2015. szeptember 24., csütörtök

18. Míg a dráma el nem választ

Drága Olvasóim!

Remélem mindenkinek legalább fele olyan jól telt eddig a szeptember hónapja, mint amilyen borzalmas volt az elmúlt 20 nap számomra! Sajnálom az újbóli késést, a rend még nem igen állt helyre, ugyanis költözök, dolgozom, és emellett vizsgáznom is kellene majd, de megígérem, hogy megpróbálom a következő részt valahogy normálisabb időben feltölteni, kicsit kevesebb csúszással.
Jó olvasást, rengeteg kitartást a hét utolsó napjára, és hallgassátok sokat az Infinityt, mert jót tesz a léleknek. :)

Legyetek rosszak,
xx Lu




2014. augusztus 20.

Lázasan készül az egész csapat, este a fiúk koncertet adnak, s azt követően azonnal útra kell indulni. Jön a következő város, újabb koncertek, eddig ismeretlen környezet, fiatalabb, szebb és talán szemérmetlenebb tinilányok lebzselnek majd a hotel környékén, de azt nem tudhatják, hogy én mindvégig ott leszek és árgus szemekkel figyelem majd őket.
- Sil- halk kopogásra kapom fel a fejem, elképeszt az a visszafogott tisztelet, amivel Harry megillet tegnap kora este óta. Mikor összetalálkozik a tekintetünk, kisfiúsan elmosolyodik, nekem pírban úszik az arcom. Tudjuk, hogy ez nem mehet azonban mindig így, és nagy reményeket fűzök minden egyes beszélgetésünkhöz. Biztos vagyok abban, hogy neki kellene felhoznia valahogy a témát.
- Gyere csak- becsukom a határidőnaplóm, a laptopot csak lecsapom, és megpróbálok némi rendet tenni magam körül. Ahogy végigsimítok magam mellett az ágyon tollak repülnek szerte szét, néhány leesik a földre, van, amelyik a földön heverő bőröndöm nyitott fakkjába gurul. Megrántom a vállam, hiszen nem számít.
- Szeretnék beszélni veled valamiről- egy helyben toporog, látszik rajta, hogy nem tud mit kezdeni magával, a szemkontaktust is meg-megszakítja, néhány pillanat alatt pedig teljesen elveszítem a figyelmét.
- Nem ülsz le?- mindent megteszek annak érdekében, hogy ne érezze annyira borzalmasan magát, helyet szorítok magam mellett, bár már igazán ismerhetné a járást.
- De, köszi- sosem volt még ilyen szótlan és tehetetlen, és én még sosem vártam ennyire, hogy beszéljenek hozzám. Patt helyzet.- Tudom, hogy mindig mindent előre el akarsz tervezni, de szeretném, ha...ahj ez így nem megy.
- Micsoda? Mi nem megy?- értetlen fejet vágok, mert ebből elég nehéz kitalálnom, most mégis mit szeretne.
- Gondolkodtam a történteken, és annak ellenére, hogy még mindig nem vagyok biztos abban, hogy jól értelmezem a viselkedésed, én szeretném, ha...- elnémul. Hatalmas szemekkel bámul rám, de hiába vár tőlem reakciót, nem történik semmi. A szívem meglódul, mint egy versenyló, de nem szólok semmit. 
Most komolyan azt várja tőlem, hogy befejezzem a mondatát? Vagy csak úgy mondjak igent egy olyan ötletre, ami félig a levegőben lóg és félig meg sem született? Mert persze tudom, mire szeretne kilyukadni, de ha már vette a fáradtságot és idejött, akkor fejezze is be, amit elkezdett. Nem kaphat meg mindent olyan könnyen, hiába szeretném én is annyira, de annyira, amit ő.
- Ha..?- halkan megpróbálom beszédre sarkallni, és várok továbbra is türelmesen.
- Mit szólnál, ha megpróbálnánk együtt?- hatalmas kő eshet le a szívéről, mert olyan mélyről szakad fel a sóhaja, mintha legalább a kezemet kérte volna meg.- Tudom, talán korai, és elhamarkodott, de az is lehet, hogy ez lenne életem legjobb döntése. Elvégre már ismerlek, te is engem, és soha, de soha az életben nem írt nekem senki olyan édes reggeli üzenetet, mint te tegnap délután, és azt hiszem, mindkettőnknek jót tenne, meg azért egyértelművé tettük már azt, hogy vonzódunk a másikhoz, és..- nem bírom megállni, hogy ne szakítsam félbe
- Legyen- megrántom a vállam, ezzel is hangsúlyozva, mennyire lazán kezelem ezt a dolgot. Nem görcsölök,
- Mit mondasz?- megfogja a kezem, ujjaival végigsimít a tenyeremen.
- Ez valami üzleti ajánlat, hogy kezet kell fogni hozzá?- egészen halkan kérdezem, hangomban semmi vádló él nincs, inkább vagyok megszeppent.
- Ha üzlet, akkor csak a semmit ígérhetem, de veled most úgy érzem, még a semmit is jobb tervezni, mint bárki mással- kezével teljesen betakarja az enyém, és csak arra vár, hogy mondjak valamit.
A legyekre gondolok, amiket minden lelkiismeret furdalás nélkül megölnek az emberek. Sokszor Harryt is egy légynek tartottam, de mostanra tudom, hogy ő ennél sokkal nemesebb. Képtelen lennék jelen helyzetben bántani őt, így szavak helyett összefonom ujjaimat az övéivel. Érti a célzást, kissé megszorítja a kezem, amitől egyszerre érzem magam a fellegekben, és a földön. Az apám házában felejtett darabjaim, a félelem, ami nap, mint nap próbálta befoltozni a sebeket, a remény, most mind a helyére kerül.
- Akkor tervezzük együtt azt a semmit- tekintetem a kezeinkről az arcára emelem. Soha ilyen boldognak nem láttam még az elmúlt hetek alatt. Voltak problémáink az úgynevezett megismerkedéssel, de lebuktatott, és így már nem is érdemes megjátszanom magam. Nyugodtan lehetek az a Silver, akit annak idején az iskola folyosóján megismert, nem kell eljátszanom, mennyire komoly vagyok és hideg, mint a fagyos észak. És ha ez nem lenne elég, a kezei nyomán perzselni kezd a bőröm, végig a karomon. Ilyenkor kíváncsi lennék, másnak mi játszódik le a fejében, mert az én gyomrom görcsbe rándul, finom pillangószárny-csapkodások helyett csak a remegést érzem, a fejemben pedig elfajzott goa zene ütemére pattognak a gondolatok és félelmek.
Mindkét kezével megfogja az arcom, de mielőtt még lehajtanám a fejem, orrával megböki az enyémet. Egy másodperc töredéke elég, hogy belefeledkezzek a látványba, puha ajkai hozzápréselődnek az enyémhez és habkönnyű puszit hagynak maguk után. Majd még egyet, ami után már nem húzódik el egy darabig. Ki sem merem nyitni a szemem, még akkor sem, amikor elszakadunk egymástól. Hallom a rendszertelen légzését, érzem a kezét a hajamban, de nem nézek rá, csak előre döntöm a fejem a mellkasához.
- Menned kéne próbálni- suttogom az ingébe, és saját magam is győzködnöm kell, hogy viselkedjek már normálisan. Elvégre ez nem a végzetünk, csak kimondtuk, amit már ki akartunk, de ettől még, sajnos vagy nem sajnos, körülöttünk zajlik az élet, végeznünk kell a munkánkat. Nekem pakolnom kell és emaileket írni az irodának, Harrynek pedig próbálnia kell, aztán pakolni, öltözni és, nem utolsó sorban elrabolni tízezrek szívét ma este.
- Nincs kedved megnézni?- még mindig csukva tartom a szemem, Harry a hajam piszkálja és furcsán megpróbál az ölelésében tartani.
- Nem lehet, így is el vagyok maradva egy csomó mindennel- kedvetlen morgását meghallva felnevetek. A mellkasa dübörög, de a hang, amit hallat, inkább egy gyerek sajnálkozó hisztijére hasonlít.- Majd este.
- Szavadon foglak- megpuszilja a fejem búbját, én kimászom a karjai közül, és nem törődve az engem bámuló Harryvel, tényleg behajtogatom a kint maradt ruháimat a bőröndömbe.
A tollakat egy kupacba téve söpröm bele a laptoptáska elejébe, kidobok néhány fecnit és csak a leadandó belépőket hagyom elöl.
- Nos, neked nem énekelgetned kéne?- felhúzott szemöldökkel fordulok felé, mert nem hogy el sem indult, de inkább befészkelte magát az ágyamba. -Hé!
- Még ráérek elindulni- vigyorogva vállat von, és lelkesen kapcsolgatja a távirányítót.
- Ó, és ezt rajtad kívül más is tudja!?- csípőre tett kézzel várom a válaszát, de kénytelen vagyok elnevetni magam, ahogy bámul rám, hatalmasra nyitott szemeivel.
- Pár perce sokkal kedvesebb voltál - lebiggyesztett ajkakkal pattan ki a párnák közül, amik talán csak akkor lesznek újra rendben, ha már kijelentkeztünk innen, és valaki kitakarítja a szobát. Átszeli a köztünk lévő távolságot, ezzel megakadályozva, hogy tegyem a dolgom.
- Pár perce még az érdekemben állt hagynom kibontakozni téged- jelentőségteljesen nézek rá, s közben megpróbálom visszafojtani a nevetésem.
- Micsoda szavak- pökhendi angol módjára beszél, s ahogy én is, ő is elhalkul.
Milliméterek választanak el minket egymástól, érzem az illatát, a kezét a derekamon, ez mégsem az a tipikus romantikus pillanat, inkább pimasz, ezért nem is tudok igazán megkomolyodni. Eddig a pillanatig azt hittem, talán elveszett az a varázs, ami percekkel ez előtt körülvett minket, de Harrynek sikerül meglepnie. Megváltozik a tekintete, egy fél lépést hátrál, de nem enged el.
- Mi az?- zavartan tűröm el a tincseimet, amik nem is zavarnak igazán, de muszáj csinálnom valamit, mert nem tudok mit kezdeni magammal, kényelmetlenül érzem magam így.
- Semmi, csak - megrázza a fejét, mint aki nem akarja elhinni azt, amit mondani készül, aztán valamiért mégis megteszi. Kifújja a levegőt- Örülök, hogy végül így alakult. Féltem attól, hogy mit mondasz, mert képtelennek gondoltam.
Megakad a torkomban minden eddigi gondolat, és talán azt is mondhatnám, hogy elbizonytalanodom, de nem teszem, ehelyett mosolyogva lépek én is közelebb.
- Nem volt képtelen, egyáltalán- megerőltetem magam, hogy legalább ne látszódjon rajtam, mennyire bugyután festek ilyenkor, amikor képtelen vagyok bármit is kezdeni a helyzettel, mert nem akarom elrontani azt a parányi idillt, amit Harry teremtett körülöttünk.
Hiába tér vissza közénk egy rövid időre az a bizonyos pillanat, ha nem a saját gondolataim gázolnak bele, akkor az, aki teljes erejével dörömbölni kezd az ajtón. Hirtelen visszaköltözik az én elmémbe is, hova indultam, mit akartam és mi lett volna a dolgom, ha Harry nem jön ide.
- Ezt nem hiszem el- lehajtja a fejét és bocsánatkérően elindul az ajtó felé- Ne haragudj, biztosan engem keresnek.
- Végül is, már próbáltok. Elvileg- az órára pillantva realizálom, mennyire kifutottam az időből, és alig várom, hogy magamra maradjak, de valamiért jól esne, ha Harry még maradna, ha megölelne, vagy csak egyszerűen tenne egy félreértelmezhetetlen utalást.
- Este találkozunk?- már csak ez az aprócska kérdés tartja vissza attól, hogy kilépjen az ajtón, hogy szóljon az őt keresőknek, hogy itt van, és azonnal megy, de még marad, az utolsó utáni pillanatig. Szemöldökét kérdőn felhúzva mered rám, én pedig mi mást tehetnék, mint hogy a számat beharapva bólogatok.
- Este találkozunk- széles mosoly terül el az arcán, tenyeréből eldob felém egy puszit, és még egy tizedmásodpercre rám néz, mielőtt eltűnne.
Sóhajtva, mint egy szerelmes tini lány, lerogyok az ágyra és magam elé bámulva vigyorgok percekig. Most, hogy elérkezett ez a pillanat is, nem érzek mást, csak megkönnyebbülést, holott ez nem jelent semmi komolyat, csak megnézzük, működik-e. Ha nem, gondolom én, minden megy tovább, vagy ha mégsem, könnyűszerrel kiléphetek az életéből, de érzem, tudom, hogy ez a vártnál is jobb lesz. Pláne, ha belegondolok, mennyi meglepetés vár még rám, és .
Muszáj megerőltetnem magam, és miután teljesen üresnek nyilvánítom a szobát, elindulok a földszintre, hogy leadjam a kulcsot, és elkezdődhessen a kijelentkezés az egész stáb részéről. Magabiztosan lépkedek a folyosón, magam mögött rángatom a bőröndöm, ami még nehezebbnek tűnik, mint amikor elindultam Londonból, de nem törődök vele, biztosan csak a fáradtság miatt nem bírom olyan jól a terhelést, és talán az izgatottság, hogy legyen végre egy teljesen mértékben nyugodt napom, amikor egyedül lehetek, és dolgozhatok az újabbnál újabb projekteken, és megzavarjon Harry, amikor csak kedve tartja. Mint most, amikor érzem, hogy rezeg a telefonom a zsebemben. Elengedem a táskám, és a lábammal megtartva állok a folyosó közepén, és megpróbálom időben felvenni. Legnagyobb meglepetésemre azonban nem a 'H' betű jelenik meg, hanem Samantha neve, és a kép, amit a névjegyzék mellé csatolt.
- Szia- próbálok vidáman köszönni neki, és a legkevésbé sem kimutatni, mennyire rosszkor hívott fel.
- Megmagyaráznád?- nem tudnám igazán megmondani, dühös, meglepett vagy csalódott, de biztosan állíthatom, hogy Samantha idegállapota közel sem olyan borzalmas, mint ahogy most hangzik.
- Persze, bármit- nyugodtan dőlök neki a csomagomnak, mert érzem, hogy ez nem lesz rövid, néhány másodperces beszélgetés.
- Silver, nem lehetsz ilyen felelőtlen- talán mégis olyan, amilyen a hangja, de ahelyett, hogy megszeppennék, összeszedem minden bátorságomat és kiharcolom a tiszteletteljes beszélgetést.
- Ne haragudj, Sam, de ha nem mondod el, mit csináltam, nem fogok tudni semmit sem megmagyarázni- nem akarom felemelni a hangomat, de azzal, hogy így letámad hirtelen, nem könnyíti meg a helyzetemet, sőt!
- Láttam a képeket- összevont szemöldökkel támaszkodom meg a térdemen, és legszívesebben megsemmisülnék, hiszen nem tudom, miféle képekről beszél, és arról sincs semmi fogalmam, hogy mikor és hogyan készülhettek olyan képek, amik esetlegesen felháborítják a nagynéném.- És mondd, Silver, jól szórakoztatok?
- Sam, hiszen nem csináltunk semmi olyat, ami botrányba fulladhatna- persze, tisztában vagyok azzal, hogy nem kell különösebben megerőltetnie senkinek sem a fantáziáját, hogy kitalálja, ki kivel töltötte azt a bizonyos éjszakát, már ha egyáltalán van még valaki ezen a bolygón, aki foglalkozik ezzel.- Csak beszélgettünk, ennyi. Barátok vagyunk, vagy mi.
- Ne tudd meg, mennyire fel vannak háborodva az emberek- szinte látom magam előtt, ahogy eltorzul az arca, és képtelen visszafogni magát és az indulatait- A cég folyamatosan arról kap tájékoztatást, hogy az interneten kirobbant a botrány a rajongók közt, és mindenki azt találgatja, kik azok a szőke hajú lányok, akik Harry oldalán feltűnnek, és a te neved ugyan még nem derült ki, de azért nem lennék büszke magadra, kislány.
Biztos vagyok abban, hogy van minden emberben egy igazi cérna, ami tényleg elszakad olyankor, amikor képtelen, és sértő dolgokat vágnak a fejéhez, még akkor is, ha Samantha most még igen visszafogott volt, és nem szemtől-szembe beszél így, hanem egy másik földrészről. Ettől függetlenül érzem, hogy már nem is akarom visszafogni magam, és az arcába zúdítom az első gondolatot, ami a számra jön, és azt követi a következő, és így tovább.
- Nem fogom soha amiatt elszégyellni magam, ha jól érzem magam. Nem csináltam semmi olyat, ami törvénybe ütközne, elmúltam huszonegy, fogyaszthatok alkoholt az államokban is, és addig, amíg nem vonszolnak hulla részegen a szobámba, addig úgy gondolom, bőven belefér a buli kategóriába. Az pedig, hogy Harry mellett voltam, hogy vele töltöttem az estémet, csakis azért van, mert ő az egyetlen, aki nem hogy hajlandó szóba állni velem itt, hanem egyenesen keresi a társaságomat, és képzeld, valószínűleg nem ez volt az utolsó alkalom, hogy feltűntem mellette. És most ne haragudj, ki kell csekkolnom, amíg még van rá időm, mert szeretnék ma délután még dolgozni, mielőtt elmegyek a remélhetőleg leendő barátom koncertjére- meg sem várom a válaszát, elveszem a telefont a fülemtől és nem csak hogy bontom a vonalat, de ki is kapcsolom, hogy ne zavarhasson senki olyan, aki nem láthat teljes életnagyságban.
Amilyen könnyedén indultam el a hotelszobámból, olyan nehézkes a továbbjutás. Sértetten, összevisszaságtól kibicsakló bokával menetelek előre, és mikor elérek a lifthez megkönnyebbülök. Sajog a lábam a magassarkúban, de most már nem vehetem át, szóval ki kell bírnom még egy darabig ebben a kényelmetlen göncben. Samantha szavai visszhangoznak a fejemben, és amit érzek, felerősíti bennem a hónapokkal ezelőtti érzéseim, amik pedig a legrosszabb időszakomra emlékeztetnek.



2006. május 22.

Hisztérikusan csapkodva vergődök a nappali közepén, és bármit próbálnak mondani nekem, hangos üvöltéssel protestálok. A kezem ügyébe kerülő minden egyes tárgy a falhoz vágva végzi, és nincs senki, aki képes lenne kirángatni ebből a helyzetből. Azaz, hogy van, de már róla is csak múlt időben lehet beszélni.
- Silver, édes kislányom- apa az egyetlen, akit megértek, ha megtörten térdepel le mellém, és kizárólag az ő közelségét vagyok hajlandó elviselni.
- Ez igazságtalanság!- üvöltöm, de annyira kimerült vagyok az órák óta tartó sírástól, hogy elgyengülök a karjaiban és a pólójába csimpaszkodva hüppögök tovább - Miért nem inkább én? Mondd meg, mit ártott ő, hogy ez történt? Apa!
- Ne beszélj butaságokat- érzem, hogy az erős kezek most remegve túrnak a hajamba, és mintha csak berobbant volna a golyóálló üveg, érzem, hogy ő is remeg a zokogástól.- Isten útjai kifürkészhetetlenek.
- Nem érdekel!- tovább folytatom, és habár halkabban, cseppet sem fogom vissza magam.- Hülyeség az egész!
Mindig is jó gyereknek tartottam magam, tipikusan az a fajta ember lehetett volna belőlem, aki az élet minden területén sikeres és népszerű, anélkül, hogy milliók skandálnák a nevét. Szépen írtam, jól tanultam, megtanultam zongorázni is anya kedvéért, heti rendszerességgel jártam a templomi kórusba, és sorra nyertem a tanulmányi versenyeket, mégis úgy éreztem, elronthattam valamit, ha pont én vagyok az, akitől elveszik az édesanyját. Az egyetlen embert, akiért képes lettem volna bármilyen borzalmasan unalmas leckét megtanulni, aki esténként befonta a hajam és aki életet adott nekem. Hogy fogom én meghálálni neki mind azt a jót, amit tett, ha egyszerűen nincs rá időm, se lehetőségem?
Nincs senki már, aki megérdemelné a hálámat, kizárólag az az ember, aki osztozik a veszteségemen és most keservesen próbálja leplezni a feltörekvő érzelmeit. Ő az egyetlen, akinek meg akarok ezek után felelni, és senki más.


Élénken él bennem a dac érzése, ahogy akkor viselkedtem, és minden, amit ennek hatására tettem. Minden egyes pillanat, amikor átgondoltam, nekem mennyire fáj, és hogy másnak akkor miért ne fájhatna legalább ennyire. Minden botlás, ballépés, és az elégtétel mámora, ami szó szerint épp oly édes, mint a bűn maga.
Ezzel az érzéssel karöltve foglalom el a szálloda bejáratából nyíló hall részt, megcélozva az egyik kényelmesnek tűnő asztalt, a hozzá tartozó székkel. Hanyagul odavetem a földre a csomagjaim, mivel egy lelket sem látok erre, aki a fiúk háttérmunkása lenne, se a menedzsment, se a stábtagok, senki, csak én. Bizonyára mind a koncert helyszínén vannak, vagy a hangpróbán, mindenesetre én előre kiélvezem a kényelmet és mosolyogva adom le a kulcskártyám ott, ahol pár nappal ez előtt Harry belém botlott és én fáradtan fogadtam el a segítségét, holott ő inkább pofátlanul a nyomomba eredt.
Percek kérdése az egész, és már el is tűnik a piros pötty a szobaszámomról a gépen, és újra zöldre vált. Elköszönök, és a legközelebbi ismerős arc felbukkanásáig a laptopom mögé rejtőzve gubbasztok a hallban, ahol megszületik az új Silver, Harry Styles leendő barátnője, az énekes legújabb támasza, a lány, aki megérti a sztár nem túl hétköznapi életét, és aki nem mást teremt meg a percek határozatlan dimenziójában, mint Luna Crack blogírót, aki épp Silver ellentéte próbál lenni, míg a dráma el nem választ...


2015. szeptember 4., péntek

17. Ez nem így megy!

Drága Olvasók!

Korábbra ígértem, tudom, sajnálom. Egyébként elkészült a blog első kritikája, hamarosan kiteszem a linket, ahol elérhető. :)

Legyetek rosszak,
xx Lu




2014. augusztus 19., 17:42


Elképzelem a csodás ébredést, a délutáni, eső áztatta, de már napsütéses detroiti belvárost. A lusta pislogásokat és mély lélegzetvételeket, mikor az álom még visszahúz, de az elme menne tovább. Az ágyneműtől gyűrött bőrt, a fejbőrhöz tapadó,kócos hajat. A kezeket, amik a kezemet fogják, a kilégzést, ami langyosan csapódik a nyakamnak.
Kinyitom a szemem. Rögtön megpillantom magam mellett az üres helyet. Az ablak résnyire nyitva maradt az ágy mellett, gondolom innen jött az esőillat és a meleg szél. Lustán kinyújtom a karomat, amit eddig Silver védelme miatt szorosan magam mellett tartottam, résnyire nyitott szemmel nyújtózkodom tovább, ujjaimat begyűröm a párna alá, csak hogy még kényelmesebben fetrenghessek, ám közben furcsa, sistergős, gyűrődés szerű hangot hallok, egészen közelről. Elnézek a kezem irányába, a könyököm alól kihúzom óvatosan a papírt, amin nyúlánk,elhamarkodott betűket látok. Hosszú másodpercekig képtelen vagyok felfogni, mit is jelenthetnek, csak abban vagyok biztos, hogy Silver írása, azaz csak reménykedem abban, hogy nem más hagyott hátra nekem egy levelet. Csak átfutom a sorokat, amiben szerepel néhány időpont, egy félmaréknyi sajnálom, és egy kacér, amolyan "bevallom meg nem is" elköszönés. Visszahanyatlok a párnák közé, és nem akarom megtudni, mennyi az idő, hányszor kerestek a többiek, a menedzsment, a testőrök. Nem érdekelnek, csak ki akarom használni az alkalmat, hogy pihenek, nem csinálok semmit, és kellemes emlékek közt heverek.
Sajnos nem tart tovább néhány percnél ez a lélekemelő állapot, mert egyszerre csörren meg a telefonom, és kezd el valaki dörömbölni az ajtón. A nevemet kiabálják, miközben a csengőhangom szüntelen dallamai az idegeimen táncolnak. Mégsem csinálok semmit. Élvezem a káoszt, pont úgy, mint a nyugalmat az imént.
- Harry- Zayn és Louis fáradhatatlanul skandálja a nevem, reménykedve abban, hogy előkerülök az egyik ajtó mögül. Akárhogy is, de egyszer úgy is kénytelen lettem volna kikelni innen, ezért magamra kapom a ruháimat, zsebre vágom a telefont és halkan elindulok a kijárathoz. Lenyomom a kilincset, kicsit elidőzök, mielőtt magam mögött hagynám a feldúlt hotelszobát, aztán távozom. A folyosóra kilépve egy lélekkel sem találom magam szemben, ami nem jelenti azt, hogy nyugodt maradhatok.
Amint eljutok a néhány ajtónyi távolságra lévő liftig, máris megérzem a tarkómon, hogy figyelnek, ezért a lépcsőházat használom, hogy egy percre se téveszthessenek el szem elől. Felváltva lassítok és gyorsítok a lépteimen, meg-megállok, amikor kedvem tartja, nem törődöm semmivel. Addig szórakoztatom a szállodai testőrömet, ameddig csak akarom.Legalábbis én így gondolom, és eszembe sem jut az, hogy talán nincs így.
- Paul!- meglepetten üdvözlöm őt a második emeleten, ahol tulajdonképpen semmi keresnivalóm nincs, így gondolom neki sem.
- Én a helyedben nem örülnék ennyire- köszönés, vállveregetés nélkül közli, kicsit hűvösen.
- Valami baj van?- összevont szemöldökkel kérdezem, észre sem véve, hogy szép lassan összegyűlik mindenki a folyosón.- Oké, lemaradtam valamiről?
- Gyere- Paul intésére megindulok, mint a szófogadó gyerek, nyomomban Zaynnel, Louisszal, Niallel és Liammel. Szuszogva nyílik ki egy tárgyaló ajtaja előttünk, bent steril tisztaság. Minden túl tiszta és letisztult, hogy belépve fojtogatni kezd a komolyság.
- Ne csináljátok ezt, srácok. Rémisztő- megpróbálom a kezeimmel elhessegetni a szemem elől azt az arcot, amit vágnak. Mind, egytől-egyig vádló, sértett és mintha némi undortis felfedeznék rajtuk.
- Neked tényleg fogalmad sincs, mi az a "valami baj"?- lerogyok az egyik székre, mögöttem sorfalat áll a négy srác, velem szemben Paul, és a gorilla, aki a fentebbi emeleti folyosón kezdett el követni.
-Amíg senki nem mond semmit, addig nem igazán fogom megérteni, mi zajlik itt- a vállam fölött hátrapillantok, de nem túl megnyerő a látvány. Niall és Louis összefont karokkal bámulják a cipőjüket, Zayn a falnak dőlve néz rám rosszallóan, Liam szintén, csak hogy ő még nemet is int fejével közben.
Egy halom újságot dobnak elém, mindegyik címlapjáról a saját vigyorom köszön vissza, sőt, akár vissza is nézhetném az elmúlt hónapokat, hány nővel kaptak lencsevégre. Szégyellnem kéne magam, de különösebben nem érzek semmit. Legfőképp szégyent nem.
- Mit kezdjek ezekkel? Szennylapok- felkapok néhányat, majd undorodva kicsúsztatom a kezeim közül.- Aligha találni benne igaz szóközöket.
- Csak hogy mostanra betelt mindenkinél a pohár- közli Paul feszülten, és kis híján az asztalra csap.
- Mindenkinél? Tudtommal én vagyok a képeken, engem ócsárolnak és hordanak el mindenfélének- megpróbálom visszafogni magam, hogy ne az indulataim irányítsanak, ám ez egyre nehezebb. 
Természetesen minden egyes sort ismerek ezekből a cikkekből, és sokáig sikerült úgy tennem, mintha nem érdekelne, sőt, mindez olyan jól sikerült, hogy végül tényleg nem foglalkoztam velük. Júliusban végleg elengedtem minden pletykát azzal kapcsolatban, épp kivel láttak, mit csináltunk, hol jártunk. Minden fiktív kapcsolatomon nevettem. Talán most sem zaklat fel ennyire, ha nem látom meg Silvert a címlapon. A kép akkor készült, mikor hajnalban beszélgettünk a szálloda belső teraszán. Ebben pedig az az undorító, hogy rengeteg pénzt áldozott a biztonsági és a sajtós csoport is, hogy megmaradjon a magánszféránk. Nem csak nekünk ötünknek, de rajtunk kívül mindenkinek.
- Remélem azzal a ténnyel, hogy ilyen szinten belemásztak a magánéletembe, hogy konkrétan megfigyeltek, legalább olyan kimerítően foglalkoztak már a megfelelő emberek, mint magával a szabadidőmmel- merev tekintettel bámuljuk egymást. Paul tulajdonképpen a főnököm, és tisztelem, mint embert, akár még a pót apámnak is nevezném, de nem hiszem azt, hogy tökéletes. Most is hibázik, ha azt hiszi, bocsánatot fogok kérni bárkitől is a viselkedem miatt. Nem. Nem vagyok akárki. Már nem. És ha én leteszek súlyos dollár tízezreket, akkor engem csak ne fotózgassanak hajnalban.
- Hová tűnt az a Harry Styles, akit megismertem?- kibukik belőlem egy gúnyos kacaj, vagy valami ahhoz hasonló.
- Rég megölték az olyan patkányok, akik ezt csinálják- mutatok ismét a lapokra, majd felállok a székről és elegánsan távozom.- Ha tudni akarjátok, egy kivételével mindegyik név kitörlődött a memóriámból. Örülhetnek, hogy ennyit kaptak belőlem.
Hátat fordítok a díszes társaságnak, de mielőtt eltűnhetnék a délután további részére, megkocogtatják a vállam. Tudom, ki próbál jobb belátásra bírni, de félek, most még neki sem sikerülne.
- Hidd el, csak aggódtunk miattad. Ma sem találtunk egész nap- Niall alig tudja tartani velem a tempót, sietősen kapodja a lábait, hogy mellettem maradhasson.
- Aggódhatnátok másképp is- visszanyerem a megszokott higgadtságom, lelassítok. Niallel együtt lépünk a liftbe, meg sem kell beszélnünk, merre tartsunk. Szinte egyértelmű a válasz, s noha úgy tűnhet, neheztelnek rám a többiek is, le merném fogadni, néhány percen belül mind a négyen a bárban leszünk, és meg fogjuk tudni beszélni a - talán nem is létező- problémát.
- Silverrel voltál?- költőinek hangzik a kérdése, nem is igazán vagyok hajlandó megválaszolni. Megrántom a vállam, megigazítom az ingem, majd támasztom tovább a lift oldalát.- Szóval igen.
- Igen- válaszomra csak sóhajt egyet és a példámat követve nekiveti a hátát a falnak. Fürkészve néz, mintha ki akarna valamit olvasni a fejemből. Legszívesebben kizárnám az elmémből, nem mintha tényleg beleláthatna, de engem csak ne fejtsen meg senki. Legfőképp akkor nem, amikor próbálom felfogni a történteket, és azon gondolkodom, mi lesz ez után.
- Tudod, nem az a baj, hogy ezeket csinálod. Nem vagy már kisgyerek, senki sem foghatja a kezed. Azzal van problémájuk, ahogy előadod ezt az egész "mindenki álma én vagyok" dolgot- kezeivel hevesen gesztikulál, félő, hogy kiüti valamelyik fogam vagy véletlen megnyomja a vészcsengőt. Vicces, és nem rajta nevetek, hanem inkább vele. Mindketten tudjuk, hogy ez abszurd, legalábbis elég erős ez a megfogalmazás. Mind ilyenek vagyunk, tudnunk kell magunkról, hogy kik is vagyunk valójában, ha el akarjuk kerülni a vérszívókat, ingyenélőket és a felkapaszkodni vágyókat.
- Látod!? Magadat nem említetted. Az ő problémájuk. Nem a tied, nem az enyém, az övék. Ha téged hidegen hagy, elfogadod, vagy netán egyet is értesz vele, akkor ez miért nem megy másoknak?
- Kire célzol?- felém kapja a fejét, de szerintem pontosan tudja, kikre gondolok. A menedzsment, a stylistok, senki nem érdekel, legfeljebb olyan szinten, hogy jóban vagyunk, netán barátoknak is gondolnak minket. De a srácok nem az úgynevezett csapat tagjai. Mi öten külön egységet alkotunk, és megfogadtuk már, hogy nem támadunk a másikra olyan sunyi módon, ahogy az imént megpróbáltak engem kérdőre vonni. Úgy érzem, hátba támadtak.
- Nem akarták, hogy sarokba szorítva érezd magad. Csak tudják, milyen könnyű túllőni a célon. Mind tudjuk, és meg akarunk védeni attól, ahová tartasz- egyikünk sem mozdul meg, holott a lift csilingelve jelzi, hogy megérkeztünk a földszintre.
- Tőlük vártam legkevésbé, hogy kérdőre vonjanak. Még anya se zaklat ezekkel. Akkor ők se tegyék!- ellököm magam, lendületből lépek ki, a lábam szinte magától visz a jó irányba.
Niall ismét a nyomoban, zsebéből előtúrja a kártyáját, kibodja a felesleges fecniket és zsepiket a kukába, majd mintha mi sem történt volna, sietős léptekkel ér mellém.
- Ez nem így megy, Harry!- vitatkozik, és lefogadom, az a célja, hogy az agyamra menjen.- Mi tudjuk az igazságot. Azt is, amit még te magad sem veszel észre. Fogd már fel, hogy seggfej vagy! 
- Parancsolsz?- a sértése komolyan rosszul esik. Bántó, ráadásul a szálloda lézengő dolgozói ennek mind szem- és fültanui.- Komolyan itt sértegetsz? A hallban, ahol többen is hallják, látják? Ennél jobb barátnak gondoltalak- csalódottan rogyok le az egyik székre a pult mellett, a laminált italkínálatot nézem, de nem látok semmit.
- Nem ettől lesz valaki jó vagy rossz barát- látom rajta, hogy ő is sértődötten vonszolja és dobálja magát. De azért leül mellém, és rendel helyettem is. 
- Igazad van. A hátba támadás rosszabb- fejemmel intek a túloldali bejárat felé, ahol épp belépnek a jómadarak. Louis, Zayn és Liam, mindhárman körbepásztázzák a termet. Talán csak másodpercek telnek el, Zayn int nekik, és elindulnak felénk. Átvágnak a maréknyi tömegen, s csupán másodpercek telnek el, mire mind az öten, egymás mellett ülünk a bárszékeken. 
- Na mi az, már nem is vagyok fekete bárány?- nem értik a kérdésem, ezért úhy gondolom, illik kifejtenem a gondolataimat- Nem megalázó leereszkedni a nagyképű seggfej szintjére?
- Egy szóval se mondtuk azt, hogy az lennél- Louis magyarázkodásba kezd, de inkább leintem. Nem kell az álszent dumája.
- De ezt gondoljátok, tudom- direkt nem utalok a fej-, illetve kézmozdulataimmal arra, hogy Niall talán elkotyogta. A legkevésbé sem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni az egyetlen bandatársam, aki hajlandó volt megosztani velem is a stábtagok véleményét.
- Igen, de a barátaid vagyunk. Ha nem mi szembesítünk ezzel a ténnyel, akkor ki? Mástól még dicséretet sem fogadsz el, nem hogy kritikát- csattan fel Zayn, majd realizálva a helyet és a környezetet, visszafogja magát és halkabban folytatja- Azt hiszem, a többiek nevében is mondhatom, hogy nem akarunk látni téged lecsúszni azon a bizonyos lejtőn.
- Lejtő!?- ha eddig nem volt egyértelmű az értetlenségem, akkor mostanra biztosan azzá vált.
- A rengeteg buli, a féktelen italozás, flegmaság, a lányok...- Liam be sem fejezi a mondatát, inkább leinti saját magát.
- Jó, jó. Értem- sértődötten hátradőlök és végignézem, ahogy a pultos lány a túl mélyen dekoltált ingével lehajol némi jégért az italunkhoz. Nagyot nyelek, de eszembe jut Silver. Vele ezt nem tehetem meg, ráadásul épp most készülök megóvni a becsületem.
Csendben ülünk, míg meg nem kapja mindenki a rendelését. Mind az öten komoly, férfias italokat kértünk. Olyanokat, amit csak az igazán gazdag, kifinomult urak isznak. 
Elképzelem magunkat tíz, húsz, harminc év múlva. Egy hétvégi ház, kamasz, vagy felnőtt gyerekekkel. Családi fotók, megörökített pillanatok a közös nyaralásról, elvétve díjak, elismerések, és természetesen mi. 
- Remélem tudjátok, hogy a viselkedésem nem ellenetek irányul. Nincs is igazán célja, csak jól akarom magam érezni, amíg lehet- bólogatnak, Niall a vállam veregeti.
- Tudjuk hát- Louis az egyetlen, aki mosolyog, neki sikerül azt a jégréteget megtörnie, amit magam körül érzek a többiekkel szemben. Liam is ráveszi magát, egyedül Zaynen nem látszik a hangulatváltozás. Csendesen kiissza a pohara tartalmát, a zsebéből kivesz némi pénzt, és távozik, én meg csak nézek utána. Tudom, hogy most valamiért sokkal jobban pikkel rám, mint bárki más. Nem mondok semmit, de elkönyvelem magamban a dolgot.



2014. augusztus 19., 18:55

A sajtógyűlések végtelenül unalmasak, de meg sem közelítik azt, amit az egyetemen kell átélnem nap, mint nap. A fejem zsong a rengeteg információtól, mégis úgy érzem, a lehető legjobb döntés volt eljönni ide. Ha itt nem tanulok semmi hasznosat, akkor valószínűleg sehol sem fogok. Most pedig minden tudásomra szükségem lesz. A tollamat beleejtem a táskámba, ahogy a laptopot is, és tűkön ülve várom, hogy az elsők felálljanak a székükről, és elinduljanak kifelé. Nem rohanhatok ki elsőként, közel két és fél óra után, mert akkor azt hiszem túl feltűnően utálnám a dolgot, és a kijárat felé sem sietek túlzottan, kényelmes tempóban haladok a parkoló felé. Lehúzom a mágneskártyám a kijáratnál, látom felvillanni a nevem egy pillanatra. Silver F. Ennél valami sokkal hatásosabbra, egyedibbre és, a legfontosabb, ismeretlenebbre lesz szükségem. Egy olyanra, ami örökké megmarad az emlékezetben, ha megemlítik, mindenki ugyan arra emlékszik majd.
- Viszlát- illedelmesen elköszönök a földszinten és a bérelt autóm kulcsát keresve indulok le a mélygarázsba.
Az új "nevem" mellett újra meg újra eszembe jut Harry is. A vártnál tényleg sokkal jobban éreztem magam a társaságában, pedig tudtam nagyon jól, ha idejövök, vagy képesek leszünk megölni egymást, vagy teperni fog egy perc figyelemért. Úgy tűnik, mindketten a másik figyelmére pályáztunk, és azt mondhatom, nem volt rossz. Persze, hozzá kell majd szoknom az elkövetkezendő napokban ahhoz, hogy ha úgy tartja kedve, egy arrogáns, nagyképű bunkó, de félrészeg állapotban, alváshoz közeli állapotban olyan békés és szende, hogy az embernek kedve lenni megmenteni őt a világ minden férge elől. Talán tényleg nem érdemli meg azt a rengeteg támadást és cikket, ami kérdőre vonja. Londonban minden egyes sor elolvasása után elégtételt éreztem, boldog voltam attól, hogy egy kicsit visszakaphat a múltbeki tette miatt, de ez az éjszaka, a hajnalba torkolló beszélgetésünk ráébresztett arra, hogy talán egy legyet sem lenne képes megölni, inkább kikergetné a nyitott ablakon.
Annyira kár, hogy én mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül megölöm a legyet.