2015. április 7., kedd

10.- Rólunk szól

Drága Olvasóim!

Sajnálom, hogy csak ilyen későn kerül fel a rész, de azért remélem elnyeri majd a tetszéseteket. Alig várom, hogy folytathassam, és hogy megtudjam, Ti mit gondoltok most. :)

Legyetek rosszak,
xx Lu




2014. július 31.

Ujjaim közt forgatom a tollat, néha az előttem heverő könyöktámaszhoz koppintom. Magam elé bámulok, a fejemben kezdetleges dallamok kúsznak egyre mélyebbre és mélyebbre, ettől függetlenül nagyon is érzékelem, hogy mindenki engem néz. Sőt, egyenesen bámulnak.
- Harry, nem akarunk megzavarni, de- Niall a fejét vakargatja, Liam engem fürkész továbbra is, Zayn meg Louis pedig csak úgy tesznek, mintha elvonná a figyelmüket egy megosztott kép vagy egy újabb őrült cikk rólam.
- De?- összevont szemöldökkel nézek fel, pillantásomra mindenki még csendesebbé válik, holott eddig sem szólaltak meg.
- Mi ez az egész?- Liam határozott léptekkel közelíti meg azt a helyet, ahol én ülök, és csatlakozik.
Semmi kedvem válaszolni, kinézek az ablakon inkább és hunyorgok. A felhők felett nem mindig kék az ég. Hatalmas bölcsesség, és bár tudom jól, hogy ez csupán azért van, mert hajnali kettő lehet, vagy három, attól függ, merre járunk épp, mégis Silverrel vonok párhuzamot.
- Volt már olyan, hogy épp megmozgattátok a világot valakiért, erre az belétek rúgott?- továbbra sem nézek senkire, kimondatlan szavak áramlanak a nyelvem körül.
Eszembe jut a pillantása, ahogy utoljára nézett rám, és amit a kocsinál állva láttam: a megtört, könnyekkel küzdő Silver, aki botladozva esik be az autójába, és a kormányra dőlve bőg. Nem mentem oda, pedig azt kellett volna tennem. 
- Mire célzol?- Zayn megfontolt hangvétele háttérzajnak tűnik, és csak pillanatokkal később fogom fel, hogy a kérdést hozzám szegezte.
- Nem bántottam. Sem szavakkal, sem máshogy. Egy ujjal sem értem hozzá, mindenki csak belemagyarázza a dolgokat ebbe az egészbe. Ha nem egy sajtós cég irodájánál történik mindez, ha a nyílt után veszekszünk, vagy valamelyikünk lakásában, hír sem lenne belőle, de hát tudjátok milyenek- jelen pillanatban nem tud felbosszantani a tény, hogy második napja engem mocskol a média, mert "látták, hogy közvetlenül a feldúlt Harry Styles után távozik Silver F.-t, akivel előtte kettesben látták, sírva." Csak Silvert sajnálom, hogy most ezzel kell megküzdenie nap, mint nap, és csak reménykedek abban, hogy ha véletlenül fel is ismerik az után, nem nyilatkozik senkinek, és nem ad okot arra, hogy félreérthessék őt.
- Ebben biztosan vagyunk, de valaminek történnie kellett- Louis gyanakodva figyel, minden mozdulatomat követi, ahogyan a többiek is. Csak Liam az, aki csendben hallgat. Néha hümmög, de többet nem tesz hozzá a beszélgetéshez. Ő az egyetlen igazi támaszom ebben a problémában,- mert ezt már csak annak tudnám nevezni, és végső esetben is csak katasztrófának-, mégsem segít egy cseppet sem.
Rajta kívül nem tudja senki, hogy mi történt, sem azt, hogy hogy sikerült a megbeszélés utáni találkozás, sem arról az estéről. Vagyis csakis annyit, amennyit az újságokban vagy más, akár online sajtóban láttak, de ennyi. Nem kérdezték, én nem meséltem semmit, egészen pontosan mostanáig. Nem úgy terveztem, hogy épp a turné kezdete előtt egy nappal avatom be Niallt, Louist és Zaynt a magánéletembe, de ha már így alakult, nem tehetek semmit, muszáj kiterítenem a lapjaimat, egyetlen kérdést sem hagyhatok megválaszolatlanul, hiszen joguk van tudni, mi ez a fennforgás körülöttem napok óta.
- Legyen- nagy levegőt veszek, és a magángép adta lehetőséget kihasználva, állítok a háttámlán. Pont kényelmesre állítom, hogy ha hosszasra is sikeredik ez a beszélgetés, ne fájduljon meg a hátam.- Silverrel találkoztunk párszor, bár annak csak a fele volt előre megbeszélve. Akkor kezdődött, amikor véletlen nekiment az autómnak, és aztán olyan hirtelen történt minden. Egyik nap jóba voltunk, másnap már kiabált velem, míg végül sikerült elhívnom egy kávéra. Nem is volt probléma, én legalábbis nagyon jól éreztem magam vele, és rajta is látszott, hogy nem feszeng és nem idegesítem. Örültem neki, végtelenül. Aztán jött az az este. Ha nem hagy ott a taxis, akkor elvittem volna vacsorázni, vagy egy elegáns helyre, de nem. Gyalog indultunk el, és egy kocsmában kötöttünk ki, ahol ha nem is teljesen, de sikerült valamennyire lerészegednünk, hála az őszintés játéknak- szünetet tartok, ugyanis nevetséges, ahogy viselkedek, azaz viselkedünk. Tényleg, ekkora hibát követtünk volna el?- Végül nálam kötöttünk ki, de esküszöm, hogy nem történt semmi!
- Eskü? Ugyan, Harry- Zayn szája sarkában gúnyos félmosoly jelenik meg- Mikor volt utoljára olyan, hogy ilyen megtörtént veled?- igaza van. Én magam sem hiszek a fülemnek, de tudom, hogy igazat mondok, és most be is kell mindezt bizonyítanom.
- Ő csókolt meg engem- a kijelentésemre Niall félrenyeli a vizét, köhécsel egy keveset, majd érdeklődve felém fordul újra, és akárhogy pislogok, mind a négyük arcán ugyan azt látom: kétely.- Még a pubban elmondta, hogy még sosem csókolózott, és akkor még voltam annyira józan, hogy felfogjam, és tiszteletben is tartottam. Ő volt az, aki lépett, aki magához húzott óvatosan, és aki..
- Jó, jó, elég- Louis röhögve emeli fel a kezét-Értjük a lényeget. Szóval, hadd foglaljam össze: mi a jó francot műveltek?
- Ezt most hogy érted?
- Kerülgetitek egymást, és akárhányszor eljuttok oda, hogy jó, most akkor már nem csak ismerkedünk, robban a bomba. Mi a jó francot műveltek?- jogos a kérdése, és én magam sem tudom, mit akarok. Hiszen akarom is őt, meg nem is. Vonz, mert van benne valami megmagyarázhatatlan, ami úgy működtet engem, mint valami mágnest, és bizony néha pont ez az, ami taszít is benne. Annyira megfoghatatlan, és hihetetlen, jó és rossz értelemben egyaránt.
- Fogalmam sincs- lehajtom a fejem, ezzel lezártnak tekintve az ügyet.
- Azóta nem is hívtad?- Niall csak nem hagyja annyiban a dolgot, és bár jelen pillanatban meg tudnám fojtani őt is, meg magamat is egy kanál vízben, higgadt maradok.
- Ó, dehogy! Másnap, amikor bementem az irodába, megint morcos volt. Azt hittem, csak fáradt, és megpróbáltam oldani a hangulatot köztünk, és már majdnem sikerrel jártam, amikor kiakadt a pénzen, és kidobott. Még valami vázaféle is megsínylette azt a beszélgetést- fújtatok, akár egy felbőszített állat, mert ha erre gondolok, elönt a bűntudat és a tehetetlenség elegye, ami szó szerint megbénít.- Meg van kötve a kezem, ha róla van szó, és nem tehetek semmit, pedig próbálkozom!
- Pénz!? Miféle pénz?- Liam felkapja a fejét, szemei furcsán csillognak: ez több, mint kíváncsiság.
- Én fizettem mindent, kivéve két korsó sört. Minden kávét, sütit, italt én fizettem. De hát ez teljesen egyértelmű, nem!? Most engednem kellett volna, hogy felezzük a számlát, vagy mi!? Nem vagyok ekkora tahó, már bocsának- magam elé emelem a tenyerem. Végleg feladom. Ez alkalommal már vagy századszorra gondolom át a történteket, mégsem találok normális magyarázatot a viselkedésére, ezért inkább nem teszek semmit.
- Oké, ez mondjuk érthető- helyeslően bólogat, míg Niall, Louis és Zayn elhúzott szájjal merednek maguk elé. Úgy látszik, ez mindannyiunkon kifogott.
Csendes órák követik a nagy kitárulkozásomat, hamar elnyom engem is az álom. Régi emlékek kerülnek elő, álmomban újra az iskolapadban ülök, előttem egy hófehér lap. Ugyan azt érzem, amit Silverrel kapcsolatban, képtelen vagyok megoldást találni, ennek következtében sorra adom be a papírokat, természetesen üresen. Elbukok, és nem tehetek semmit. Nevetnek rajtam, de van, aki a kezét nyújtja? Silver. Felhúz a padlóról, és megígéri, hogy rendbe hozzuk.
Persze.
Pontosan addig hiszem el mindezt, míg fel nem szólítanak, hogy kapcsoljuk be az övünket, hamarosan Torontóba érünk.
Fáradtan megdörzsölöm az arcom, megigazítom magamon a ruhám, és az ablakra tapadva figyelem az egyre közeledő városképet. Ámulatba ejtenek a fények és a nyüzsgés, a hatalmas épületek, amik még pár perccel a landolás előtt is jól látszanak. Az egyik ilyen minden bizonnyal a hotel, ahol megszállunk, egy másikban pedig Marilyn Denis műsorának stúdiója, ahová már most megbántam, hogy elfogadtam a meghívást.
- Harry?- inkább felhívás ez, mint kérdés, Liam int, hogy kövessem őt a repülő ajtajához. Nem is válaszolok, csak kinyújtóztatom elgémberedett tagjaimat, majd a kézipoggyászomat magam után rángatva vergődök le a lépcsőn, ami még mindig túl meredek, és kicsi, kényelmetlenül lépkedek rajtuk.
Hideg. Ez az első dolog, ami eszembe jut, aztán az, hogy annyira azért mégsem. A reptér hatalmas betonfelületén semmi sem állítja meg a levegőt, a szél a hajamba kap, és csupán emiatt fázom, de néhány másodperc alatt hozzá lehet szokni, és mire a terminálhoz érünk, már semmilyen panasz nem hagyja el a számat, ahogyan a többekét sem. Határozottan haladunk előre, most sajnos-nem sajnos, nincs idő válaszolgatni a kérdésekre, ráadásul nem is tehetjük meg, aminek most kifejezetten örülök.
Fejben már az esti felvételre készülök, holnap reggel, otthoni idő szerint 8-9 körül már mindenki tudni fogja, hogy mekkora patkánynak kell lennem, hogy le kell tagadnom, hogy hazudnom kell, mert ezt várják tőlem. Ez áll a szerződésekben, és abban a jelentésben is, amit a menedzsment küldött el.
- Mit fogsz mondani?- Zayn egészen besüppedve a kisbusz ülésébe, félig fekve kérdezi. Egyetlen szót sem mondtam még róla nekik, mert, mivel csak engem érint a dolog, más bele sem olvasott a vázlatokba.
- Hogy nem ismerem- összeszorított fogaim közt épp csak kipréselem a szavakat. Fáj. Tényleg.
- Komolyan? Ennyi tellett tőlük?- Louis a homlokát ráncolva kapcsolódik be a beszélgetésbe, Liam és Niall pedig csak nevetnek ezen az egészen. Persze kínjukban, mert megdöbbentő ostobaság.
- Muszáj lesz, de gondolhatjátok, egyik porcikám sem kívánja ezt az egészet- hátra vetem a fejem, és behunyt szemmel próbálom túltenni magam az időeltolódás legrosszabb részén. Élvezem, hogy a reggeli napsütés beáramlik az ablakon keresztül, és ott, ahol hideg tűként szurkált a szél, ott felolvasztja a bőröm a meleg fény.
A fáradtság és az időérzék teljes hiánya mellett pedig Silver arca lebeg lelki szemeim előtt, ahogy elküld, és bárhogy próbálkozom, nem tudom megfejteni. Nem tudom a miértekre a választ, mert fogalmam sincs, mi az, amiért neheztel rám. Mert az lehet, hogy cirka 10 óra múlva már nyomós oka lesz arra, hogy utáljon, de addig teljes mértékben elfogadhatatlan a viselkedése velem szemben. De mi van, ha megváltoztatom a tervet? Ha élő adásban megvédem a saját magunk igazát?
Talán nem szabadna, de a megkönnyebbülés elhatalmasodik felettem és a győzelem elködösíti az agyam, mikor az önelégült mosolyomat magamra erőltetve szállok ki a hotel előtt a taxiból.
Magamhoz veszem a kézi táskám, a többiekkel egy apró csapatot alkotva próbálok bejutni a fotósok által elállt úton a bejáratig, ahol már fellélegzem, zsebre teszem a kártyám és amilyen gyorsan csak lehet, bezárkózom a szobámba. Nem érdekelnek a többiek, vagyis de, de bizonyára szükségük van nekik is a magányra, ahogy nekem is.
Ruhástul, ahogy a gépről leszálltam, bevetem magam az ágyba, és terveim szerint alszom, egészen addig, míg el nem kell kezdenem készülődni az esti műsorba.
- Harry- Liam megállás nélkül kopogtat, legmélyebb álmomból felkeltve.- Harry, Harry, nyisd ki. Hallod? Harry!- nem tart szünetet, ahogy koppan az ökle az ajtón, úgy ömlenek ki a szavak a száján.
- Mi van?- nyűgösen, rekedten és félig csukott szemmel nyitok ajtót, aminek a túloldalán az ideges tag áll.
- Én is ezt kérdezem. Miért szívódtál fel?- kérdezés nélkül lép be, engem kikerül, sőt vállával véletlenül meg is lök.
- Ó, csak nyugodtan, Liam- legyintek, miután becsukom az ajtót- Érezd magad otthon- nem érdekel, hogy leült az ágyra, én akkor is visszafekszem, ha az életem múlik rajta.
- Mit fogsz csinálni? Silver kinyír, ha letagadod őt- megtöri a csendet, és a felismerés, hogy mi vár rám, kiűzi az álmot a szememből.
- Nem akarok róla beszélni- fejemet belefúrom a párnába, és elnyomott fejhangon kiabálok. Frusztrál a gondolat, de egyenlőre még félek attól, milyen következménye lenne, ha pontosan követném a tervem minden egyes pontját.
- Kénytelen leszel- Liam kirángatja a fejem alóla párnát, nevetve azon, hogy süppedek tovább a matracba- Ráadásul rosszul hazudsz, tehát vagy gyakorolsz, vagy le fogsz bukni.
- Mi van, ha megmondom az igazat?- kérdőn nézek rá, de a reakciója nem épp olyan, mint vártam: hangosan nevetni kezd rajtam.
- Ugyan, dehogy mondod meg- vállamat megveregetve pattan fel újra, körbesétál a hálószobának leválasztott helyen, végül az ablakból visszafordulva leveti magát a fotelbe, de látszólag ez sem elég kényelmes neki most. Megértem őt, túl sokat ültünk és feküdtünk a repülőn, ilyenkor sokáig nem tudunk mit kezdeni magunkkal, ugyanis nem foghatjuk magunkat, és nem mehetünk el csak úgy csavarogni a környékre, mert a biztonságiaknak szükségük van a pihenésre, és már így is sűrű a program a ma esti felvétel miatt.
A hátamra fordulok és a plafont bámulva, látszólag a semmiből kezdek el beszélni.
- De most tényleg, mi lehet a legrosszabb, ami történhet?- kicsit magamnak teszem fel a kérdést, de Liam ad rá választ. Egy sóhajjal elintézi a dolgot, de várok egy darabig, hátha beszélni is hajlandó.
- Gőzöm sincs. Örülni biztosan nem fognak, pláne nem Samantha, bár ez attól is függ, mit értesz igazság alatt.
Jogos a kérdés. Vajon mit? Hogy szeretem? Erős túlzás lenne és baromira korai. Talán, hogy együtt ittunk? Ilyet mégsem nyilatkozhatok egy lányról.
- A legjobb, ha csak annyit mondok, ismerjük egymást. Abba nincs semmi személyes, de nem is tagadom őt le.
Egyetértően bólint Liam, és mivel megtudta, amit akart, egy bátorító pacsi után egyedül hagy újra, hogy össze tudjam szedni magam és a gondolataim.
Így telik el hirtelen rengeteg idő, na meg úgy, hogy sikerül hosszabb-rövidebb ideig aludnom.
Zsibbadt alkarral és lábbal próbálok észhez térni, az arcom dörzsölgetve lépkedek lassan a bőröndömhöz, keresek egy inget és egy másik farmert. Fintorogva állok fel, de tudom, hogy zuhanyzás után jobban fogom érezni magam. És igazam is lesz, a víz frissítő hatására leolvad az arcomról minden látható félelem, fáradtság és aggodalom. Eltűnik a szemem alatti karika is majdnem, de ilyen apróságokkal nem törődöm, csak gyorsan magamra rángatom a kikészített ruhákat, ujjaimmal átfésülöm a még kissé nedves hajam és elindulok a recepció fele.
Rutinosan mozgok ilyen helyeken, a sokadik alkalom után egyből kiismeri az ember, hogy valószínűleg mit és hol talál, így lehet bármennyi emelete egy szállodának, parányi esély van arra, hogy eltévedjek. Ráadásul van lift és kis táblácskák.
- Néhány óra az egész- az egyik testőröm bátorítóan veregeti a vállam, míg illedelmesen megköszönöm a pult túlsó oldalán ülő úrnak, hogy megőrzi a visszaérkezésemig a kulcskártyám.
- Néhány óra!? Életem leghosszabb rossz döntése- felelek szinte azonnal, gúnnyal a hangomban, mégis mosolyogva. Ez a hangulat mindvégig megmarad, az öltözőben kiélvezem az utolsó magányos perceimet, és órákon át tartó gondolkodás után még egyszer, utoljára összefoglalom a teendőimet.
- Tíz perc van kezdésig- egy relatíve magas, sötét barna hajú nő hajol be az ajtón, kezében a műsor forgatókönyve. Kedves mosolyt erőltetve az arcomra köszönöm meg, és a távozása után lehalkítom a telefonom, majd a villanyt lekapcsolva csukom be magam után az ajtót.
Követem őt. A sötét kék blézerről Silver jut eszembe, akinek olyan jól áll ez a szín. Imádom, amikor valami kék van rajta.
- Á, Harry Styles, örülök, hogy találkoztunk- Marilyn nevét mindenki ismeri, engem mégis váratlanul ért a felkérése, és kellemetlenül éreztem magam, hogy utána kellett járnom, ki is ő valójában, ám mostanra minden feszültséget levetkőzve fogok vele kezet.
- Én is nagyon örülök- elengedjük egymást, majd kedvesen int a kanapé felé, hogy foglaljak helyet.
Ostobán érzem magam, ugyanis nincs itt senki más, se Louis, se Niall, se Liam, se Zayn. Csak én, és ő, a kamerák, valamint a kérdések, Muszáj elterelnem a gondolataimat, mielőtt még könyékig tépném a bőrömet a körmöm mellett, vagy azt tövig rágnám, így nézelődni kezdek. Egyszerű berendezés, és a díszlet mögött, mint minden ilyen helyen, teljes a káosz, vezetékek, hosszabbítók, mikrofonállványok teljes átláthatatlanságban hevernek a földön, illetve lógnak a plafonról.
- Rendben, Harry- Marilyn megköszörüli a torkát, ezzel magára vonva elkalandozott figyelmem- Szeretném, ha átfutnánk a kérdéseken, mielőtt még elkezdenénk.
- Persze- helyeselek, és pusztán rutinból közeledek felé. Nem tudom, mire jó ez, általában csak zavarba ejtő szituációk születnek ebből, de valamiért mindig az az érzésem támad, hogy így könnyebb megértenem a dolgokat.
- Zömében a cikkről szólnak, illetve a jelenlegi helyzetről, de akad néhány koncerttel kapcsolatos is- a kettőnk közti asztalon heverő papírokat bámulom, rajtuk kéziratok, megjegyzések és rengeteg nyíl, melyek közül mindegyik ugyan oda mutat; egy elmosódott, fekete-fehér kép. Utólagos nyomtatás, rossz minőség. Ez a kettő jellemzi leginkább azt a sajtó anyagot, ami alapján faggatni szoktak minket lányokról, partikról, különböző eseményekről, és a magánéletünkről.- Itt van például ez: Milyen kapcsolatban állsz a képen megjelenő lánnyal? Szerintem nem kell túlgondolni, mindketten tudjuk, mit kell mondanunk. Én kérdezek, te megválaszolod, és ennyi. Nem áll szándékomban belemászni a legszemélyesebb szféráidba, csupán megejtünk egy nem túl kötetlen, de feszültségmentes beszélgetést.
Örülök, hogy így gondolja, hogy ilyen pozitív. Ugyanis a műsor után a legkevésbé sem fog ilyen kedvesen mosolyogni rám, nem hiszi azt, hogy egy barátságos brit srác vagyok. Nem. Minden bizonnyal utálni fog, vagy megjelentet rólam valami őrültséget, mert lassan tényleg úgy érzem, ostobaságot csinálok.
- Vágjunk bele- tettetett lelkesedéssel dörzsölöm össze a két tenyerem, és feszülten várom, mikor gyullad ki a kis piros lámpa a négyes kameraállásnál.
De bárcsak sosem jött volna el ez a pillanat. Marilyn széles mosollyal üdvözli a nézőit, kanadai akcentusa megmosolyogtat, hiszen olyan, mintha teljesen más nyelvet beszélnénk, és eleinte viccelődünk is ezen a jól hallható eltérésen. A problémák akkor kezdődnek, mikor meghallom az első kérdéseket, amikre megírták előre a pontos válaszomat. Még az is meg van határozva, mikor vehetek levegőt, s talán ez az, ami miatt hirtelen úgy döntök, mégis csak a magam feje után megyek. Nem érdekel semmilyen következmény, mert nem akarok úgy visszatérni a Egyesült Királyságba, hogy nem vagyok képes Silver szemébe nézni, még akkor se, ha eldöntöttem, nem keresem többet.
- Na jó, a helyzet az, hogy igen, ismerem ezt a lányt- a stúdióban néma csend lesz másodpercek töredéke alatt. Lehajtom egy pillanat erejéig a fejem, az orrnyergem masszírozva próbálok minél több oxigént juttatni az agyamba, hogy hidegvérrel végig tudjam ezt csinálni- És borzasztóan elronthattam valamit.
- Hogy érted, hogy elrontottad?- Marilyn szája sarkában apró mosoly jelenik meg, ha nem is tudta, hogy ez lesz a beszélgetésünkből, biztosra veszem, hogy várta, és örül neki.
- Sosem voltam valami jó ebben, hiszen viszonylag fiatalon olyan helyzetbe kerültem, hogy a lányok jöttek utánam, nem fordítva. Sosem kellett azért viselkednem máshogy senkivel, hogy felfigyeljen rám, csak vele, és elrontottam. Sajnálom- ezt a hármas kamerába mondom, mert tudom, hogy ha belenéz a műsorba, tudni fogja, hogy ez a bocsánatkérés kizárólag Neki szól.
- Harry, mesélnél nekünk erről a lányról?
- Nem- vigyorgok, mint egy vadalma- Egyenlőre nem.
Marilyn zavartan pislog a főszerkesztő felé, aki idegességében majd' földhöz vág mindent, ami a kezében van. Elképzelem, ahogy mindenki dühöng, én pedig nyugodt lelkiismerettel dőlök hátra a vendégek számára beállított kanapén.
- Ez szeretném, ha nem a nyilvánosság előtt zajlana- folytatom, miután kigyönyörködtem magam a fejvesztve rohangáló háttérmunkásokon- Minden kapcsolatom a világ szeme láttára kezdődött és ért véget, de...ez rólunk szól. Legalábbis én azt szeretném.
Ezzel befejezettnek tekintem a beszélgetésünket, ahogyan mindenki más is. Nem én vagyok az egyetlen, aki jó érzésekkel tele hagyja ott a stúdiót, a felvétel szünetében, mikor Marilynnek a többi vendégével kéne egyeztetnie, vagy felkészülnie egy-egy beszélgetésre, utána szalad a folyosón.
- Harry, igazán bátor döntés volt ez tőled- a vállamat megérintve szólít meg.
- Azt hiszem, sosem voltam még nagyobb bajban- továbbra sem tudom levakarni a bárgyú mosolyomat- De úgy érzem, megérte.
- Kívánom a legjobbakat- szemeit összeszorítja, ezzel teljesen olyanná válik számomra, mint egy gondoskodó anyuka.
- Köszönöm, Marilyn- elbúcsúzunk, ő az egyik, én a másik irányba tartva eredünk a saját dolgunkra; én speciel összeszedem a holmim az öltözőben és felkészülök a fejmosásra.
De addig is, amíg még nyugalom vesz körül, ismételten azon kapom magam, hogy vacillálok. Miért pont ő? Képtelenség kiigazodni rajta, folyton felbosszant, elküld, olyan, mint egy időzített bomba, nekem mégis csak az jár az eszembe, hogy egyszer örülni fogunk a találkozásnak, Egyszer utánam fog jönni, mert tudni fogja, mikor lesz néhány nap szünetünk, vagy én megyek majd hozzá, mert hiányozni fog, ő pedig tárt karokkal vár majd. A kérdés már csak az, hogy megtörténik-e ez valaha? Ugyanis kezdek lemondani róla. Kedvelem, vágyom a társaságára, de nem minden áron. Ott, a parkolóban döntöttem, és nem keresem többé, bár ahogy ismerem magam, megszegem az első alkalommal a magamnak tett ígéretem, de addig is, ideje új tervet kieszelni.
Mert ha ő játszhat velem, akkor én is vele: most bocsánatot kértem tőle a fél világ előtt, meghatottam egy műsorvezetőt, és jó néhány női szívet megdobogtattam ezzel a lépésemmel, de legalább kétszer ekkorát fog szólni Silveré, ha úgy összetörik, mint az enyém aznap.
Azt egy szóval sem mondtam, hogy a szerelmi kapcsolatunkat akarom a nyilvánosság elől megvédeni.
Mosolygok magamban, mert őrültség, de sikerülhet. Többször fennakadtam azon, hogy tinikként viselkedünk, de most ideje be is bizonyítani, hogy a felnőttek egészen másképp harcolnak egymással.
A telefonom hangja rángat ki a gondolataim közül, és a mosoly az arcomra fagy, mikor meglátom Liam nevét, de higgadt és kimért hangon szólok bele a telefonba, törekedve arra, hogy semmilyen érzelem ne érződjön.
- Igen?- beszállok a kocsiba, ami idehozott, magam mellé dobva a táskám, és erőteljesen csukom be magam után az ajtót, hogy a vonal túloldalán lévő tudja, hol vagyok.
- Te normális vagy?- ez minden, amit hallok, és az, hogy ez rohadtul nem Liam hangja.

2015. április 5., vasárnap

09.- Jó döntés, rossz döntés

Drága Olvasóim!

Először is szeretném megemlíteni, hogy amikor megláttam a megtekintéseket, majdnem leesett az állam. :) Örülök, hogy jár erre valaki, annak ellenére, hogy visszajelzést még mindig nem kapok. Unalmas talán a történet, vagy nem tetszik? Tényleg nem értem.
Mindenesetre, örülök, ha van, akinek elnyerte/elnyeri a tetszését. :)
Legközelebb a másik ( x ) blogomon lesz folytatás, és reményeim szerint hamarosan itt is kiderül, ki miért sértődik meg. :)
Kellemes Húsvéti ünnepeket kívánok, és pihenjetek sokat, ha van rá alkalmatok. :)

Legyetek rosszak,
xx Lu




2014. július 27.

Émelyegve nyitogatom a szemem, alig merek megmozdulni. Minden, amit érzek instabil, az ágy hirtelen hullámzani kezd, és ezen az sem segít, hogy magamhoz szorítok egy párnát.
Silver ugyan úgy, ahogy korábban, valamikor a kora hajnali órákban, kiscicaként kapaszkodik az oldalamba, fejét megtámasztva a mellkasomon. Jó érzés arra ébredni, hogy ezek a hosszú szőke tincsek csiklandozzák a nyakam, hogy ujjaival esetlenül kapaszkodik belém, még így is, hogy mindkettőnkből árad a kocsmaszag.
Anélkül, hogy felébreszteném Silvert, kibújok az ágyból, és a zsebemben maradt holmim kipakolom az éjjeli szekrényre: némi apró- és papírpénz, lakáskulcs, zsepi. Csodálkozom, hogy éjjel nem jutott eszembe kiszedni ezeket a nadrágzsebemből, annak ellenére, hogy elsőre a saját lakásomat sem ismertem meg. Mezítláb, jóformán lopakodva szedek össze némi tiszta ruhát meg egy törölközőt, és ugyan olyan halkan vonulok be a fürdőbe, amilyen halkan a szobában járkáltam. Magamra zárom az ajtót, és anélkül, hogy tükörbe néznék, megszabadulok a tegnapi ruháimtól és beállok a zuhany alá. Kétségtelenül az álmosság és az ivás miatt fázom, mégis rögtön szitkozódni kezdek, mikor fájdalmasan csípi a bőröm a forró víz. Fintorogva állítgatom a vizet, a tusfürdőmet pedig addig kenem magra, míg teljesen el nem illan a piaszag, végül a hajam is alaposan megmosom, mindeközben azon imádkozom, hogy ne legyek rosszabbul. Csukott szemmel támasztom a zuhanykabin belső falát, ezzel jócskán meghosszabbítva a bent töltött időt. Aztán nem is tudom, mi az, ami rávesz arra, hogy kilépjek onnan, egyszer csak azt veszem észre, hogy már a fogkefém is visszadobtam a helyére és magam elé bámulok.
Vasalt ruhába bújva, tisztán és felfrissülten kapcsolom le a villanyt a párás helyiségben. Óvatos léptekkel közelítem meg az ágyat, kezem végigvezetem a gyűrött takarón, viszont amikor megpróbálnám felébreszteni Silvert, hűlt helyét találom. Döbbenten veszem észre, hogy elment. A földszintet is végigjárva keresek bármi arra utaló jelet, hogy mégis itt van, de semmi. Tudom, hogy hazament, én csupán annyit akartam, hogy lássam, jól van. Persze azért rosszul esik, hogy minden szó nélkül hagyott itt, így legalább elkerültük a kínos reggeli beszélgetést.
Az viszont, hogy nem veszi fel a telefonját, sőt, a sokadik próbálkozásom után már alig néhány kicsengés után kinyomja, felbosszant.
- Harry?- Liam meglepetten veszi fel a telefont, és ha igazán őszinte szeretnék lenni magamhoz, nem tudnám megmondani, miért pont őt hívtam, de akárhogy is: Liam már félig-meddig belemászott ebbe az egész ügybe, így legelfogadhatóbb magyarázatként felhozom magamban azt, hogy joga van tudni.
- Silver lelépett- talán túl hirtelen közlöm, vagy csak nincs felkészülve az ilyesfajta információra, mert egy darabig csendben marad.
- Honnan?- jön a válasz, de továbbra sem látja át a helyzetet.
- Tőlem- sóhajtom, a fejemet fogva ülök le az ágy szélére, vagyis inkább odaesek- Nálam aludt, de eltűnt.
- Mit csináltál?- feszülten szuszog, mintha csak dühös lenne rám, amiért elrontottam valamit, de nem, ez egyáltalán nincs így.- Mondtam, hogy ne csinálj semmi hülyeséget, nem?
- Ugyan, Liam, nem tettem semmi rosszat!- felháborodva vágok egy díszpárnát a földhöz, századszorra is hátratúrom a hajam az arcomból és dühösen meredek magam elé.
- Ha így lenne, nem lennél ilyen ideges. Szóval?- már megint úgy érzem, igaza van, holott tudom, hogy nem csináltam tényleg semmit, hogy is tehettem volna!? Nem én csókoltam meg őt!
- Úristen, a csók...- a számhoz kapok, és a vonal túlsó feléről is csak a néma csend szűrődik át.
-  Harry?- a beszélgetésünk alatt már másodjára csinálja ezt, egyszerűen kiejti a nevem, de nem mond semmi mást, azonban ennyi pont elég, hogy tudjam, mit akar. Először csak arra volt kíváncsi, hogy miért hívom, most pedig azt akarja tudni, mi történt.
- Mi csak játszottunk, és akkor ő azt mondta, hogy még nem csókolózott, én, Liam, komolyan, hinned kell nekem, nem akartam, ő kezdte, és akkor, igen, ittunk, erre nincs mentség, de nem vagyunk már kölykök, de ő csókolt meg. Ez nem lehet a baja- egy levegővel szakad ki belőlem, és újra meg újra végigpörgetem a fejemben az eseményeket. Minden egyes másodpercre emlékszem, még arra is, ami akkor elég ködösnek tűnt.
Tudom, mi szólt a recsegő hangszórókból, amikor karjaival a vállamba kapaszkodva átült az ölembe, tudom, hogy min nevetett a karjaim közt, hogy hány emberhez akart odamenni, hogy fejezze be azt, amit csinál, és hogy milyen dolgokat húzott ki belőlem aljas módon, megrészegítve a puszta közelségével.
- Lehet, hogy csak dolga volt- ó, persze!
- Nem, nem hinném- lemondóan ülök vissza a z ágyra, elgondolkodom egy pillanatra azon, hogy csak úgy kinyomom a telefont, és elindulok Silverhez, végül Liam megtöri a csendet, és lefagyok.
- Akkor van valakije- ezzel a rövidke kis mondattal hazavágja azt a maradék jókedvem is.
- Remélem nem- a hangom érezhetően leereszkedett, már nem olyan vidám, mint korábban, azaz tegnap.
Naiv tiniként azt hittem, egyszerűen csak elárulom neki a nevem, találkozunk néhányszor, finomítok a viselkedésemen, és máris megbolondítom. Ehelyett ő kerget engem az őrületbe, a folyamatos el- és kirohanásaival, a sejtelmességével, és lassan már azt sem tudom, ki vagyok.
Nem akarom, hogy legyen bárki más az életébe, azt akarom, hogy rám nézzen úgy, mintha csak a világot jelenteném neki, hívjon fel, ha egyedül van, vagy ha fél, kuporodjon fel az ágyon mellém és aludjon el belém kapaszkodva. Senki más, még csak rá se nézzen. Ő az én...tulajdonképpen kim is? Mert azt, hogy szeretem, bőven korai kijelenteni, még csak azt sem mondanám, hogy plátói, mert nem. Ő egyszerűen az a fajta lány, aki kell. Általánosan, és mindig. Nem egyszer, nem kétszer, hanem csupán egy örökkévalóságig akarom magam mellett tudni őt,
- Később beszélünk- a telefont az ágyra dobom, ezzel egy időben kapom le magamról a pólóm, és csak elhajítom valamerre. Hangosan csapódnak be utánam az ajtók, egyik helyiségből a másikba csörtetek, végül az edzőterem bejárata az utolsó ajtó, ami bevágódik mögöttem. A zenét bekapcsolva, szabályosan üvöltetve azt állok rá a futópadra.
Most már a düh vezérel, amit magam és a felelőtlen döntéseim iránt érzek. Egész egyszerűen nem kellett volna engednem, hogy megtörténjen, mert ahogy eddig sikerült kiismernem őt, egészen biztos lehetek abban, hogy engem fog hibáztatni, valahol, igazán mélyen pedig még jogos lenne a feltételezése. És ez az, ami miatt most futok, azaz inkább gyötröm magam. A lábaim kezdenek fáradni, de ahelyett, hogy lassítanék a tempón, inkább elkapcsolom a jelenleg szóló dalt, választok egy gyorsabbat, és még inkább megkövetelem a testemben lakozó összes energiát.
Szuszogva, remegő végtagokkal, és az alacsony vércukor szintem miatt elhomályosult látással dobom magam a földre. Élvezem a zúgást a fejemben, a másnaposság lassú, kínkeserves távozását a szervezetemből, azt az ürességet, amiket az elhaló gondolataim hagytak maguk után. A torkomban dobogó szívemtől nem hallok semmit, csak a saját zihálásomat, mindeközben csak a zsibbasztó fájdalom elmúlására koncentrálok. Megpróbálok két lábra állni, ami ugyan lassan, de sikerül, és miután megbizonyosodok arról, hogy meg is tudom tartani magam, lassan sétálok el a fürdőszobáig, és ma már másodjára is lezuhanyzom.
Ha lehet, még inkább összezavarva, de tisztán és frissnek tűnő külsővel indulok el, magam mögött hagyva a lakást. Nem érdekelnek a szétdobált ruhák, a székeken és fotelokon hagyott vizes törölközők, semmi. Napszemüveg mögé bújtatva az arcom szállok be a kocsiba, kapkodva forgatom a kormányt, és kis híján a kerítésnek tolatok. Az ijedtségtől lefagynak a kezeim, képtelen vagyok váltani, és tovább vezetni, muszáj tartanom néhány másodper szünetet.
Nem lehet, hogy egy ilyen dolog ennyire felzaklasson, le kell nyugodnom. Hiszen, mi is történik? Tulajdonképpen semmi. És nem is történt semmi. Ha megvádolnának vele, akkor is tudnám, hogy egy pillanatig sem használtam ki Silver állapotát, ugyan is az teljesen másképp lett volna. Akkor nem feledkeztem volna meg arról, mennyire szeret köztünk, akár csak egy minimális távolságot is, de tartani. Ha még át is léptünk egy-két határt, azért becsületsértést nem követtem el.
Ő csókolt meg. Erre határozottan emlékszem. Semmi kétség, a legcsodásabb pillanatok egyike volt az est folyamán, és egy pocikám sem bánja, hogy ez történt, de ő akarta. Én sosem tettem volna meg, ha nem akarja. Elég lett volna egy parányi jel, egy apró visszautasítás, bármi, azonnal megálljt parancsoltam volna magamnak.
Igen. Minden rendben van, és nem neheztel rám. Egyszerűen csak elrohant. Sietett. Samantha miatt lehetett ez, előbb akart hazaérni, mint hogy felébredt volna a nagynénje. Igen. Ez történhetett, hiszen más normális magyarázat nincs az eltűnésére, és nem is kell keresnem tovább.
Nagy levegőt véve indítom újra a motort, és ezúttal visszafogottabban vezetek el egészen egy kávézóig, ahol rendelek valami ehetőt reggelire, később pedig a szendviccsel és a kávémmal a kezemben távozok, amilyen gyorsan csak tudok. Ez után pedig meg sem állok az irodáig.
Nem kéne itt lennem, a mai napunk teljes mértékben szabad, de látnom kell Őt. Muszáj.
- Harry, mi szél hozott?- Samantha meglepve üdvözöl, és azon kapom magam, hogy máris puszival köszönt. Jobban szemügyre veszem az arcát, jeleket keresek, amik arra utalnak, talán nem aludt jól, esetleg zaklatottan indult volna a mai reggel, de semmi.
- Ami azt illeti, csak benéztem- és ez igaz is, csak egy baj van: nincs rá okom.
- Silverhez jöttél, ugye?- kedves mosoly bujkál a szája sarkában, azonban akárhogyan próbál küzdeni ellene, felül kerekedik rajta az izgatott kíváncsiság.
- Üm, én csak...- hebegve próbálok válaszolni, de mikor forgatni kezdi a szemeit, és egészen szélesen vigyorog rám, inkább úgy döntök, ideje befogni a számat, mielőtt még rosszabb helyzetbe hoznám magam.
- Ugyan, Harry, a vak is látja- legyint és a hangjából tisztán hallatszik, milyen jót szórakozik azon, hogy így viselkedünk- A kisasszony reggel, mikor hazaérkezett, elkotyogta, hogy a te társaságodban töltötte az estét.
- Értem. Nos,igen, de nem történt semmi- védekezően magam elé emelve a kezeimet, vöröslő fejjel állok továbbra is Sam előtt. A vállamat megveregetve, nevetve rajtam kerül ki, fejével Silver asztala felé intve, ahol a hatalmas irattartók, könyvek és a laptop mögül csak a szőke hajzuhatag látszik ki, valamint egy hatalmas adag, koromfekete kávé.
Az ingemet megigazítva magamon közelítem meg őt, halkan elveszek egy üres széket, és mellé ülök, Pont úgy helyezkedek el, hogy ne láthassak rá a képernyőre, ugyanis ahhoz, amit csinál, tudom, hogy semmi közöm nincs.
- Szia, látom sikerült felkelned- megpróbálok úgy beszélni, mintha nem lennének kérdéseim, mert nem akarom elijeszteni megint, A jó kedve azonban valahol elmosódhatott az éjszaka folyamán, mert mikor rám néz, mellbe vág a gyűlölettel teli tekintete.
- Remek a látásod, Harry- felém sem fordul, épp csak egy pillantást vet rám, és máris a képernyőre figyelve pötyög tovább.
- Arra gondoltam, ihatnánk egy kávét, vagy valami- lazán, mondat közben megrántva a vállamat ajánlom fel neki a délutáni kiruccanást, ám nemvárt reakciója miatt kénytelen vagyok visszahőkölni.
- Nem látod, hogy van már kávém? És most ne haragudj, dolgoznom kell- nem néz a szemembe, egészen addig, míg fel nem tűnik neki, hogy nem mozdulok mellőle.- Harry, megtennéd, hogy magamra hagysz? És ne is gyere ide, ha nincs itt dolgod, köszönöm.
Hidegen köpködi a szavakat, én pedig a székhez fagyva próbálom felfogni, amit mond.
- Most mégis mi a franc bajod van!?- legszívesebben megrángatnám finoman a karját, hátha ezzel sikerül rávennem arra, hogy felém forduljon, vagy legalább csináljon úgy, mintha én is ott lennék, nem csak a hangomhoz beszélne, hanem a testemhez, az egész lényemhez, hozzám.
- Semmi, dolgozom- erélyesebb fellépésemre ugyan olyan bosszantó stílusban válaszol, mint mikor legutóbb bocsánatot kellett kérnem tőle. Elönti az agyam valami olyan, amit még sosem éreztem: rosszabb, mint a düh, a féltékenység és a felháborodás egyszerre. Fájdalmasan fújom ki a tüdőmben rejtőző levegőt, kezeimet ökölbe szorítom annak érdekében, hogy ne tegyek semmi olyat, amit megbánnék később, a széket pedig, amin ültem, idegből visszadobom oda, ahonnan elvettem.
- Ó, hát akkor ne haragudj, hogy zavarni merészeltelek!- mielőtt még kilépnék az ajtón, megfordulok. Mondani akarok valamit, ami talán ráébreszti arra, hogy mekkorát téved, ha azt hiszi, sokáig bírom ezt a huzavonát.
Már másodszorra teszem ezt, egy átmulatott, átpiált éjszaka után keresem meg őt, és mindkét alkalommal lekezelően küldött el. Meg kell tudnia, hogy ezt nem csinálhatja velem mindig, sőt, senkivel.- Ezzel a viselkedéssel csak el fogsz lökni mindenit magadtól.
- Nem baj- remegve, könnyekkel küszködve válaszol. Fejét elfordítja, a mappák közt pakolászik, amiről ordít, hogy pótcselekvés, de egy kicsit örülök is ennek, így legalább nem látom a vöröses szemeit, nem lesz bűntudatom, és nem gondolom meg Silverrel kapcsolatban.
- Te tudod. Én megpróbáltam minden tőlem telhetőt, a többi már csak rajtad múlt volna- még egy darabig az ajtófélfának támaszkodva állok ott. Egyáltalán nem reakcióra várva, egyszerűen csak várva valamire, amit még én magam sem tudnék megfogalmazni.
- Miért nem mész már el innen?- a mappákat a polcra téve kérdezi meg, és ez után már nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy sír.
- Mi a baj, Silver? Megbántottalak? Ha igen, sajnálom, és hidd el, mindent megteszek azért, hogy helyre hozhassam, de be kellene látnod, hogy eléggé egyoldalú a beszélgetésünk józanul: én kérdezek, te gondolsz egyet és megsértődsz, aztán én nem győzök bocsánatot kérni. Szerinted ez normális?
- Miért csináltad?- becsukom az ajtót, és visszaülök a székre. A gurulós széke felé bökök, és ugyan hezitál pár pillanatot, végül leül velem szemben. Közelebb húzom magamhoz, a térdeimre könyökölve fogom meg mindkét kezét, így biztosan nem fog felpattanni, magamra hagyni, legfeljebb a fejét fordítja el, amit már eléggé megszoktam tőle.
- Mit csináltam?- suttogok, mintha csak attól félnék, hogy a gondosan összeszerkesztett oldalak magukba szívnák a beszélgetésünk minden részletét.
- Ez a baj, Harry. Hogy nem tudod, észre sem veszed, hogyan viselkedsz- ő sem kiabál már, de valamivel hangosabban beszél nálam.
- Mit csináltam?- teszem fel újra a kérdést, ezúttal olyan nyugodtan, ahogy csak tudom, és közben áthatóan nézem a szemeit. még akkor is, ha nem hajlandó válaszolni erre semmit.
- Muszáj ezt csinálni?- kezeit határozottan rántja ki az ujjaim közül, és a székét is távolabb húzza.
- Nem válaszoltál a kérdésemre: mit csináltam? Mi olyat tettem, ami megbántott?- csend. Nem szól semmit, ajkait beharapva néz maga elé, a földet bámulja, de nem hagyom annyiban, ennek a beszélgetésnek itt és most jött el az ideje, nem fogom megvárni, míg újra lesz alkalmunk kettesben beszélgetni, mert félő, hogy akkor már hozzám sem szólna, amilyen makacs tud lenni- Tudod, Silver, tegnap este azt hittem, sikerült közelebb kerülnünk egymáshoz, és nem csak fizikálisan értve. Azt hittem, végre engedni fogod, hogy azt tegyem, amit kiváltasz belőlem: rajongjak. Amióta ismerik a nevem, emberek rajonganak értem, de sosem tudtam, milyen azt érezni, hogy tartozni akarsz valakihez, de amikor megláttalak...én nem is tudom, egyszerűen csak melletted akartam lenni, a közeledben. Meg akartam tudni, ki vagy, miért vagy itt, és miért nem találkoztunk korábban, hogy miért viselkedsz úgy, mint egy Jégkirálynő. Aztán már elkezdtem élvezni azt, hogy megpróbálsz lekoptatni, úgy éreztem, bizonyítanom kell neked, valahogy, akárhogy, bárhogy, de így nem megy. Ha minden egyes alkalommal ilyen akadályokat állítasz, mint a saját magad köré épített falak, nem fog menni. Nem akarom feladni. Én, ha kell, minden egyes nap a legelejéről kezdem veled. Ha akarod, soha többé nem küldök világot, vagy ha az kell, a világ összes nárciszát, meg még ki tudja miét neked adom. Vehetnék neked szigetet, bármit, ha akarod, vagy úgy, mint más, normális ember, letölthetnék egy filmet, kikölcsönöznék egy DVD-t, és nagyjából nulla és egy font közötti összegből szórakoztathatnálak. Bármit, érted? Bármit megtennék azért, hogy még egyszer rám mosolyogj, hogy ne küldj el, akárhányszor úgy tartja kedved. Csak adj egy esélyt arra, hogy megmutathassam neked, milyen is az igazi Harry Styles. Silver, kérlek.
Én magam sem tudom, hogy miként robbant ki belőlem mindez, de jól esik, hogy kimondtam. Jó érzés tudni, hogy elmondtam neki mindent, amit akartam, anélkül, hogy még több fájdalmat okoztunk volna egymásnak.
- Nem is kölcsönöznek már ki DVD-t az emberek- a könnyeit törölgetve, de mosolyogva válaszol. Igaz, ez a mosoly még nem az a mosoly, amin megakadt a szemem azon az estén, mikor először láttam, de egy újabb árnyalata, semmi kétség.
- Tudod mikor éltem utoljára úgy, mint az átlagos emberek?- nevetve szorítom meg finom a kezét, amit épp csak elérek.- Szóval?
- Ettől függetlenül még rosszul esett, amit csináltál- egy zsebkendőt elővéve törli meg óvatosan az arcát és a szeme alatti részt.
Értetlenül nézek rá, már fel sem teszem a kérdést; felesleges lenne sokadszorra is elismételnem, tudja nagyon jól, hogy mire gondolok.
- A pénz, Harry.
- Ne haragudj, a micsoda?- döbbenten túrok bele a hajamba, nem hiszek a fülemnek- Komolyan ez a baj?
- Jesszus, te hallod magad?- felháborodva pattan fel a székből- Na jó, azonnal takarodj innen Harry!
- De Silver, mit..?
- Azt mondtam takarodj ki innen!- ujjával az ajtó felé mutat, ellentmondást nem tűrve, én pedig kénytelen vagyok kimenni. Alig teszek meg két-három lépést, valami még csattan is a becsapott ajtón, majd üvegcsörömpölés hallatszik. Bármennyire is kíváncsi vagyok, mi lehet az, és miért üvölt Silver, nem fordulok vissza, ma már nem. Elég volt ennyi belőle.
Nem fog egy újságíró tanuló úgy rángatni, ahogy kedve tartja, és utálhatja ezt az egész sajtós dolgot Silver, pontosan azt teszi, amit a többi: irányítani akar, de nagyon rosszul tette, hogy nálam próbálkozik a szárnyai bontogatásával, mert annak ellenére, hogy mit érzek iránta, elég hamar ki tudnék belőle ábrándulni.
Köszönés nélkül viharzok el, még az ismerőseim kedvéért sem vagyok hajlandó megállni. Forr bennem a méreg, ami talán már nem is tudom, pontosan miért van. A viselkedése, a hangnem, amit megütött velem szemben, a vádaskodásai, a hiszti, a sértődések, ez így mind egybe, jól összekuszálva.
A kocsi mellet állva, az ajtót szinte feltépve fordulok meg. Támad egy megérzésem, mintha nekem most oda kellene pillantanom az üvegajtóhoz, és a látvány megdöbbent.
Még mindig képtelen vagyok eldönteni, visszamenjek-e, vagy sem. Hezitálok, és mérlegelek, pro és kontra érveket próbálok keresni, de valahogy nem sikerül dűlőre jutnom. Becsukom az ajtót, de nem szállok be, csak támasztom a kasznit.
Hosszú percekbe telik ugyan, de döntök. Ha jó, ha rossz, most már nincs visszaút, ezen elveimen nem változtathatok, még akkor sem, ha kiderül, hogy rosszul döntöttem.
Most már muszáj így viselkednem, történjen bármi. Az pedig mellékes, hogy már most bánom.