2015. május 28., csütörtök

13. Ballépés

Drága Olvasóim!

Tegnap este már nem tudtam befejezni a részt, ezért ugyan csak most, de meghoztam a folytatást. Remélem, hogy legalább fele olyan megdöbbentő fordulatot vesz a továbbiakban a történet, mint amit elképzeltem.
Szeretném megköszönni a díjat (amit záros határon belül ki is teszek!) Briar Rose-nak, Nektek pedig az eddigi visszajelzéseket, kattintásokat! :)
Szép napot, és jó hétvégét, addig már úgysem "találkozunk". :)

Legetek rosszak,
xx Lu



2014. augusztus 10.


Egy hét sikertelen próbálkozás után eldöntöm, megvárom, míg felveszi a hangposta az üzenetemet. Eddig inkább bontottam a vonalat, mert esélytelennek tartottam, hogy Silver valaha is visszahívjon, ám most megelégeltem. Mindent. A hisztit, az őrületet, ami körülöttem van, és a burkolt üzeneteit.
A washingtoni hotel bárja pedig a legmegfelelőbb hely arra, hogy elérjem a célomat.
- Értékelném, ha végre felvennéd a telefont- nem foglalkozom azzal, hogy mennyire vagyok akaratos, vagy mennyire nem, azt akarom, hogy végre tudjak beszélni vele, ha többet nem is, de néhány szót.- Kérlek, legalább azt mondd meg, miért viselkedsz így!?
Tehetetlenül engedem le a kezem, a telefonomat visszadugom a zsebembe, és hogy lehiggadjak, rendelek egy pohár italt. Az egyik távolabbi asztaltól felállva közelítem meg a pultot, és a magas bárszéken egyensúlyozva próbálom felhívni magamra a bártender figyelmét.
Nincs zsúfolásig tele a hely, mégis kisebb sor alakul ki, mindenki feszült figyelemmel követi végig, hogy készülnek el a színes italok, én pedig újra meg újra megdöbbenek, milyen könnyű ámulatba ejteni egy könnyű nőcskét: két izmos kar, mellkasra feszülő, a hotel logójával ellátott ing, néhány látványos, ám végtelenül egyszerű mozdulat, nagyzolós töltögetés, és vigyor, az elkészített koktél mellé.
- Legyen szíves!- mutató ujjammal jelzek, és a műszakban lévők egyike szinte azonnal a rendelkezésemre áll- Egy dupla whiskey-t kérek, kevés jéggel. Köszönöm - a hölgy bólint, és elegáns poharat helyez elém. Nem is igazán figyelem tovább a munkájukat, csak leteszem a pultra a kulcskártyám.
- Parancsoljon- a pohár ezúttal közelebb kerül hozzám, és amint elengedik azt a női ujjak, megkaparintom- Óhajtja a szobájához írni?
- Nyisson egy számlát erre a szobaszámra, kérem- egy bólintással megköszönök mindent, az italt, a gyors kiszolgálást és a kedvességét. Két részletben, de csupán néhány másodperc alatt eltüntetem a rendelésem.
A torkomon végigfut az ismerős tüzes bizsergés, kiráz a hideg, végül kifújom az alkoholos levegőt a számon. A karom csupa libabőr, és érzem, hogy ellazul minden sejtem. Visszaülök az imént ott hagyott asztalhoz, oda rendelve még néhány kört.
Ahogy sorra érkeznek az új poharak, és tűnnek el a régiek, úgy mosódik el minden egy kicsit, a mozgásom lelassul, és furcsa, ruganyos érzés felemelni a kezem, hogy újabb adagot kérhessek. Mindeközben a telefonomat bámulom, várom, hogy érkezzen egy üzenet, egy értesítés, megcsörrenjen, vagy bármilyen formában adjon magáról életjelet Silver.
- Uram, biztos abban, hogy...- az itt töltött végeláthatatlannak tűnő órákban ugyan az a nő szolgált ki, és most ő az, aki akadékoskodik az újabb rendelésemet illetően.
- Egészen- ezzel az egy szóval rövidre zárom a még el sem kezdődött beszélgetésünket, ügyetlenül az asztal széle felé lököm a poharat. Ugyan ebben a pillanatban meglátom, hogyan billen át az üveg a másik oldalára, majd törik millió darabra a járólapon. Talán mégis csak át kéne gondolnom, hogy maradjak-e vagy sem, végül csak bocsánatkérően nézek fel a pincérnőre- Sajnálom, hölgyem.
- Ugyan, semmi baj- sértődötten teszi elém a következő italt, tálcáját a felső testéhez szorítva préseli át magát az időközben összegyűlt tömegen. Megpróbálom követni az útját a szememmel, de az ingatag látásom megakadályoz, és már csak akkor tűnik fel újra a szőke hajzuhatag, mikor eltűnik a lengőajtó mögött.
- Helyben vagyunk- mormogom az orrom alatt. Az alkoholszag már nem bántja az érzékeimet, mégis csukott szemmel kortyolom a whiskey-m, s miután kiürítem a még ép poharam, határozottan az asztalra helyezem, és megkísérlem elhagyni a helyet. Az egyensúlyom elvesztem egy tizedmásodpercre, ez alatt pedig észre sem veszem, mi gátolja meg a szó szerinti pofára esésem. Gyengéd karok, riadt, mégis kedves mosoly.
- Lassan a testtel, még a végén bajod esik- sűrű szempillantások közepette próbálom felismerni az arcot, a frizurát, a sötét felsőt, de minél inkább sürgetni próbálom az elmém, annál lassabban tűnik fel, ki az ismeretlen ismerős.
- Nem kell félteni, elég nagy fiú vagyok már- megérintem a szőke hajat, szemem a vérvörös ajkakra szegezem.
- Akkor légy oly kedves, nagy fiú, és állj arrébb, mert még a végén belelépsz a szilánkokba- utazásaim során kismillió hozzá hasonlóval találkoztam, és sokáig távol tartottam magamtól az ilyesfajta nőket, de ma este, hogy ismételten hoppon maradtam, már ki tudja hanyadszorra, nem vagyok hajlandó lemondani egy újabb kalandot.
Végignézem, hogy lehajol, összeszedi a nagyobb darabokat, és tekintetem önkéntelenül- vagy hát annyira még sem- a térd fölött felhasított szoknyára téved, és mindarra, amit rejthet.
Még ebben az illuminált helyzetben is képes vagyok felfogni, hogy nem jó ötlet már itt a tudtára adni, mivel szeretném tölteni az est további részét, ezért úgy, hogy teljesen normális kérésnek hangozzon, kijelentem, hogy melyik szobaszámra terheljék a fogyasztásom.
Ingatag léptekkel hagyom magam mögött a bárt, és direkt nem használom a liftet, amíg a szőkeség utol nem ér. Érzem magamon a pia hatását, ezért szerény számításaim szerint valahol a harmadik és negyedik emelet közt fogunk ismét találkozni.
- Nocsak, nocsak. Lépcsőzünk?- mikor meghallom a hangját, lecövekelek. Egyik lábammal már a következő lépcsőfokon állok, bal kezemmel a korlátba kapaszkodom, hogy minél stabilabb maradjon a helyzet. Óvatosan, egy laza félmosollyal az arcomon fordulok hátra, ahol a várakozásaimhoz mérten ott áll a lánya bárból. Tulajdonképpen nő, hisz a külsejét és a hangját elnézve legalább 5-6 évvel idősebb nálam, ami a legkevésbé sem zavar, sőt...Azok után, hogy Niall bogarat ültetett a fülembe egy pár nappal korábbi beszélgetésünk során Silver tapasztalatlanságával kapcsolatban, most egyáltalán nem érzem problémának, hogy egy felnőtt nő karjaiban találjam meg az éjszakai boldogságomat. Nem is vesztegetjük sokáig az időt, karon ragadom, berángatom a liftbe, ahol a falnak támaszkodok, egészen közel hozzá. Érzem, hogy minden pórusomból árad az alkoholszag, ő mégsem ódzkodik a gondolattól, hogy félelmetes női praktikákat bevetve tekeredjen körém mindkét karja. Az események azonban a levegő fogytával gyorsulnak fel, s csupán emlékképek foszlányai maradnak reggelre. Ajtócsukódás, suttogások, halk sóhajok, és megkönnyebbült nyújtózkodások.
Mire újra kinyílnak a szemeim, rosszabbul érzem magam, mint valaha. Tompa zúgás járkál a fejemben, minden porcikám fáj, fázom és izzadok egyszerre.
A földön mindenfelé a ruháim hevernek. A takaró félig lecsúszva a hátamról lóg alá az ágyról, én pedig egyedül fekszem az ágy közepén. Hunyorogva tartom vissza a hányingerem, egyre nagyobb sikerrel.
A kitárt ablak miatt beszűrődik a város zaja, eszembe jut, hol is vagyok, ha nem is pontosan, de nagyjából. Vakon tapogatózom az éjjeli szekrényen, és miközben megszerzem onnan a telefonom, érzem az ujjaim közt sercegni a fecnit, amit a képernyőre ragasztott valaki. Valaki, ugyanis azon kívül, hogy milyen színű a haja, semmire sem emlékszem. Szőke, mi más.
A papírt jobban szemügyre véve csupán egy vadidegen piros pacát látok, és néhány kósza másodperc múlva egy csókos száj formája rajzolódik ki. Elmosolyodom, pedig hervasztó a viselkedésem. Minden borzalmas másodpercben duplán visszakapom az éjszakai gyönyört, hiszen a testem darabokra készül hullani, az emléktöredékeim már most elhalványodtak, és nem, egyáltalán nem érzem jól magam. Sem testileg, sem lelkileg.
Olyan bűntudattal hanyatlok vissza a párnára, mintha minden eddigi bűnömet egyszerre elkövettem volna újra, mélyen, legbelül úgy érzem, megcsaltam Silvert, ugyanis eddig a rajongásommal zaklattam, most pedig egy újabb könnyűvérű idegennel töltöttem az éjszakát.
Nem hazudtoltam meg az elmúlt hónapokban a szárnyait bontogató Harry Stylest, új város,új hotel, újabb nőcske. Ettől függetlenül mosolygok, mert még az is fájna, ha az arckifejezésemet megváltoztatnám.
Csak annyit időzök továbbra is az ágynemű védelmező gyűrűjében, míg teljesen nem állok készen a felkelésre. Amint úgy érzem, biztos lábakon eljutok a fürdőszobába, elindulok. A tiszta ruhákkal nem is törődök, magam után becsapva az ajtót görnyedek a wc fölé. Minden korty a visszájára fordul, megfájdul a fejem, és már a legelső pillanatban görcsbe rándul a gyomrom az erőlködéstől.
Patakokban verejtékező arccal csúszok le a földre, tenyeremet a hideg csempéhez nyomom, s lehunyt szemmel várom, hogy végigfusson rajtam jó párszor a hideg. Lassú, megfontolt mozdulatokkal kecmergek el a zuhanyzóig, óvatosan belépek, és magamra zárom. Jól esik a hátamnak csapódó meleg víz, percekig csak folyatom magamra, és hagyom, hogy kitisztuljon a fejem. Legalább háromszoros mennyiségű tusfürdőt használok el, szinte kiégetve magamból az elmúlt éjszakát- így is lesz mit magyaráznom bőven.
Dörömbölésre kapom fel a fejem, és hogy megbizonyosodjak arról, hogy valóban nekem szól ez a különös ébresztő, elzárom a zuhanyt.
- Harry, nyisd ki!- Liam türelmetlenül kopogtat, de hogy melyik ajtón, arról fogalmam sincs. Minden zavaros még.- Harry! Ha most azonnal nem nyitsz ajtót, esküszöm, betöröm!
- Két perc!- fájdalmasan nyöszörgök, szánalmasnak érzem magam.
Megpróbálom betartani az ígéretem, ha már azt nem sikerült, hogy vigyázok magamra. Az állapotomhoz képest villámgyorsan szedem össze magam, elmarok egy törölközőt a falra erősített nyitott tárolóról, a következő, amit megcélzok, az a fogkefém, végül ruha is kerül rám.
Megtorpanok a szoba bejárata előtt, és csak az után érintem a kártyát a mágneses zár elé, mikor már az utolsó köbcenti levegőt is kipréseltem a tüdőmből.
Csatt.
A jól megérdemelt pofonom után sajgó arcomat az ujjaimmal próbálom egyben tartani, de még fel sem tudok ocsúdni, mikor Liam magához ölel.
- Tudod, miért kaptad, ugye?
- Igen- nem vitatkozok, nem háborgok. Igaza van. Túllőttem a célon. Nagyon.
- Sajnálom, de képtelen voltam visszafogni magam- elenged, hátrál egy-két lépést, csak hogy végigmérhessen.- De látom, szenvedsz eleget.
- Ugyan, ez csak másnaposság Liam- csak most fogom fel, hogy végre hajlandó beszélni hozzám, és magától felkeresni engem- Veled minden oké?
- Te most csak hülyítesz, ugye?- felvonja a szemöldökét, nem igazán tudja mire vélni a viselkedésem, ahogyan én sem. Egyszerűen megpróbálom elviccelni ezt a rettentő kínos szituációt.
Ha más nem is, de ez sikerül. Mindketten nevetésben törünk ki, és ugyan majd' szétrobban közben a fejem, nem érdekel.
- Mondhatok valamit?- összeszűkült szemmel támaszkodok meg a az ajtóban, ezúttal tényleg komolyan gondolok minden szót.
- Amit csak akarsz- a válasz gyorsabban jön, mint vártam. Semmi kétkedés, és őszintébb, mint valaha.
- Ez volt életem legrosszabb éjszakája, és reggele- elhúzom a szám, a képét látva pedig azonnal magyarázkodásba kezdek- Semmire sem emlékszem, egy kisebb vagyont elpiáltam a bárban, ahelyett, hogy veletek buliztam volna, most meg gyötör a bűntudat- elkomolyodok a végére, és most én is mindent pontosan úgy értek, ahogy.- Olyan érzésem van, mintha becsaptam volna az embereket, egyúttal saját magamat is.
- Ne érezd magad rosszul emiatt, Harry. A bulizást bármikor be tudjuk pótolni, a görbe estédhez pedig..nos, egészségedre- teli szájas vigyorral néz, jobb hüvelyujját felmutatva- Inkább gyere, reggeli után sok dolgunk lesz.
- Ó, bár csak el tudnám felejteni- csak dünnyögök magamban, vágom a pofákat, Liam pedig jól szórakozik rajtam.
A földszinten találkozok a többiekkel, akik sokat sejtő vigyorral fogadnak, és habár nem kérdeznek semmit, úgy érzem, kötelességem beszámolni nekik mindenről, még a mai nap folyamán, addig sem gondolva Silverre.
A mosolyára, a hangjára, az illatára. Arra, ahogyan békésen aludt mellettem, ahogy bátortalanul botladozott ki a taxiból, amilyen gyermekded pillantásokat vetve majszolta a fahéjas kekszet, és ahogy nevetett a legrémesebb vicceimen. A hiánya egyre elviselhetetlenebb, és akárhogy próbálkozom, néhány óra elteltével bevillan egy kép róla, vagy eszembe jutnak a hozzám intézett szavai, és szétcsúszok. Hiába próbálunk, az sem zavart, mikor üvöltözött velem az egész management a tegnapi viselkedésem miatt. Csak az lebeg a szemem előtt, hogy hamarosan lesz időm telefonálni.
- Húsz perc múlva ugyan itt találkozunk!- erre a mondatra, mintha puskából lőttek volna ki, elszaladok a legközelebbi erkélyajtóhoz, de már akkor elkezdem keresni Silver számát, mikor az utolsó hangokat éneklem.
- Silver Fernsby- meglep, hogy ismeretlen számról érkező hívást felvesz, nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen elérem, hogy beszélhessünk. Csupán egy néhány másodperces művelet, és ennél körültekintőbbnek hittem őt.- Hallo, van ott valaki?
- Szia- ideges vagyok, kényszeresen járkálok körbe, szabad kezemmel pedig a lábamon dobolok.
- Harry?- félénksége szinte mellbe vág, még úgy is, hogy köztünk van az óceán, na meg rengeteg mérföld.- Mit akarsz?
- Csak beszélni- tényleg ez az igazság, ugyan mi másért hívtam volna fel!?
- Csak beszélni- elismétli az előbbi mondatomat, tanakodva hümmög. Tudom, hogy ez nem jelent sok jót, de legalább nem nyomja ki a hívásom gondolkodás nélkül- Ezért felhívtál Washingtonból?
Belém bújik a kis ördög, és képtelen vagyok visszafogni magam és az idétlen vigyoromat.
- Honnan tudod, hogy hol vagyok?- melegség önt el, kiráz a hideg, s mindez a lehető legjobb értelemben történik- Csak nem nyomozol utánam?
- Ugyan, Harry- rosszindulatú kacarászásba kezd. Ledermedek, befejezem a járkálást, és arra összpontosítok, amit mond- Minden újság címlapján ott vagy. Nem is tudtam, hogy ennyi szőke lány van Amerikában, akit az ágyadba tudsz csalogatni. Mondd, ha átfestetem a hajam, leszállsz rólam? Nagyon szívesen megszabadulok ettől a színtől, ha ez azzal jár, hogy téged is kitörölhetlek az életemből!
Érződik a beszélgetésünkön, hogy bár ő nevet, halálosan komolyan gondolja, ahogy én sem viccelek a szótlanságommal. Elönti a dühös köd az agyam, az ereimben a vér szinte felperzseli mindenemet. Talán nem kéne most megszólalnom, de nem hagyhatom szó nélkül ezt a mondatát. Ki ő nekem, vagy kinek képzeli magát?
- És neked ahhoz mi közöd, hogy kivel vagyok? Ha akarnám megdughatnám egész Amerikát! Neked abba sem lenne beleszólásod- összeszorított fogakkal tartom vissza az üvöltésem, ujjaim remegnek az idegességtől, de ez nem az a hely, ahol csak úgy szétverhetnék valamit.
Csend.
A vonal túlsó felén megszeppent lélegzetvételek szakadoznak. Nem tudom eldönteni, hogy sír, vagy csak megsértődött, de jobbnak látom befejezni ezt az egészet.
- Most mennem kell dolgozni- teljesen érzelemmentesen beszélek hozzá, holott ismét megbántam, amit mondtam, ám nem tehetek már semmit. Nem tudom visszaszívni, és ha elnézést is kérnék, valószínűleg ez a mondat beleégett az elméjébe. Nincs mit tenni- Jót beszélgettünk- szarkasztikussá válok, a saját magam érdekében.
Becsapom az erkélyajtót és határozott léptekkel haladok a folyosón az átmeneti próbatermünk felé.
Undorodom a helyzettől, és már csak abban reménykedek, hogy a stadionban lévő főpróba után túl sok dolgom lesz ahhoz, hogy továbbra is ezen rágódjak.

2015. május 27., szerda

Szavazz! :)

Sziasztok!

Mielőtt még nagyon belelendülnék az alvásba, gondoltam megosztom veletek, hogy a bloggal jelentkeztem egy versenyre. Ezzel kapcsolatban csak annyi lenne a kérésem, hogy ha van kedvetek, és méltónak tartjátok rá Silver és Harry történetét, akkor nyomjatok egy szavazatot az ( itt ) található blog oldalsávján! :)
A linket kiteszem a egy jól látható helyen, netán, ha bonyolult lenne később visszakeresni ezt a bejegyzést (bár fogalmam sincs, hány rész kerül fel a verseny lezárásáig.)

Köszönöm, hogy végigolvastátok ezt a kis szösszenetet! Ígérem, hamarosan felkerül a folytatás, és reménykedem abban, hogy eléggé meg fog lepni Titeket!


Addig is, legyetek rosszak,

xx Lu

2015. május 16., szombat

12. Sérelmek

Drága Olvasóim!

Már vártam ezt a pillanatot, hogy végre feltehessem a részt, még sem vagyok túlságosan elégedett vele, de valakinek, akinek igazán sokat adok a szavára, tetszik, így valmivel nyugodtabb szívvel teszem közzé. Ettől függetlenül kiváncsi vagyok a véleményetekre, hiszen azokból (is) "építkezem".
Nos, remélem csodásabb hetet tudtok a magatok mögött, mint én! Pihenjetek, élvezzétek az utolsó hűs napokat! :)

Legyetek rosszak,
xx Lu


2007. november 3.


Érzem, hogy figyelnek. Mindenhonnan. Várják, hogy mikor jön el a pillanat, amikor elrontok valamit, amikor orra bukok, vagy felakadok valahova. Minden egyes nap ezt várják, tudom. Nem kell bemutatni nekem itt senkit.
A hideg szél elől menekülve caplatok el a szekrényemig, ahol elidőzök, hátha megpillantom Őt, de várakozásaim ellenére továbbra sem bukkan fel. Hiába teszek úgy, mintha épp nagyon keresnék valamit, nem jelenik meg a folyosó végén, nem akar kérdezni tőlem semmit, és nem is érdekli igazán, hogy mi van velem.
- Hol van a barátod, Silver?- rég kizártam mindenkit a életemből, ezért nem csupán meglep, de egyenesen dühít is, hogy beszélnek hozzám.
- Miről beszélsz?- sziszegem morcosan az orrom alatt, anélkül, hogy oldalra néznék. Felesleges. Nem is ismerem, ahogyan senkit sem ismerek már innen. Eleget tűrtem, most már ideje elfelejtenem a neveket, amik azzá tettek, ami most vagyok, ezek közt a falak közt.
- Henry? Harold? Jajj, nem is tudom- nevetés. Nem értem a miértjét. Ekkora baj, hogy hozzám kellett szólnia? Ostoba, ostoba emberek.
- Harry, és nem a barátom- türelmetlenül pakolok, végül becsapom a szekrényajtóm, és elindulok a folyosón, nem is gondolkodom, merre tartok, csak visz a lábam.
- Nehogy azt hidd, hogy elmenekülhetsz. Ugyan az a kis gerinctelen féreg maradsz, aki eddig voltál!- a végén már kiabál, és több embertől is hallom, hogy helyeselnek. A könnyek megállíthatatlanul folynak végig az arcomon, minden bűnöm lepereg előttem, még az is, amit el sem követtem soha. 
Utálom úgy élni a mindennapjaim, hogy szembesítenek a múltammal, hogy nem engedik, hogy elfelejthessem mindazt, ami volt, ami már nem én vagyok. Már réges-rég nem.
- ELÉG!- sikítozok, tenyeremmel a hideg követ tapogatom. Érzem, hogy lecsúszik a táskám a térdem mellé, az iskolai zakóm válla megfeszül görnyedt testemen. Képtelen vagyok felállni, görcsösen kapálózok valami felé, ami minduntalan elillan, és azt sem veszem észre, mikor felnyalábolnak a földről. Csuklok, bőgök, vergődök.- Hagyjátok már abba...- a hangom teljesen elfogy, elvékonyodik, és minden, amit kiejtek a számon, már csak nyöszörgés.
- Silver, nincs semmi baj- minden idegszálam meg van feszítve, és egy hajszálnyi választ el attól, hogy elpattanjanak. Megint ez történik, a legrosszabb pillanatomban lát meg.
- Engedj el- megpróbálok kimenekülni a körénk gyűlt embertömegből, kezeimet kirángatom a karjai közül, és annak dacára, hogy még mindig fel-alá járkál bennem az ideg, bezárkózom a női mosdóba.
Muszáj lesz megnyugodnom. Mert nem bánthatnak. Már nem.
- Silver!- dörömbölést hallok, a lélegzetem visszafojtva kuporodok fel a wc-re, hogy még a cipőm orrát se lehessen látni a fülke ajtaja alá nézve.- Tudom, hogy bent vagy!
- Mit keresel itt?- felesleges hangosan beszélnem, a csukódó ajtó és a léptek zaja után egyértelmű, hogy alig néhány méter van köztünk.
- Miért bujkálsz?
- Már mondtam neked egyszer, nem bujkálok- undokul válaszolok, de ahelyett, hogy ismét elsiklana efölött, és netalán magamra hagyna, egy halk, nyikorgó mozzanattal elfordul az ajtó zára, és kitárul a fülke ajtaja.
Itt áll előttem, kezében egy kissé kopott egypennyst forgat. Komolyan néz rám, de nem szigorú. Várakozóan tesz felém egy lépést, bár nem értem, mit vár? Talán azt, hogy felpattanok, és a szellőzőn át távozok? Vagy megpróbálom elterelni a figyelmét, és valami akció filmbe illő ugrással kimenekülök innen?
- Értem. Szóval, te most épp nem bujkálsz.
- Pontosan- érzem a vesztem, de kitartok amellett, hogy nincs igaza, holott én tudom a legjobban, mennyit rejtőzködök nap, mint nap.
- Tudod, akik nem menekülnek, azok emelt fővel képesek végig menni a folyosón, és nem zárják magukra az ajtókat- még néhány apró lépés, és mellettem terem.
Nevetséges a látvány, én guggolok a wc-n, felettem az ablakpárkányra dobva a táskám, amiből lassan kicsúsznak a füzeteim és a földre esnek, ő pedig áll velem szemben, a térdére támaszkodik és mosolyog.
Szégyellem magam, és ha lehetne, már most elsüllyednék, de nem lehet.
- Tudtommal a női mosdóban vagyunk. Ide akkor jövök be, amikor csak akarok, de te..te mit keresel itt?- megpróbálok nem azzal foglalkozni, hogy jelenleg is hülye helyzetbe hozom magam, nevetség tárgyává válok. Ennél sokkal jobban érdekel, hogy ő mire készül, vagy mit akar.
- Látom, hogy valami nincs rendben- lehervad a mosolya, és egyúttal kicsit meg is bánom, hogy kérdezgetem, mert nagyon tetszik a mosolya. Van benne valami ártatlan, valami isteni.
- Mit látsz? Nem látsz te semmit- elszomorít a gondolat, hogy átlát a falon, amit magam köré építettem.
- Valóban?- észre sem veszem a kibuggyanó könnyeimet, amiket ő itat fel.- Akkor ez mi?
- Só- vágom rá, és akármennyire kikívánkozik belőlem, nem kezdem el sorolni a könny alkotóelemeit- Szóval, Harry? Mit keresel itt? Miért nem hagytál ott a földön? Így sosem fog senki még hozzád szólni sem ebben az iskolában.
- Várj!- mutatóujját a számra tapasztva néz körbe, én pedig a szemem forgatom tehetetlenségemben.- Hangokat hallok.
A gyomrom görcsbe rándul, izzadó tenyerem remegni kezd, menekülő utat keresek, valamit, ahol elrejtőzhetek a közeledő alak elől.
- Jé, csak te beszélsz hozzám- nevet, én pedig majd' elájulok.
- Ez nem vicces- felhúzom magam, és a felsőtestét óvatosan ellökve kezdem összeszedni a holmimat.
- Silver, most komolyan. Miért történik ez veled folyton?
- Azért mert kölykök vagyunk. Tizenhárom évesek. És az a lételemünk, hogy bántsuk a másikat. Folyamatosan.
- Nem úgy beszélsz, mint egy tizenhárom éves- elállja a kiutat, rakoncátlan tincseit kifésüli ujjaival a szeméből. Olyan, akár egy angyal, egy megfoghatatlan, elérhetetlen angyal, aki úton-útfélen a sarkamban van, még ha nem akarom, akkor is.
- Mert ideje túllépni a dolgokon- összeszorított szájjal megyek ki, egy pillanatra nem figyel, s karját máris a levegőbe lendítem, kiszaladok a mosdó ajtaján, le egészen az udvarig, ahol megvárhatom a csengő hangját, és mint évekkel ez előtt, ki tudok jutni a kapu félreeső részén az utcára.
- Várj, legalább avass be, ha már egyszer rád bíztak- lohol utánam, hamar utol is ér. Nem bírják a lábaim a mai nap megpróbáltatásait, a szemüvegem folyton lecsúszik az orrom hegyére.
- Mi az, hogy rám bíztak?- megpördülök a saját tengelyem körül, érdeklődve nézek végig rajta. Lóg rajta az egyenruha, túl hosszúak a lábai és a karjai, aránytalan, mint egy kamasz- mivel hogy az. Szüntelenül mosolyog, érzi már ő is a szabadság ízét. Nem nehéz kitalálni innen, hogy merre tartok, ismeri a mozdulataimat, mert még csak így látott: menekülni, futni, el, messzire.
- Tudod, az első napon. Neked kell felzárkóztatnod, körbevezetned. Be kellett volna mutatnod a tanároknak a közös órákon. Miért nem tetted meg eddig?
- Mi szükséged van erre? Sokkal többet tudsz, mint az egész évfolyam, nincs szükséged rám.
- De neked társaságra van szükséged, én pedig unatkozom.
- Nyálas duma- mászni kezdek, félúton ellenőrzöm a táskám csatját, megigazítom a zakóm. A holmim tompa puffanással ér földet a kapu túlsó felén, én pedig, nem törődve az egyen szoknyával, átlendítem a lábam s pillanatokon belül kint vagyok.- Ha tudni akarsz valamit, utánam jössz. Ha nem, nos, akkor további szép napot, Harry. El ne késs fizikáról- integetek. Úgy sem jön ide, bent fog maradni, és örökre rejtély marad neki mindaz, ami vagyok.
A szavai, az, ahogy kérdez, hogy kutat a múltban, büszkévé tettek. Az önimádat bűn, a szökés is az, és a lógás is, de ebben a pillanatban hiányozni kezdett az a Silver, aki tavaly voltam. Aki nem törődött az apja szidalmával, és azt csinált, amihez csak kedve szottyant. 
- Legalább van egy kis nyugtunk- megfagy az ereimben a vér. Hát megtette.- Szóval, miért van ez az egész? Miért kiabálnak rád? És te miért menekülsz?
- Elvárod, hogy elmondjam? Mi jogon?- furcsa nyugodtságot érzek, pedig nem kellene. Félnem kéne, rettegni, hogy megismer, megtudja milyen vagyok, pontosabban, hogy milyen voltam.
- Ugyan már!- hangosan felnevet, a kacaja visszhangzik a tűzfalakról- Ne legyél ilyen!
- Milyen, Harry!?- kérdőn nézek fel rá. Sokkal magasabb nálam, a szemembe sütő nap miatt hunyorognom kell- Bizalmatlan?
- Nem vagy valami társasági lény, mi?- jó kedve lankadatlan, és minden alkalommal, amikor látom őt mosolyogni, legyen társaságban, egyedül, miközben telefonál, vagy velem, elgondolkodom azon, vajon mitől ilyen? Neki biztosan nincsenek problémái, másképp lenne legalább egy komoly, ködös pillanata. De nincs.
- Ez nem ezen múlik- megrántom a vállam és átnézek a túloldalra, ahol árnyékot vetnek a magas falak és betonkerítések. Oda vágyom, hogy ne érezzem a hideg, kora téli szelet, miközben a szemüvegem bepárásodik az eső utáni levegő és a napfény párájától.
- Akkor min?- megáll, és szembe fordul velem. Elállja az utat, így sehogy sem tudom kikerülni őt. Legszívesebben toporzékolnék, hogy ne faggasson tovább, de arra, amit ez után mond, nem tudok reagálni, akárhogy próbálkozom.- Ráadásul, utánad másztam, vagy sem, McCornic!?
Igaza van. Persze, hogy igaza van!
- Rendben- egyezek bele a ki nem mondott kérésébe. A vigyora, ha ez egyáltalán lehetséges, még szélesebbé válik- Mit akarsz tudni?
- Mi történt?- ebben a kérdésben minden benne van, talán több is, mint kéne.
- Arra készülj fel, hogy hosszú történet lesz- sóhajtok, és átkozom magam, amiért voltam olyan könnyelmű, és megengedtem magamnak azt a luxust, hogy betekintést nyerhessen egy vadidegen a magánéletembe. Abba, amit magam elől is elrejtenék legszívesebben, és magam mögött hagynám. Mert a legrosszabb az, hogy még koránt sincs vége, csupán túl korán kezdtem bukdácsolni az életemben.
- Időm, mint a tenger- jobb kezével magunk mögé mutat, az iskola felé, amit mi sikeresen elhagytunk, anélkül, hogy a fülünknél fogva rángattak volna vissza.
A mai napig görcsbe rándul a gyomrom, mikor erre a délutánra gondolok. És hogy jól tettem-e, hogy megosztottam vele csúnyácska kis tini korom első baklövéseit, vagy nem, azt még mindig nem tudom eldönteni.
- Anyám halálakor kezdődött. Nem is tudom, mit gondoltam, én csak..-mély levegő, Silver- Nem akarom arra fogni a dolgokat, hogy zavart voltam, mert nem. Egyszerűen arra vágytam, hogy megbosszuljam, amiért elvették őt tőlem. Azt akartam, hogy másnak is fájjon, legalább úgy, ahogy nekem is fájt, és még fáj is a mai napig. Viszont, minden bizonnyal elvakított ez az érzés, mert észre sem vettem, hogy túlzásokba esem, hogy mindenkin átgázolok ok nélkül. Egyedül az számított, hogy nekem egy percre jobb legyen, csakhogy ez egy spirál. Minél tovább jutsz, annál mélyebbre kerülsz- Isten lássa lelkem, nem tudom, hová akarok kilyukadni, a szavak egymás után ömlenek ki a számból, gondolkodás nélkül megosztom Harryvel minden gondolatom, az apró, ám jelentős és fontos mozzanatokat.
Szótlan marad, csak a cipőink koppanása hallatszik, hol egyszerre, hol összevisszaságot eredményezve.
- Rossz dolgokat tettem, amiért most bűnhődöm. Na nem mintha nem lenne elég nagy pofon az élettől, hogy anyu után még a barátaimat is elvesztettem- megpróbálom az újból felgyülemlő könnyeimet álcázni egy félmosollyal, habár már nem is tudom, mikor néztem rá Harryre utoljára, hiszen csak fecsegek, majdhogynem megállás nélkül.
- Sajnálom anyukádat- zavartan pillant felém, de nem néz rám, csak egy rövid pillanatra láthat- De azért csak nem tettél olyan szörnyű dolgot! Nem hiszem el rólad- abban a pillanatban, hogy én is felé emelem a tekintetem, rájövök, miért nem tettem ezt az elmúlt percekben: annyira akarom látni őt, hogy már beleszédülök. Ha lehetséges lenne, a szemeim kiesnének a helyéről, mert még a lelkét is látni akarom. Annyira tiszta, és makulátlan. Képtelen vagyok elhinni, hogy valaha is megbántott valakit, esetleg hazudott volna, mert ehhez ő túl...erre nincsenek szavaim, mert nem illik rá a tökéletes, sem a hasonló jelzők. Harry Styles ebben a pillanatban fogalommá vált számomra.
- Tényleg nem szörnyű volt. Annál rosszabb. Nevetséges és gyerekes viselkedésem volt. Ott sároztam mindenkit, ahol csak tudtam, vertem, ütöttem, csak hogy jobb legyen- felnézek az égre, ahol egyre szűkebb helyet hagynak a felhők a fénynek, és a délutáni eső előkészületei folynak- Olyan sokszor szöktem el az iskolából, hogy ki akartak csapni. Végül apu intézte el, hogy maradhassak, mert a pszichológus szerint a jegyeim nem kezdtek romlani, amíg anyu élt, és valahogy beleegyezett az iskola, hogy ha rendszeresen lejárok év végéig az iskolapszichológushoz, és mindenféle teszteket töltök ki, na meg persze moderálom magam, maradhatok.
- Azóta vagy ilyen vallásos?- meglepetten nézek rá, ugyanis az, hogy nem tagadom, milyen szigorú szabályok szerint élek, nem jelenti azt, hogy híresztelem is.
- Nem- kibukik belőlem, pedig meg akartam gondolni, mit mondok.
- Értem, szóval...- nem engedem, hogy folytassa, közbeszólok, szinte ráparancsolok, mégis sikerül visszafognom magam annyira, hogy elfogadható hangnemben beszéljek.
- Elég a kérdésekből, Harry. Nem szeretek erről beszélni.
Megérti, és elhallgat, újra.
Rémisztő, mennyi mindenre rá tud venni, hogy neki bármit elmondok, ha szépen kéri, holott nem is ismerem őt. Ha ezt valaki más kérné tőlem az iskolából, hogy meséljem el, mi történt egy-másfél évvel ez előtt, biztosan frászt kapnék, és hasonlóan viselkednék, mint korábban a mosdóban, mikor azt hittem, tényleg valaki utánunk jött. 
- Egyetlen egy, és utána abba hagyom- kérlelő szemeinek nem tudok nemet mondani, ezért lenyelve minden bosszúságom, bólintok.- Mitől félsz?
- Mindentől és semmitől- számomra egyértelmű a válasz, ugyanis ez a valóság- Gondolatban bármire képes vagyok, de a megvalósítás nem az én stílusom.
- Például?
- Sokszor megvédem magam. Csakhogy senki sem hallja- ideje befognom a szám, érzem, mégsem megy.- Sajnos.
- Miért? Én tényleg nem értem- elképedve bámul, én pedig igyekszem nem orra bukni egy-egy kavicsban, ami a járda kellős közepén hever.
- Téged sosem bántottak, mi?- hunyorgok, de már nem a naptól. Szűkülő szemeim szúrják a könnyek, búcsút intek a védelmező falaknak, és fejben lerombolom mindet.
Harcos vagyok, akinek most talán segítséget nyújtanak, és talán, nem is kéne olyan komolyan vennem a dolgokat, mint amennyire teszem, hiszen Harry állandóan tükröt tart elém, hogyan kellene viselkednie egy egészséges korombelinek. 
- Van nagyjából 4 fontom, meg egy marék apró. Igyunk egy forró csokit- rezzenéstelen arccal fogja meg az alkarom, finoman von maga után, és csak akkor engedi, hogy válaszoljak, mikor a fahéj és szerecsendió illatú felhőben állunk. Képtelen vagyok nemet mondani, a zakóm zsebében megkeresem azt a kevéske pénzt, amit reggel elhoztam magammal, de Harry határozottan elutasítja a fizetési szándékaimat.
- Meghívlak, úgyis utálsz már eléggé a hülye kérdéseimmel együtt- igaza van, ezért csak hümmögök, és követem őt, még akkor is, ha csak lép egyet oldalazva, hogy jobban szemügyre vehesse a süteményes pultot.
Nagy gonddal választunk mindketten italt, és helyet foglalunk az első szabad asztalnál.
Jól esik az ujjaimat a forró pohárra tapasztani, és bár  bizsergető érzés lassan átfordul égető forróságba, eszem ágában sincs elengedni azt.
- Azért hívtál ide, hogy kiszedd belőlem, amit eddig nem sikerült- nem kérdezem, kijelentem, ugyanis teljesen egyértelmű a dolog.
- Rosszul közelíted meg a dolgokat.
Nem kiszedni akarom belőled, hanem meg akarom érteni- az arckifejezésemet látva helyesbít, fejét ingatva- Szeretném.
- Köszönöm- belekotyolok a gőzölgő fehér csokimba, de égeti a nyelvem, így további pár percre félreteszem- nos?
- Nos, mi?
- Mit szeretnél tudni?
- Mire értetted, hogy engem sosem bántottak? Honnan gondolod, vagy, miért mondod ezt? Téged igen?
- Előfordult- megrántom a vállam- vagy ha nem is bántottak, de megpróbáltak. Volt, akinek sikerült, volt akinek kevésbé.
- Még mindig nem értem, mi történt. Miért bántottak? Történt valami?
- Harry, szerinted kell ok arra, amit műveltek? Szerinted tudom, miért kezdtek el túlzottan foglalkozni velem?

Hallgat. Az arca megváltozik, komolyabb és zavartabb lesz egyaránt. Látom rajta, hogy megértette, és nem kell magyarázni neki többet, hogy mit jelent az én esetemben az, hogy sérelem.
 

2015. május 3., vasárnap

11. Konklúzió

Drága Olvasóim!

Röstellem, hogy továbbra is ennyire későn jelentkezem, de sajnos a helyzet nem lesz jobb egy ideig. Megpróbálom felváltva feltenni az új részeket itt és a másik blogomon is, de a szezon lassan beindul, nekem pedig se éjjelem se nappalom nem lesz, de igyekszem.
Köszönöm az előző bejegyzéshez érkezett kedves szavakat, ígérem, hogy mindent megteszek azért, hogy a lehető leghamarabb érkezhessen meg a folytatás!

Legyetek rosszak,
xx Lu

U.i.: Tudom, hogy szörnyen rövid rész lett, sajnálom! Igyekszem mostantól rendes hosszúságú fejezeteket írni! :)




2014. augusztus 3.

A kisbuszba préselődve- vagyis, inkább beköltözve- hagyjuk magunk mögött Torontót, ami immáron hivatalosan is a zűrzavar fővárosa. A hely, ahol elfogadtam Silver kihívását, ahol belefogtam a játékba, ahol a menedzsment kis híján leüvöltötte a fejem a helyéről. Ahol minden egészen új színben tűnt fel, és a hely, ahol Liam lemondott az ép elmémről.
- Meddig nem szólsz hozzám?- levetődök mellé. Nem értem igazán a viselkedését, tudnia kéne, hogy ha azt mondja, úgy sem merem, dafke megteszem, legyen szó bármiről.
- Letettél már arról a hülyeségről?- fél szemmel sandít csak felém, figyelmét szinte azonnal a telefonjának szenteli. Ezek szerint továbbra sem hajlandó megérteni azt, amit mondok neki, vagyis, csak mondanék, csak vádaskodik és a szemét forgatva kerülget napok óta.
- Nem. Nem igazán.
- Akkor még sokáig- ezzel lezártnak tekinti a dolgot, és faképnél hagy.
Döbbenten bambulok magam elé, és a legjobb megoldásnak azt tartom, hogy kikérem más véleményét is, eltekintve az eredeti tervemtől, miszerint teljesen nem avatok be mást Liamen kívül: így kisebbek tűnik a bukás esélye.
Végigpörgetem a lehetőségeket, és úgy teszek, mintha épp aludni próbálnék. 
Itt van rajtunk kívül Zayn, Louis és Niall. Legalábbis ők azok, akik szóba jöhetnének. Esetleg Lou.
Nem. Mindenképp a fiúk közül valaki.
Zayn lehetne a biztos támasz. Ezer százalék, hogy minden köztünk maradna, de talán túlgondolná. Kombinálni? Azt inkább Louis. Mondjuk, ő sem adná tovább, sem Niall. Tapasztaltabbak mindketten Niallnél, viszont a szöszke srác megértőbb lenne. Valamiért ő az, aki leginkább ért az emberekhez és tudja, mit akarnak a nők- talán túl jól ismeri az erősebb nemet, és magát ahhoz, hogy tisztelje a nőket. Talán.
- Harry, alszol?- vagy bízhatnám a véletlenre is. Kipattannak a szemeim, és gyorsan felülök, szemem megdörzsölve figyelem Niallt.
- Ja, nem. Kicsit elbambultam- mosolygok. Végignézem, ahol leül és áthatóan néz, de nem igazán az arcom látja, nem a kezem, hanem engem.
- Minden rendben?- összevont szemöldökkel fürkész, ha akarnék sem tudnék hazudni.
- Nincs- nagyot sóhajtok, de továbbra is vigyorgok.- Folyton oda lyukadok ki, hogy nevetségesen viselkedünk, mégis folytatom, ahelyett, hogy felnőtt emberekhez méltó döntést hoznék, vagy akár ő.
- Ő? Mármint Silver?
- Igen- lehajtott fejjel próbálom összeszedni az elmúlt néhány nap eseményeit.
Az adás után tette egy kisebb kitérőt a hotel felé vezető úton, kellett a magány és hogy koncentrálhassak a következő lépésemre, ennek azonban senki sem örült. Az pedig, hogy eltértem a műsor tervezetétől, kiverte a biztosítékot, és nem csak a menedzsment és a biztonságiak körében, de még Liam és Zayn is szembesítettek a ténnyel, hogy rossz döntést hoztam. Egyedül Louis az, aki továbbra is ki akar maradni az egészből és rám hagyja a dolgot, Niall pedig, mint most megtudhattam, érdeklődik. Próbálja eldönteni, kinek a pártját fogja, s úgy tűnik, érdekli az én verzióm is.
- Mi történt?- teljesen higgadtan kérdezi meg, és habár nem úgy tűnik, de teljes figyelmét a beszélgetésünknek szenteli.
- Fogalmam sincs- eltűnődöm azon, vajon tényleg ezt kell válaszolnom, vagy csak megpróbálom magam előtt titkolni, hogy az első találkozásunk óta cívódunk.- Talán igen, talán nem.
- Te most tényleg hülyének nézel?- félredobja a telefonját, ami másfél fordulat után tompán puffan a kanapén, de még úgy is, hogy ezt figyelem, látom, ahogyan rám néz. Megfoghatatlan, kétkedő, átható.
- Miért?- felveszem a szemkontaktust, ártatlannak akarok tűnni.
- Most volt köztetek valami, vagy nem?- sokkal nyomasztóbbnak képzeltem ezt a beszélgetést néhány perccel ez előtt.
Ahogy itt ül mellettem Niall, az egyik legjobb barátom, ostobának érzem magam, amiért azt gondoltam, csak egyetlen tag értheti meg, mi zajlik bennem, csak egy embernek mondhatom el, ha valami bánt vagy túlságosan is foglalkoztat, és az Liam. Pedig bármelyikük megérdemelné, hogy a bajtársam legyen, mert most is kérés nélkül érkezett a segítség, és úgy érzem, ha most nem ragadom meg az alkalmat, soha nem lesz lehetőségem.
- Én azt hiszem, rosszul kezdtünk bele ebbe az egészbe- kifújom minden levegőm, és mesélni kezdek- Eleinte tényleg csak a külseje fogott meg. Képtelen voltam nem rá figyelni, vonzott, mint egy mágnes. Aztán, mikor nem engedett közelebb, és próbára akart tenni, megtetszett a gondolkodása. Hogy ő nem fog elájulni tőlem, feltéve, ha nem teszek érte. Barátok lettünk, azt hiszem, sok mindent megosztottunk a másikkal, titkokat, amiket kevesen tudnak, és emiatt nem tettem semmit. Ez volt, amiért megvártam, hogy ő lépjen valamit, de elcsesztem- a hajamba túrok, miközben Niall egyre inkább zavart képét látom.
- Miért? Talán..egy csapatban játszotok?- félve kérdezi meg, nekem pedig nevetnem kell.
- Jézusom, dehogy is- nem tudom abba hagyni a röhögést- Nem mintha baj lenne ezzel, de nem. Szó sincs ilyenről. Csak, hogy is mondjam!? Tapasztalatlan.
- Te beteg vagy- már ő is felszabadultabb, most, hogy tudja, Silver a férfiakhoz vonzódik.
- Miért? Mert nem egy rongyot próbálok meghódítani?- abszolút távol áll tőlem a felháborodott hangnem, inkább vagyok meglepve.- Nem kislány már, az Isten szerelmére.
- De remélem nem akarod megbántani- ekkor esik le, mire is céloz.- Harry, az elmúlt éjszakák folyamán sorra akadtál össze a szőke lányokkal. Hidd el, az, hogy nem tesszük szóvá, nem azt jelenti, hogy nem vesszük észre. Aggódunk érted.
- Értem?
- Érted, Harry. Lehet, hogy nem vagy már kölyök, de hidd el, meggondolatlanul viselkedni nem túl bonyolult- a háta mögé pillant, ahol lassan kinyílik Liam hálórészének bejárata, és halkabban folytatja- Nem véletlenül neheztel Liam, mert fél, hogy valami zűrbe keveredsz. Nem hiányzik ez, épp csak vége lett minden botránynak.
- Felcsaptál kibaszott marketingesnek?- kiborulok, ez csak természetes. Baráti segítséget várok, és pontosan olyan tanácsba ütközöm, amit vadidegenek szoktak felém dobálni, akik a hírértékünket próbálják eladni a nagyvilágnak, holott nekem egy barátra lenne szükségem.- Cseszd meg, Niall!- most rajtam a sor, hogy faképnél hagyjam a társaságomat, és dacolva mindennel vonulok el a saját kis ágy-szerűségemhez.
- Harry, várj már- egy másodperre sem hatom meg Niallt a kirohanásommal, követ, egészen addig, ameddig csak tud- Végig hallgatnál!?
- Ha minden jó tanácsod kimerül abban, hogy "nem éri meg ezt tenni", akkor kösz, inkább nem- szinte köpködöm a szavakat, meg vagyok sértődve.
Igenis bántja az önérzetem, hogy nem képesek egyetérteni velem. Velem, aki elvileg a legjobb barátaik egyike, aki sosem tett megjegyzést, még akkor sem, mikor indokolt lett volna. Még akkor sem, amikor hárman rászoktak a dohányzásra. Még akkor sem, mikor ketten kipróbáltak, Európában legalábbis, illegális dolgokat. Még akkor sem, mikor mindenki más ellenük volt.
Dühömben rendezgetni kezdem a szétdobált holmim, de csak nagyobb káoszt eredményezek, végül az ágyon fekve, vergődve a tehetetlenségemben, lehunyt szemmel próbálok megnyugodni.
Nem tudom eldönteni, kire haragudjak jobban. Magamra, mert ostoba vagyok, kitaláltam ezt a hülyeséget, és kitartok emellett, még akkor is, ha mindenki más vissza akar tartani, Silverre, amiért belekényszerít egy olcsó játékba, egy színészkedésbe, ami egyáltalán nem vall rám, de már csak bosszúból is megcsinálom, hogy lehessen kire fognom a viselkedésem, vagy a srácokra, akik nem fogják fel, hogy nincs más megoldás, még akkor sem, ha épp most teszem tönkre egy életre a karrierem.
Minden eshetőségnél van két választásom. Egyrészt, meggondolhatnám magam, ténylegesen is bocsánatot kérhetnék, és elfelejthetném ezt az egész Silver dolgot. Lemondhatnék róla könnyedén, hisz egyértelmű, hogy sosem fog működni köztünk az, amit én szeretnék. Ha egyáltalán akarom még, és nem kell múlt időben beszélni a kialakulóban lévő érzelmeimről. Másrészt, elmagyarázhatnám mindenkinek, mi zajlik bennem, mit érzek, amikor meglátok egy lebbenő szőke hajkoronát, amikor eszembe jut a fekete estélyi, amiben először megláttam. Elmesélhetném, mit juttat eszembe a francia pezsgő, a fűszeres teasütemények, a kézen fogva andalgók, a zavaros hajnalok, a kávé.
Őt.
Silver minden gondolatomban, mozzanatomban ott van, bármit látok, ő jut eszembe, még akkor is, ha ezt félek kimondani. Nem akarok beleszeretni, mert nem lehet. Nem akarom, hogy megsérüljünk, de elveszíteni sem szeretném. Nem a barátja akarok lenni, hanem valami különlegesebb, több, szebb, hisz, ő sem barát számomra, hanem egy álom, egy él, egy cselekedet. A baj csak az, hogy elillan, elérhetetlen, és akadályokkal ötvözött.
A képeket nézem, amik rólunk készültek. Egy egész sorozatot mentettem le magamnak, amik különböző oldalakon jelentek meg, és persze azokat is, amiket mi készítettünk. Hiába minden nyomorult probléma, ragyogunk. Mosolygunk, csillog a szemünk, akár a valódi boldogság, és mi mégis harcolunk. Ez a lételemünk, ez az, ami előre lendít bennünket.
- Jégkirálynőm- óvatos mozdulattal simítok végig a képernyőn, az arca vonalánál, és érzem, hogy a gyomrom összeszűkül, és pattogni kezd, mint egy gumilabda. Még így is képes hatni rám, hogy több, mint három és fél ezer mérföldre van tőlem.- Remélem minden rendben lesz.
Lemondóan sóhajtok, a telefonomat pedig a párnám alá rejtem. A gondolataimat kizárva rájövök, milyen csend van, csak az egyenletes zúgást hallani a motortér felől, ezért bátorkodom kidugni a fejem a közlekedőre. Továbbra is néma minden, halk motoszkálások sincsenek, csak Niall és Liam ülnek egymással szembe. Egyikük sem szólal meg, felém néznek, mintha épp félbeszakítottam volna valamit.
- Baj van?- ostoba kérdés, de nem jut jobb eszembe.
- Szent ég- Niall menekülni próbál, de a felbukkanó Zayn visszaülteti a helyére, Louis pedig mellettem terem a semmiből és kitessékel.
- Most jön az a rész, amikor mindenki befogja a száját, és meghallgat- jelenti ki Liam- még te is, Harry.
Érzem magamon a szúrós tekintetet, de direkt egyetlen, semleges pontra nézek, ami jobb híján a padló.
- Felesleges ez az egész- Zayn csak morog valahonnan a háttérből, szem elől vesztettem a belső aljzat fixírozása közben.
- Egyáltalán nem- Liam határozottan kiáll amellett, hogy mi most meg fogjuk beszélni a dolgokat. Nevetséges.- Nos. Azt hiszem mind elfelejtettük egy kicsit, milyen az, amikor tartanunk kell magunkat határidőkhöz, megbeszéltekhez- rám sandít, szinte észrevétlenül, de nem szakítja meg a mondandóját- és együtt kell működnünk.
- Na de...- kezdene bele Louis, ám hamar leintik őt.
- Mint mondtam, meg fogtok hallgatni- semmi feszültség vagy düh, Liam egyszerű kijelentéseket rakosgat egymás mellé. És még hosszú percekig beszél, számomra azonban abszolút követhetetlen az egész. Tovább morfondírozok, elméleteket szövögetek.
Kiutat kell találnom, egy köztes megoldást, ami a legkevésbé fog fájdalmat okozni.
A lányokra gondolok, akik Torontóban megfordultak a mosdókban, a klubokban, a hotel lépcsőházában. Undorodom magamtól, a helyzettől, de eszembe jut a revans, és ugyan jól nem érzem magam továbbra sem, legalább rosszabbul sem. Ha Silver nem kerget bele ebbe a dologba, nem tettem volna meg. Ha másképp alakulnak a dolgok, épp most foglalnék neki jegyet a legközelebbi gépre, ami ide repíti hozzám. De így alakult, és minél többször rágom át magam mindenen, amit terveztem, annál inkább rájövök, hogy soha sem kellett más, csakis Silver. Lehet, hogy nekünk a sors nem szánt könnyű életet, de most az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok, hogy minden porcikám sóvárog utánna. Még a háborút is imádni fogom kettőnk közt, feltéve, ha lesz.
- Bocs, telfonálnom kell- se szó, se beszéd, visszazárkózom a kis vackomba, és letörhetetlen lelkesedésdel, gyakorolva a meggyötört arcom kezdek el tárcsázni. Már készen állok a hangom elmélyítésére is, de a kudarc eszembe sem jut.
Kár.