2015. október 29., csütörtök

19. A játék elkezdődött

2014. augusztus 20., délután

Körülnézek, miután helyet foglalok. Emberek járnak-kelnek körülöttem, de megpróbálok nem figyelni rájuk. Magam felé billentem a kijelzőt, hogy még véletlenül se láthassa senki, mit csinálok, és egy új fájl megnyitása után gépelni kezdek, ami csak eszembe jut.
Visszamegyek az időben, amennyire csak lehet, felvázolom a leendő olvasóknak mindazt, amit tudni érdemes Luna Crack előéletéről, az esetlen, kétbalkezes és -lábas lányról, arról a szőke gyerekről, aki úgy érezte, Isten rámutatott, és kárpótlásként kapott valamit, ami csak igen kevesek életét tölti be: kapott egy kész barátságot, amit nem kell megépíteni, ami nem szorul semmilyen renoválásra, mert önmagát neveli fel, és több, mint két ember találkozása. Luna hisz abban, hogy valami olyat talált elesve az iskola folyosóján, amit csak ott, a padlón lehet szemügyre venni: reményt. Reményt a szeretetre, - és ne csak szeressen, de szeretve is legyen - , titkot, fiatal álmot és egy életen túl tartó barátot, Harryt.
Eleinte szép, kerek mondatokba foglalom a mondanivalómat, de az első néhány oldal után úgy megrohamoznak az emlékek, a következtetések, egyre nehezebben tartom a szöveg megalkotott formáját, s végül csak kulcsszavak maradnak: gőg, kacaj, mosoly, csalódás, fájdalom, betegség, távolság, bosszú. De a hosszasan legépelt sorok közben beleköltözik az elmém egy eddig még kihasználatlan részébe a fojtogató félelem is, de ez nem olyan, mint mikor szemben találom magam egy szabadjára engedett kutyával a nyílt utcán, vagy mikor nem veszem észre, hogy a járda szélére lépek, s egy pillanatra megáll a szívem, mikor az egyik láb lecsúszik a padkáról, vagy mikor elfelejtem, hogy hová tettem a tárcám, és nem találom, pedig fizetnem kellene. Ez a félelem más, sokkal rémisztőbb, és azt kívánom, bárcsak egy kóbor kutyával kellene szembe mennem, nem az egyetlen olyan emberrel, aki iránt nem érzek mélységes undort, ha a közelembe próbál férkőzni. Az elhatározásaim azonban sokkal határozottabbak annál az embernél, aki régen voltam, aki legszívesebben elbújna a négy fal közt, és könyvek lapjain keresné a kiutat a problémák összevisszaságából. Az az ember, akit jelenleg képviselek, sokkal erősebb, bátrabb és komolyan gondolja, hogy szemet szemért, fogat fogért alapon működik a világ. 
Hátra dőlök, elmentem az eddigieket, de nem zárom be az ablakot, csak lehajtom kétharmadig a képernyőt, így senki sem tudhatja, mi történik az ezüstre fújt műanyag belsejében.
- Silver, szia! Nem is tudtam, hogy te még itt vagy! - Paul igazán rendes volt velem eddig is, és bár az utóbbi egy-két napban csupán pár percekre futottunk össze, nem említette a beszélgetést Harryvel, és nem is vádolt meg azzal, hogy bármelyik viselkedési zavara miattam lenne. Ezeket csak úgy megtudom, a pletyka gyorsabb a gondolatnál, ettől pedig rettenetesen érzem magam alapból a társaságában.
- Szia, de. Szerencsére nekem nem kell rohannom sehova. Leülsz? - meglep a kedves határozottságom, és már el is veszek a másik székről a táskám, hogy helyet tudjon foglalni.
- Köszi - mosolyogva ül le velem szembe, ujjait összekulcsolva támaszkodik a köztünk lévő asztal szabad részén. - Örülök, hogy itt összefutottunk, mert már szerettem volna beszélni veled. Persze, nem akkor terveztelek letámadni ezzel, mikor épp hogy csak leestél a repülőről, és sajnos csak most van rá alkalmam, de..- lehajtja a fejét, beletúr az egészen rövidre nyírt hajába. Nem is tudom, hogyan lehetséges, hogy láthatóan szánt végig a tincseken, holott alig egy centi az egész, talán annyi se, de megteszi, mindezt olyan feszültséggel a sóhajában, hogy kénytelen vagyok hátra hőkölni.
- De? Baj van!? - összeszűkült szemekkel pislogok rá, nem tudom hová tenni a viselkedését.
- Nem, legalábbis nagyon remélem. Csupán annyi, hogy aggódom Harry miatt, és reménykedek abban, hogy te tudsz válaszolni néhány megválaszolatlan kérdésemre - fogalmam sincs ebben a pillanatban, mire gondolhat, s hiába kutatok az elmúlt napok történései között, nem találom a magyarázatot erre az egész beszélgetésre.
- Nem igazán tudom, hogyan is tudnék segíteni pont én neked - meglepetten válaszolok még az előtt, hogy bármit kérdezne, de nem zökkentem ki ezzel, sőt! Ha lehetséges ez egyáltalán, még magabiztosabban folytatja.
- Biztos vagyok abban, hogy tisztában vagy Harry zűrös ügyeivel - felvonom a szemöldököm, a karomat a mellkasomon összefonva dőlök ismét hátra. - Ugyan, Silver, sajnos te is egyike vagy azon parányi, esetleg kevésbé parányi elemeknek Harry életében, amik az elmúlt egy évben teljesen más irányba terelik őt. Ez persze nem jelenti, hogy rossz hatással vagy rá, egyszerűen egy olyan pont vagy, aminek hatására megváltozik a viselkedése.
- Nos, ha ez nem rossz, akkor miért érzem ennek az ellentétét a hangodban? - talán nem is akarom igazán tudni erre a kérdésre a választ. Talán csak ösztönösen mondok ilyeneket, mert az emberek általában így beszélnek, és szeretnék olyan lenni, mint mások, akiknek vannak átlagos gondolataik, tömegszerű elképzeléseik. De mivel nem vagyok az, filmekből és könyvekből tanulom meg, hogyan kell gépiesen és gördülékenyen reagálni átlagemberként.
- Az, ahogy minden változásra vállalkozni szeretne, a viselkedése, és az egoizmus, ami egyre inkább elködösíti őt, az a baj. Annak nem örülök, hogy azt hiszi, bármit megtehet, és neki semmi sincs megtiltva. Az aggaszt, hogy mielőtt Samantha magához vett volna téged, vagy nem tudom, hogy mondjam ezt az egészet, szóval az előtt rengeteg olyan dolgot voltam hajlandó én és a nagynénéd közösen eltakarítani, ami sosem akartam. Nem állítom, hogy a végtelenségig felelőtlenné vált volna Harry, mert az hazugság lenne, de túl hirtelen akart felnőttként viselkedni.
- Még mindig nem értem, hogy jövök én a képbe - sajnos nagyon is tudom, és most már egészen biztos vagyok abban, hogy nem vagyok kíváncsi a sztori végére. Ám azt is tudom, milyen elképesztően jó ötletet adott ezzel Paul.
- Fogalmam sincs, mi folyik köztetek, és ha más lenne a helyzet, nem is lenne hozzá közöm, de így muszáj vagyok rákérdezni, mindenféle kertelés nélkül - visszatartom a légzésemet, nem akarom, hogy a levegővétel legapróbb zaja is elvonhassa a figyelmemet. - Van köztetek bármi komoly Harryvel?
Szótlan maradok. Mi erre a jó válasz? Pontosabban, melyik válasz nem helytelen ebben a helyzetben? Mondjam el? Alig telt el valamennyi idő azóta, hogy kimondtuk, és ez még egyáltalán nem mondható komolynak. Tulajdonképpen ez még semmi, legalábbis semmi hivatalos. Ugyan, mit vár? Hogy az orrára kötöm, hányszor csókolt meg, lefeküdtünk-e, és amúgy mit csinálunk, ha találkozunk, vagy kettesben maradunk? 
- Silver? - látom egy pillanatra a tenyerét, amit a szemem előtt lóbál. De hiába integet, gyorsabban nem kap választ tőlem. - Minden rendben? Sápadtnak tűnsz.
- Minden a legnagyobb rendben, és nem, azt hiszem semmi komoly nincs köztünk Harryvel - rezzenéstelen arccal jelentem ki, kétkedő pillantására pedig csak csípősen reflektálok - Azt mondtam, komoly dolog nincs köztünk. Majd lesz, ami lesz, tudjuk, hogy nehéz összeegyeztetni az életünket, és voltak korábban konfliktusaink, amiket igyekszünk sorra megbeszélni.
- Rendben. Én csak biztos szeretnék lenni abban, hogy ez senkire sem fog rossz fényt vetni, és nem lesz belőle probléma - utálatos módon tör fel belőle a médiától való félelem, a felesleges aggodalom. 
- Engem egyáltalán nem akadályoz semmi, hiszen sajtós vagyok, viszonylag jól tudom szabályozni, hogy mi jelenjen meg rólunk, vagy mi ne - most ő az, aki megdöbben, és én vagyok az, aki önmagából kifordulva folytatja, persze még mindig nem felemelt hanggal- Ha pedig más jellegű problémád van, akkor szeretném  ha most mondanád el, hogy időben tehessek ellene, de azt nem szeretném, ha Harryt vagy engem később a saját aggodalmaid miatt kellemetlen helyzetbe hozd. Remélem ezt megérted - kimért, és hűvös vagyok, pontosan olyan, amilyennek elképzeltem a Londonba költöző Silvert, azt, aki sokáig Harry előtt is képes volt tartani magát, s amilyennek Lunát is be szeretném állítani. Csak hogy ő erősebb, és egészen csodálatra méltó, hogy már most mennyi erőt adott nekem ez a kitalált karakter, és csak remélem, hogy ezentúl csak még inkább segítségemre lesz.
- Persze - nagyokat pislogva sóhajt, majd feláll a helyéről, és toporogni kezd. - Nekem most mennem kell. Köszönöm, hogy őszinte voltál velem, és remélem, nem lesz semmi gond veletek.
Nem mondok semmit, biccentek, ahogy ő is, majd végig nézem, ahogy sarkon fordul és elsétál.
Megsértve érzem magam, bosszant, hogy már most így állnak hozzá a kettőnk dolgához, holott nem tettünk semmi illegálisat, egyszerűen csak egy olyan döntést hoztunk, amit a velünk egykorúak szinte napi, vagy heti szinten megtesznek, de legalább életükben egyszer. Ám a haragomat csillapítja a legjobbkor megérkező sms. Felvillan a képernyő, és anélkül, hogy tudnám, mit írt, a H betűtől már valamivel jobban érzem magam. Tudom, hogy hol van, mit csinál, pontosabban azt, hogy mit kéne csinálnia, és mi az, amire épp nem biztos, hogy koncentrál, mégis jól esik, hogy megpróbál tilosban járni csak azért, hogy emlékeztessen. "Néhány óra múlva találkozunk. Alig várom. H." "Én is", válaszolnám a legnagyobb lelkesedéssel, de egyenlőre nem teszem meg, hisz nem tudhatja, látom-e, vagy sem, és nem szeretném, ha már most kihúznánk a gyufát azzal, hogy elvonom a figyelmét. Próbáljon csak, énekeljenek, érezze jól magát a srácokkal, az üzeneteink nem hozzák közelebb az estét. Én addig megpróbálom feldolgozni mindazt, amit Paul ilyen nyíltan rám zúdított, és hiába érzem azt, hogy fuldoklom a kételyben és a bizonytalanságában, jobb, hogy már most tudtomra adta a véleményét, még akkor is, ha az apróbb részletekre csak később fogok rájönni, csak az idő múlásával fogom megérteni teljes egészében a mondandóját. Egyenlőre megelégszem azzal, hogy Paullal vigyáznom kell, mert ha bármi történik, tudnom kell, hogy a végletekig el fog menni, hogy mentse Harry bőrét, és nem fogja érdekelni, hogy én a süllyesztőbe kerülök. Mindenesetre jó tudni, hogy ilyen nyíltan játszik. Tetszik, mondhatni lelkesítő a viselkedése. Az első akadály átugrását meg is ünneplem. A bőröndjeimet a busboyra bízom, és átsétálok a bárba, hogy ihassak egy kávét.
A magassarkúm ütemesen kopog, és a hirtelen kiürült földszinten szabályosan visszhangzik minden léptem. Magabiztos akarok lenni, megtörhetetlen és elegáns. Belépve már ismerős arcokkal találom magam szemben, és előre köszönök. A pulttól nem messze helyet foglalok és úgy vizsgálom a kávé kínálatot, mintha döntésképtelen lennék. Azonban mától, én, Silver Fernsby, pontosan tudom, mit is akarok.
Csak hogy gyorsabban teljen az idő, vagy hogy egyáltalán történjen bármi pozitív a mai nap folyamán, rendelek egy hosszú kávét, és amíg elkészül, még is csak megírom azt a válasz üzenetet Harrynek. "Én is. S." A torkomban dübörgő szívem zaját akár még makulátlan érzelmekkel is magyarázhatnám, de ez ennél sokkal összetettebb. Harry évek óta egy fogalom számomra, és most sem hazudtolja meg magát: mikor ma megláttam, amikor odalépett, hebegett-habogott mindenfélét, mikor megcsókolt, egyszerűen úgy éreztem, hogy egész biztosan lázas vagyok. A bőröm szúrt, a forróság elöntötte a végtagjaimat, a gyomrom összerándult. Mint mikor már érzi az ember, hogy a megfázása nem csak hőemelkedéssel fog járni, hanem egy kiadós lázzal is, ami majd ledönti őt a lábáról, és napokig nyomhatja az ágyat. Nem is kéne, hogy meglepjen, hiszen Harry ilyen. Mindig is megvolt az a képessége, hogy az embert kirángassa a komfortzónájából és olyan dolgokat művel az elmével, ami ép ésszel fel sem fogható, és a test sem bírja hosszútávon ezt a megpróbáltatást. Most viszont csak azt érzem, hogy izgulok. Várom a mihamarabbi folytatást, szeretnék már ott tartani, hogy a csomagjaim leadom és kíváncsian hallgatom Harry énekhangját. Addig azonban rengeteg dolgom van. Először is, meg kell innom a kávémat, vissza kell hívnom Samanthát, le kell adnom a heti sajtóanyagot, és el kell viselnem önmagam. Utóbbi az egyik legnehezebb megpróbáltatás, mert ha egyedül vagyok, túlgondolok mindent és belegabalyodok a saját életembe. Különös figyelmet kell fordítanom mostantól minden apró rezzenésemre, és erre a legnehezebb felkészülnöm. Sajnáltaos hiba lenne, ha pont most bukkanna fel az esetlen, bénácska Silver, mert ő mindent elronthat.
- Köszönöm - kedvesen mosolygok a pincérre, aki leteszi elém a csészét. - Fizetnék is, kártyával. - Meglebegtetem a bankkártyám, és belekortyolok a forró italba. 
- Azonnal hozom a számlát, kisasszony - feltűnően kedves itt mindenki, a személyzet zavarbaejtően diszkréten kezeli az ittlétünket, és a többi szállóvendég isbpontosan úgy viselkedik, mintha mindennapos látványt nyújtana egy közel hetven tagot számláló csapatocska, mindössze öt huszonéves körül. Persze, számukra ez egészen biztosan már mindennapossá vált, és én is pontosan ezért igyekszem elrejteni minden idegenkedésem, és úgy teszek, mintha én is évek óta a túlzottan is fontos emberek közé tartoznék. Pedig azért valljuk be, engem még az ég is egyszerű átlagembernek teremtett. Ezzel a viselkedéssel tréningezek, a megfelelő színészi játék a kulcsa mindennek: lehetek agyafúrt, lehetnek zseniális, komplikált elméleteim, tervezgetjetnék bármit, ha nem tudom majd beleélni a szerepembe, minden elbukik, velem az élen.
A félig elfogyasztott italomhoz jó adag tejet löttyintek, hogy két korttyal eltüntethessem, felállok, és megfelelő pénznem hiányában nem hagyok borravalót, csupán mosolyogva elköszönök, a blokkot összegyűröm és útban a kijárat felé kidobom.
Odakint még mindig nem sötétedik, az induláshoz is korán van, de nem sok kedvem van a szállodában maradni. 
- Silver Fernsby - a fülemhez emelem a telefont, és annak ellenére, hogy nem szokásom, felveszem az ismeretlen hívás ellenére.
- Harry Styles - hallom a rekedtes, fáradt hangját, és különös módon levakarhatatlan mosoly kúszik az arcomra. A hallban a falnak támaszkodva állok, a térdem olyan, akár a kocsonya, eoeinte abban sem vagyok biztos, hogy képes leszek talpon maradni. Túl sok mindent juttat eszembe ez a hang, és ahogy beszél. 
- Honnan hívsz? Nem is írta ki a telefon, hogy te keresel - csodálkozva kérdezek rá, de távol álljon tőlem, hogy kérdőre vonjam. Semmi értelme.
- Tudni akartam, milyen a hangod, ha hivatalos hívást fogadsz - szinte látom magam előtt, hogy mosolyog, a hajába túr, majd mikor egy sóhaj hagyja el a száját, látom magam előtt, ahogy hátradől a stadion egyik ülőszektorának a széksorán. Több ilyesmi képet mutogatott már Samantha, és teljesen biztos vagyok abban, hogy ahogy egyikük sem, így Harry sem játssza meg a viselkedését egy-egy kép kedvéért. Ők egyszerűen ilyenek, és ha jól hallom, egy kicsit kimerült.
- Pihenned kéne, fáradt a hangod - aggódom, persze, mert senkire se vetne jó fényt, ha bármelyikük is inaktív lenne a színpadon, csak mert nem tudta levezetni a próbák és az egész napos rohanás fáradalmait.
- Pihentem eleget, most is, már vagy egy órája csak ülök, és várom, hogy visszajöjjenek a többiek - motoszkálás zaja szűrődik át, apró neszek és pusmogás.
- Még ha el is hinném - mosolygok, és kényszeresen pillantok rá másodpercenként a karórámra.
- Melyik része hihetetlen? - a jókedve rám is átragad, és örülök, hogy ő nem igazán veszi észre rajtam, hogy egyáltalán nem viselkedem úgy, ahogy ő vagy ahogy elvárná. Már ha egyáltalán vannak elvárásai velem szemben. - Silver?
- Mondjuk, hogy nyugodtan ülsz és vársz a többiekre, és ez nem fordítva van - muszáj lesütnöm a szemeim, ugyanis saját magam előtt is zavarban vagyok. Most ő irányít engem, akár tudja akár nem. Most én vagyok a gyengébbik fél, aki kis híján elolvad a másiktól, és érzem, hogy szinte könyörögnöm kell, hogy beszéljen hozzám, beszéljen még, mert én nem tudok, csak az ő erejéből táplálkozni.
- Pedig így van. Ha itt lennél, látnád - kicsit megtörten hangzik, mintha földrészek választanának el minket. 
- Egy városbam vagyunk, bármikor ott lehetek - egy tincset kezdek tekergetni az ujjaim körül, megpróbálok felülkeredekni a gyengeségemen és a célomra koncentrálni.
- Nem látom az igyekezetet - incselkedik ő is, én pedig? Belemegyek a játékba.
- Honnan tudod, hogy nem vagyok ott? Hogy n látom, épp mit csinálsz? Hm? - mintha csak láthatna, felemelkedik a szemöldököm, érdeklődve nézem a földet és a cipőm orrát.
- Azt tudnám, ha ott lennél - selymesen és hátboezongató nyugalommal jelenti ki, és egészen biztos önmagában.
- Bármi megtörténhet - tekintetemmel a busboyt fogyelem, aki éppen a stábtagok bőröndjeit hordja a kisbuszhoz. Ott van az enyém is, most már semmi akadálya, hogy esetleg ellátogassak az arénához. 
- Ugyan! Azt mondtad, csak este leszel itt, mert sok dolgod van. Biztos még a szállodában vagy - tényleg magabiztos, de azt nem tudhatja, hogy időközben elindulhatok bármikor egy szabad taxihoz, beszállhatok, és egy kártyát felmutathatok, amin az esti koncert helyszíne fel van tüntetve, és akár már ebben a pillanatban elindulhatok.
- Rendben, akkor nem most kanyarodik ki a taxim a parkolóból, és nem most indulunk el a város szélére. Minden bizonnyal nem - nevetve beszélek, akár egy csitri, és hátradőlök az ülésen. Mert én tényleg hozzá igyekszem, csak hogy ne lehessek igaza.
Harry Stylesnak nem lehet igaza velem szemben, mert a játék újabb szintre lépett a mai nap folyamán.

2015. október 17., szombat

Sajnálom!

Drága Olvasóim!

Mint ahogy a másik blogomon, itt is szeretnék a bocsánatotokért esedezni. Nem mondom, hogy nem lehetett volna megoldani, de jelenleg nem tudom, mikor kerül fel a folytatás, mert elég váratlan fordulatot vett az életem. Igyekszem mihamarabb megoldani a dolgokat és reménykedek abban, hogy hamarosan sikerül ide is visszatérnem, mert rengeteg izgalmas dolgot tervezek Silver történetében. :)

Köszönöm a türelmeteket.

xx Lu