2015. július 15., szerda

Fontos

Sziasztok!

Ez nem egy túl boldog bejegyzés, de sajnos jelenleg azt tartom a legkorrektebbnek, ha mindenféle sallang és nyáladzós ígérgetés nélkül megírom nektek a dolgokat. 
Mint már az elmúlt években, most is elköltöztem otthonról a nyár végéig, ami sajnos azzal jár, hogy éjszakánként nem mindig van időm írni, nap közben pedig az esélye annak, hogy internet közelébe jutok, körülbelül nulla. De ne essen senki se kétségbe ( már ha van olyan, akit szíven üt a tény ), NEM SZÜNETEL A BLOG ÉS NEM HAGYOM FÉLBE. Ez csupán annyit jelent, hogy az eddigi összevisszaság csak még nagyobb a káosz, de megpróbálom elfogadható időközönként feltenni az újabb részeket. 
Nem mondom, felkészültem már arra, hogy ezek után még többen fogtok leiratkozni, de nem szeretném, ha ez amiatt lenne, hogy nem jön pontosan hét-tizennégy naponta a következő fejezet. 
Ígérem, amint lesz szabadnapom, vagy egy szabadabb estém, megírok egyszerre legalább két részt, hogy a későbbiekben kevesebb legyen a késés.

Köszönöm a megértéseteket, és a türelmeteket, ha megtiszteltek vele.

Legyetek rosszak,
xx Lu

2015. július 9., csütörtök

15. Megadom magam




2014. augusztus 16.


Amint megérzem a közelséged, elillan minden bátorságom. A nagyképűségem valahova elmászik a láthatatlan végtelenbe, és egyedül maradok a félszeg énemmel, akinek a vállán ott pihensz Te.
Grandiózus elhatározásaim voltak ezzel a bő két héttel kapcsolatban. Tervezgettem, és a fejemben millió dolog megfogalmazódott, ami az érkezésed és az itt tartózkodásodat érintheti, de most, mintha az egészet törölték volna, mint egy repülő járatot a hóvihar közepén. Minden nyom nélkül eltűnt, és kezd olyan érzésem lenni, hogy azok a bizonyos tervek, talán nem is léteztek, csak az érzések, hogy milyen lesz meglátni, csak úgy találkozni a folyosókon, együtt tölteni az ebédszünetet. Akartam valamit, amitől a haragod elszáll, és döbbenten hátrálsz vissza, ahelyett, hogy erőfölénybe kerülnél velem szemben. És mi történik ehelyett? Hagyom, hogy a vállamra dőlve aludj el állva, mert egyértelmű, hogy ha már felcipeltettem a táskád és bőröndjeid, hogy kettesben maradhassunk, akkor be is kísérlek a szobába, és gondoskodom róla, hogy addig ne is keltsenek fel, amíg ki nem pihened az utazást.
- Megérkeztünk- suttogom halkan a füledbe. Karjaid ösztönösen fonódnak körém, ami még mindig ugyan olyan jó érzés, mint korábban. Lehajolva átfogom a térded és a derekad. Óvatos mozdulattal egyenesedek fel, amikor megérkezik a lift a harmadik emeletre. Az ajtó tompa súrlódással nyílik ki, én pedig babonából, és talán kis részt reflexből pár másodpercre megtámasztom a lábfejemmel, nehogy ránk csukódjon, mint azok a régi liftek, amiket még gyerek koromban láttam a vidéki motelekben.
Motyogsz valamit, de a hangod felfogja az ingem, amibe úgy kapaszkodsz, olyan görcsösen, hogy az ujjaid egészen elfehérednek. Feljebb kapaszkodsz, én pedig kínomban elfordítom a fejem, amíg kiveszem a farzsebedből a kártyát, ami nyitja a szoba ajtaját.
- Olyan álmos vagyok, Harry- szinte már sírsz, mikor leteszlek az ölemből.
- Aludj csak- leveszem a balerina cipőd, és betakargatlak. 
Ártatlannak tűnsz, és minden bizonnyal az is vagy. Egy törékeny tündér, mint régen, amikor még nem azért utáltál, mert egy arrogáns énekes voltam, aki nagyképű és végtelenül tahó. De mentségemre szóljon, legszívesebben kitépném magamból ezt a darabot. Miattad csinálom ezt, csak is miattad vagyok ilyen, hogy ne láss darabokra hullani, akárhányszor eszembe jut, mire voltam képes.
- Harry- ügyetlenül támaszkodsz meg a kezeden, és az esetlen mozdulatok, amivel megpróbálsz felülni, határozottan emlékeztetnek arra a Silverre, aki az iskola folyosóján, zavartan kapkodta fel a széthullott könyveit. 
Megmosolyogtatsz. Titokban minden alkalommal ezt teszed, mert minden apróság emlékeztet, a rezzenéstelen arcod, a hazugságaid, mindened.- Hol vannak a poggyászaim?
- Felhozattam, bent van minden a szekrényben- hunyorogva nézel körbe, de a rád nehezedő fáradtság erősebb minden akaratodnál.- Hagyd, majd ha kialudtad magad- visszatessékellek a takaró alá, de te sem ellenkezel, szinte azonnal visszazuhan a fejed, és édesen belesüppedsz a selyem hatású ágyneműhuzatba.
- Köszönöm- párnába fúrt arccal hálálkodsz, kezeid a fejed alá húzva. Ám azok a márványszínű karok az enyém köré vannak csavarodva.
- Már most magadhoz akarsz láncolni, McCornic!?- halkan nevetgélek, észre sem veszem, hogy a szemeid kipattannak és kék íriszeiddel idegesen fürkészed az arcom.
- Te ezt honnan és mikor!?- éberebb vagy, mint valaha, az álom egy szempillantás alatt köddé vált, mintha csak kifújtad volna a tüdődből áradó levegővel együtt.
- Ugyan, Silver- kihúzom a kezem az ölelésedből, és nyugodtságot árasztva távolodok el az ágytól- Mondtam már, téged nem lehet csak úgy elfelejteni.
Szinte remegsz, még akkor is, mikor kilépek az ajtón. Behúzom magam mögött, sóhajtozva veszem tudomásul, hogy valóban Te vagy az. 
Voltak kétségeim afelől, hogy képzelődöm vagy sem, de mostanra már teljesen biztos vagyok abban, hogy te vagy az, az én Silverem. Aki miatt meglógtam a suliból, akinek imponálni akartam, és úgy tetten, mintha a világ összes tantárgyát megtanultam volna a régi iskolámban- ennek következménye lett az éjszakai tanulásom. Nem akartam sosem csalódást okozni neked. Soha. Szerettelek, és, habár aligha értheti egy tizenhárom éves kölyök, mi az a szerelem, bízom abban, hogy mi azt éreztük.
- Azt hittem már elő sem kerülsz- Liam hangjára felkapom a fejem, azon nyomban visszatérek a valóságba. Rendezetlen tincseimet végeláthatatlan harc árán tűröm el az arcomból.
- Felkísértem Silvert- mindent tudóan hümmög, bólogatása maga a cinizmus- Most mi van?
- Nem mondtam semmit- védekezően maga elé emeli két karját, ezzel is bizonygatva, hogy bizony nem hazudik. Persze, én is tudom, hogy nem mondott semmit, de tudom, hogy mindannyian egészen mást gondolnak közben.
- Mondani tényleg nem mondtad ki- sziszegem kicsit sértetten, de még véletlenül sem elég halkan ahhoz, hogy ne hallja meg Liam, amit mondok.
- Jól van, ne pufogj már- harsányan felnevet, én pedig nem győzöm csitítgatni.- Mi van veled? Olyan vagy, mint egy túlaggódós tyúkanyó.
- Nem vagyok tyúkanyó, csak nem akarom, hogy felkeltsd. Így sem állok valami jól, és tényleg nem szeretném, ha még azt is meghallaná, hogy tényleg vigyázni akarok rá- meg sem várom Liam válaszát, halkan elsétálok.
A cipőm orrát nézem, és a fal mellett csendben lépkedek. Olyannak képzelem magam kívülről, mint amikor először egyedül maradtam és a hirtelen jött magányommal nem tudtam mit kezdeni. Nélküled, és legfőképp az eltűnésed oka miatt szörnyen éreztem magam. Minden egyes alkalommal a szekrényedet néztem, csak azt vártam, mikor fordulsz be a sarkon, hogy mikor szállsz le a buszról, és mikor jelensz már meg valahol, de nem jöttél. Soha többet.
Most meg alig egy folyosónyi távolság van köztünk, magunk mögött apró viták, több liter közösen elfogyasztott kávé és egy éjszaka, ami alatt megtapasztalhattam, milyen is lettél, és milyen melletted ébredni. Szörnyen hiányzol, és tudom, hogy te is hasonlóan érzel velem kapcsolatban. Szeretnélek megvigasztalni, megölelni, mindenki szeme láttára átkarolni, és megígérni, hogy nem lesz semmi baj. Soha nem is volt, csak a legrosszabb módon próbáltam elmondani neked.
Egy pillanat töredéke alatt fogalmazódik meg bennem minden, ami velünk kapcsolatos. A folyosó túlsó felén állok, kezemben a saját kártyámmal, de nincs ínyemre az egyedüllét. Túlságosan is beleéltem magam az újbóli találkozásba, gondolkodás nélkül rohantam le a hallba, mikor megtudtam, hogy megérkezett Mark, mert ez egyet jelentett Silverrel is. Minden épeszű gondolatot elhajítottam, és a legbénább módot választottam a megszólítására, de már nem tehetek ez elen semmit, meg kell elégedem azzal, ami az imént történt.
- Minden oké?- Zayn furán néz rám, ráncolja a szemöldökét. Egymás mellett van minden szoba, amit lefoglaltunk, tulajdonképpen egy egész emelet a mienk. Nem kell elővigyázatosságból kilesni, tartózkodik-e valaki itt, szabadon járhatunk ki és be, anélkül, hogy leszólítanának vagy ránk zúdítanának kismillió kérdést és kérést. Történetesen Zayn és Liam a két "szomszédom" átmenetileg, így elkerülhetetlen a találkozás velük.- Harry!?
- Persze, mindjárt- zavaromban inkább bemenekülök a szobámba, és becsukom magam mögött az ajtót, hogy nyomatékosítsam, nincs szükségem társaságra. Vagyis van, de Silver alszik, és nem hiszem, hogy felkészült lennék arra, hogy bármelyiküknek is elmondjam, mi zajlik bennem, milyen gondolatok kavarognak bennem, mert nem értenék meg. Leegyszerűsítenék az egészet, mintha az olyan könnyű lenne. Mintha ez csak egy nyári kaland lenne, pedig ez sokkal több. Rajtunk múlik minden, hogy egy régi barátságot sikerül-e megmentenünk, vagy feledésbe merül az egész, elássuk, de előtte még jól összetörjük.
Kivágódik a fehér ajtó, nem csuktam be rendesen, így Zayn bármilyen nehézség nélkül jut be az előtérbe, onnan pedig egyenesen abba a helyiségbe, ahol épp tartózkodom. Nem is tudom, mi ez, valami rendkívül finom átmenet a nappali, a hálószoba és a túl nagyra sikeredett kis zug közt.
- Tudtad, hogy van egy olyan állapot, amikor az agyad, mint valami szerencsekerék, kidobja az első választ, amit odaillőnek lát, te pedig gondolkodás nélkül kimondod?  Nem emlékszem pontosan, mi ennek a jelenségnek a neve, de biztos vagyok benne, hogy tudod, miről beszélek- miközben beszél, teljesen természetesnek hat. Mintha csak bejött volna, és elkezdett volna fecsegni arról, hogy milyen furcsa a mostani idő, ugyanis Detroitban nem szokott ilyen meleg lenni ilyenkor, sokkal elfogadottabb, ha így augusztus közepe fele járva az ember beleszalad néhány zivatarba, de a levegő még napos időben sem ilyen száraz és fojtogató. Vagy csak zavar, ahogy Zayn kérdőre vonja a viselkedésem. Bármelyik is okozza, érzem, hogy kényelmetlen ezt a hosszú nadrágot viselnem és az inget. Rejtegetni akarom még egy kicsit a fejemben élő vízióim, hogyan fogom elérni, hogy Silver ismét úgy tekintsen rám, mint a legjobb barátjára, a szerelmére, nem akarom, hogy kételkednie kelljen bárkiben is, és azt, hogy megint egyedül maradjon, hogy bántsák, azt meg végképp nem hagyhatom. Csak el kéne jutni odáig, hogy megvalósíthatom mindezt, mert jelenleg akadályt helyez akadály elé. És én megint nem figyelek Zaynre.
- Mi van veled? Teljesen el vagy varázsolva- nem tűnik felháborodottnak, de biztosra veszem, hogy neki sem esik jól a passzivitásom, ami, ha jól saccolom, hetek óta tart, ahogyan a többiek sem veszik jó néven.
- Miért kérdezgetitek ezt folyton?- megpróbálok higgadt maradni, amennyire csak lehet. Bár tényleg nem vagyok az az ideges típus, most érzem, hogy ha még egyszer megkérdőjelezik a lelki békémet, kitérek a hitemből. Visszafogottan, lazán ülök, kicsit domború háttal, csak ahogy szoktam. Semmi feltűnés, semmi feszülés. Végtére is, a legjobb barátaimról van szó, nem idegenekről.
- Mert amióta Silver után futkosol, azóta kifordultál önmagadból- erre a kijelentésére felhúzom a szemöldököm, majd azonnal össze is ráncolom.- Nem, ez nem a legjobb szó rá, igazad van. Csak más lettél, mintha valami olyat kergetnél, amit sosem érhetsz el, pedig csak le kéne egyszerűsítenetek a dolgot. Ha együtt akartok lenni, akkor tegyétek azt. Ha meg nem, akkor ne hagyjátok szenvedni a másikat.
- Most ezt honnan szűrted le?- elismerésre méltó az éleslátása, még én magam sem tudnám így, ilyen könnyedén átlátni a helyzetet. Mondjuk biztosan azért nem, mert már a szövögetett terveimet, a valóságot, és Silver képzelt reakcióit nem tudom elvonatkoztatni egymástól, és hagyom, hogy az így összeállt maszlag a fejemre nőjön.
- Hol az egekben jársz, mert szépeket mondtok egymásnak, hol felfújod magad, mint egy pulyka, és akkor hozzád sem lehet szólni, mert összevesztek valamin, ami teljesen felesleges és gyerekes- tényleg úgy kezeli a dolgot, mintha nem épp a legnagyobb hibámmal, a gyengeségemmel, az egyetlen olyan tényezővel szembesítene. Mintha nem Silverről beszélnénk, hanem arról az egyenruhásról, aki segített a csomagjainkat az állványozott szállodai kocsira tenni, és felhozni erre az emeletre, szobánként szortírozva.
- Azt hiszem, ezen a két héten áll vagy bukik minden- saját magamat zavarom össze, és az elnehezült légzésem már meg sem próbálom palástolni. 21 éves leszek, nem viselkedhetek már így.
- Ha ennyire izgulsz, valamit nagyon tudhat a lány- néha azt kívánom, bár csak ne ismerném sem őt, sem a többiket ennyire, Zayn félmosolya ugyanis elárulja, mire gondol. Vagy csak sejteti. Meglököm a vállánál, és kínosan felnevetek.
- Hagyj már- képtelen vagyok abbahagyni a nevetést, kényszeresen, már inkább nyüszítve takarom el a kezeimmel az arcom, hogy ne lássa, mennyire vörös. Pedig sosem volt tabu téma, kit hányszor és hol, de ez valahogy más. Nagyon más.
- Jól van már, csak vicceltem- feláll és nyurga lépésekkel az ajtónál terem- Megyek, el kell intéznem egy telefont, de azért örülök, hogy tényleg nincs nagy baj.
- Dr. Malik- tettetett úriassággal, ahogy sokszor a rajongók közt viselkedünk, ülve meghajolok, de közben a szememet forgatom.
- Máskor is- vigyorog, mintha kötelező lenne, aztán eltűnik a folyosón.
Amint egyedül maradok, elnyúlok az ágyon. A hátamon fekve sorra veszem minden lehetőségemet, ami a holnapot illeti. Nyilvánvaló, hogy ma már nem igen fogunk találkozni, Silver alszik, és ha fel is ébred, nem hiszem, hogy elhagyná a szobáját. Holnap reggeltől már próbákra kell mennünk, és ha jól tudom, ő sem lesz velünk egész nap, csak úgy, mint a többiek, néhány kósza percre látjuk majd, aztán siet tovább egy újabb sajtós találkozóra.
Az eddig egyetlen közös pontunkat sikeresen kibővítettük, de most hogyan tovább!? Képtelen vagyok megtenni, amit eredetileg terveztem, ott, Kanadában. Már akkor nem gondoltam komolyan, hogy bosszút állok. Ugyan, miért? Mert neheztelt rám a viselkedésem miatt? Ez legyen a legnagyobb baj. Ezért igazán nincs okom bántani őt, ha még csak szavakkal is. Fájna látnom őt, ahogy összetörik, mert volt már részem benne, és istenemre mondom, nekem legalább annyira fájt, ha nem jobban. Ráadásul, akárhányszor eszembe jut, vagy sokat gondolkodom rajta, mindig ugyan az az eredmény: mindketten ostobán viselkedtünk, pont mint most, és görcsbe rándul a gyomrom. Ha választanom kellene, most, ebben a pillanatban, habozás nélkül mondanék le mindenről érte, és ez megrémiszt. Felpattanok az ágyról, muszáj megmosnom az arcom, mert ez képtelenség. Nem veheti el senki sem az eszem annyira, hogy képes legyek mindent, amiért eddig dolgoztam, és amit ajándékba kaptam a sorstól, csak úgy eldobni magamtól. Az egyet jelenthetne az öngyilkossággal, mert igen, minden bizonnyal megölném azt a Harry Stylest, aki most vagyok, akivé váltam, akiért vért izzadtam hétről hétre, hogy megmaradjon olyannak, mint volt, csak közben sokkal jobbá válhasson. Nem. Még Silver sem lehet rám akkora hatással, hogy képes legyek rá.
- Mit művelsz velem, te nőszemély!?- a mosdóra támaszkodva kérdezem a saját tükörképemtől. Válaszra várok, egy égi csodára, de azon kívül nem történik semmi, hogy hallom becsukódni a szomszéd szoba ajtaját.
Túlteljesítem a feladatot, másodszorra is lezuhanyzom, hátha az utazás utáni koszt követően ezt a képtelen baromságot is eltüntessem. Szándékosan hidegre állítom a vizet, és ha eleinte fáj is, ahogy a bőrömnek csapódnak a jéghideg cseppek, egy idő után hozzászokok. Csak folyatom magamra a vizet, és ha nem nézek a tükörbe, észre sem veszem, hogy a hátam már vöröslik a fagyos zuhanytól. Nem lenne jó pont most lebetegedni, eszembe jut a menedzsment, és hogy mit szólnának hozzá, ha hirtelen tüdőgyulladásom, vagy lázam lenne, így gyorsan átmelegítem magam egy langyos zuhanyzással, és kimenekülök a fürdőszobából. Az órára nézek, és meglepődve veszem észre, hogy este tíz is elmúlt. Nem tudok mit kezdeni magammal, ezért felöltözök. Gondosan összeválogatott ruháimat felöltöm magamra, a tükörben megigazítom a kalapom, de sehogy sem áll a fejemen, ezért lecserélem egy kendőre. Minden próbálkozásom kudarcba fullad, eldobom a kezemben lévő vászon darabot, még látom, hogy leesik az éjjeli szekrény mellett a földre, de már nem fordulok vissza, hogy felvegyem. Bezárom magam mögött az ajtót, ami ma már annyit nyílt és csukódott, hogy csoda, ha nem szédült el. Határozott léptekkel indulok el, de néhány méter után megrekedek. Földbe gyökerezett lábban, előre szegezett tekintettel állok, hezitálok, és amíg döntök, riadtan nézem az ajtót, ami mögött Silver alszik mély, csendes álomban.
Teszek egy lépést előre, aztán megint megállok. Félek, hogy megint nem tudok majd megálljt parancsolni magamnak, vagy, ami még rosszabb, hogy Nála kötök ki, és nem sok kedvem van másnaposan magyarázkodni, mit miért tettem, de végül elindulok. Lift helyett lépcsőzök, és az első emelet megtétele után nem kételkedek abban, hogy jó döntést hoztam-e, vagy sem.
A hotel bárja kellemes, esti hangulattal vár. A lámpák sejtelmes, vöröses és sötét, minden titkot elnyelő fénye jótékony homályt teremtenek, így nem kell aggódnom amiatt, hogy talán kilógok a többi vendég közül, csak mert nem úgy viselkedek, vagy nem úgy öltözködök, netán máshogy keresem a pénzem.
Azt szeretem ezekben a helyekben, hogy itt nincs különbözőség. Itt pusztán két oldal van, aki ad, és aki fizet. Nem különböztetnek meg senkitől és semmitől, amíg van nálad némi készpénz, egy bankkártya vagy egy kulcskártya, addig mindent ugyan úgy megkapsz, mint mások.
- Szóval, mindvégig tudtad, és mégsem szóltál?- lágy hangon suttogja a fülembe, egészen kiráz a hideg tőle. Megpördülök a saját tengelyem körül, és szemben találom magam vele, teljes pompás valójában, ahogy egy elegáns, ezüst színű ruha tapad rá, és emeli ki ragyogó szőke haját.
- Letagadtad, mit tehettem volna?- meg akarom érinteni az arcát, a karját, de nem merem, Mintha lenne köztünk egy láthatatlan fal, ami megakadályozza, hogy közeledjek felé. Félek, hogy megszúr, hogy megsebez, ahogy én őt.
- Cáfolni.
- Elbizonytalanodtam- mélyen a szemébe nézek, nyomatékosítva, hogy nem egyszerűen igazat mondok, de nem is tudnék más válaszolni, nem is akarok, és soha nem is fogok- Hiányoztál, Sil.
- Találj ki jobb hazugságot- a szemében megcsillan valami fájdalmas csalódottság, és a gyomrom tűhegynyire zsugorodik.
- Nem hazudok- töretlenül bámulom őt, a szemeit, a bőrét, mindenét. Azt akarom, hogy beleégjen minden porcikája az emlékezetembe, hogy ha megint elveszteném, legyen mire emlékeznem- Igyunk valamit.
- Én már eleget ittam, azt hiszem- ő sem gondolja komolyan ezt a választ, mert mikor finoman vonom magam után a pulthoz, egyáltalán nem ellenkezik.
- Két sört kérnék- intek a csaposnak, aki azonnal a poharakért nyúl. A mellettem balra ülő lányra sandítok, aki édes, zavart mosollyal szegi le a fejét, és a cipőjére vigyorog.- Mi az?- lehajolok, hogy egy vonalba legyen az arcunk, és csak ekkor fedezem fel, milyen fátyolos a tekintete. Lehet, hogy tényleg eleget ivott mára.
- Itt ülök Detroitban, az első napomon, veled, és kezdek becsípni. Pedig szinte csak aludtam- megmosolyogtat a kacaja. Megint. Annyira imádom, hogy az nem igaz.
- Tényleg nagyon hiányoztál- felbiccentem a fejét az állánál, és eltűröm a tincseit. Elmarom a két poharat a pultról, és az egyiket a kezébe adva koccintunk.
- Megbántottál, Styles- mindenféle felvezetés nélkül kortyol nagyokat a sörből, majd félreteszi a korsót.- És olyan dolgokra kényszerítesz, ami nem nőies.
- Ugyan már- újra eltűröm a haját, mert kicsúszik folyamatosan a füle mögül. Jó érzés megérinteni őt, a közelében lenni, és talán mindezt el sem hiszem. 
A legijesztőbb mindebben talán az, hogy míg nekem romantikus hangulatom van, addig ez a lány jóformán nem mutat semmit, úgy beszél hozzám, mintha Niall vagy Louis ülne velem szemben. Nem reagál a bókokra, nem tesz megjegyzést a kedveskedő közeledésre, mintha egyáltalán észre sem venné. Vagy csak nem akarná észrevenni.
- Mit akarsz még tőlem Silver? Mert kezdem feladni- az utolsó kortyot is elpusztítva megragadja mindkét csuklómat, és kényszeríti magát arra, hogy pislogás nélkül végigmondja a mondatot, miközben a szemembe néz.
- Hogy ne viselkedj úgy, mintha te lennél a lány- mellbe vág az őszintesége. Ha nem is értek vele egyet, meg sem kérdőjelezem, hogy mást gondol.
Erősen néz, mintha minden erejét be kéne vetnie, én pedig lépek. Megint.
Megragadom a tarkójánál és olyan közel húzom magamhoz, hogy épp hogy ne érjenek össze az ajkaink. Szaggatottan veszi a levegőt, egy pár másodpercre talán benn is reked a lélegzete a tüdejében. Mindkettőnkből árad a maláta kesernyés illata, a szám ki van száradva, pedig csak egy italt fogyasztottam.
Ez tőled van. Miattad vagyok bolond, aki az egyik percben sír, aztán nevet, de megmutatom neked, mire is gondolok, mikor kiejtem a neved, mikor beszélek hozzád, és csak rád figyelek. 
Kezével lefejti az ujjaimat magáról, és gondosan lefogva a kézfejem, visszateszi az ölembe.
- Ígérj meg valamit- közelebb húzódik hozzám, és rajtam azonnal végig fut az elektromosság, ami már olyan rég elmaradt.
- Nem ígérek semmit- ujjaim felülkerekednek, és már én tartom az ő tenyerét a kezeim közt.
- De. Ígérd meg, hogy soha többet nem teszel ilyet- továbbra sem viccel. 
- Hogyan ígérhetnék meg valamit, amiről nem is tudom, hogy micsoda?- csupán ebből látszik, melyikünk a józanabb, mert bár mindent elhinnék neki, fogalmam sincs, mire akar kilyukadni, mert elfelejti megosztani a gondolatainak legalább a felét.
- Nem teszel soha többet olyat, mint nyolc évvel ez előtt. Ígérd meg!- halk hisztériába kezd. Csupán néhány másodperc, tényleg nem több.
- Bárcsak meg nem történtté tehetném azt az estét- válaszolom, alig hallhatóan.
Azért jó a bárban lenni, mert itt mindenki ugyan azt kapja. Ha adsz, kapsz, és mindegy, mi van rajtad, mit csinálsz szabadidődben, a bárban válaszokat kaphatsz, és mindent megérdemelsz, amit mindenki más. Ez a bár azonban más. Én sokkal többet is kaphatok itt, mint a többi szálló vendég. Én megkaptam Silver szívét, azt hiszem. Legalábbis a csók, amivel megpecsételte a vallomásomat, egyáltalán nem tűnt olyannak, mint amit mindenki megkaphat, mert ez több volt annál. Ahogy az ujjai belekapaszkodnak a bőrömbe, a finom suttogásai, és az ígéretek.
Mindketten szenvedünk valamitől. Talán ezért vagyunk annyira egyformák, mert van bennünk egy apró törés, amire a másik figyelmesen keresi a megoldást.
Kézen fogom leteszek némi aprót, és elköszönünk. Sokáig meg sem szólalunk, és ösztönösen tartunk valamerre. Nincs konkrét kitűzött cél, de érezzük, hogy el kell tűnnünk, fel kell szívódnunk. Így történik az, hogy a zárva tartó belső teraszon kötünk ki.
- Megvárjuk a napfelkeltét?- a vállamra dőlve beszél. Élénken, kipihenten. Nem is csoda, egész délután aludt.
- Miért kerülgetjük a témát?- nem nézek rá, hátha így bátrabban kezd bele.
- Nem kerülgetjük- érzem, hogy megrántja a vállát, mert megböki közben az én vállam is.
- Csak nem beszélünk róla. Valóban- felhorkantok, de a cinizmus legapróbb szikráját sem mutatom.
- Mit beszéljünk róla?- közelebb furakodik. A sötét éjszaka kellemesen hűs a nappali forrósághoz képest, de mégis fázik. Érzem, hogy a karja jéghideg, akár csak az esti zuhanyom. Átvetem a karom a válla felett, hátha az eltakart felületet melegíti egy kicsit az ingem.
- Miért mentél el akkor?
- A kérdés az, hogy Te miért nem jöttél el akkor?
- Jogos- hümmögöm- Sosem akartam elmondani neked.
- Tudom, hogy fogadtál- keserű éllel a hangjában nevet fel röviden, és ha csak néhány pillanatra is, de ketté hasítja vele a csillagos eget.
- Nem én fogadtam- cirógatni kezdem a felkarját, ahol még pont elérem az ujjaimmal- Azt hittem, a barátaim. Bátorítottak, támogattak. És közben a hátam mögött szervezkedtek.
- Nehéz lehetett észre venni.
- Kínos erről beszélnem. Nem gondoltam bele, hülye voltam. Azóta sem tudom, hogy miért nem vettem észre.
- Na látod, ebben legalább egyet értünk- kezével felnyúl az ujjaimért. Olyan érzésem van, mintha megjelenne körülöttünk valami. Mint egy kapocs, ami összetart minket, csak ez sokkal összetettebb, és tartósabb.- Mármint hogy hülye voltál.
- Szerettelek, Silver- kicsúszik a számon. Mindketten összerezzenünk, szinte egyszerre engedünk ki- Elcsesztem.
- Ne ostorozd magad. Már nem tehetünk semmit ellene.
- Annyira akartam- mintha igazmondó szérumot itattak volna velem, nem tudom abbahagyni a zagyválást az igazságról- Kerestelek. Sokszor. Apukád viszont sosem engedte, hogy beszélhessek veled. Emlékszem, egyszer megfenyegetett, hogy hívja a rendőröket, ha még egyszer meglát a házatok környékén céltalanul fel-alá sétálni, vagy a nevedet kiabálva ácsorogni.
- Ott voltál?- csodálkozva emeli fel a fejét, és még így, a sötétben is látom, hogy kíváncsi a részletekre.
- Egy ideig rendszeresen, csak aztán..feladtam.
A sötétség felbátorít, és a hallgatása, a figyelme még inkább arra buzdít, hogy folytassam. Fogalmam sincs, meddig beszélek, de arra leszek figyelmes, hogy találomra ért velem egyet, vagy néha dünnyög valamit.
A szemembe tűz a kora hajnali fény, pedig még csak most bukkant fel a nap, alig egy perce.
- Megvárjuk a napfelkeltét, vagy bekísérjelek?- oldalra biccentem a fejem, és szembe találom magam a félig alvó Silverrel. Szeme lecsukva, pillái néha-néha megremegnek.
- Ébren vagyok- mély levegőt vesz, és körém fonódó karjaiba fúrja az arcát.
- Azt látom- érzem magamon is kiütközni a fáradtságot, ezért felsegítem őt a székből, és ketten indulunk el befelé. 
Jól esik, hogy nem vagyunk a levegőn, és csak a négy fal közt érezni, milyen kellemes idő van idebent. Aztán eljön a pillanat, amikor is elérjük a 324-es szobát. Megvárom, míg Silver kinyitja, és már mennék tovább, de maga után húz.
- Maradj, kérlek. Nem akarok egyedül maradni.

És én maradok. Mert megőrjített és nem tehetek ellene semmit.