek én is, sután intek Harrynek, majd a vaskos irodalomkönyveket magamhoz véve, szinte futok a kiírt terem felé. Vissza se nézek, csak a sarkon befordulva dőlök a falnak, muszáj megállnom, és minden bátorságom összeszedve visszalesek a szekrénysorok felé, de addigra már egy lélek se jár a folyosó azon részén. Kissé csalódottan, de mégis megőrizve a szokásossá vált kifejezéstelen arckifejezést folytatom tovább az utam, és egyáltalán nem meglepő módon utolsóként toppanok be, mikor már rég belefeledkeztek a többiek egy vers mélységeibe, gyönyörű kifejezéseibe és önfeledten filozofálgatnak szabadságról, kitartásról, erőről.
- Silver, örülök, hogy megérkeztél- fel sem emelem a fejem, tudom, hogy épp másra figyel a tanárnő, csupán formalitásból említi meg a jelenlétem. Hümmögök egyet, és folytatom az olvasást. Minden próbálkozásom kudarcba fullad, ugyanis a mondatokat háromszor, esetleg többször is el kell olvasnom, mert képtelen vagyok felfogni. Harry jár az eszembe, pontosabban a viselkedése. Betegesen várom a pillanatot, amikor ő is hátat fordít nekem, mert tudom nagyon jól, eljön az is, akármennyire küzdök ellene, vagy nem akarom. Hisz ez az élet rendje nálunk, idővel megutál, és akkor vége, kezdődnek újra a szürke hétköznapok. Csak abban reménykedek, hogy néhány napot kapok ebből a jó érzésből. Mármint, hogy van olyan, aki nem néz át rajtam, és köszön a folyosón. Foglalkoztat , minden bizonnyal, de nem igazán jó értelemben. Félek tőle, és attól, amit tehet ellenem, még akkor is, ha nem ismerem, és megvan minden esély arra, hogy egy igazán normális ember, aki nem kezd el ítélkezni csak azért, mert félárva vagyok, és túlzottan is vallásos. Meglehet, hogy neki ez pont szimpatikus lesz, és végre...felesleges olyan dolgokra pazarolni az időt, mint az ilyesfajta képtelenségek, ezért inkább becsukom a könyvet és a füzetet, majd előredőlve hallgatom tovább az órát, megbújva az utolsó padokban.
S ezek után az egész nap ilyen, csengő csengőt követ, én pedig egyik folyosóról a másikra sietek, egészen addig, míg el nem jön a hosszú szünet, és vonakodva le nem megyek az ebédlőbe. Nem sok hajlandóságom van bemenni, kifogásokat keresek magamban: majd azt mondom, itthon hagytam a kártyámat. Nem voltam éhes. Nem volt hely. Elfelejtettem.
- Menj már valamerre- mordulnak rám mögülem, mire ijedtemben beljebb teszem a lábam, és azt veszem észre, hogy rég elkéstem mindenféle magyarázattal. A salátámat és a levesemet magamhoz véve nézek végig a hosszú termen, üres valamit keresve, de ahelyett, hogy helyet találnék, kiszúrom a tömegben Harryt, aki látszólag jókedvűen beszélget másokkal, egy viszonylag nagy társasággal. Egy tíz-tizenkét fős asztalt foglalnak el, és látszólag néhány pótszéket is odahúztak, csak hogy senki se maradjon ki a beszélgetésből.
Összeszorul a szívem, holott mindvégig erre készítettem fel magam. Harry lelkesen magyaráz, látom a kézmozdulatain, hogy valami igazán fontos dolgot említ, olyan emléket, ami mély nyomot hagyott benne, végül a társaság nevetésétől lesz hangos az kantin.
Elfordulok az ellenkező irányba, az ablakpárkányba dobom a táskám és a kabátom, majd a ruhakupacra ülve gyorsan szürcsölöm az ebédem, belapátolom a salátámat, és olyan gyorsan eltűnök onnan, amilyen gyorsan csak lehet, észrevétlenül, és rendkívül diszkréten. Azaz csak próbálkozom, mert míg szabályosan rohanok a kijárat felé, nem egy, embert sikerül fellöknöm, ezzel felhívva magamra mindenki figyelmét.
Nevetnek.
Érzem, hogy könny gyűlik a szemembe, és várom, mikor jön el az édes megaláztatás, ami minden nap helyet kap a napirendemben, ám ehelyett karok ragadnak meg, és visznek ki a kihalt folyosóra.
- Jól vagy?- a szemüvegem bepárásodott a sűrű lélegzetvételeimtől, így csak a hallásomra támaszkodom, már ha hinnék neki.- Silver mondj már valamit, rosszul vagy?
- Nincs baj- szipogom, és megtörlöm a lencséket az iskolai blúzomban.
- Nem úgy tűnik- tekintete az arcom és a remegő lábaim közt járnak, én pedig szégyenlősen lehajtom a fejem. Nincs szükségem arra, hogy ezt lássa, elvégre még egy napja sem ismerjük egymást, már ilyen helyzetbe keveredek, pont előtte.
Oh, Istenem, miért? Annyian járnak ebbe az iskolába, oly sok ember megláthatná a mindennapos szerencsétlenkedésemet, miért pont Neki kellett!? Ez egy kissé igazságtalan.
- Minden a legnagyobb rendben, Harry- felállnék, hogy magamhoz vehessem a holmimat, de a vállamnál fogva visszataszít a padra.- Mi a..?
- Várj meg itt, hazakísérlek- leesett állal próbálom feldolgozni a felém intézett szavait, de nem sikerül. Látom eltűnni az ajtó mögött, és bár minden vágyam elrohanni előle, hogy még véletlenül se találjon meg ma már, mégis egy helyben maradok. A végtagjaim, ha lehet, még jobban remegni kezdenek, és képtelen vagyok bármit is kezdeni ezzel az információval.
Kifele jövet az osztályfőnökünkkel a nyomában tűnik fel, amitől érzem, hogy felfordul a gyomrom.
- Harry mondta, hogy rosszul lettél. Felhívjuk édesapádat, Silver?- azonnal kirobban belőlem a válasz, anélkül, hogy meggondolnám, amit mondok.
- Isten ments!- visszább fogom magam- Nem tud eljönni értem, majd otthon elmesélem neki a dolgokat.
- Biztos?- Harry kétkedve méreget, ahogy Mr. Holloway is, de válaszként csak bőszen bólogatok.
- Egészen. Nem akarom, hogy feleslegesen aggodalmaskodjon- ezt még gyorsan hozzáteszem, és a táskám szorongatva, lassan állok fel a helyemről, hátha megint nem kellene ezt tennem, és visszalöknének a helyemre.
- Pihenjen, Miss McCornic- Holloway sarkon fordul, és még akkor is fintorogva figyelem, mikor már eltűnik a szemem elől.
- Mehetünk?- rá sem merek nézni, inkább csak biccentek, és szép lassan követni kezdem a lépteit.
Nem szólalunk meg, legalábbis én nem tervezek bármit is hozzáfűzni a bent történtekhez, de mikor már ki tudja hányadik pocsolyát kerüljük ki a járdán, kibukik belőle a kérdés, ami már reggel óta foglalkoztathatja.
- Miért akarsz elbújni mindenki elől?- felvont szemöldökkel nézek rá, és észrevehetően lelassítunk, annak ellenére, hogy még mindig esik az eső.
- Miért akarnék?- idegesen válaszolok, érzem, hogy remeg a hangom, de nem foglalkozom vele- Nem bujkálok.
- Francokat nem- lemondóan mosolyog és megrázza a fejét, mielőtt maga elé engedne, hogy elférjünk a szembejövők mellett.
- Mondom nem- nyomatékosítom, és a kabátom alját kezdem rángatni.
Mit is tudhat erről? Nem született csúfnak, még a szemei is nevetnek. Szóval semmit se tud arról, milyen így élni, reménytelenül kapálózni valami olyan után, amit sosem kaphat meg. Soha.
- Rendben, akkor miért viselkedtél így ma? Miért akartál elfutni? Mi történt?- hirtelen zúdítja rám a további kérdéseit, nem foglalkozva azzal, hogy már nem bírok egyet sem megválaszolni, mert marni kezdi a könny a szemem.
- Nem tudom,miről beszélsz- sziszegem vissza, sértetten és végtelenül megbántottan.
- Rendben- látszólag könnyen túllép azon, hogy nem avatom be az életem legapróbb részleteibe, biztosan ő is rájött már, hogy ehhez elég friss a mi ismeretségünk, vagy egyszerűen nem érdekli a továbbiakban.
- Köszönöm, hogy elkísértél- zavartan állok meg a kapunk előtt, amiről süt a puritán élet. Nem romos, se nem omladozik, de nem egy kihívó ház, rikító, modern színekkel. Fogalmam sincs, ezek után mit gondolhat rólam, erről az egész napról és a reakcióimról,
- Nincs mit. Vigyázz magadra- hangosan dübörögni kezd a szívem, ám ennek semmi köze a szerelemhez. Egyszerűen csak végtelenül jól esik, hogy tizenhárom éves koromra megéltem azt a pillanatot, hogy az apukámon kívül, akár csak egy ember is, de mutasson felém bármilyen pozitív érzelmet, ami kívül esik a hivatalos dolgoknál.
- Holnap találkozunk, gondolom- elköszönünk, és anélkül, hogy megvárnám azt, hogy elsétál, berohanok a lakásba. Rögtön az ajtóban ledobom a táskámat, a cipőm és a kabátom, majd rohanok az emeletre.
Alig bírtam ki hazáig, ugyanis a kis balesetem bizonyítékaként éktelenkedik egy folt az ingemen, közvetlenül a nyakkendőm mellett. Lerángatom magamról a vékony anyagot, és egy szál atlétában és szoknyában kezdem el súrolni valaki ebédjének nyomát, görcsösen, sietősen és másodpercenként megállva, hogy apa kocsija bekanyarodik-e a feljáróra.
Égeti a kezem a forró víz, de nem állok meg, nincs idő lehűteni, inkább még egy kis szappant kenek rá, és csak akkor nyugszom meg, mikor eltűnik a leves az ingről.
Kifújva a levegőt, a csempézett falnak támaszkodva pihenek meg, a kezemben tartogatott inget a mosógépbe rejtem, és megkönnyebbülve hagyom magam mögött a helyiséget.
Kár, hogy a szégyent nem mossa le az illatos hab.

2015. március 17., kedd

07.- Felelőtlen

Drága Olvasóim!

A korai- és egyben késői- jelentkezésnek egyszerű oka van: második napja nem tudok elaludni, és a >feleslegessé< vált szabadidőmet erre "áldoztam", és rendkívül élveztem. Azt hiszem, ezzel mind a korai, mind a késői szót megmagyaráztam.
Nem fogom semmilyen számhoz kötni a jövőben a fejezeteket kötni, amint elkészülnek (belátható időn belül), fel fogom tenni, de továbbra is jól esne néhány visszajelzés, hogy mi az, ami tetszik Nektek, vagy mi az, ami nem, mert hiszitek vagy sem, óriási segítség lenne. Ettől függetlenül iszonyatosan boldoggá tesz, hogy látom a "mozgást" a blogon, a megtekintések száma szépen, fokozatosan nő, de tényleg kérlek benneteket, hogy írjátok le a véleményeteket, mert így én is tanulhatok a hibákból, tudnék változtatni. :)
A hét további részére sok sikert kívánok, és rengeteg kitartást! :)

Legyetek rosszak,

xx Lu






2014. július 26.



Mosolyogva ébredek, talán ma jön el a napja annak a bizonyos tökéletes pillanatnak. Fütyülve, dúdolgatva, néha egy-egy hangot kiengedve fogaim közül lépdelek le a lépcsőn a tegnapi pólómban. Nem érdekel semmi más, amíg nem ittam meg a reggeli kávémat, csak az, hogy ma újra látom a több napot felölelő próbák és stúdiómunkák után Őt. Soha ennyire még nem vártam az irodás napokat, mint az elmúlt időben, egész egyszerűen nem tudom lenyugtatni a pillangókat a gyomromban a tudattól, hogy talán összefutunk, és őszintén, még most sem tudom eldönteni, hogy ez jó, vagy rossz, de érzem, hogy valami igazán és egészében más.
Bekapcsolom a tévét, és a bögrémmel a kezemben heveredek le a kanapéra. Behunyom a szemem és egy pillanatra elképzelem, hogy halk léptekkel ered utánam, némán kuncogva bújik mellém, arcát a nyakamhoz préseli és szőke haja csiklandozza az arcomat.
Nevetek. Habár tudom, ez csak fantázia, semmi valóság alapja nincs, mégis, most érzem a legnagyobb hiányát ennek a fikciónak. Sokszor eszembe jutott már, milyen lehet mellette elaludni, az ő ölelésére ébredni, összeveszni vele, megcsókolni, vigasztalni, megvédeni, csak lenni vele, mégis most olyan, mintha egy űr tátongana bennem, mintha már egyszer elvesztettem volna ezt, pedig őrültség. Még nem is tudhattam a magaménak a figyelmét olyan formában, ahogy azt én szeretném.
Hosszas lusta percek telnek el, mire hajlandó vagyok összeszedni magam, lezuhanyzom, gondosan válogatom a ruháimat. Ostoba tiniként próbálom felhívni magamra a figyelmét az öltözködésemmel, új parfümmel, tökéletesen beállított frizurával, mindeközben törekszem arra a bizonyos nemtörődömségre, a lezser látszatra, mintha nem is foglalkoznék semmivel. Nevetnem kell saját magamon, ahogy csak bámulok a saját szemeimbe a tükör előtt állva. Nem is én vagyok, valaki más bújhatott a testembe, mert pontosan azt teszem, amin mindig is röhögnöm kellett, mert az ilyesfajta kapálózás egész egyszerűen nevetséges, és szánalmas. Túllépek a saját ostobaságomon, és a kocsihoz sietek, mielőtt még elkésnék a mai megbeszélésről.
Üres autókázások pillanatai kúsznak az emlékeim közé, hiányzik az, hogy csak úgy felszálljak egy buszra, amivel eljutok a külvárosba, vagy a metró, amivel sokkal gyorsabban beérhetnék a központba, de sajnos ezt már nem tehetem meg, kivéve, ha másokat fosztok meg az utazás lehetőségétől azzal, hogy a biztonságiakkal az oldalamon úgymond kibérelem magamnak az adott járművet, és ez nagyon nem lenne fair, hiszen ki vagyok én, hogy több ezer ember napját tegyem tönkre a saját magam kis hóbortja miatt!?
Ehhez hasonló apróságokon agyalok egész úton, észre sem véve, hogy nem szól a rádió, és teljes csend honol az utastérbe. Lusta vagyok megnyomni egyetlen gombot, aminek köszönhetően a zene megtörhetné a némaságot, így mikor kiszállok a parkolóban az autóból, megcsap a forgalom zaja, és természetesen a továbbra is tomboló hőség.
- Szia- a hátam mögül hallom meg az ismerős hangot, és őszinte örömmel az arcomon fordulok meg.
- Silver, szia- ahogy az elmúlt napokban már párszor megtettem, önkéntelen ölelésbe fogom, vállait körbefonva szorítom magamhoz, és ő ahelyett, hogy ellenkezne, nevetve ölel vissza, és mikor elengedem, magától nyom cuppanós, baráti puszikat az arcom két oldalára.
- Hogy vagy ma?- egymás mellett lépegetve indulunk el a bejárat felé. Mindketten a helyhez illő ruhában vagyunk, de még így is egy kopott kavicsnak érzem magam mellette, hiszen gyönyörű. Mindegy, mit visel, elakad a lélegzetem, és az önbizalmam valahova a mélybe süllyed el.
- Nem az ébresztőórám keltett, süt a nap, és szabad a délutánom és az estém. Ez pont ahhoz elég, hogy remekül legyek!- magam elé engedem, és óvatlanul is a derekánál fogva terelgetem magam előtt. A gyomromban elszabadulnak ismét a pillangók, izzadni kezd a tenyerem, pedig az előtér jó- vagy néha kevésbé jó- szokásához híven erősen légkondicionált, akárcsak a kávézó volt, engem mégis megcsap a forróság, ahogy megérzem a kezeim alatt, ahogyan mélyebb levegőt vesz nevetés közben. Jézusom, azt sem tudom, már min nevetünk. Teljesen elvesztettem a fonalat a beszélgetésünkben, és megpróbálok olyan válaszokat adni, amiből mindez nem derül ki.
- Biztos, hogy minden rendben van, Harry?- egy pillanatra lefagy a mosolya, remélem nem azért, mert halálra válva bámulom őt.
- Persze, csak a kinti hőség után kicsit megcsapott ez a hideg- palástolom azt az idegességet, ami folyton elfog a közelében. Azt hiszem, fel kellene adnom lassan ezt a harcot, Silver legyőzött, pedig még ki sem kiáltottuk a háborút.
- Reméltem is- csilingelő hangja újra boldogsággal áraszt el, mosolyra húzom a szám, és mielőtt minden bátorságomat összeszedve kérdezhetném meg, van-e programja ma estére, megérkezik Samantha, és feltűnnek a többiek is.
Liam és Niall arcán egyértelműen látom, mélyen a lelkembe látnak, Zayn és Louis pedig valószínűleg a béna próbálkozásaimon röhögnek, de nem török meg, játszom továbbra is a rajongó kisfiút, és hetykén sétálok Silver mellett, mintha nem csak barátok lennénk. Eljátszom a gondolattal, milyen lenne úgy vonulni vele ezen a folyosón, hogy megfogja a kezem, vagy a mellkasomnak dőlve andalgunk ki a munkánk végeztével, a szünetekben egymás társaságát keresve rohannánk a megbeszélt helyre, el nem szalasztva egy kósza pillanatot sem.
- Már azt hittem sosem értek ide- Sam egy gyors üdvözlést követően mosolyogva védelme alá vonja unokahúgát, úgy szorítja magához, mintha magától a sátántól kéne megóvnia, de ez már egyáltalán nem újdonság számunkra: ha tehetné, komolyabb biztonsági intézkedéseket rendelne mellé egyedül, mint ötünkhöz, csak azért, mert félti őt. 
- Ne haragudj, kicsit elaludtam- miközben magyarázkodik, tudom, hogy rám néz, érzem, ugyanis ég a bőröm, de nem merek még gondolni sem arra, hogy Samantha bármit is észrevegyen a bennem tomboló érzelmekből, ezért úgy teszek, mintha nagyon fontos üzeneteket olvasgatnék, közben fel-felpillantok Silverre, hogy csak köztünk jöhessen létre bármilyen nonverbális kapcsolat.
- Mondtam, hogy ne foglalkozz annyit azzal a cikkel, olyan sok időd van még- gondoskodó csókot hagy a feje búbján, majd beterel minket az irodájába. Mind nagyon előzékenyek vagyunk, Samantha előtt csupán Silver az, aki átlépi as küszöböt, és én sereghajtóként csukom be magunk mögött az ajtót.
Megkezdődik a beszélgetés, mint hivatalos sajtóreferenssel, mi az, amit megjelentethetnek rólunk, mihez kívánunk hozzászólni, kiegészíteni, tagadni, megerősíteni. Nem értem, mire jó ez, engem sosem kérdeztek meg a nyílt utcán, mit gondolok bizonyos dolgokról, mielőtt megtudták volna az emberek, ki is az a Harry Styles, most viszont szinte elvárják, hogy legyen véleményem. 
Túlságosan nem köt le a témája a beszélgetésnek, ezért némán imádkozom, hogy mindkettőnk telefonja le legyen némítva, és az első üzenetet olyan bátran küldöm el, mintha nem is rólam lenne szó, és nem is Neki címezném.
Siker, a hangtalan jelzésre azonnal reagál, mind az arcjátékával, mind egy válaszüzenettel. Így hát felbátorodva, újabb kérdést teszek fel neki, s minden válasza után valamivel határozottabban térek a lényegre, már mint ami az esti elfoglaltságát jelenti, és megdöbbenve tapasztalom, hogy ilyen könnyen belement egy későbbi találkozásba.
Percenként váltunk üzenetet, és mikor vége a megbeszélésnek, aláírom a szokásos papírokat, ügyelve arra, hogy valami úton-módon összenézhessünk, vagy megérinthessem. Az elköszönés ad lehetőséget a puha és óvatos ölelésre, az illatának megőrzésére estig, és a szívem újabb futamára önmaga ellen.
- Később még biztosan találkozunk- köszön el mindannyiunktól a szőke szépség, de azt hiszem alighanem a legegyértelműbb, hogy nem Zayn, nem Louis, nem Liam, sőt, nem is Niall az üzenetének rejtett tárgya, és csak reménykedni tudok abban, hogy ha Samantha tudja is, nem neheztel ezért, és nem próbálja meg megakadályozni, mint valami rossz amerikai vígjátékban.
- Mi volt ez?- csapódik mellém Niall, szőke tincseit össze-vissza túrva.
- Micsoda?- sandítok felé, miközben lecsúsztatom az orromra a napszemüvegem távozás előtt.
- Szerintem egyértelmű, mire gondol- csatlakozik Louis, zsebre vágott kézzel. Csak vigyorgásra vagyok képes, hiszen mind tudják már, mennyire meg akarom ismerni ezt a lányt, hogy milyen bűbáj nyomja a vállaim.
- Szóval?- Liam kíváncsian siettet, de azért visszafogottan.
- Csak megkérdeztem, mit csinál ma este, ennyi- zárom rövidre a dolgot, de pontosan tudom, hogy ennek a beszélgetésnek köztünk koránt sincs vége.
- Igen vagy nem?- Zayn nem kertel, gondolom arra próbál rákérdezni, hogy sikerült-e e elhívnom, avagy csúfos kudarcot vallottam.
Mielőtt megszólalhatnék, megállok egy pillanatra, végig nézek rajtuk, széles vigyorral az arcomon, és megrántom a vállam.
- Most őszintén, mit gondoltok, mit válaszolt?- nevetek halkan, majd feltartom a kezem, hogy mind a négyen belecsaphassanak.
- El ne szúrd- lök meg óvatosan Louis, mielőtt elválhatna az utunk, és ki-ki a saját autójához menne.
- Eszemben sincs- kiáltom vissza nekik, de vagy nem hallják már, amit mondok, vagy én kerülök túl távol mindenkitől és nem hallom, válaszolnak-e valamit, mindenesetre abbamarad a csevegésünk, és én újra száguldozva indulok el. Ugyan úgy,a hogy érkeztem, csendbe burkolózva vágok át az utcákon, csomópontokon, és örülök, hogy sikerül kikerülnöm az igazán nagy forgalmat mindvégig.
A kocsifeljárón vesztegelve, járó motor mellett tárcsázom Silver számát. Alig várom, hogy felvegye, és nagyon bízom abban, hogy tud néhány percet szakítani rám.
- Szia- a hangja egyszerre izgatott és komoly, nem tudom, leplezni próbálja-e az irodában, hogy kivel beszél, vagy miattam akar nyugodtnak tűnni, mindenesetre még ez is elragadó benne.
- Ugye még nem gondoltad meg magad?- jókedvemben azt is elfelejtem, milyen nehezen állt velem szóba, és milyen bonyolultnak gondoltam a kettőnk közt húzódó fal lebontását. 
- Nem is tudom- egy lélegzetvételnyi szünetet hagyva folytatja csupán a mondandóját- Még nem.
- Ne is tedd, ugyanis remek ötletem van- igazából fogalmam sincs, hova mehetnénk, hol tölthetnénk el néhány órát anélkül, hogy zaklatnának, letámadnának, vagy kellemetlen helyzetbe hoznám, és ez arra is vonatkozik, hogy nem hozhatom a lakásomra, mert abból jó dolog nem sülhet ki, őt ismerve legalábbis biztosan nem.
- Mennem kell, később beszélünk- sietősen köszön el, és hihetném azt is, hogy le akar rázni, de ezt gyorsan kiverem a fejemből. Ő nem az a fajta ember, aki ilyet tenne, ha nem akar valamit, akkor már rég elutasított volna, így csak átjár a titkolózás okozta izgatottság.- Vigyázz magadra, Harry.
Hangjára elernyed minden izmom, alig tudom megtartani a telefont.
- Este találkozunk- tompa, süket másodpercek telnek el, mire ráveszi magát, hogy bontsa a fonalat. Nem kínos csend, inkább ki nem mondott szavakkal teli idő ez, és tudom, érzem, hogy most roppant össze az utolsó jeges darabka is a szívén, lehullott, vége a rideg királynőnek.
Magam mellé dobom a telefont, magam elé meredve örülök a saját sikereimnek, akkor is, ha rajtam múlott legkevésbé minden, tervekkel és vágyálmokkal a fejemben állok be a garázsba: ma már nem vezetek.
A lakásba érve tudatosul bennem, hogy ma még nem ettem semmit, így rendelek egy pizzát, de amíg megérkezik, addig is átöltözöm valami kényelmesebbe, bekapcsolom a hálószobai tévét, pakolgatok, egyfajta pótcselekvésként.
A csengőt meghallva lerobogok az emeletről, fizetek, és a dobozt a konyhapultra dobva zárkózom be az edzőterembe. Szükségét érzem annak, hogy kifussam magamból a félelmet, azt a stresszt, ami jólesően béleli ki minden sejtemet. 
A lehető leghangosabbra állítom az iPodom, épp annyira, hogy ne torzítson semmit a fülhallgató, és a dob sávjának ütemére kezdek el sétálni, fokozatosan feljebb véve a tempót, végül a riff sebességét követve futok a semmibe, és akármennyire is egy helyben mozgok, úgy érzem, most a világ végére is elérnék, semmi sem győzhet le ma, én vagyok az erősebb, kerüljön elém bármi. Kivéve Silvert, ugyanis, ha most belépne a velem szemben lévő ajtón, biztosan összerogynék gyengeségemben, a mellkasomon lévő pillangó pedig életre kelne. Ez biztos.
Végül mégis fel kell adnom, ugyanis az éhség kezd úrrá lenni rajtam, és a legkevésbé sem szeretnék rosszul lenni, mert akkor az este sem alakulna úgy, ahogy szeretném. 
Igazából, sehogy sem tudom elképzelni, hogy a számomra legkedvezőbben végződjön az este, de ki akarom hozni belőle a legjobbat. 
A pizzára lecsapva esek be a kanapéra, ismét csak a tévét kapcsolgatva, izzadtan, szuszogva, de végtelenül felszabadultan. A híreket kezdem el nézni, hogy mi történik a világban, az árfolyam elemzése alatt összevont szemöldökkel figyelek, el sem tudom képzelni, hogy ilyen reális munkám legyen, amit csak és kizárólag a számok határoznak meg. Még a hideg is kiráz tőle, és nem azért, mert ez nem tisztességes, egyszerűen csak nem menne nekem. Túlságosan is más vagyok ahhoz, hogy ezzel töltsem el a napjaim nagy részét. 
Belenézek az időjárás jelentésbe is, majd a kényszer pihenőm, valamint a pizza végeztével újra kézbe veszem a távirányítót, határozottan nyomom meg a kikapcsoló gombot, majd felvonulok zuhanyozni, készülődni, ugyanis hamarosan taxit kell hívnom, mert ma este biztosan inni fogok.
Valamivel hat után érkezik meg a taxi, és mielőtt kiérnék a lakásból, halkan dudál egyet. Nem túlzottan kedvelem ezt a szokásukat a sofőröknek, elvégre pontosan tudom, mikor ér ide, feleslegesen jelez nekem.
- Erre a címre, kérem- előre nyújtok egy névjegyet, majd hátradőlve várom, hogy megérkezzünk. Az esti órákban valamivel nehezebb átjutni a város másik részeibe, függetlenül a távolságtól, ugyanis minden telis tele van városnéző buszokkal, munkából hazasietőkkel és természetesen türelmetlen taxisokkal. Sóhajtozom,  minden méter után meg kell állnunk valamiért, hol egy csapat gyerek miatt, hol a lámpák kényszerítenek minket fékezésre.
Úgy érzem, sosem jön el a pillanat, hogy becsengethessek a Fernsby lakásba, végül csak megtörténik. Megkérem a volán mögött ülő férfit, hogy várjon pár percet, de ragaszkodik ahhoz, hogy az addigi utazást fizessem ki.
- De uram, tényleg csak annyit kell várni, hogy..- magyarázkodnék, ám törve a nyelvet hadonászik, hogy a pénz az pénz, és hogy fizetnem kell.- Rendben, a többit tartsa meg- elveszítve mindem türelmem hagyom magam mögött a taxit, s mihelyst a járdára érek, elhajt.- Remek..!- motyogom, és inkább nem is foglalkozom tovább a dologgal.
Épp csak hozzáérek az ajtóhoz, kinyílik, így kis híján ráesek szegény Silverre, aki döbbenten maga elé emelve a kezét akadályozza meg, hogy bármi is történjen.
- Szia- végül csak ad két puszit, a táskáját a vállára kapja, és kilép a házból.
- Mehetünk is?- felvont szemöldökkel figyelem, ahogy elfordítja a kulcsot .
- Samantha az emeleten dolgozik. Szóltam neki, hogy elmegyek ma este, és ne várjon haza.."haza"- megismétli az utolsó szót, intenzív macskakörmöket rajzolva a levegőbe.
- Szóval titkolózunk?- pimaszul felhúzom a vállam, óhatatlanul is hozzáérve a karjához.
- Nem kell mindenről tudnia- teszi hozzá sejtelmesen.-Merre indulunk?
Hebegni kezdek, végül belátom, hogy felesleges.
- A helyzet az, hogy a taxis nem volt hajlandó megvárni, szóval hívhatok másikat, vagy..
- Sétáljunk!- lelkesen belém karol és a lemenő naptól hunyorogva rángat maga után- Még sosem jártam gyalog a környéken!
- Én sem- kislányos izgatottsága rám is átragad, és rögtönözve kezd el járni a szám.- Nos, ebben az esetben változik a terv, és így már fogalmam sincs, hova menjünk, de rendben.
- Egyszer élünk, Hazz- cukkol, szemében megcsillan valami. Pont olyan, mint egy tinilány, pedig ezen régen túl kellene lennie.
- Áh, szóval az mondod, bátor vagy ma este?- elképesztő ötletem támad, melynek már csak a gondolatától levakarhatatlan vigyor terül el az arcomon.
- Minden nap az vagyok- nevetve dől nekem, mert séta közben kerülgeti a járda szélén lévő fákat, az én legnagyobb örömömre. Ilyenkor olyan érzésem van, mintha magától hozzám akarna bújni, és ez csak tovább fokozza a jókedvemet.- Most is itt vagyok veled, azért elég bátor, nem?
- Ó, hogyne. Holnap megmented a világot?- a szemeit nézve figyelem őt, és csak akkor hervad le a mosolya, amikor ezt észre veszi. Zavartan, pírban úszó arccal néz le a földre, hosszú haját eltúrva a bal vállára.
- Majd inkább máskor- bátortalanul válaszol, és ez után percekig csak csendben sétálunk, egymás mellett, minden lépésünkkor milliméterekre a másiktól.
A távolban vöröses fények villannak fel, és ahogy egyre közelebb érünk a kereszteződéshez, már a zenét is meghalljuk. A környéken lévő szórakozási lehetőségekhez képest kicsi, alig egy fél lakásnyi, mi mégis úgy döntünk, ez sokkal biztonságosabb lesz számunkra, mint bármi más. Tényleg el akarjuk kerülni a feltűnést, és egy hangár méretű klub nem lenne erre a legalkalmasabb.
- Csak utánad- magam elé engedem, amin már meg sem lepődik, magunk után pedig olyan gyorsan próbálom becsukni az ajtót, hogy ismét csak egymáshoz préselődve állunk néhány pillanatig. Érzem, hogy élese szívja be a levegőt, még úgy is, hogy beérve már a bordáim alatt dübörög a zene.
- Ott jó lesz?- egészen közel hajolva hozzám mutat egy asztalra, ami nincs annyira a vendégtér közepén, de mégsem egy kis sarok, ahol alig férünk el. A tekintetem az alacsony boksz felé vezetem, ami félig körbeölel egy alig térdig érő üvegasztalt. Csak bólintok, felesleges ezen a ponton állva megszólalnunk, alig ha értenénk meg egy-két szót.
A karomnál fogva húz a pulthoz, és kérdően néz hátra a válla fölül.
Elképedek minden alkalommal ezen a lányon. Annyira természetesen viselkedik, pedig eleinte szinte ellökött magától. Ennyi kellett volna csupán? Hogy egy picit összekoccanjon az autónk, és már meg is változik? Vagy történt valami, ami miatt úgy döntött, ad egy esélyt a barátságunknak, vagy a nem túl baráti viszonyunknak?
- Harry, mit iszol?- a neonfényben szinte világít a szeme és a mosolya, sötétre festett pillái pedig egész egyszerűen levesznek a lábamról.
- Tökéletes...mármint, tökéletesen mindegy- ennyire idiótának is rég éreztem magam, de megnyugtat a tudat, hogy néhány ital után jóval oldottabb lesz a hangulat.
- Ne már, ennél többet néztem ki belőled- kissé mintha csalódott lenne, és meg is piszkálja ezzel az önérzetem, ami, valljuk be, nem nehéz.
- Várj- belé fojtom a szót, a pultos pedig a szemeit forgatva várja, hogy végre eldöntsük, mit is akarunk- Ülj le, majd viszem.
- Harry, de..
- Nincs de, meglepetés lesz. Majd ha ügyes vagy, fizeted a következőt, de addig enyém a számla- finoman megbököm az oldalát, ijedtében majdnem a nyakamba ugrik, végül lemondóan visszalök és leül a kiszemelt asztalhoz.
Kérek legalább egy tálcányi feles poharat, ebből nagyjából nyolcban tiszta szesz van, a többiben, ami talán három, négy darab, pedig víz. Egyensúlyozva keresem meg Silvert, és mikor megtalálom, boldogan sietek hozzá.
Még hogy többet várt tőlem? A játék végére nem ezt fogja mondani, ez már most biztos
- Mi a..- a szája tátva marad, a poharakra mered, de mikor szélesen vigyorogva ülök le vele szembe, egészen megváltozik az arca.- Kihívás elfogadva.
- Rendben- összedörzsölöm a tenyerem- Akarsz játszani?
- Ez elég bizarrul hangzik- halványan mosolyogva előre hajol, várja, mit lépek erre.
- Jó lesz, higgy nekem. A lényeg az, hogy tényeket kell mondanod magadról. Ha nem elég jó, vagy ütős, iszol. És fordítva, azaz nekem is mondanom kell. Ennyi az egész.
- Ki kezdi?- kiegyenesített háttal dől hátra, látom rajta, hogy már alig várja, hogy elkezdjük.
- Te- jelentem ki én is váll rántva, és tűkön ülve várom, hogy mit fog mondani.
- Rendben- lehunyja a szemét, mély levegőt vesz, majd miután elrendezi magát, belevág- Még nem csókolóztam.
Bumm!
- Ezt nem hiszem el- hajolok előre újra.
- Pedig így van- ő is felém hajol, kacsint, majd a mellkasomnál fogva meglök.
- Na jó, ez elég ütős- lesokkolva ülök, és teljesen átértékelem az estét.
Nem foszthatok meg egy lányt egy ilyen élménytől, nem akarom, hogy részegen, meggondolatlanul tegyen olyat, amit egyébként nem tenne soha.
Ma már sokadszorra kell új tervet kitalálnom, és muszáj most valami olyat mondanom, ami egyértelműen ivást von maga után.
- Bírom a macskákat- ez az első dolog, ami az eszembe jut, és pontosan úgy reagál rá, ahogy várom, két ujjával mutatja, hogy bizony meg kell innom valamely pohár tartalmát.
- Harry, mi van veled?- nem tudom biztosan, hogy az alkohol teszi, vagy a hangja, de beleborzongok valamelyikbe, a torkomat marja belülről a szesz, de tartom magam. Pont ez kell, hogy megnyugodjak végre a közelében, ugyanis képtelen vagyok nem arra gondolni, hogy bármelyik pillanatban elronthatom ezt az egészet, és ha elvesztem az irányítást a dolgok felett, Silvert is könnyedén elveszíthetem.
- Gondoltam, adok némi előnyt- gunyorosan nevetek rá, épp csak annyira, hogy ne ijesszem meg, és kezdetét veszi igazán a játék.
- Kedves tőled, de most nem kell úri embernek lenned- lesüti a szemeit egy pillanatra, ennek ellenére, vagy éppen ezért, le sem veszem róla a szemem.
- Én megpróbáltam, de ha így akarod, legyen így- tényleg fogalma sincs arról, milyen hátulütői vannak ennek a játéknak, hogy az ember néhány perc alatt is képes elveszni, és akkor vége.
Sorra jönnek az állításaink, a tálca csak ürül és ürül, és azon kapom magunkat, hogy egymás mellett ülve próbálunk újabb és újabb dolgokat megemlíteni, amik talán nem hangzottak el, bár ez egyre nehezebb.
- Mielőtt folytatnánk- lassan beszélrk, szinte alig forog a nyelvem. Érzem, hogy az alkohol kezdi átvenni az irányítást a fejemben, de megpróbálok minél inkább ellenállni a kísértésnek- Miért mentél bele a játékba?
Az arca kipirult az ivástól, szemei kábán csillognak, és habár egyikünk sem részeg, már beszámítható állapotban sem vagyunk. Elég rossz fényt vet ránk, hogy már a megismerkedésünk legelején italba fojtjuk az érzéseinket, ugyanis a saját magáról tett kijelentései alapján még mindig nem érzi magát jól Londonban, és továbbra is visszavágyik oda, ahol felnőtt. A legfurcsább viszont az, hogy azt a helyet még soha nem említette, hol van, melyik város az, vagy bármi.
- Miért ne? Nem ismerek rajtad és Samanthán kívül senkit itt, gondoltam nem árt pár barát- barát. A szó, amitől újra elkeseredek, hiszen most már a vak is láthatná, hogy nem akarok egyszerűen a barátja lenni. Amióta mellettem ül, a kezem hol a derekát fogja át, hol a vállát, térdtől felfelé összeér a lábunk, és már sehogy sem tudom jobban jelezni normális határokon belül, hogy jobban kedvelem őt, szimpla barátságnál.
- Ez nem jó válasz- rázom a fejem, és vakon egy poharat nyújtok felé- És mivel játékban vagyunk, egészségedre!
- Oké, de te is igyál egyet, mert direkt kérdést tettél fel- a kezeinkben lévő poharakat kicseréljük, és egyszerre kortyolunk bele a már kellemetlenül szúrós italba.
- Azt hiszem, ez kezd kicsit sok lenni- ugyan megint vizet ittam, de ez nincs túl jó hatással a szervezetemre.
- Hagyjuk a játékot, és igyunk valami mást- határozott mozdulatokkal áll fel mellőlem, a táskájából elővett pénzt zsebre dugva botorkál vissza a pulthoz, majd két sörrel érkezik vissza.
- A továbbiakban nem biztos, hogy felelősséget tudok vállalni azért, amit mondok- hiába figyelmeztetem, valószínűleg az ő elméje is ködössé vált.
- Mostantól nincs felelősség- megemeli a poharat, és jókora mennyiséget elpusztít.
És én? Továbbra is csak csodálom őt, és kezdek mind Silver, mind az alkohol hatása alá kerülni.
- Ennek nem lesz jó vége- mélyen a szemébe nézek, de most először nem kapja el a fejét, sőt, felső testével is felém fordul. Fogalmam sincs, mit akarhat ezzel jelezni, de egyre inkább zavarban érzem magam, ahogy tekintete a szemem és az ajkaim közt cikázik. Megfogadtam, hogy nem teszek olyat, amit ne akarna, de ez most az ő döntése, nem az enyém. Közelebb hajol, mintha mondani akarna valamit, csakhogy nem áll meg néhány centi után, épp csak összeér az orrunk. Továbbra sem mozdulok, csak a mellkasom emelkedik vészesen gyorsan és ugyan olyan gyorsan süllyed is, keze nyomán ég a bőröm, ahogy megpróbál az ingembe kapaszkodni.
Óráknak, sőt éveknek tűnik, mire megteszi, ajkait az enyémre tapasztja bátortalanul és puhán.
Várunk mindketten, én arra, hogy mit lép ez után, megtorpan és észhez tér, vagy folytatja, ő pedig minden bizonnyal a bátorságát gyűjti, végül én vagyok az, aki türelmetlenséggel teli mozdulatokkal elmélyíti a csókot. Kezeimmel olyan szorosan ölelem őt, amennyire csak merem.
A kép egyre inkább homályba borul, feltűnnek ugyan dolgok, de nem veszek róluk tudomást. Silverrel az ölemben ülök egy darabig, valamiről beszélgetünk, de igazán már egyikünk sem tudja, miről. A haját tekergetem, és szóba kerül a fáradtság.
Minden olyan zavaros, az egyik pillanatban a kezét fogva várok a hideg utcán, a következőben meg már autóban ülünk. Kábán vigyorogva nézünk hol egymásra, hol ki az ablakon, a fejünket a szédelgés irányítja csupán.
- Hol vagyunk?- a közvilágítástól hunyorogva néz rám, de értelmes választ nem adok, csak elmotyogok valamit. Tudva azt, mennyi időt töltöttünk a taxiban, valószínűleg az én lakásom közelében járhatunk, és néhány pislogás után meg is látom a kódzáras kaput.
- Biztonságban- a feje búbját megcsókolva kísérem a bejáratig, és tartom őt fél kézzel, amíg a kulcsaimmal szórakozok.
Beérve illedelmesen megáll, lesegítem a kabátját, segítek levenni a cipőjét is, mert a fejfájására hivatkozva nem engedem, hogy előre hajoljon. Megvárja, míg én is megszabadulok a felesleges ruhadaraboktól, és végig figyelem őt a szemem sarkából. Részegen is gyönyörű, és gőzöm sincs, hogyan kerültünk ilyen helyzetbe, vagy miért, valamiért élvezem. Örülök annak, hogy itt kötöttünk ki, mert Sam nem látja teljesen elázva őt, nem tudja meg, hogy velem volt, tudom, hogy tényleg nem lesz baja, és végül, de nem utolsó sorban, mellettem fog ébredni. Lehet, hogy egy szobával arrébb, vagy egy másik emeleten, de az én házamban. És ez jó. Nagyon.
- Alszol mellettem? Nagyon szédülök- a mellkasomnak dőlve kérlel, hangjára végig simítok néhányszor a hátán.
- Gyere, fel kell sétálnunk- morog egyet, majd kezeit a nyakam köré fonja. Értve a célzást óvatosan felemelem az ölembe, és lassú léptekkel haladok vele fel a hálóba. A lehető legóvatosabb mozdulatokkal fektetem az ágyra, és mikor megbizonyosodom arról, hogy ő már jól lesz, a felsőmet levéve fekszem mellé, mire, mintha csak erre várt volna, körém fonódik keze-lába, és mosolyogva fúrja arcát a nyakamba.
- Jó éjt- suttogásától libabőrös leszek, és a mai napon még egyszer, utoljára megmosolyogtat a viselkedése.
- Jó éjt- megpuszilom a homlokát, amitől megérzem az alkoholt a bőrünkön. Hátra hanyatlott fejjel fekszem a párnán, a plafont bámulom, és tudom nagyon jól, mennyire kínos lesz a reggel, és mennyire meg fogunk mindent bánni, ennek ellenére remekül érzem magam.
De tényleg.





2015. március 11., szerda

06.- Az első hazugság

Drága Olvasóim!

Sokáig úgy gondoltam, nem írok semmit ide, de képtelen vagyok üresen hagyni a cím alatti részt. 8 feliratkozóm van, 1450 feletti oldalmegjelenítés, és ez csupán a 6. rész. Büszkébb nem is lehetnék, és tényleg boldoggá tesznek ezek az adatok, mégsem érzem azt, hogy érdekelne bárkit is a dolog. Nem gondolom, hogy a csúszás miatt van ez, és hiszek abban, hogy ha egy ember megtörné a csendet, akkor kaphatnék visszajelzéseket a történettel kapcsolatban.
Továbbra sem tudok megígérni meghatározott időpontokat arra vonatkozóan, hogy mikor kerül fel a folytatás, de igyekszem, ahogy csak tudok.
Minden bizalmam Bennetek van, és ha még nem tettétek volna --> X. Hamarosan folytatás, és bár erre vonatkozóan sincsenek konkrétumok, a folytatásig olvasgassátok kedvetekre. :)

Legyetek rosszak,
xx Lu



2014. február 19.

Pontosan ilyennek képzeltem a jövőmet diákként, amilyen most: üres. Mindig is féltem attól, hogy nem sikerül kitörnöm a saját akadályaim mögül, és lám, nem is sikerült. Egy kisvárosba ragadtam hosszú évekre, szürkén és felejthetően, de most, hogy mindez megváltozhat, hogy végre megtörhet az átok, ami rajtam ül, jobban félek, mint valaha. Én nem tudom, hogy kell ezt csinálni, fogalmam sem lehet arról, milyen egy neves újságíró cégnél dolgozni, Samantha Fernsby neve pedig csupán az elmúlt hónapokban jelent valamit számomra.
- Silver, kincsem- apa óvatosan dugja be a fejét a szobám ajtaján, és én azzal a lendülettel becsukom az évkönyvet és elrejtem az íróasztalom fiókjába- Mit csinálsz?- érdeklődve ül mellém és kezei közé veszi az ujjaimat.
- Félek, apa- lehajtom a fejem- Nem akarlak itt hagyni.
- Nem hagysz itt- úgy néz rám, mikor kicsi voltam, és butaságokat beszéltem. Talán most is így van, talán nem, de megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy egyedül fog maradni ebben a házban.
- Még a nevemet is meg kellett változtatnom- dünnyögöm, és rájövök, ez mennyire szánalmas- A McCornic az én nevem, nem ez.
- Legalább annyira Fernsby vagy, mint amennyire McCornic, ettől nem kell félned- nevet rám, szemeiben vidámság ugrándozik, és azt hiszem, még könnyek is fényesítik. Eltűri az egyik tincsem a fülem mögé, majd szorosan magához ölel- Anyád büszke lenne rád.
Közénk ragadt kezemmel elmorzsolom a kibuggyant könnycseppjeimet, és ha lehet, még inkább apa ölelő karjai közé préselem magam. Biztonságban érzem magam itt, az ismeretlenségben és a békességben. Nem sok kedvem van ahhoz, hogy egy folyton nyüzsgő metropolisz beszippantson.
- Nem lesz baj Silver, nem kell aggódnod- mintha csak olvasna a gondolataimban, megválaszolja mindazokat a kérdéseket, amiket még magamnak sem vagyok képes feltenni, sőt, még azokra is talál megoldást, amikre még gondolni sem mertem.
- Hiányozni fogsz, nagyon- a bepakolt bőröndökre nézek, az üres szobámra, a kifosztott polcokra és szekrényekre, mindenre, ami én voltam valaha, és ami már soha többet nem lehetek.
- Meglátogatlak, amint tudlak- apa csókot hagy a homlokomon, ez után pedig egyedül maradok újra a gondolataimmal.
Mikor teljesen biztonságban érzem magam, újra előveszem a bordó könyvet, és a meggyűrődött oldalt lesimítva kutatok tovább az arcok között, gondosan elolvasva mindenkinek a nevetséges és elcsépelt életigazságait sikerről, hatalomról, karrierről, családról. Felfedezem saját magamat is, és kínomban elvörösödöm attól, hogyan búcsúztam el a középiskolától, miképp próbáltam megmaradni ugyan annak a Silvernek, aki voltam, és aki nagyon szívesen lennék most is, néhány dolgot leszámítva.
Mély levegőt veszek, élesen kifújom, és magam mögött hagyom a problémákat. Egyenesen a kijáratig szaladok, csak az ajtóból kiáltok vissza apának, hogy ne várjon meg a vacsorával, mert dolgom van, és mire észbe kapok, már úton vagyok a park felé. Idegesen dobolok a lábamon, miközben egyre közelebb érek az egyik padhoz, aminek a háttámláján még mindig látszik minden belevésett dátum, a szívecskék és a monogramok. Hiába nem itt töltöttem a fiatal tinédzser korom meghatározó részét, de tudom, érzem, hogy nem csak nekem fűződik ide ezer meg ezer emlékem, nem csak nekem fáj, és nem csak én járok ide nosztalgiázni.
Eszembe jut a lelkes készülődésem, hogy mennyi időt töltöttem bezárkózva az emeleten, és végül milyen rosszul jártam. Újra átélem azt a szégyent és kínt, amit akkor, és amit az előtt is sokszor éreztem a folyosón állva.
Ujjaimmal végigsimítok a támlán magam mellett, bőröm alatt pattog az öreg lakk, de pont ezért tudom azt, hogy ez a hely mindenről tud. Minden összetört szív emlékét őrzi, minden boldog pillanatot sokszorosít és elraktároz, könnyekből és kacajból épül, szépül. Hiányozni fog. Hiányozni fog, mert már nem lesz többé alkalmam arra, hogy elbújjak ide nyalogatni a sebeimet, amik már rég beforrtak, de jobb híján nincs semmi másom.
A havas eső épp csak szemerkél, arcom az ég felé emelem és kiélvezem még néhány percig a magányt. A kabátom nincs rendesen összehúzva, a felsőm így biztosan el fog ázni, de most ez sem foglalkoztat túlzottan. Élvezni akarom minden itt töltött percem, ami még megadatott nekem, nem akarok úgy elmenni, hogy nem tettem meg mindent annak érdekében, hogy boldog legyek. Már csak meg kell várnom az érzéseimet, hogy utolérjenek.
Időtlen semmittevés után, megelégelve a hiábavaló üldögélést állok fel. Leporolom a nadrágom szárát, eltüntetve a felverődött port és elindulok haza. Sose tettem meg ezt a távot ilyen gyorsan, legalábbis meglepődve veszem észre, milyen hamar elérek az újabb meg újabb kereszteződéshez. A piros lámpánál állva, az oszlopnak dőlve várom, hogy az esti forgalmat megállítsák, és közben akaratlanul is átlesek a túloldalra, ahol most zárva van a terasz.
Elmúltak azok az idők, amikor késő éjszakáig a társaságok harsány nevetése visszhangzott a környéken, valamivel tíz előtt már csak a beltéri asztaloknál beszélgetnek. Néhányan söröznek, van, aki egymagában iszogat, és közben meredten bámul maga elé, és jó néhányan a bejáratnál fagyoskodnak, míg el nem szívják a cigarettájukat. Boldogok.
Egészen úgy fest, ünnepelnek valamit, és mikor meglátom az egyik lány nyakában a "sok sikert" feliratot, a kis emblémával, miszerint egyetemista, összeugrik a gyomrom egy gyűszűnyi gombóccá. Tehát ő is búcsút int egy időre, hogy tovább állhasson a tanulmányai miatt.
Átérzem.
Bár velem ellentétben ő örül, és izgatottan tapsikol maga előtt, hogy holnap este már a bristoli kollégiumban hajtja álomra a fejét. Bezzeg én rettegek Londontól. Hogy miért? Egyszerűen, mert tudom, hogy ott lesz. Tudom, hogy találkozni fogunk, és fogalmam sincs, mit várjak. Meg fog ismerni? Észre vesz majd? És mi van, ha elszúrom? Ha minden rosszul fog elsülni? Nem! Az kizárt.
Kihúzom magam, megpróbálom elhitetni magammal, hogy határozott vagyok, elszánt és végtelenül magabiztos, hiszen így van, ugye?
Ellököm magam a betonoszloptól, sietős léptekkel szelem át az utat, és gyakorlatilag felugrom a szemközti járdára. Mikor biztonságban érzem magam, zsebre vágott kézzel, a sálamat az arcomba húzva hallgatom, ahogy a roppanó hó belecsúszik a talpam alatt a sárba. Gusztustalan hangja van, de mindig anya jut róla eszembe, ahogy kikéri magának a telet.
Gyűlölte a havat, és azt, hogy hideg van, ezért apával megbeszéltük, hogy biztosan nem brit, hanem valami egzotikus szigetről származik, ahol az év háromszázhatvanöt napján perzselő napsütés van, langyos szellő, türkiz óceán és fülledt, karibi esték.
Kár, hogy már nem láthat ilyet. Megérdemelt volna egy nyaralást, de neki sietnie kellett.
Dühösen belerúgok egy összelapátolt hókupacba, dacos könnyeimet pedig engedem végig folyni az arcomon, mert a mai napig makacs gyermek módjára haragszom az életre, a sorsra, és mindenre, aminek köze lehet ahhoz, hogy elment, hogy egyedül hagyott minket, nem törődve azzal, hogy a lánya és a férje minden este hazavárja.
Könnyektől elhomályosult látással próbálom megkeresni a telefonomat a táskámba, és habár egy betűt se tudok kivenni tisztán a képernyőből, sejtem ki kereshet.
- Hol vagy?- az aggodalma mit sem változott az elmúlt években, noha szinte sosem maradtam ki éjszakára, de ilyen tájt már szigorú szülőként keres engem.
- Nem sokára otthon, pár perc- nehézkesen beszélek, egyrészt, mert kiszáradt a szám és a torkom a hosszan tartó némaságtól és az esti jeges széltől, másrészt úgy kapkodom a lábaimat, hogy egészen kifáradtam.
Ezek után több kérdést nem tesz fel, kinyomja a telefont, tudja, hogy ha azt mondom, néhány perc, akkor az annyi, se több, se kevesebb.
Még jobban sietni kezdek, kezdek nagyon fázni, és a fejemben eluralkodik a káosz, miszerint minden tönkre fog menni, semmi sem lesz jó, el fogok veszni, beszippantanak, üressé tesznek és még szürkébbé, mint most. Hirtelen már azt sem tudom, hogy szomorú vagyok, dühös vagy csalódott, a könnyeim elapadnak, nem sírok, mert nem tudok, vagy mert nincs miért. Sokáig vacakolok a kulcsaimmal, mert a vörösre fagyott ujjaim közt mindenfele csúszkálnak a kulcstartók, a garázs, a kapu és a lakás kulcsai, és mikor végül a földön kötnek ki, egy halk szitkozódást követően elmarom a térkőről és ész nélkül, pusztán erőből passzírozom bele az egyiket a zárba, hogy utána belökhessem az ajtót izomból. Szerencsémre épp időben kapom el a bejárati ajtót, így nem ütődik neki az előszoba falnak, ám ennek ellenére is viszonylag hangosra sikeredik a megérkezésem. Mentve a menthetőt, szinte lopakodva teszem le a cipőm a helyére, a kabátomból kibújva, tompán csukom vissza az ajtót és be is zárom. A pulóverem is vigyázva akasztom fel a fogasra, a hidegtől kipirult arcomat dörzsölgetve tartok a konyha felé. Az asztal tükör sima, érintetlen, akár egy kiállítóteremben lévő tárgy, a pult a szokottnál is rendezettebb.
Végtelen ideig képes lennék itt állni, és csak nézni, hogy minden egyes négyzetcenti beleéghessen az agyamba még jobban, de a vállaimra simuló, öregedő, megfáradt kezek kizökkentenek.
- Miért?- suttogok, és elsőre úgy hiszem, érti majd a kérdést, de aztán a beálló csend miatt elbizonytalanodok.
- Nem kellenek miértek- mély levegőt veszek, lehunyom a szemem, és a mellkasának döntöm a fejem. A homlokomra apai csókot lehel, és a könnyeim megint csak utat törnek maguknak.
- Már most hiányzol, apa- megfordulok és szorosan magamhoz ölelem, rázkódó vállakkal ragaszkodom hozzá, szinte csimpaszkodok.- Nem akarok elmenni innen.
- Muszáj- nem törik meg, a hangja stabil, és ez az egyetlen dolog, ami biztat, reményt ad: Ő jól van.
Felkísér a szobámba, jó éjszakát kíván és magamra hagy. Nem tudok megszólalni, minden, amit reagálok egy biccentés, és mihelyst egyedül maradok, a maradék erőmet is összeszedve zárkózom be a fürdőbe, hogy néhány perc múlva kiléphessek a gőzből, és a frissen vasalt ágynemű mögé bújva próbálhassak meg elaludni, kisebb nagyobb sikerrel, ugyanis minden neszre, és vélt zajra felriadok, végül néhány óra alvás után, hajnalok hajnalán úgy döntök, elég ebből. Felkelek, elpakolom minden elől hagyott holmimat, és anélkül, hogy felébreszteném apát, lehordom a táskámat és a bőröndöket a nappaliba, onnan pedig a kocsiba.

~¤~

- Silver, kislányom- óvatos noszogatásra ébredek, és az ablakon kinézve a szűrt fényárban úszó London táblát pillantom meg. A biztonsági öv éles vörös csíkot hagyott a nyakamon, és hiába dörzsölgetem és masszírozom, csak jobban bizsereg és szúr.- Jó reggelt, álomszuszék!
- Mennyit aludtam?- kómás tekintettel próbálom leolvasni a műszerfalról, hogy mennyi az idő, végül feladom, és fejemet visszadöntöm az ablakhoz.
- A nappaliban szedtelek össze, láttam, hogy már nincsenek a cuccaid az emeleten- szigorúan rám néz egy röpke pillanatig- Miért nem szóltál, hogy le akarod vinni? Le is eshettél volna a lépcsőn, és ha akkorát zúgsz, mint..
- De nem estem le- érzékenyen érint a téma, ezért nem is hagyom, hogy befejezze a mondatát- Hidd el, ha nem ment volna, szólok, vagy el se kezdek lepakolni.
- Csak aggódom- bal kezével megszorítja összefont karomat.
Nem válaszolok, könnyebb így. Csak figyelem az egyre sűrűsödő forgalmat, míg egyszerűen csak be nem ragadunk a besoroló autók közé, valahol a külváros peremén. Én türelmetlenül dobolok a lábammal, míg édesapám egy rossz szó, vagy feszült lélegzetvétel nélkül várja a lehetőséget a haladásra.
- Mikorra kell odaérnünk?- most először jut eszembe, hogy talán van megbeszélt időpont, vagy bármilyen támpont. Megrándul apa arca, majd összevont szemöldökkel mered továbbra is maga elé.
- Úgy beszélsz róla, mint egy hivatalos találkozóról. Samantha megadta a címét, egész nap otthon lesz, téged vár- kiráz a hideg a neve hallatán.
Miért kell nekem egy vadidegen nővel élnem? Miért kellett felvennem a halott anyám nevét? Miért kezdtem bele ebbe az egészbe? Hiszen már most nincs kedvem hozzá, mert ez nem én vagyok. Nem nekem találták ki ezt az életet, és még csak nem is érdekel ez az egész szakma.
- Jó, akkor másképp kérdezem. Mikor fogunk odaérni?- a kezdeti lelkesedést megjátszva próbálok figyelni rá, a válaszára, ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy ismer engem az apám annyira, hogy ne vegye be ezt a színjátékot, de csak azért sem szólna.
- Hamarosan- és ez az a pillanat, amikor feladom a várakozást és visszaejtem a fejem, hogy legközelebb már az undorítóan kedveskedő ház előtt ébredjek.
Ezúttal sincs szükség noszogatásra, hogy kinyissam a szemem. Amint megállunk, és megszűnik a motor egyenletes zúgása, egyből magamhoz térek, kezemmel az arcomhoz kapok, eltűröm a tincsei. Amilyen gyorsan csak tudok, apára nézek, ugyanis tökéletesen tisztában vagyok azzal, mi lesz most.
- Silver...?- félve fordul felém, pedig igazán nincs mitől tartania.
- Menjünk, Sam már biztosan vár minket- nem is húzom az időt, egy bőröndöt magam után rángatva caplatok el a bejáratig, kihúzom magam, és miután megbizonyosodok arról, hogy apa is mögém ért, határozottan kopogtatok.
Néhány kósza másodperc választ el attól, hogy új életet kezdjek, és már nincs visszaút, nem szaladhatok vissza a kocsihoz, nincs már idő visszaautózni Holmes Chapel-be. és különben sem akarok megfutamodni: most már tökéletes a terv, hibátlannak kell lennie a kivitelezésnek, és már soha de soha többé nem lesz az életem olyan, mint korábban. Silver McCornic többé nem létezik, a papírjaim is tanúsíthatják, már csak Silver Fernsby létezik, aki egy másik ember.
-...Már nagyon vártalak titeket- kedves mosolyt erőltetek az arcomra, és bekapcsolódok a beszélgetésbe, ami minden bizonnyal nélkülem kezdődött el a bejáratnál ácsorogva apa, Samantha és a néma énem közt.
- Örülök, hogy végre megérkeztünk- a karjaiba zár, és akárhogyan is próbálkozom, nem sikerül elvonatkoztatnom attól, milyen régen ölelt meg bárki is apán kívül, hogy utoljára anyán láttam hasonló blúzt, és mennyire, de mennyire tagadhatatlan, hogy ő bizony a nagynéném.
Samantha igazán bájos, és miután behív minket, szinte lerohan a kérdéseivel, hogy hogy utaztunk, fáradt vagyok-e, és ha gondolom, nyugodtan pihenjek le az új szobámban, ami már nem is lehetne sablonosabb, hiszen az emeleten található, erkéllyel, ablak alatti belső balkonnal, tetőablakkal, aminek segítségével ki lehet ülni a tetőre. Egyáltalán nem is hasonlít a régi otthonunkra a lakása, mert amilyen otthonosnak tűnik kívülről, pontosan olyan modern a belső tere, hatalmas nappali, tágas folyosók, pasztell színek és minimalista modern képek elszórtan a falakon.
- Igazán...más- válaszolom meg a kérdését, hogy tetszik a hálóm- De gyönyörű, és nagyon tetszik- még sokat kell gyakorolnom a határozottságot, ám kétség sem fér hozzá, Samantha mellett játszi könnyedséggel sajátítom majd el, ugyanis alig várja meg a válaszomat, már magyarázza is apának, mennyi minden történt, mióta nem találkoztak, aminek idestova nyolc éve. Legutóbb anya temetésén látták egymást, és akkor nem volt alkalmuk beszélgetni, apa és én csak némán ültünk a vacsora alatt, emlékszem, egy falatot sem ettünk, csak feleslegesen maszatoltuk össze a tányérjainkat. Most azonban lelkesen magyaráznak egymásnak, miket sikerült megvalósítaniuk az életükben, apa büszkélkedik az eredményeimmel, hogy az előző évemet milyen remekül teljesítettem az egyetemen, milyen sokat dolgoztam azért, hogy sikerüljenek a vizsgáim, és persze bámulatos nővé cseperedtem. Kár, hogy ennek a fele sem igaz, hiszen éjszakákat sírtam át, és ugyan jó eredményekkel zártam le mindkét félévet, a kedvem nem igazán jött meg az újságíráshoz, csak még inkább megundorodtam az egésztől. De azt sem felejtettem el soha, hogy a cél szentesíti az eszközt, ezzel éltem túl, és ez tartja bennem most is a lelket.
Elszakadva a gondolatoktól iramodok a lakást bemutató nénikém és apa után, belecsöppenek a beszélgetésükbe, ami magáról a lakásról folyik. Samantha tudván, apa mennyire szereti maga csinálni a dolgokat, büszkén mutatja meg neki a kézzel készített könyves polcot, amin helyet kap pszichológia, teológia, lélektan, híres zenészek és színészek életútját leíró könyvek, klasszikus regények és a Biblia is. Mosolyogva hajtom apa vállára a fejem, beszívom az ingének illatát, az otthon emlékeit, a vitáinkat, a közösen eltöltött estéket, a hosszas beszélgetéseket és a csendes filmezést, ami minden pénteken kötelező volt, hiszen másként nem is lehetne lezárni a hetet.
- Sajnálom, hogy ilyen hamar visszamész- ismét elbambulhattam, elkalandozó gondolataimból ismét csak fel kell riadnom, hiszen apa megy. Nem szólok semmit, csak szorosan megölelem, elmorzsolok titokban egy-két könnycseppet, majd elengedem. Az ajtóból visszanéz, a kocsiból visszainteget, de elhajt.
Kettesben maradunk, némán, szótlanul. Most még ő sem tud mit mondani, alighanem a leghosszabb beszélgetésünk eddig az volt, hogy tetszik az iskola, de ennek sok sok éve már, és akkor még a válaszom az volt, hogy szeretem, érdekes, és imádom a kreatív órámat és az irodalmat. Persze, a válaszom az elmúlt években módosult:
- Kincsem, hogy megy az iskola? Tudom, apád említett néhány dolgot, de a te szádból akarom hallani- kézfejemet szorongatva húz maga után a nappaliba, és miután elfoglaljuk a kanapét, bátortalanul köszörülöm meg a torkom.
- Nos, nem rossz. Sosem gondoltam volna, hogy az újságírás mellett kötök ki, de ez most, izé, jó- magamat sem tudom meggyőzni, és ezzel a hozzáállással másokat is nehéz lesz .
- Silver, drágám, ez elég átlátszó. Ha utálod, akkor is el kell tudnod játszani az ellenkezőjét- Sam megpaskolja a vállam, teljes testével felém fordul, és engem is erre kötelez.- Kezdjük elölről.
- Rendben- mosolyt csal az arcomra a határozottsága, és az energia, ami felém árad, feltölti minden atomomat- Imádom, hiszen rettentően izgalmas, és már alig várom, hogy új emberekkel ismerkedjek meg a cikkek és a cég által!
Büszkén pillant rám, és olyan hirtelen ölel magához, hogy meg is szédülök. Ha nem tartana ilyen szorosan, biztosan a padlón kötnék ki- testileg is.
- Ez már sokkal jobb. Most pedig áruld el, miért is kerestél meg engem, mert ha azért, hogy megszerettessek veled valami olyat, ami már most szemmel láthatóan felesleges és lehetetlen, akkor hívom is apádat, hogy akció lefújva- egy röpke pillanatra elhiszem, hogy sikerülhet a tervem, így beavatom a hamis részleteimbe, a kreált történetem osztom meg vele, tele miértekkel és mertekkel, hazugságokkal és félrevezetéssel.
Elhiszi.
Büszke az elhatározásom végett.
- Édesanyád büszke lenne rád- könnyes szemmel simít végig az arcomon.
Tényleg elhitte.