2015. augusztus 9., vasárnap

16. Másnap

Sziasztok!

Nem mondom, elég hosszú szünetet hagytam magamnak, de sajnos közbeszólt a technika, így közel 3 hétig egyáltalán nem volt se telefonom, se netem, ennek ellenére megpróbáltam valahogyan megoldani a dolgokat. Így született meg ez a rész is. Ugyan kicsit rövidre sikeredett, de kezdem megszokni ezt magamtól. Ettől függetlenül reménykedek abban, hogy sikerül egy kicsit felcsigáznom titeket a folytatást illetően.

Mint mindig, legyetek rosszak,
xx Lu 


2014. augusztus 17.

Hevesen dobogó szívvel várok a válaszára. Nagyokat pislog, tekintete köztem és a hátam mögött elterülő szoba közt járkál, egyszerűen döntésképtelen.
Nem akarom, hogy ezt azért mondd, mert ittál- lassan, megfontoltan beszél, amihez minden bizonnyal hozzájárult a bárban elfogyasztott ital, és a hosszú, fárasztó beszélgetés.
-  Azt mondják, a részeg ember szavai a józanok gondolatai- megvonom a vállam.
Korábban ott voltam, mint ő. Ébredés után nem sokkal átöltöztem, és a földszintre indultam, mert éreztem, hogy nem tudnám feldolgozni mindezeket egy-két ital nélkül. Stabil elhatározásaim romokban hevernek, a terveim kártyavárként omlottak össze a szemem láttára. Félek megtenni a drasztikus lépéseket, rettegek attól, hogy megváltozhat bármi.
- Ezek szerint te részeg vagy- tesz egy lépést felém, kezeit a derekam mellett az ajtófélfának támasztja. Nehezebben veszem a levegőt, még sosem égett ennyire a tudatomba senki arca. A szeme, a szája, az arcéle, a tincsek, amik a homlokát keretezik.
- Nem- suttogom, de érzem a számon az alkoholos fanyarságot, és hirtelen minden folyadékhiány kiütközik rajtam.  A tüdőm, mintha porral és homokkal telne meg, a torkom kapar. Nem tudom, mire vágyom jobban, egy korty vízre, vagy Harry csókjára.
- Hazug vagy- pajkosan rám kacsint, orrával megböki az enyémet. Igaza van. Hazug vagyok, részeg, és még nem tudja, mi lehet ennek a vége, csak azt, hogy visszacsókolom, belecsimpaszkodok a tarkójába, és magam után húzom a szobába.Az ajtó kattanva záródik be, kívülről már senki sem jöhet be, mi pedig nem fogunk kimenni innen még.
Mintha csak ismerné a helyiség minden négyzetcentijét, úgy irányít. Térdével összekoccan a combom, képtelenek vagyunk összehangolni a lépteinket, egyikünk jobban sietne, mint a másik. Hirtelen elemel a talajról, mire élesen beszívom a levegőt. A filmekben ilyenkor van az a rész, mikor olyan irtózatosan nagyon szerelmesen és csábosan pislognak egymásra az emberek, de ez nem egy film, én nem vagyok tökéletes és egyikünk sem színész. Éppen ezért Harry megijed a hirtelen hangtól, majdnem leejt. Érzem, hogy instabil a helyzet, a lábaimmal kapaszkodom minden centijébe, ujjai meggyűrik a hátamon a ruhát. Nem érdekel az sem, hogy épp a bőrömbe nyomódnak a gombok, csak az, ahogy a falnak préselődünk. Halkan kuncog, ajkai épp csak súrolják az állam. Végigfut rajtam a hideg, remeg minden porcikám, részben a helyzetünkből adódó zavartság, részben a majdnem csúnya esésünk miatt.
-  Jól vagy?- csókokat hagy a nyakamtól egészen a vállamig. Minden érintésétől libabőrös leszek, hát hogy lehetnék jól, és ő ezt miért nem veszi észre!? Szótlan maradok, ujjaimmal a hajába túrok, és csak szorítom magamhoz, hogy ne veszítsük el újra az egyensúlyunkat.
-  Soha jobban- a mondatom vége elhal egy lágy csókban. Rövid, inkább olyan érzés, mint amikor az első tavaszi szellő kifújja az arcomból az apró hajszálakat, holott eddig azt hittem, minden mozdulata égető. Remegő ajkakkal simítom le a tenyerem a lapockáján, s talán egy röpke másodpercig azt is elhiszem, hogy jobban már nem eshetek szét. Tévedek. Egy óvatos mozdulattal előre tolja a csípőjét, így tartva meg minket, kezeivel a ruhám szélét kezdi felhúzni a lábamon. Fogalmam sincs, mi üt belém, de szabad kezemmel addig tapogatózom, míg le nem sikerül kapcsolnom a villanyt, amit még koraeste hagyhattam égve. Próbálom elterelni a gondolataimat, hogy ne csússzak ki a kezei közül, mert ha csak egy másodpercre is elengedném magam, képtelen lenne megtartani.
- Hé- biztos vagyok abban, hogy direkt suttog a fülembe, élvezi, hogy megszólalni sem tudok a közelségétől.
Felbiccenti a fejem, még így a félhomályban is látom, hogy a szemembe néz. Mellkasa időről időre az enyémnek ütközik, mindketten zihálunk, ráadásul, számomra roppant kényelmetlen a falhoz feszülni. Harry viszont, mintha csak olvasna a gondolataimban, a karom alá nyúlva ölel magához, egy másodpercre sem enged el, és nem is lazít a szorításon.  Lassan fektet le az ágyra, és hogy ne szakadjunk el egymástól, addig csókol, míg biztonságban nem tud. Érzem, hogy a hátam és a derekam alatt besüpped a matrac, ő pedig fölém tornyosulva támaszkodik meg. A fáradtságtól, a rengeteg kimondatlan szótól és némileg a gintől felbátorodva nyúlok a pólója alá. Végigsimítok feszes hátán, a hasizmain, a mellkasán, s addig ügyeskedek, míg ki nem bújtatom a felsőjéből. A pamut halkan ér földet, a légzésemtől meg sem hallom, de nem is érdekel. Sokkal inkább figyelek arra, hogy meglazul a derekamon a ruha, a vállamról lecsúszik a lágy anyag és a következő pillanatban már az is az ágy mellett ér földet.
- Fogalmad sincs, mennyire vártam már erre- igaz, csukva van a szemem, de tisztán előttem van Harry arca, miközben ezeket mondja. Hosszú, elhúzott csókot hagy a homlokomon, onnan halad lefele, egészen az állam vonaláig.
Sosem voltam még ilyen helyzetben, még nem éreztem soha azt, hogy valaminek ekkora tétje lenne, még sosem féltem ennyire, és nem vártam egyszerre semmit. Nem akárkiről van szó, és ettől görcsbe áll a gyomrom. Harryn azonban meg sem érződik a bizonytalanság vagy a félelem szikrája, úgy irányít, mintha minden mozdulatom ismerné, és én is az övét. Rémisztően jól tudja, mire van szükségünk ebben a fojtogatóan sűrű pillanatban.
- Sil- imádom, mikor ezt mondja. Régen is nagyon szerettem, most pedig igazán azt érzem a hangsúly miatt, mintha nem ő lenne a tökéletes prototípus, hanem engem istenítene valaki. Ajkaink közt összecsapnak a lélegzetvételeink, én pedig, mintha csak villám csapna belém, az eddigi megfontolt, lassú reagálás helyett megragadom őt. Annyira kell nekem ez az ember. Nem feltétlenül azért, aki lett belőle, hanem aki lehetne. A srác, aki mindig felsegített, aki képes volt egy papírgalacsinon elhívni az első randira, hogy aztán valamelyik idióta haverja nyerjen néhány fontot fogadáson. A srác, aki utána hetekig keresett, és nem adta fel, és aki végül anélkül, hogy tudná mit csinál, évek után is képes felforgatni az eddig kényszeresen nyugodt életemet, amiben semmi az ég világon nem történt volna, ha nem adom be végül a jelentkezésem média szakra. – Silver.
- Harry- alig jön ki hang a torkomon, és azt sem tudom, le tudná-e egyáltalán olvasni a számról, hogy mit mondok, de nem is számít. Ajkai puhán végigsúrolják az enyémet, kezeit a tarkómra simítja és a hajtövemet piszkálja, míg véget nem ér a csókunk. Nem kapok levegőt. Megnémulok.  Csak akkor rezzenünk össze, mikor heves kopogást hallunk az ajtó felől, és a hangra, ami megtöri a kettőnk kis világát, egyszerre pattanunk ki az ágyból. Gondolkodás nélkül, egy szál fehérneműben guggolok le a ruhámért és hanyagul felkapom magamra. Az előtérig csámpázva, ügyetlenül rángatom fel a cipzáram, a nyakamnál be sem gombolom a ruhát, úgy nyitok ajtót, mint aki rémet lát.
- Miss Fernsby, hangokat hallottak a szomszéd szobából- a housekeeper tökéletesen élére vasalt szövetnadrágban, hófehér ingben, ebben a lehetetlen időpontban is tökéletesen fest, ellentétben velem. A hajam csapzott, kócos, az arcom bizonyára vörös, a sminkem szétkenődött. Érzem, hogy húzódik a szemhéjam a tustól, ami órákkal ez előtt még tökéletes ívben húzódott a pilláim felső vonalában.
- Nincs semmi probléma- jelentem ki egy műmosollyal, és a férfi se szó se beszéd, bólint egyet, jelezve, hogy érti, és elnézést kérve távozik. A folyosó falának támaszkodva nézek utána, de nem őt látom, hanem a bent történtek emlékképei peregnek le előttem, és azon tűnődöm, vajon most mi lesz? Visszamegyek, és…? Folytatjuk ott, ahol abba hagytuk, vagy a kínos csendben, feszengve ülünk majd egymástól távol, szótlanul. Vagy a legrosszabb: beszélnünk kell róla. Nem baj, talán jobb is, ha ennyi jut nekünk mostanra. Olyan furán venné ki magát, ha így, bármiféle előzmény nélkül esnénk egymásnak, céltalanul, és ösztönösen, mint a vadállatok.
Veszek egy mély levegőt, és magam után nagyon halkan becsukom az ajtót. Míg visszaérek a hálószobához, gondolkodom azon, hogy levegyem- e a ruhám, végül meggondolom magam, és csak visszasétálok, ahol Harry kedves fél mosollyal öleli magához a párnámat. Szuszogása szinte fülsüketítő a hajnali csendben.
-  Harry- finoman megbököm a könyökét, mire csak felemeli a kezét, és néhány centivel arrébb leejti. Elmosolyodok rajta, és ahelyett, hogy nézném a békésen alvó fiút, minden erőmet összeszedve zárkózom be a fürdőszobába, hogy lezuhanyozhassak, tiszta ruhát vehessek és kifésülhessem a szerteágazó tincseimet. Szinte minden mozzanata kiesik a bent töltött időmnek, csak arra leszek figyelmes, hogy a tusfürdőm illatos habja kavarogva eltűnik a lefolyóban. Nem emlékszem, hová dobtam le a holmim, ami rajtam volt. A szárítóról lekapom a szálloda logójával ellátott puha, mogyorószínű törölközőt és magam köré csavarom. A polcról elveszem a tiszta ruháim, és fogmosás után arra cserélem le a pamut anyagot. A tükörben vizsgálgatom az arcom, a nyakam, a vállam és a dekoltázsom, ami telis-tele van apró piros nyomokkal, Harry ujjlenyomataival és a fogának cakkos mintájával. Ezt hogy a fenébe nem vettem eddig észre? Nem is fájt, most viszont zsibbad a meleg, párás helyiségben, fürdés közben pedig kellemetlen érzés volt, mikor a bőrömhöz ért a forró víz.
- Mit műveltél, Styles?- sokkal hangosabban kérdezem ezt magamtól, mint ahogy Harryvel beszéltem korábban, a kezem azonnal a számra tapasztom, és csak reménykedek abban, hogy elég mélyen alszik ahhoz, hogy ne hallja mindezt.
Megrántom a vállam, ugyanis nem sokat tehetek a továbbiakban ez ellen semmit, csak reménykedhetek, hogy mire felébredek, elmúlik, vagy olyan idő lesz, hogy a ruháim eltakarják majd a kora esti konferencián. Kilépek az ajtón, szinte mellbe vág, mennyivel hűvösebb van itt, mint a fürdőszobában, ezért be is csukom az utcafronti ablakot, és a klímát átállítom minimum 20 fokra. Nagy levegőt veszek, mielőtt benyitnék a hálóba, összeszorított fogakkal nyúlok a kilincs felé, de mikor meglátom, hogy Harry még mindig édesdeden alszik, elmúlik minden félelmem, mintha csak elvágták volna, fesztelenül sietek felé, és a takarót felemelve csusszanok be mellé. Szemben fekszem vele, késztetést érzek, hogy megérintsem a száját, az arcát, gyönyörűen kidomborodó kulcscsontját. Szeretném érezni az ujjaim alatt a tetoválások soha el nem múló, izgalmas hegeit, de be kell érnem a színekkel, a látvánnyal, és azzal, hogy whiskey és sörszagú a lehelete.
- Nem tudok úgy aludni, ha nézel - megijeszt, hirtelen meg is ugrok, de elkap, mielőtt lebucskáznék az ágyról. Kezei stabilan, s közben elég finoman tartanak a derekamnál fogva.
-  Azt hitem, hogy alszol.
-  Hogy tudnék aludni, mikor tudom, hogy nemsokára visszajössz - lassan nyitogatni kezdi a szemeit, sűrű pillái közül csillogó szemekkel néz rám.
-  Nem akartalak felébreszteni- lehajtom a fejem, a homlokomat nekitámasztom izmos mellkasához, és hagyom, hogy az ölelésébe vonjon.
- Alig vártam, hogy felébressz- elnyújtott csókot ad a fejem búbjára. - És hogy utána elaludjunk - az utolsó mondata elmosódik, nehezek a szemhéjaim, de annyi erőm még van, hogy nevessek ezen az egész, abszurd helyzeten.
-  Jó éjt, Harry- suttogom, és elernyedek a karjaiban.
- Neked is- felbiccenti a fejem és súlytalan puszit nyom a szám szélére. Elmosolyodom. Úgy viselkedünk még mindig, mintha nem huszonévesek lennénk, de ez így pont jó. Kényelmesen elhelyezkedünk, ébresztést állítok, aztán túl hirtelen zuhanok álomba. Nem is csoda, a repülést megelőző éjszaka semmit sem tudtam aludni, hajnalban pedig egy taxiba préselődve, a nyári zápor után maradt párás levegőtől verejtékezve indultam el a reptérre, ahol két órán keresztül csak ültem, és vártam, hogy felszállhassak a gépre, ahol szintén egy szemhunyásnyit sem aludtam. A tegnap délutáni pihenés pedig, valljuk be, nem elég ahhoz, hogy képes legyek ilyen sok időt ébren maradni. Csoda, hogy eddig nem estem össze, és aludtam el épp ott, ahogy az álmosság legyőzött. Most viszont Harry mellett alszom, kezeimmel átölelve őt. Minden lélegzetvételemmel közelebb érzem magam ahhoz, hogy teljes mértékben az enyém legyen, és hogy hamarosan én uralkodhassak felette, és nem ő az ostoba érzelmeimen.
Néhány óra múlva esőhöz hasonló, monoton kopogásra ébredek. Harry még mindig mellettem van, sőt. A bal lábam elzsibbadt, nem érzem térdtől lefelé, mert az övé alá szorult be. Kezeink ugyan olyan káoszban kapaszkodnak egymásba, mint a lábaink, én pedig gyakorlatilag rajta fekszem. Zavarba is jöhetnék, érezhetném kínosan is magam, de nem megy. Túl jó érzés így ébredni, tudni, hogy most engem választott, akkor is, ha holnap már nem így lesz. Ha ezek után egy új, ismeretlen szőkeséget visz ágyba, akkor sem fogom rosszabbul érezni magam, mert én nem lettem a trófeája, az én nevemet nem tudja felírni a többi közé. Nem mintha nem akarnám, de ez mégis csak más. Nem egy akarok lenni, hanem az az egy, akit sosem fog elfelejteni.
Kiszabadítom a jobb kezem, majd lassan az egyik lábam is, és megpróbálok hangtalanul kisurranni, de mikor végre megküzdök a felüléssel, Harry mocorogni kezd. Összeszorított szemmel várom meg, míg sóhajtozva a másik oldalára fordul, de nem hallok semmi erre utaló neszt. Kinyitom a szemem, kicsit forog velem a világ, aztán ezt az egészet átveszi a felismerés, hogy ő is ébren van, és én is. Elkövetem azt a hibát, hogy ránézek, egyenesen a szemébe. Nem mond semmit, ahogy én sem. Tekintetemmel követem az ujjait, ahogy végig simítanak a vállamon. A hálóingem vékony kis pántja eltűnik a tenyerében, és Harry csak mosolyog.
- Ez most már így is marad? Nem fogsz beszélni?- félredöntött fejjel kérdezem, és elcsodálkozom azon, hogy egyáltalán nem vagyok berekedve, és nem is mélyült el a hangom, ahogy az reggel, illetve most inkább csak ébredés után szokott lenni.
- Minek?- kérdezi, s közben szorosan magához von.Igaza van. Megszólalni sem tudok, kezeim ösztönösen vezetem fel a mellkasán, és ahogy kirázza a hideg, én is libabőrös leszek.Fogalmam sincs, mit csinálunk, egyszerűen csak egymásnak esünk, pontosan úgy, ahogy hajnalban. Annyi különbséggel, hogy most nem kell attól tartanom, hogy leesek a földre, vagy kicsúszok a kezei közül. Egy határozott mozdulattal gyűr maga alá, néhány másodpercig farkasszemet nézünk, végül én vagyok az első, aki feladja. A tarkójánál fogva húzom magamhoz, és megcsókolom. Az elektromosság végigfut a gerincemen, ahogy a felsőmbe kapaszkodik, és egy pillanat töredéke alatt elvesztem az önkontrollt, de Harry, velem ellentétben nem kezd el kapkodni, mindinkább lelassulnak a mozdulatai, és csak csókol. Nem tudom, meddig tudom ezt elviselni, megőrjít ezzel, és már nem elég az, hogy egyszer-egyszer végigsimít a hátamon vagy a lábamon a hüvelykujjával. Nyöszörgök, fészkelődök, minden bajom van, Harry meg csak nevet rajtam, végül megesik rajtam a szíve, és egymás után szabadulunk meg a rajtunk maradt ruhadaraboktól.Egy másik dimenzióban érzem magam, mint mindig, ha vele vagyok. Csak hogy ez most más. Nem csak elmegyünk kávézni, nem a liftben vagyunk összezárva, és nem is a bárban ücsörgünk. Újra és újra emlékeztetnem kell magam arra, hogy ki vagyok, és hol vagyok, mert Harry elveszi az eszem. Gyönyörű zöld szemei most még igézőbbek, egészen sötétek, különlegesek és kíváncsiak. Azt akarom, hogy soha ne nézzen rém másképp. Egyszerűen hibátlan, minden egyes millimétere azért van, hogy nekem megfeleljen, hogy tökéletes legyen számomra, és ezt nem akarom elengedni.
Megfogom a kezét, de ahelyett összerezzenne, szinte azonnal ujjait az enyémek köré fonja. Biztatóan fürkész, és én nem akarom bevallani még magamnak sem, hogy mennyire félek, annak ellenére, amit gondolok a helyzetről.
- Nem kell aggódnod- a fülembe suttog, halkan és vontatottan. Azonnal kiráz a hideg és a testem, mintha mázsás súlyoktól szabadulna meg.
Fogalmam sincs, és nem is volt, hogy hogyan mondhatnék el bármit neki, de ezek szerint felesleges is. Mintha a fejembe látna, bátorító puszit ad a szám szélére, és a kezem még mindig nem engedi el.
Majdnem kicsúszik a számon egy reflex-szerű válasz, de szerencsére sikerül megálljt parancsolnom az agyamnak és a számnak. Ha kimondanám, komolyan kellene gondolnom, és ahhoz mérten kéne viselkednem, ami most nem menne. Csak hogy az ellenkezője sem. Ha Harryről van szó, számomra nincs jó megoldás, csak jó pillanatok, mint most ez, vagy amikor rám mosolyog. Be kell érnem ennyivel, vagy választhatom azt is, hogy egyáltalán nem látom őt, abba viszont bele tudnék betegedni. Így a választásom arra esik, hogy nem szavakkal ugyan, de a tetteimmel fogom elmondani, mit érzek iránta. Szólásra sem nyitom a szám, engedem, hogy az ösztöneink irányítsanak minket, és egyáltalán nem érzem, hogy hibát követnék el azzal, hogy lefekszem vele.
A terveim része volt, csak az érzelmeimmel nem számoltam. Azzal, hogy majd remegve kapaszkodom belé, miközben majd’ kiugrik a szívem. A mellkasomban mintha csak bomba akarna robbanni, a nyomástól megfeszül.
Szeretem. Nem fogom kimondani, nem is merném, de én tudom, hogy így van. Régen is valami ehhez hasonlót éreztem, de mostanra csak megerősíteni tudtam ezt magamban. Még egyszer, utoljára belenézek a szemeibe, amik most sötét zöld árnyalatban úsznak, mielőtt még összegömbölyödve, egymással szembe fekszünk, és csak egyszerűen látjuk a másikat.
Tudni akarom, mi jár ilyenkor a fejében. Fél? Min gondolkodik? Fontos neki is ez a pillanat, vagy csak én reagálom túl? Emlékezni fog rá? Ki lesz a következő? Egyáltalán lesz következő? Túl sokat aggodalmaskodom miatta, jobban mondva a tettei miatt. Annak érdekében, hogy elengedjem minden görcsös képzelgésem afelől, hogy velem van valami baj, puhán a hajába vezetem az ujjaim. Bőrömön érzem a hullámokat, amik még így is egymásba gabalyodnak, hogy Harry haja már viszonylag hosszú. Szívesen felnevetnék. Mi is olyanok vagyunk, mint ezek a tincsek. Nem tudjuk igazán eldönteni, hogy közel akarunk-e lenni egymáshoz, vagy nagy ívben elkerülni a másikat. Nem akarom, hogy ez amolyan "így jött ki a lépés" éjszaka és fél nap legyen, de minden bizonnyal valami hasonlónak fogjuk beállítani. Másképp már rég nem itt tartanánk. 
- Furák vagyunk- bukik ki belőlem. Harry laposakat kezd pislogni, végül megjelenik a félmosolya és a szája sarkában feltűnnek az apró gödröcskéi.
- Szeretlek- beszorul a levegő a tüdőmbe, minden atomom megáll a mozgásban. Erre igazán nem számítottam tőle. Sem az időzítés, sem a hely, valahogy nem stimmel. Egyszerűen és könnyen mondja, a szavak úgy hagyják el a száját, mintha teljesen átlagos dologról lenne szó.- Ne haragudj. Lehet, hogy ezt nem kellett volna.
Védekezően magunk közé emelem a kezem, és legyintek. Nem akarom, hogy bocsánatot kérjen, holott muszáj lesz úgy tennem, mint akinek éppen erre van szüksége. Ám megszólalni képtelen vagyok. Hagyom, hogy a mellkasához vonjon, átkaroljon, és addig hallhatom az egyenletessé váló lélegzeteit, míg újra álomba nem merülök. Harry karjaiban. Újra.