2015. június 16., kedd

14. Kérdezz-felelek

Drága Olvasóim!

Sajnálattal láttam, hogy megint lett egy leiratkozóm. Korábban is volt már ilyen, és sajnálom, ha valaki megunta a történetet, és azt kívánom, bárcsak meg tudtam volna akadályozni, de senkit sem láncolhatok ide, és nem erőltethetem rá az akaratomat. Pont ezért kértem eddig is, és kérem továbbra is a véleményeteket.
Nos, remélem azért innentől kezdve nem érzitek majd, hogy nem halad a történet se előre, se hátra! :)
Kellemes első nyári szüneti napokat, még 11 hétig garantáltan pihenhet mindenki- legalábbis sokan. :)

Legyetek rosszak,
xx Lu



2014. augusztus 13.



Legszívesebben széttépném az előttem heverő lapokat, és ha nem az irodában lennék, minden bizonnyal még visítoznék is. De így, hogy vissza kell fognom magam, csak mérhetetlen dühvel szemezek az asztalomon szétdobált újságokra. Hiábavalónak tűnik minden, amit eddig megtettem az ügy érdekében, ugyanis be kell látnom, Harry még mindig hatással van rám, noha ez nem mindig értendő pozitívan. De akkor is, a hatása garantált.
Újra vetek egy pillantást az egyik szalagcímre, és érzem, hogy a könnyeim nem hogy szúrják a szemem, de ki akarnak robbanni.
Olyan könnyű lenne otthon sírni, a saját szobámba visszahúzódva, apa teáit iszogatva. Egyszerűen csak bebábozódnék, ahogy eddig is tettem, ha történt valami rossz, és nem akartam szembenézni vele, ám most ez teljességgel lehetetlen. Samantha még mindig nem tudja- tőlem legalábbis nem-, hogy miért is vagyok most itt, és hétről hétre megosztja velem az ötleteit, hogy jövőre miről is kéne szólnia a diplomamunkámnak, A hideg ráz tőle.
- Silver?- a nagynéném továbbra sem hagy fel azzal a szokásával, hogy kopogás, vagy bármiféle előrejelzés nélkül toppanjon be hozzám, így most is elkap egy olyan pillanatot, amit nem kellett volna. Soha.- Baj van, kincsem?
- Semmi, csak..- megköszörülöm a torkom, ezzel leplezve a tehetetlenségem, és azt, hogy épp most próbálok kitalálni valami hazugságot, csak hogy mentsem a bőröm.- Ezeket te szerkesztetted?
- Nos, közvetlenül nem. Én csak elfogadtam a formát, a szöveget, és csatoltam a megfelelő képeket- a szakmai elhivatottsága nem igazán ismer határokat, és valószínűleg ez az, ami miatt még mindig nem vette észre, hogy nem azért meredek magam elé sokszor, mert épp csodálom más újságírók munkáját, hanem mert épp megpróbálok nem összeroppanni. - Olyan jó érzés tudni, hogy egy nap Te is ezt fogod csinálni, Silver!
- Nem hiszem- a csalódottságomat Harry iránt sikeresen átfordítom a szakmai tapasztalatlanságom irányába, és a lebiggyesztett ajkaim arról árulkodnak, mennyire kilátástalannak tartom a karrierem. Mondjuk, ez igaz. Sosem leszek újságíró, legalábbis nagyon remélem, hogy találok valami mást, ami boldoggá tesz, Illetve, egyszer valaki mást is.
- Eleinte én sem mertem még álmodni sem arról, hogy egyszer egy ilyen helyen dolgozhatok, nem hogy még a tulajdonomban is legyen! Hidd el, amint a kezedben lesz a diplomád, én mindenben a segítségedre fogok sietni, és nem csak azért, mert Kristen a húgom volt, és nem azért, mert a nagynénéd vagyok, hanem mert az eddigi munkáid fantasztikusak, Sil. Szóval, szedd össze minden gondolatodat, mert szeretnék majd egy sokkal komolyabb feladatot rád bízni, mint az eddigiek.
- Sam, nem hiszem, hogy ez..- már majdnem visszautasítom az ajánlatát, mikor széles mosollyal az arcán nyújt át nekem egy repülőjegyet, egy dossziét, tele belépési engedéllyel, igazolással, illetve egy új napszemüveget.
- És ne felejts el naptejet használni! Nem néz ki jól, ha a leégést retusálni kell!- amilyen hirtelen toppant be, úgy tűnik el, ott hagyva engem letaglózva, lélegzetvisszafojtva, a könnyeimet nyelve.
Felocsúdva bontom ki a jegyet tartalmazó borítékot, a sorokat pásztázva keresem az indulás dátumát, a járatszámot illetve az úti célomat. 
- Mi a franc...- suttogom magam elé, és újra meg újra elolvasom, de nem igazán vagyok képes felfogni.- Megőrülök.
Rémülten dobom félre a borítékba visszazárt jegyet, és a dossziét kezdem szétszedni, csak hogy megnyugodjak, rosszul látok.
A belépési engedélyem csupa olyan helyre szól, amiről még csak  hírből sem hallottam, valószínűleg sajtótájékoztatók helyszínei, és mind más városba szól, az utolsó augusztus 29-ére, Chicagoba.
És bár a pontos feladatot még nem ismerem, de félek, köze van ahhoz, hogy Harry épp Amerikában turnézik, és Samantha cége a hivatalos sajtóreferense a menedzsmentnek, ezzel közvetlen kapcsolatban állva a bandával. Erőtlenül leejtem a kezeimet magam mellé, az asztalra dobott ajándékomat mustrálom, de nem jutok előrébb. Hátradőlve félköröket írok le az irodai székben, az arcom ég, és ha most nem ülnék, minden bizonnyal összeesnék, úgy remeg a lábam.
Persze Te ott vagy mindenhol, Téged senki sem hagyhat figyelmen kívül, még akkor sem, ha egy másik kontinensen ügyködsz azon, hogyan tehetnéd pokollá az életemet a nemtörődömségeddel. Időről időre eszembe jut a tegnap előtti beszélgetésünk, még álmomból is arra ébredek, hogy Te aztán végigmehetnél Amerika minden nőjén. Csakhogy én ezt nem akarom, Te pedig képtelen vagy úgy viselkedni, hogy a tudtodra adhassam. De bárcsak megtehetném, hisz olyan szívesen elmondanám, hogy mit gondoltam rólad először, és mit a második találkozásunkkor, vagy később. Hülye vagy, Harry.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve lecsukom a laptopom, összeszedem a táskám és a cuccaimat, majd magam mögött bezárva az irodát sietek át Samanthához, és, ahogy azt ő is szokta, kopogás nélkül nyitok be hozzá. A fülére gondosan feltett headset megint kéken villog, hümmög, közben egy tollal játszik. Óvatosan behajtom az ajtót, az indulataim és a hirtelen haragom elillant, már ha volt egyáltalán. Lábujjhegyen, hangtalanul ülök le vele szemben, és a számat rágcsálva várom, hogy befejezze a telefonálást.
Sosem néztem még körbe nála rendesen, sosem figyeltem fel az íróasztalán lévő képekre, az első komolyabb elismerései időrendi sorrendben függenek a falon, de azokból sem olvastam egy sort sem el.
- Na, mit mondasz? Elvállalod az államokbeli munkát?- észre sem veszem, mikor befejezi a komolytalan tárgyalást, ezért egy kicsit ijedten kapom felé a fejem. Mint a gyerek, akit majdnem rajta kap az anyja, teljesen úgy viselkedek.
- El, persze- szélesen vigyorgok- Pont ezért jöttem, hogy ha beavatnál a részletekbe egy kicsit, akkor inkább otthon folytatnám a dolgom.
- Ha igent mondasz, minden más törlődik- nyugtatólag megfogja a kezem. Szegény nagynéném abszolút nincs tisztában azzal, hogy egyáltalán nem a repülés izgat meg a távolság. Csupán a zuhanás és a közelség.
Az ajánlatot újra át kell gondolnom, ugyanis továbbra sem vagyok tisztában azzal, mit is akarok. Meg akarom fogalmazni a terveimet, a problémáimat, de akárhányszor erre adom a fejem, mintha elpárologna minden. Rövid ideig még hibáztatom is magam, amiért így viselkedek, de az egyetlen dolog, amit elismerek, az Harry hatása rám. Vonz, van benne valami, ami nem enged, holott tipikusan az az ember, akit messziről sem figyelek, annyira taszít. Legalábbis ez lenne a normális, csak sajnos reménytelenül keresem azt a kölyköt az arrogáns és nagyképű énje mögött, aki még mindig az elhagyott gyerekkorát keresi, miközben rosszabbnál rosszabb vicceket mond, esik-kel és nagyokat nevet magán. Egyértelmű, hogy befolyásolja a viselkedésem a jelenléte, úgy érzem magam, mint egy éretlen kis fruska, aki a dühét és a megbántottságát felnagyítja egy világméretű problémává, de továbbra is tartom magam ahhoz, hogy Harryben tudatosodnia kell, hogy bizonyos dolgok következménnyel járnak.
- Rendben, akkor gondolom lassan pakolok. Ugye?- hirtelen jött bátorságom még engem is meglep, de az még inkább, hogy Samantha továbbra is rákérdezget arra, biztosan elvállalom-e. Hát nem ezért kaptam, hogy megcsináljam?
- Ki vagy te, és mit csináltál az unokahúgommal?- Sam fojtogató ölelésbe von, abba a tipikusan kellemetlenbe, mikor a szám hozzátapad a felkarjához, a vállaim pedig úgy nyomorgatja össze, hogy mozdulni sem tudok, de jól esik. Örülök, hogy ilyen anyáskodó lett az elmúlt hetekben, és inkább szülőként próbál viselkedni, mint barátnőként. Így legalább kevesebb dolgomba kell beavatnom, a bűntudatom is kisebb.
- Még mindig én vagyok az- elfojtott hangon motyogok, és a kiszabadított kezemmel én is szorosan megölelem.- De ugye lesz kint velem még valaki?
- Rengetegen!- kissé eltol magától, miközben én is távolodok, így újra egymással majdnem szemben ülve beszéljük át az első részleteit a dolognak.- De egy cseppet se aggódj, így is lesz időtök kettesben maradni Harryvel, biztosan furcsa, hogy mindenféle pletykák röppennek fel róla.- Bumm! Egyenest a mellkasomig hatol a kijelentése. Olyannyira, hogy lemaradok annál a résznél, hogy ketten egy légtérben tartózkodunk Harryvel.
Vajon tud valamit? Miért akar engem ilyen helyzetbe hozni? Még sem mondhatom neki el, hogy semmi porcikám nem kívánja a társaságát, pláne nem úgy, hogy a puszta nézésével képes megnémítani, összezavarni, ezzel újabb támadási felületet adva a kezébe.
- Ó, hát az, nos, remek lesz- tartok egy néhány másodperes szünetet, csak hogy utána elmotyoghassak egy "gondolom"-ot.
- Szuper! Otthon találkozunk!- két gyors puszival elköszön, és mielőtt ismét a kezébe venné a telefonját, hüvelykujját felém mutatva fordul meg, épp mikor készülök kilépni az irodájából.
- Szuper...- Samhez képest sokkal lehangoltabban beszélek magamhoz, teljes értetlenségben, hogy miért is mondhatta Samantha azt, amit.
Talán amiatt az este miatt. Az este miatt, amiből nem sok mindenre emlékszem, de van egy olyan érzésem, hogy a lényeget nem felejtettem el a rengeteg piától. Amiatt az este miatt, amikor végre-valahára kicsikartam némi őszinteséget belőle, egy csipetnyi megbánást, és egy ölnyi csókot.
A hideg futkos a hátamon, ha rágondolok, ezért amilyen gyorsan csak tudok, kocsiba ülök és a napközbeni forgalom ellenére haladós tempóban indulok el hazafelé. Egy élesebb kanyarban azonban széthullanak az iratok, és a laminált kártyák zizegve esnek le az anyósülés alá, felfedve az alattuk lapuló papírokat.
A piros lámpa nem ég olyan hosszan, hogy a beléptetőket összeszedjem, egy, a kisebb halomra vetett pillantásra viszont bőven elég. Alig hogy visszafordítom a fejem, máris bekövetkezik a sokk, és amilyen hirtelen csak tudom, újra odanézek. Egy köteg egyforma nagyságú, tökéletes téglalap, dátumokkal, helyszínekkel, és újabb kártyákkal. Valóra válthatom tinédzserek millióinak álmát, hiszen első ránézésre is legalább a tengeren túli koncertek felén ott leszek, ha akarom, ha nem. Márpedig nehezemre esik elfogadni a tényt, hogy mindezt bevállaltam.
Az idő a nap további részében sem telik gyorsabban, mint eddig. Mire elérkezik az este, addigra úgy érzem magam, mintha hetek óta virrasztanék, a szemeim vörösek a fáradtságtól, és a rengeteg monitor előtt töltött órától, a kezemben is csak úgy hébe-hóba marad meg az evőeszköz. Samantha ehhez képest látszólag friss és üde, és attól függetlenül, hogy be nem áll a szája, sokkal előbb befejezi nálam a vacsorát. Kivételes esték egyike, amikor otthon vagyunk mindketten, ráadásul nem is rendelt kaját eszünk, hanem valamit, amit ketten dobtunk össze. Nos, úgy is néz ki, a tálalás enyhén szólva is mérföldekkel le van maradva Sam kedvenc bisztrójához képest, nekem mégis jobban ízlik, mert ezt legalább addig sózom, amíg akarom, és senki sem néz rám furcsán, ha összekenem a csirkémet is öntettel.
- Szótlan vagy- kizökkenek a gondolataimból, ami túlmutat az előttem heverő tányéron.- Baj van? Nagyon furcsa vagy napok óta.
- Nincs semmi baj, azt hiszem- megdörzsölöm az arcom, és nyűgösen hátradőlök a székben.- Köszönöm a vacsorát.
- Alig ettél valamit- Sam rázza a fejét. Ilyenkor teljesen olyan, mint amilyen anya volt régen. Addig nem állhattam fel az asztaltól, míg be nem fejezte mindenki az evést, ezzel megpróbált ösztönözni engem az evésre. Ha most itt lenne, ha csak elsírhatnám neki az igazi bajaim, hogy félek, izgulok, és fogalmam sincs, mi lesz ebből az egészből, megenném. Bármit megtennék egy biztató ölelésért, de ez mint tudjuk, lehetetlen.- Silver, mit nem mondasz el? Baj van köztetek?
- Mi az, hogy "köztünk"?- intenzív macskakörmöket mutogatok, hirtelen fel sem fogom, miről beszél.
- Tudom, hogy nehéz a világ két távoli pontján is összetartani, de..- felvonom az egyik szemöldököm, várom, mit hoz ki ebből a mondatból, bár sok jóra nem számítok.- Áh, mindegy. Összevesztél Harryvel?
- Ó, mi nem..- elnevetem magam. Egyszerűen nem bírom tovább, és gurgulázva vihogok- Mi nem vagyunk együtt. Soha nem is voltunk, és ha rajtam múlik, nem is leszünk.
- Én azt hittem, hogy ti találkozgattok. Akkor most mi van?
- Semmi, volt néhány nézeteltérésünk, egyszer beletolattam az autójába, aztán még néhányszor összefutottunk, de abszolút barátként akartam tekinteni rá.
- Csakhogy? Több lett belőle?
- Nem, még annyi sem. De erről ne beszéljünk, még a végén megírod egy jó kis cikkben- kacéran kacsintok egyet, és a tányérom a mosogatóba dobva hagyom el a konyhát- Köszönöm a vacsorát!
- Silver McCornic Fernsby!- mintha egy faképnél hagyott legjobb barátnő lenne, úgy rohan utánam Samantha, és meglepően gyorsan szalad a tűsarkúja nélkül. Olyannyira, hogy mikor a szobámba érnék, már nem tudom becsukni magam mögött az ajtót.- Nem szeretnél elmesélni néhány dolgot? Mondjuk, hogy néhány hete eltöltöttél egy egész éjszakát vele?
- Jesszusom, Sam, ezt úgy mondod, mintha még mindig kislány lennék- a nevetésem egy erőltetett mosolyba fordul át- Nem történt semmi. Nem vagyok hülye teljesen.
- De valaminek kellett lennie, ha a kezdeti szimpátiából ez lett- megfogja a kezem és leül mellém az ágyra.- Nekem elmondhatod, nem az apád vagyok, aki elküld gyónni, ha szerelmes leszel.
- Komolytalan vagy- az utolsó mondata rosszul esik, de csak azért, mert nem apa döntött úgy, hogy egy bizonyos szabály szerint akar nevelni.- És a szerelem nem bűn, csak a lopás, a csalás, és a..
- Jó, jó, elég. Szóval. Szeretném, ha tudnád, hogy bennem megbízhatsz. Nem ítélkezem feletted, nem foglak megbüntetni, sem bezárni a toronyba, csak nem akarok utólag megtudni fontos dolgokat. Ha bajba kerülsz, tudnom kell róla, nem csak a te érdekedben, de a sajátoméban is. Felelősséget vállaltam érted, és mi ketten képviselünk valamit. Valamit, amit az emberek elhisznek, és támogatnak, valamit, amit egyetemes szinten tanítanak. Szavahihetőséget kell sugároznod, és már csak egy éved van megtanulni, milyen az, amikor valaki szemrebbenés nélkül hazudik. Szóval?
- Oknyomozó is vagy, vagy csak újságíró?- felhúzott orral húzom ki a kezem az övéi közül.
- A nagynénéd vagyok, tudom, ha nem mondasz igazat, akkor is, ha telefonon beszélünk, nem hogy ha így, szemtől szemben állunk egymással.
Nem kérdez vissza többet, nem nógat, ugyanis a tekintetemmel elárulom neki, hogy nem, egyáltalán nincs minden rendben köztem, és Harry közt.
- Rendben, mire vagy kíváncsi?- megpróbálok a lehető leghitelesebben belemászni abba a szerepbe, amit legutóbb az első itt töltött estémen öltöttem magamra. Tágra nyílt szemekkel várok, teljes tudatlanságot színlelve, igazi meglepettséget, mikor kibukik mindenféle köntörfalazás nélkül Samatha kérdése.
- Mit érzel Harry iránt?- minden színjáték szerte foszlik, még így is, hogy alig tartott egy percig, mert ez az egyetlen, amit képtelen vagyok kategóriába sorolni, megnevezni, és túltenni magam rajta.
- Ugyan, mit érezhetnék?- ezúttal nem sikerül eltitkolni a hangomban rejtőzködő élt, hiába teszek úgy, mintha kaparná valami a torkom.
- Nem kell ez, Silver, csak bökd ki végre, mit akarsz ettől a fiútól, mert szegény néha majd' megszakad egy szép szóért- az éjjeli szekrény elől odanyújtja nekem az ásványvizes üvegem, és én amilyen gyorsan csak tudom, kiiszom a teljes tartalmát. Nincs kedvem válaszolni, egyáltalán beszélgetni sincs kedvem, pláne nem Harry Stylesról, és az ő igen kifinomult módszereiről, mert én ezt valahogy egészen másképp láttam, és látom a mai napig is.
- Őszintén szólva, már fogalmam sincs, de nem is érdekel- megrántom a vállam, ezzel lezártnak tekintve az ügyet.
Samantha karórája halk pittyegéssel jelzi, hogy újabb hatvan perc telt el, ráadásul későre jár. Nem esik nehezemre elköszönni tőle, és eltölteni az állítólagos nyugodalmas, jó éjszakámat.
Ehelyett természetesen csak forgolódok, képtelen vagyok lehunyni a szemem. Összeesküvés elméleteket szövögetek, hogy vajon miért pont engem kért meg Samantha a tengerentúli munkára, hogy ennek mennyi köze van Harryhez, vagy az általa igen lelkesen támogatott tanulmányaimhoz. Apára is gondolok, legalább egy hete nem tudtunk rendesen beszélni, azt sem tudom, mi van vele, és mindenféleképpen meg akarom kérdezni, jól van-e, mielőtt elutazom.



2007. december 13.

A hideg elől menekülve kuporodok fel a folyosó egyik radiátorára, az ujjaimat pedig a forró fémhez nyomom, hátha elmúlik a jeges érzés az ízületeim mellett. Másodpercek töredéke alatt viszont átmelegszik a kesztyűm, hirtelen rántom el a kezem, és a még mindig havas hajamba túrok, ami lehűti a bőröm. 
- Csak nem fázol?- vidám, énekhez hasonló hang csendül fel mögöttem, és titkon emlékeztetem magam arra, hogy remekül indul ez a mai napom.
- Á, dehogy. Szeretem, ha repkednek a mínuszok, és végre elvörösödött ujjpercekkel próbálhatom megfogni a táskám- szeretek vele beszélgetni, mindig említ valamit, amitől jobb kedvem lesz, vagy egyszerűen csak megpróbál vicces lenni. A legjobb pedig, hogy nem próbál meg belelátni a fejembe, vagy legalábbis nem túl látványosan.
- Akkor jó, mert én is- lehajtott fejjel somolyog, de a magasságbeli különbségek miatt tisztán látom a szájának teljes ívét. Nagyot nyelek, és én is inkább keresek valamit, amire nézhetek, ahelyett, hogy eszeveszett szívdobogással bámulnám Harryt.
Kellemetlenül kéne éreznem magam a köztünk beállt csend miatt, de ahelyett, hogy ez történne, élvezem, hogy a szünetből hátramaradt percekben együtt sétálunk el a szekrényekig. Az enyémet érjük el először, és ahogy eddig is, Harry megvárja, míg sikerül kinyitnom, bedobnom a kabátom, sálam, és a táskám, hogy már csak azok a könyvek maradhassanak nálam, ami az elkövetkezendő órán szükséges.
- Azért majd elmagyarázod?- erősen becsapom a kis szürkéskék ajtót, s miután megbizonyosodtam arról, hogy kattant a zár, lassan elindulunk a másik sorhoz.
- Mit?- érdeklődve figyelek, az elmúlt időben ugyanis egyre csak sűrűsödtek az együtt áttanult délutánok. Nem tudom, miért pont én, hiszen vannak nálam okosabbak, szórakoztatóbbak, és viccesebbek is, Harry mégis az én társaságom mellett tette le a voksot.
- Hogy miért nem kedvelnek téged, amikor olyan hihetetlenül intelligens, és vicces lány vagy- hirtelen nem is tudom, mit válaszolhatnék erre. Csodálatos érzés abban a tudatban állni a sártól foltos iskolai folyosón mellette, hogy ezt gondolja rólam, mégis rémisztő ezt az ő szájából hallani.
- Talán mert ez nem igaz- másképp nem tudok kievickélni a beszélgetésünkből, bár ez a fajta megnyilvánulásom sem a legmegfelelőbb ötlet a menekülésre.
- Tudod, az a baj, hogy te magad sem veszed észre néha, mennyivel többet érsz azoknál, akikkel körbe vagyunk véve- erre a mondatára lépünk be a terembe, ahol minden szem titkon ránk szegeződik. Kipirult arccal ülök a helyemre, és nem szentelek több látványos figyelmet  Harry mondandója iránt.
Egészen biztos vagyok abban, hogy már hozzászokott a néha előbukkanó passzivitásomhoz, na meg ahhoz, hogy nem kell semmilyen ok arra, hogy elhallgassak, és némasági fogadalmat fogadjak órákra. Most is ez történik. Mintha meg sem hallanám dicsérő szavait, a hajam mögé bújva próbálom megnézni, hol fejeztük be az előző órán, de már az első mondatot képtelen vagyok felfogni, többszöri elolvasás ellenére is. 
- Pszt- hatodjára dob hozzám valami ruganyos, puha anyagot, s hogy ezt befejezze, oldalra fordítom a fejem, egyenesen a szemébe nézve. A gyönyörű, smaragdzöld szemekbe, amik megint olyan fényesek, úgy csillognak, hogy el sem hiszem, hogy igaziak. 
- Mi van?- szinte ki sem mondom, csak megformálom a szavakat a számmal. Tudom, hogy ért. Minden egyes szavam ismeri, annak ellenére, hogy alig több, mint három hónapja látott először.
- Olvasd el- tátog ő is, hang ki sem szökik a torkán. A farzsebéből egy összehajtott lapot vesz ki, és mielőtt egy óvatlan pillanatban átdobná elém, még végigsimít rajta párszor a padon. Körbenézek, és csak nagyon lassan nyúlok érte. Ha nem figyelnek direkt mód engem, talán fel sem tűnik senkinek, hogy egyáltalán megmozdulok. Tenyeremmel eltakarom a fehér papírt és behúzom a füzetem alá, onnan pedig bármiféle zajkeltés nélkül kihajtogatom az ölembe.
Elkap a nevethetnék a kacskaringós nyilak és gyerekes rajzok láttán. Végül csak rosszallóan bólogatok. A számmal 'igen'-t formázok, és legnagyobb meglepetésemre látom Harryt megkönnyebbülni. Sosem gondoltam volna, hogy képes izgulni bármi miatt, azt meg végképp nem gondoltam volna, hogy feszültségének tárgya én lennék.
A hátralévő fél órát tettetett odafigyeléssel töltöm, mindazt, ami a táblára kerül, leírom, de valójában Harry jár a fejemben. Az, ahogy megpróbált összekaparni, mindahányszor elengedtem magam, pedig nem is ismer. Nem tudhatja, milyen is vagyok igazán, hogy minden, amit kapok, jogos és megérdemlem.



2014. augusztus 16.

Fáradtan és kialvatlanul szállok le a Detroitba érkező gépről. A kézipoggyászom és a laptoptáskám két hű társam lett a rettenetesen hosszú utazásom során, így a bőröndömre való várakozás alatt sem vagyok hajlandó megválni tőlük. Türelmetlenül toporgok, és amint megtalálom a saját holmim, egy percet sem vesztegetek, azonnal elindulok a kijárat felé, hogy még időben elcsíphessek egy taxit. Ha nem ütközöm neki egy középkorú férfi mellkasának, akkor fel sem tűnik, hogy valaki az én nevem lóbálja egy kartonpapíron.
- Silver? Mark vagyok, érted küldtek- megnyerő mosolya elhiteti velem, hogy igazán fontos vagyok, de az igazi áttörést az jelenti, mikor tudatja velem, hogy nincs vele Harry és már megérkezett értem egy autó, amiben van kávé számomra.- Hogy utaztál?
- Volt már rosszabb, de ettől függetlenül iszonyatos volt- feszülten vinnyogok, a megszeppentség miatt még a hangom sem az igazi - Nekem túl hosszú egy tengeren túli repülés.
- Ne aggódj, ehhez hozzá lehet szokni. És ha Harrynek sikerült, neked is menni fog- a csomagtartót lecsapja, int, hogy szálljunk be. Nem vesztegetjük a drága időt, egyenesen a hotelhez megyünk, hogy legyen időm kipakolni a főpróbáig.
Feszengve ücsörgök a hátsó ülésen, minduntalan Mark utolsó mondata cseng a fülemben, mert természetesen, ki sem lehetne hagyni a nevét egyetlen egy mondatból sem, mert még a végén jól érezném magam.
- Nem kell feszülni annyira, senki sem fog megenni téged itt reggelire- Mark igazán vicces figura, tényleg, de akármilyen közvetlen, ez most abszolút nem segít rajtam. Egy erőltetett félmosoly után elfordítom a fejem, nézelődök, ahogy egyik piros lámpától a másikig evickélünk a hatalmas dugóban. Dudaszó, hangos nemtetszések és a város háttérzaja sem elég ahhoz, hogy ébren maradjak, érzem, hogy az erő, amit a magasságtól való félelmeim és az idegen környezet megtapasztalása miatt tartalékoltam, szép lassan fogy ki belőlem, és már nem tudom megakadályozni, hogy a fejem az oldalsó üvegnek döntsem. A biztonsági övet bekapcsolom, és csukott szemmel átölelem, mintha a kispárnámat szorongatnám. Boldog vagyok, hogy stabil talaj van alattam, még akkor is, ha egy idegen autóban ülök, és egészen addig nem vagyok hajlandó megmozdulni sem, amíg meg nem állunk a hotel mélygarázsában. Megcsap a dízel és benzinszag, a jellegzetes parkolóillat, és azon sem csodálkozom, hogy a zsúfolt betonplaccon többet érnek az autók, mint az életem.
- Menj nyugodtan pihenni, mire megkapod a kulcsod és felérsz a szobába, ott lesz minden holmid- megdörzsölöm az arcom, és elfogadom Mark apáskodó ölelgetését.
Nagyjából kétszer annyi idős, mint én, még talán azt is mondhatnám, hogy az apám lehetne, de tudom, hogy nem velem kapcsolatban vannak ilyen szoros érzelmei. Rémlik az utazásunkról néhány beszélgetés foszlány, amit minden bizonnyal telefonon ejtettek meg, és egészen biztos vagyok abban, hogy a vonal túl felén egy olyan személy volt, akit fiaként szeret.
- Köszönöm- ez minden, amit kinyögök, és lomhán elcsattogok a liftig, és megvárom, míg az egyik leér a mínusz elsőre. Innen már szabad az út, egyenesen a recepcióhoz jutok, a tágas előtéri fény viszont annyira zavarja a szemem, hogy hunyorognom kell.
- Jó napot, miben segíthetek?- velem egykorú lehet a lány, aki a pult mögött áll, és a táblája alapján ő lesz az, akitől ha bármit kérdezek, meg fogja tudni adni a választ.
- Silver Fernsby néven van foglalva egy szoba, annak a kulcsát szeretném elkérni- mosolyogva bólogat, én pedig elkezdem kihalászni az irataimat a táskámból. Nyöszörögnék, de sem a hely, sem az idő nem alkalmas hozzá, és lassan ott tartok, hogy kiborogatom a márványozott padlóra a retikülömet, csakhogy végre megtaláljam az igazolványaimat.
- Kit látnak szemeim- a jobb vállam felett nyúl bele a táskámba, és az okmánytartóm lazán kihúzza a kulcscsomóm és a fülhallgatóm közül.- Segíthetek, kisasszony?
- Kösz- kikapom a kezéből, és átnyújtom a bükkfa pulton.
- Egy köszönés jól esett volna, de mindegy- vigyorog, mint a vadalma, és jókedvűen támaszkodik mellém- Hogy utaztál?
- Rettenetes volt, és ne haragudj, de alig tudom nyitva tartani a szemem, szóval, ha nem haragszol- a kártyámat zsebre vágom, hogy ne kelljen szerencsétlenkednem az ajtónál, és miután minden fontos dolgot aláírtam és elpakoltam, Harryt kikerülve indulok vissza a lifthez. Türelmetlenül nyomkodom a hívó gombot, várva a megváltó csilingelést, de miután beszállok, Harry alakja árnyékot vet fölöttem.
- Felkísérlek- bárgyú vigyorral a képén néz rám, én pedig kénytelen vagyok megnézni, hányadik emeletig kell mennem.
- A harmadikon lesz- unottan válaszolok, és nekidőlök az egyik sima falnak.
Becsukódik az ajtó, és hirtelen minden élesebbé válik. Erősebb a fény, Harry körvonala határozottabb, én pedig zavartabbá válok. Komoly tekintettel fordul felém, tesz egy óvatos lépést is. és akárhogy próbálkozom, innen nincs kiút, nem tudok hátrálni.
- Örülök, hogy itt vagy- suttog, és számomra megmagyarázhatatlan megbánás csillog a szemében.- Tényleg.
- Ez azért meglep- mély levegőt veszek, megpróbálom kijózanítani magam az álmosságomból.- Már ha csak az utolsó beszélgetésünket vesszük alapul.
- Miért csináljuk ezt?- mellém áll, egészen közel. A felkarja a vállam súrolja, az ing, amit visel pedig feltapad a lakkhatású táskám oldalára.
- Állj, mi az, hogy 'miért', és mi ez a többes szám?- a szám szabályos 'o' formát vesz fel, és akár álmos vagyok, akár nem, ennek akkor sincs értelme.
- Silver, folyamatosan ezt játsszuk- a kezével közeledő és távolodó mozdulatokat tesz, amiről eszembe jut néhány régebbi emlékem.
Vajon ő is emlékszik? Miért hagyta  annyiban? Hogyan tette túl magát? Miért nem mond erről semmit? Egyáltalán sejt valamit? Vagy teljes a sötétség számára?
Millió kérdésem lenne, de egyet sem teszek fel. Megrántom a vállam, és anélkül, hogy zavarban érezném magam, a karjának dőlök, és ismét lehunyom a szemem. Nem tudom nyitva tartani, fáradt vagyok, és ő az egyetlen, akiről tudom, hogy ha kell, akár a saját terhére is, de eltámogat a szobámig. Efelől tényleg semmi kétségem sincs.