2015. november 20., péntek

20. Démonok

Drága Olvasóim!

Ezek elég rapid gondolatok lesznek, ugyanis fél 11, nemsokára el kell indulnom a munkahelyemre, de szerettem volna írni ide pár sort, mert rossz érzés volt az előző részt csak úgy feltenni, "nesze" stílusban. Látom a mozgást az oldalon, és köszönöm, ha megtiszteltek azzal, hogy olvassátok a részeket, igyekszem még jobban összeszedni magam, időben feltenni az új részeket, és hinni abban, hogy nem értelmetlen, amit csinálok. Bár mostanában Silvertől gutaütést kapok, reményeim szerint képes leszek újra olyan tempóban haladni a történettel, ahogy az elején, és ahogy eleve is terveztem a blogot.

Kellemes hétvégét, jó olvasást, és hallgassátok az új albumot tanulás közben! :)

Legyetek rosszak,
xx Lu



2014. augusztus 20. , 16:42

Magabiztosan szállok ki a taxiból, elgémberedett lábaimnak jól esik, hogy kinyújtóztathatom őket állás közben. Kifizetem az utam, megigazítom a táskám pántját a vállamon, és mikor hallom, hogy elhajt az autó mögülem, széles vigyorral az arcomon indulok el a hátsó bejárat felé. Igyekszem a határozottságom mellett észrevétlen is maradni, hiszen a stadion körül rengeteg ember hemzseg. Legtöbbjük fiatal, tizenévesek, legfeljebb néhány évvel fiatalabbak nálam, tökéletesen képesek használni a közösségi oldalakat, az általuk nyújtott lehetőségek tulajdonképpen azok, ami miatt képesek megtudni bármit, és  ez az, ami óvatosságra int. Napszemüveget veszek fel, és a lehető legkisebb feltűnést keltve indulok el a hátsó bejárat felé, ahol kirajzolódik egy fekete, sötétített ablakú autó, körülötte néhányan ácsorognak. Közelebb érve felismerem Liamet és Zaynt, kint dohányoznak, és a hátsó ajtó mögül Louis is előkerül, kezében a telefonja és egy műanyag pohár feltehetően tele kávéval. Mivel továbbra sem tervezek feltűnést kelteni, lehajtott fejjel sietek feléjük, keresztülmenetelve minden biztonsági kapun, ellenőrzésen, s végül még Mark is megállít egy pillanatra, de csak hogy köszönhessen és megkérdezhesse, jól érzem-e magam. Feltűnően kedves, nem úgy, mint Paul, akinek a szavai még mindig a fejemben visszhangoznak.
- Sziasztok - a szemüveget feltolom a szemem elől, hunyorogva nézek fel rájuk, hozzám képest elképesztően magasnak tűnnek még úgy is, hogy nem topánkában vagyok. Kivéve Louist. Ő így majdnem egy magas velem, talán néhány centivel maradok le tőle.
- Szia, hát te? - Liam lép elsőnek közelebb, két puszival üdvözöl, és bár fogalmam sincs, miért, azt érzem, rajta kívül senki sem örül nekem a jelenlévők közül.
- Megígértem Harrynek, hogy majd később idejövök, de másképp alakult a délutánom, korábban érkeztem - próbálom felvenni a szemkontaktust Zaynnel, végtére is, majdnem annyira közel van, mint Liam, mégis, még annyit se tesz, mint Louis, köszönéskép csak int és biccent egyet. Meglepne, ha legalább úgy tenne, mintha beszélne, motyogva köszönne, bármi. De nem. Louis is csak mosolyogva köszön. Persze ez nem baj, nem akarok mindenkinek a nyakába ugrani, puszit adni, bájologni. Elég, ha nem viselkednek úgy, ahogy Zayn, és akkor megnyugszom, hisz célom, hogy elfogadjanak engem Harry barátai.
- Szólok neki, bent kajálnak Niallel - egy laza mozdulattal elnyomja a csikket Liam, és befordul az üvegajtóhoz.
- Ne, hagyd csak, majd bemegyek és megkeresem. Nem akarom zavarni őt az ebédszünetben - az órámra pillantok, és konstatálom, hogy bőven elmúlt már az is, de ki tudja, mennyire borult fel az életük, ezért nem szólok semmit.
- Ebédszünet? - Louis felvont szemöldökkel gyújt rá, a műanyag poharat a bal tenyerében ropogtatja szét, miután teljesen kiürült. - Már csak unalmukban nyammognak, amíg mi itt vagyunk. Meg amúgy sem zavarnád őt.
- Akkor felhívom, merre van - a táskám alján kezdek kutatni, és amíg meg nem találom a beledobott telefonomat, addig meg sem mozdulok. Kínos csend uralkodik, a társaság egyharmada erősen ellenzi a jelenlétem, hiszen Zayn továbbra sem hajlandó hozzám szólni, nem reagál semmire, amit mondok vagy kérdezek, ami még mindig rendkívül bosszant, de egész jól tudom palástolni az érzelmeim. Le sem veszem a kijelzőről a tekintetem, mégis, teljesen tisztában vagyok, mi történik körülöttem. Liam a kocsi csomagtartójában keresgél, Louis hatalmasakat szippant a cigarettájából, Zayn pedig szó nélkül elindul a bejárat felé, hátra sem néz, mikor becsukja maga mögött az ajtót, majd eltűnik.
- Nem kedvel, ugye? - nem érintem meg a hívás feliratot, kétségbeesettnek tűnve nézek fel Louisra.
- Hát... - elpöcköli a csikket, pontosan a kuka tetején landol, ahol már jó néhány bűzölög. - Én nem tudom.
- Szóval igen. Nem kell szépíteni a dolgokat - megrántom a vállam, és hirtelen azt se tudom, imitálom a szomorúságot, vagy tényleg rosszul esik. Előre húzok néhány tincset a vállam mögül, hagyom, hogy leomoljon a hajam a könyökömig. Nem érdekel, hogy zavarni fog, de legalább eltakarhatom az arcom egy időre, és nem kell megmagyaráznom az arckifejezésem. Még én magam sem tudnám elmondani, bánt-e valami, vagy sem.
- Ne vedd a szívedre - bátorítóan próbál mosolyogni, kezeit a zsebeibe csúsztatva támasztja tovább a motorháztetőt. - Néha így viselkedik, de biztosan nem ellened irányul a dolog. Idővel megismer, és akkor jobb lesz.
Jól esnek Louis szavai, tényleg, és azon kapom magam, hogy reménykedni kezdek abban, hogy egyszer tényleg így lesz. Tettethetném, hogy nem érdekel, mondogathatnám, hogy megvárom, míg elfogadja a jelenlétem, de ez nem igaz. Zavar, mert ő túlságosan is titokzatos, és ha arra gondolok, vele ellentétben, milyen könnyű dolgom volt Samanthával és Paullal, a hideg ráz. Rémisztően elzárkózik, nem is tudom, beszélgettünk-e valaha, és most is, mikor itt állok Liam és Louis társaságában, ő inkább félrevonul, úgy csinál, mintha rontanám a levegőt.
- Megkeresem Harryt - sóhajtom, és a fülemhez emelem a telefont. Liam jelenlétéről meg is feledkezem, csak akkor látom őt újra, mikor feltűnik közvetlenül mögöttem, Louis mellett, és mindketten integetnek, amikor elválnak útjaink a hatalmas csarnokban. Egy helyben állok, hintázni kezdek a magas sarkakon, és idétlenül fogom a táskám. Nem lát senki, és belefáradtam abba, hogy kifejezetten kényelmetlenül álljak, egyenes háttal, kihúzva magam. Szükségem van egy kis lazításra, egész délelőtt a bőröndjeimmel rohangáltam a szállodába, kész kínszenvedésnek tűnik még most is, mire leértem a hallba, Sam és Paul lefárasztottak agyilag, és most még Zayn is rátett egy lapáttal. Minden, amire szükségem van, az egy kis kikapcsolódás, és hogy levehessem végre ezt a kényelmetlen cipőt.
A hívásomra nem kapok választ, egy idő után sípolni kezd a vonal, és meg is szakad rögtön. Remek. Most pedig eldönthetem, hogy ácsorgok még itt egy darabig, vagy elindulok. De ha mennék is valahova, merre induljak? Ki többet nem megyek, legalábbis, egyedül nem, idebent pedig elég tágas helyiségek vannak, ha még meg is próbálnám követni a hangokat, akkor sem biztos, hogy olyan könnyedén eljutok a koncertteremig. Pontosan ezért döntök úgy, hogy még maradok, és tovább próbálkozom a telefonálással, és folyamatosan figyelek, hátha feltűnik megint Liam vagy Louis, közben szidom magam, amiért nem követtem őket, mert ez így elég szánalmas. Meglepetést akartam okozni Harrynek, egyszer csak felbukkanni a semmiből, megölelni, kicsit hozzábújni, hogy visszakapjam minden elvesztegetett önbizalmam, ehelyett képes vagyok három lépés alatt eltévedni, és most zaklatni őt telefonon, hátha sikerül egyáltalán találkoznunk még a koncert előtt.
- Megmutassam, merre van? - összerezzenek a hangtól, kis híján eldobom a telefonom, de még időben sikerül az ujjaimmal szorosabban fognom, és gyorsan befejezem a hívást, mielőtt még felvenné Harry.
- Én, csak ... - nem értem, miért kezdek el hebegni-habogni, egy értelmes szó nem hagyja el a szám, csak miután veszek egy nagy levegőt, és legyűröm minden félelmem és ijedtségem. - Azt megköszönném.
Nem szól, csak int a fejével, hogy kövessem. Én pedig megteszem, hűségesen a nyomában maradok, végig, míg eljutunk egy rettenetesen hosszú és keskeny lépcsőházba. Kicsit lemaradok, hogy ne érezzem magam olyan kényelmetlenül, ráadásul hosszú lábaival és lendületes mozgásával klasszisokkal gyorsabban halad nálam, aki csak megpróbál nőiesen lépegetni a cipőjében, és nem átváltozni egy trampli tehénné, aki épp hogy csak képes járni. A vádlimban lévő égető érzés ellenére tartom a megnőtt távolságot, megpróbálok arra koncentrálni, hogy Zayn hozzám szólt. Most az lényegtelen, mit mondott, vagy hogy milyen stílusban, de megtette, ezzel pedig én egy lépéssel közelebb járok a célhoz. Megkönnyebbülök, egyrészt, mert látom a végét ennek a zord semminek, ami köztünk van, másrészt, mert egyre hangosabban hallani az ismerős nevetéseket. Zayn lelassít, amit nem igen veszek észre, mert elbambulok, és csak akkor ocsúdok fel, amikor az arcom a hátának csapódik.
- Mi van, miért nem állsz meg? - förmed rám, nekem pedig nem hogy elvörösödik az arcom, de tetőtől talpig pírba borulok. 
- Bocs, nem figyeltem - ennyivel véget is ér a cseverészés, kinyit előttem egy ajtót, és maga elé enged. Visszafojtott lélegzettel lépem át a küszöböt, nem akarok zihálni, csak óvatosan, hogy ne csapja őt meg, hátra dobom a hajam, ami az arcomba lóg. Kipréselek magamból egy köszönetfélét, és bátortalanul tekintek le a magas lelátóról.
- Ott le tudsz menni úgy, hogy ne ess át semmin - kezeivel jobbra mutat, és bár mögöttem áll, jó pár lépésre van innen, ujjai előrébb vannak, mint a vállam, ami hihetetlennek tűnik számomra. Mintha a magassága, a hosszú lábai és a keze valami szuper erő lenne, képes bárhol, bármilyen szituációban használni,
- Köszi - motyogok félig hátra fordulva, és minden bátorságom összeszedve nézek a szemébe. Ő is ezt teszi, és mintha arra néhány pillanatra megállna az idő. Sötét és zavaros a tekintete, kiráz tőle a hideg, és akarva, akaratlanul is eszembe jut, hogy Harry pillantásai mennyivel megnyugtatóbbak számomra, mert az a zöld szempár elárul nekem mindent, és ha másról nem is, de arról leolvashatom az érzelmeit, ám Zayné valamiért nem ilyen. Az övé barna, nem egészen fekete, sőt, talán még hétköznapinak is mondható, sehol egy hiba, egy folt, mégsem átlagos. Rám tekintve biztos nem, hiszen a vér megfagy tőle az ereimben.
Elfordítom a fejem, és elindulok a megadott irányba, kecsesen, kis lépésekkel haladva. A lépcsőhöz érve megkapaszkodom a két oldalt végigfutó korlátban, és lépcsőfokról lépcsőfokra haladva indulok el lefelé, ahol Harry, Niall, Liam és Louis üldögélnek. Nem néznek hátra, néha csak azt hallani, hogy valamelyikük beszél, de hogy mit, azt nem. Ezt az egyenletes susogást csak a harsány nevetések törik meg, amik általában Niall irányából hallhatóak. Ő az, aki oldalra fordított fejjel mutat rá néha Liamre, és nevet, ahogy csak tud, nem törődve a hangzavarral. Ez pedig kapóra jön, mert alig hallható kopogással haladok egyre magabiztosabban lefelé. A lábaim megszokták az állandó szintkülönbséget, így már különösebb extra figyelmet sem kell fordítanom a lépéseimre, nézhetek magam elé, nem kell a földet bámulnom, és az utolsó néhány fokot már vakon, sietve teszem meg. Louis az, aki elsőként észrevesz, de a számhoz tapasztott ujjaimmal csendre intem, és megteszi. Mintha nem is látna semmit, nem tudna semmiről, visszakapcsolódik a beszélgetésbe, elvonja Harry figyelmét. Egyedül ő nem fordul felém, Liam, és Niall is vetettek rám egy-egy pillantást. Megállok, visszafojtott lélegzettel emelem fel a kezeimet, megvárom a legmegfelelőbb pillanatot, amikor lecsaphatok, amikor nem magyaráz hevesen, nem mutogat, és nem próbál bebizonyítani semmit.
-  Csak azt nem értem, miért akart akkor beszélni velem – fogalmam sincs eleinte, miről beszélnek, de nem is figyelek különösebben. – Kijöttem, sétálgattam, és percek múlva már kaptam is a fejmosást. Szerintem akkor is igazságtalan volt.
- Csak nem akarta, hogy botrány legyen, ennyi az egész – rántja meg Niall a vállát.
- Hagyjuk már, milyen botrány!? Nevetséges – felháborodottan dől hátra a széken, kezeit a felsőtestén keresztezve fújtat, mintha az egész világ összeesküdött volna ellene, és érzem, hogy ez a legkiválóbb alkalom. Tenyeremmel eltakarom a szemeit, és a bal füléhez hajolok. – Mi a franc…?
- Azt mondtad, tudnád, ha itt lennék – halkan kuncogok, amiért sikerült egy percre megállítanom a szívét, és észrevétlenül mögé surranhattam. Kezei megtalálják az enyémeket, hagyom, hogy lefejtse őket magáról, és gyorsan megkerülve őt elé állok.
- Silver? Azt mondtad, csak este jössz – felpattan a helyéről, és gondolkodás nélkül fonja a derekam köré a karjait. Mielőtt még észhez térnék, puha csókot hagy a szám sarkában, amitől mosolyognom kell, és ha még nem lett volna elég a korábbi, fülig pirulok.
- Máshogy alakult a délután – megigazítom az inget a nyakánál, hogy ne álljon össze-vissza, és lesimítom a vállán a gyűrődéseket. – De ha akarod, visszamehetek a hotelbe.
- Isten ments! – elenged, de mégsem egészen. Ujjai megkeresik a kezem, és lazán közrefogja ujjaival az enyémeket. Az arcomon levakarhatatlan vigyor ül, és az övén is. Kétségtelen, hogy örül nekem, és ez rettenetesen jól esik.
Már szükségem volt arra, hogy hiányozzak valakinek, hogy akarjon látni engem valaki, fogja a kezem és büszkén feszítsen mellettem a barátai előtt.
- Szóval, akkor sikerült? – Niall tekintete a kezünkre téved, és szeméből sugárzik valami pozitív, ami még inkább megerősít abban, hogy van helyem itt, és valamit jól csinálhatok.
- Mi az, hogy! – gyermekien büszkélkedik, nevetve a nyakamhoz bújik és újabb csókot hagy a bőrömön, amitől azonnal kiráz a hideg.
- Sikerült? – összevont szemöldökkel villantok egy félmosolyt Harry felé, megpróbálom érzékeltetni vele, hogy meg kéne magyaráznia valamit. Nem akarok akaratos, hisztis és követelőző barátnő lenni, de annyit már csak elvárhatok tőle, hogy én ne „sikerüljek”, irányuljon bármire is ez a kifejezés a kettőjük beszélgetésében.
Niall volt az, aki majdhogynem bedobott, azaz bedobatott hozzád – Louis és Liam visszafojtják a nevetést, megpróbálják mosolynak álcázni, de Niall egészen másképp reagál.
- Persze, szólj csak le – letűri az inget az ujján, így az a könyökéig eltakarja a felkarját. – Akkor is beszari voltál.
- Kösz – imádni való a csipkelődés köztük, és bár rendkívül keveset hallottam belőle, már most tudom, hogy megunhatatlan.
Harry keze elkapja a derekamat, és minden előzetes jel nélkül, maga után kezd el húzni.
- Gyere, mutatok valamit – lelkesen siet a színpad felé, én pedig megint csak kapkodni tudom a lábaimat.
- Lassíts, Harry, hol tudok én olyan gyorsan menni, mint te! – ahelyett viszont, hogy felvenné az én tempómat, hátrafordul, és az ölébe kap. – Nem épp erre gondoltam.
A nevetésem visszhangzik az üres teremben, kapaszkodom a hátában, és közben végignézhetem, ahogy már nem csak Niall, Liam és Louis, de Paul és Zayn is azon nevet, mennyire idiótán viselkedünk, de nem hogy szégyellném magam, kiélvezem, hogy végre azt látom, nem bánják. Nem bánják, hogy ott vagyok, Harryvel, és elfeledteti velem azt is, hogy a nagynéném olyan csúnyán lehordott telefonon keresztül.
- Kapaszkodsz? – fogalmam sincs, miért kérdez ilyet, és másodpercekig csak morfondírozom azon, mit is válaszolhatnék, végül kinyögök egy ’igen’-t, rettentő magas hangon, szinte nyöszörögve a visszafojtott nevetéstől. – Biztos?
- Nem, nem biztos, nem tudom – képtelen vagyok tovább moderálni magam, és mikor Harry mászni kezd velem felfelé valami lépcsőkön, akkor sikongatva gyűröm tovább az inget a hátán. – Hova viszel? És miért nem teszel le? Harry, le fogok esni!
- Így gyorsabb, és nem, sosem hagynám, hogy bajod legyen – szorosabban tart az ölében, és lelassít, de csak azért, hogy a lábaimat kibogozhassam a szorításából. Lejjebb csúsztat, arca az enyémmel kerül egy vonalba, és amint körbefonom a derekát az immáron szabadon mozgó végtagjaimmal, pimaszul elvigyorodik.
- Mit művelsz? – kérdésemre nem válaszol, és bár már elég messze kerültünk a többiektől, suttogok.
- Fogalmam sincs – a fejünk fölé pillant, nem tudom, mit lát, vagy mit nem, de én is késztetést érzek, hogy körülnézzek. Mindenfelé kapcsolók, hosszabbítók és lépcsők vannak, ami számomra, valljuk be, elég veszélyes. Apró mozdulatot tesz, a falon benyom egy ezüstösen csillogó gombot, és az a tenyérnyi hely, ahol áll, velem az ölében, süllyedni kezd. Mielőtt megint sikítanék, kezét a számra tapasztja, és nevet az elkerekedett szemeimen. – Nyugi, alig pár méter az egész.
Nem, egyáltalán nem nyugtat meg ezzel, de az, ahogyan az ölében tart, ahogy a hajam simogatja, és időről időre a nyakam és a vállam közti kis hézagba ejti a fejét, valamiért megnyugtat. Sok mindenre fel voltam készülve vele kapcsolatban, de erre nem. Az őrült tempó és az életstílusa így is napról napra képes meglepni, ahogy az is, mellette mire nem elegendő az energiája.
- Itt lent szoktam elbúcsúzni a szeretőimtől, mielőtt színpadra lépek – leenged a karjai közül, én pedig fel sem fogom elsőre a mondatát, ehelyett lábaimmal üdvözlöm a stabil talajt, és megpróbálom visszaszerezni az egyensúlyomat.
- Hé, mi ez a többes szám? – bosszúságot tettetve állok meg mellette, kezemet csípőre teszem és topogni kezdek az egyik lábammal. – Halljam, Styles, kiket cipelsz te ide le?
- Téged – nevet, és lerángatja a karomat a csuklómnál fogva az oldalamról – Jó, néha a fiúk is lejönnek.
- Akkor jó – a tekintetétől elgyengülök, olyannyira, hogy képtelen vagyok tovább ezt csinálni. A kezemnél fogva kezd el ismét elirányítani, egy újabb titkos hely felé, amit csak a bennfentesek ismerhetnek, és most már én is. Mert én vagyok Harry Styles új barátnője.



2014. augusztus 24., 06:19

Újabb átvergődött éjszakát tudhatok magam mögött, egyedül, magányosan, egy számomra ismeretlen helyen. Amilyen izgalmas volt az első koncert, amit láttam, az - ahogy Harry nevezi, - tárlatvezetés, pontosan annyira idegőrlő volt az elmúlt hetvenkét óra. Ha meglátom a cég londoni számát felvillanni a telefonom kijelzőjén, a gyomrom összerándul az idegességtől, és folyamatosan arra kell koncentrálnom, hogy ne kezdjek el kiabálni. Igen, késik minden beszámoló, de ez nem egyedül az én hibám, nem én vagyok az egyetlen sajtóreferens a csapatban, hisz' legalább tízen voltunk minden sajtótájékoztatón, ki-ki más városból, de mind Samantha cégének dolgozunk.
A szörnyű éjjeleknek azonban újabb démonja is akad, nem csak a temérdek határidő és telefonos zaklatás. Van még egy tényező, ami, vagyis, aki olyan észrevétlenül lett részese az őrületnek, ami a fejemben van, hogy csodálkozom azon, egyáltalán feltűnt nekem az állandó jellegű jelenléte. Néha arra ébredek, nem vagyok egyedül, figyelnek, beszélnek hozzám, és ijedten kuporodok össze a takaró alatt, hogy senki se láthasson, s néha, amikor már nagyon gyengének és fáradtnak érzem magam, egyszerűen csak bámulom az éj fekete semmit magam előtt, és várom, hogy az életemre törjön. De sosem történik semmi. Addig rágódom rajta, és azon, vajon tényleg figyel-e engem, hogy szép lassan elalszom. Ennek is egy hasonló pillanatnak kellene lennie, amikor egyszerűen csak belefáradok és lehunyom a szemeimet. Mégsem vagyok rá képes. Újra és újra bevillannak az emlékképeim, keveredve a képzeleteimmel. Nem vagyok őrült, de hajnalban képtelen vagyok kiszűrni a valóságot, legyen szó bármiről.
Az órámra pillantok, még fél hét sincs, de már ő jár a fejemben. A titokzatossága, a sejtelmes, zord köd, ami körbeveszi, akár egy illatfelhő, és a pillanat, amikor a szemembe nézett. Soha többé nem éreztem magamon a tekintetét, akármikor egy légtérbe kerültünk, de ilyenkor, amikor biztosan tudtam, hogy egyedül vagyok, mindig itt volt velem. Talán tényleg bolond vagyok, és túlhajszolom magam, de képtelen vagyok a munkára fogni, Zayn egyszerűen átvette az irányítást a fejemben, megakadályozva engem, és Lunát is abban, hogy végezze a dolgát. Nappal azon ügyködtem, hogyan kerülhetném el a kínos találkozásokat, éjjel pedig azon fantáziálok, miként kerülhetnék a közelébe. Harry barátnőjeként egyszerűen kellene működnie a dolognak, mégis, minden eddigi gondolat, amit tényként kezeltem, minden elmélet, megdőlni látszik. Harry minden percünket kettesben akarja tölteni, és igaza van, nekem sem elég az a néhány perc, szerencsésebb esetben pár óra, amit a társaságában töltök, mert csak akkor vagyok képes elfelejteni Zaynt, a szemeit, a hangját, a megvető viselkedését, amit velem szemben mutat. Akkor csak Harry van, a boldog kényelem, amit annyira szeretek, a viccei, a kedveskedések. Egymás szöges ellentétei, s míg az egyiktől mindent megkapok, addig a másik előtt sóvárogva állok, hátha megszán. Nevetséges, amit művelek, a fejemből legszívesebben kiszakítanám az összes vele kapcsolatos gondolatot, de nem megy. Magamban állandóan azt hajtogatom, hogy nem szabad elvonnia semminek sem a figyelmemet, és mégis iszonyúan nehéz kikapcsolnom az elmém bizonyos funkcióit. Mint például azt, ami miatt kiráz tőle a hideg, és jobban meg akarom ismerni, vagy az, amelyik a veszély ellenére a közelébe akar férkőzni. 
Elegem van magamból. Lerántom a takaróm, hisztérikusan csapom le a lábaimat a padlóra, és a hálóingem alját ráncigálva sietek a mosdóba. A csapnál megkapaszkodom, és addig bámulom a tükörképem, míg meg nem undorodom a látványomtól. Hosszú, szőkés hajam most kócosan gabalyodik mindenfelé, a szemeim alatt ében karikák éktelenkednek, és a szemem...A kék szemem, amit eddig szerettem, mert tiszta, tükörfényű volt, mostanra kicsit megfakult és bágyadtan néz vissza rám. Miért művelem ezt? Mert szükségem van rá. De vajon tényleg így van? Normális az, hogy folyton lesben állok, gyűjtöm az információkat, bonyolult és merész szövegrészleteket fogalmazok meg a fejemben? Vagy ez az egyenes út a teljes megbolondulás felé? Talán. De már késő meggondolnom magam, Luna első bejegyzései már készen állnak arra, hogy elindítsa a háborút, akkor is, ha a küzdelemben én szerzem a legsúlyosabb sebeket. Akkor is, ha egy egész élet rámegy, minden munka odavész, legyen szó bármelyik frontról.
Megmosom az arcom, a fogam, és megengedem a kádat forró vízzel. Majdhogynem egy fél tubus habfürdőt locsolok szét a fodrozódó fürdővízben, ami hatalmas habként tűnik fel a felszínen, és amíg meg nem telik a kád, a sarokba dobom a ruháimat. Legszívesebben azokat is felgyújtanám, hisz mikor ezt viselem, rettenetes emberré válok. Hazudnék, ha azt állítanám, nem kedvelem Harryt, mert ő az egyik legszeretetreméltóbb teremtés a földön, minden boldog pillanat, amit megél, az övé. Teljesen és visszafordíthatatlanul beleszerettem a gondolatba, hogy míg mások csak álmodoznak róla, addig ő engem akar, én pedig álmomban képes vagyok eldobni őt, és jó úton haladok afelé, hogy soha többé ne legyen hajlandó a nevemet se kiejteni a száján. Bárki más jobban megérdemelné, hogy a helyemben legyen, és én, ha nem is boldogan, de lemondanék róla, ha nem lenne célom. Ha nem akarnék kicsikarni belőle egy kevés sajnálomot. Ha nem akarnék érezni valamit, ami leginkább a bosszúhoz hasonlítható.
- Undorító vagy, Silver - suttogom magam elé, miközben belelépek a kádba, és ellep a rengeteg víz. - Undorító és kicsinyes.
Égeti a bőröm a forróság, de jól esik. Minék inkább vörösödik a bőröm, annál inkább úgy érzem, kimarja belőlem a víz azt a sok mocskot és szennyet, amit a lelkiismeretem okoz. Tisztán kell gondolkodnom, nem hagyhatom, hogy az agyam rossz irányba tereljen, és erre a legalkalmasabb a kora reggeli munka lesz. De még nem most. Most még kiélvezem az illatos gőzt, hajat mosok, és csak fél órával később, mikor már tiszta ruhában, törölközőbe csavart hajjal kilépek innen, csak akkor ülök újra a laptopom elég, hogy megírjam a hátramaradt beszámolókat, és a vázlatokat elküldöm Samanthának. Elhalad mellettem a reggel, csak a korgó gyomrom az, ami képes kizökkenteni. Az órára nézek, 08:55, alig egy óra, és lemondhatok a szállodai reggeliről, a friss gyümölcsléről és a roppanós croissantról. Azt pedig nagyon bánnám, ha kimaradna egy ilyen a mai délelőttömből, ezért gyorsan átfutom a sorokat, elküldöm Sam fiókjának, és hanyagul lecsapva hagyom a laptopom. Nem törődök semmivel, az első blúzt magamra kapom, ami a kezem ügyébe kerül, hozzá egy szűk farmert, amit még tegnap dobtam a bőröndöm tetejére, egy nem túl magas sarkú szandált, és rohanok is. Az ajtóból dobom vissza a törölközőt a fejemről, de a hajammal már csak a folyosón próbálok bármit is keresni. Minden útbaeső ablakot, üvegfelületet tükörként használok, és mire a lifthez érek, már sikerül elválasztanom.
- Jó reggelt - álmos, nyűgös köszönésre figyelek fel. A hang ismerős, megdobogtatja a szívem, és a továbbiakban nem bosszantanak a még nedves és kócos tincseim.
- Jó reggelt - visszamosolygok Harryre, és ahogy ő is, én is teszek felé egy lépést. Kínosan érzem magam, hiszen Harry most is tökéletesen néz ki, annak ellenére, hogy a hangja arról árulkodik, nem rég ébredt fel, de akkor is! Ha magamra nézek, sírhatnékom van, a hajam még meg sem száradt, ahhoz pedig lusta voltam, hogy kifésüljem rendesen és megszárítsam, a blúz, amit felvettem, itt-ott gyűrött lett a nagy rohanás közepette, vagy még akkor, amikor bepakoltam a táskámba. Az arcomon semmiféle smink nincs, így biztosan ott éktelenkednek a táskák a szemem alatt.
- Gyönyörű vagy - mintha csak olvasna a gondolataimban, minden szava szíven talál, pedig legszívesebben hevesen tiltakoznék, és megpróbálnám bebizonyítani az ellenkezőjét. Harry a gyönyörű, ő az, aki minden egyes pillanatban tökéletes.
-  Kora reggel úgy hazudsz, mint a vízfolyás - zavaromban a földet kezdem bámulni, mert tudom, ha a szemébe néznék, a helyzetem még rosszabb lenne, a fülemig pirulnék, és nem akarom ennél rosszabb helyzetbe hozni magam.
- Ugyan, Silver - megfogja a kezem, közelebb von magához, és elnyújtott csókot hagy a homlokomon. 
Fogalmam sincs, miért történik ez, de ez az a pillanat, amikor minden a helyére kerül, élő egésznek érzem magam, és mintha kiszellőztetné a fejem minden negatív gondolatát, eltűnik a kora reggeli aggodalom, rossz érzések, minden. Csak Harry van, a reggeli kedveskedése, az, hogy együtt megyünk reggelizni, hogy sikerül jobbá tennie ezt a néhány percet. Teljesen olyan érzéseket kelt bennem, mintha valóban és igazán nagyon szeretném őt, és félek, hogy ez kezd bekövetkezni, annak ellenére, hogy amint átlépem az étterem küszöbét, ismét köszönthetem a démonom, aki hosszú napok után újra rám néz, észre vesz, és a pillantásával meg tudna ölni,
Jó reggelt, Zayn, hangzik Harry szájából, én pedig úgy teszek, mintha képes lennék szóhoz jutni, mintha nem okozna problémát a légzés a közelében, és teljes értékű embernek érezném magam. Ha most egyedül állnék itt, minden bizonnyal azonnal megsemmisülnék, apró darabokra hullanék előtte, de szerencsére van kihez menekülnöm, és úgy tenni, mintha képes lennék elbújni, nem csak az ő szeme elől, de az egész világ számára. Pontosan ezért követem Harry minden egyes lépését, el nem engedném a kezét a világ minden kincséért sem, mert akkor azonnal veszélyben érezném magam. Követem őt, bármerre megy, a lehető legközelebb ülök hozzá, szorosan mellette, hogy a könyökünk folyton összeakadjon. Láthatóan ez őt nem zavarja, nekem pedig ad egy biztonságérzetet, amíg Zayn úgy nem döntene, hogy elhagyja a termet. De nem teszi meg, valószínűleg egészen addig, míg úgy nem érzi, tökéletesen elintézte a délelőttömet.
- Baj van? - óvatos bökdösést érzek az oldalamba, ettől újra visszatérek a valóságba, oda, ahol nem tudja senki, mi zajlik le bennem, min jár az agyam minden egyes ébren töltött pillanatomban.
- Nem, nincs semmi, csak elgondolkodtam - viszonzom az ölelését, ölemben pihenő kezeit kezdem cirógatni, csupán reflexből. Ezek a természetes mozdulatok megnyugtatnak, és segítenek leküzdenem a bennem tomboló stresszt. - Ki kell mennem telefonálni - minden bátorságomat összeszedve csókolom meg, és nem is várok sokat ettől a csóktól, nevezzük is inkább szájra puszinak, mert többre nem elég a kurázsim. Azért nem fogom mindenki előtt megcsókolni Harryt, ahhoz legalább egy üveg bort be kellett volna nyakalnom, hogy elég bátor legyek. De ő meg teszi helyettem, tenyerét az arcomra simítja, ezzel megakadályozva, hogy elrohanjak. Megdermedek egy ültő helyemben, kiráz a hideg, és az elhúzódó pusziból remegve, félve lesz igazi csók, amiben benne van minden félelmem, és Harry válasza: hogy nem lesz semmi baj. Igaz, szavakkal sosem mondja ki, de a tetteivel folyton ezt sugározza felém, hogy mellette nem érhet baj, és akarok is hinni ebben, azt akarom, hogy tényleg boldoggá tegyen, hogy ne kelljen többet küzdenem saját magammal, mert csak akkor léphetünk egyről a kettőre, ha én jobban leszek.
- Jó reggelt, fiatalok - Paul is csatlakozik, és habár mi néhány asztallal távolabb ülünk a többiektől, ránk is vonatkozik ez a köszönés, és abban a pillanatban, hogy meghalljuk őt, szétrebbenünk.
Nem tudom, mit kellene éreznem, de jelenleg a mellkasomból majd' kirobban valami egészen természetfeletti, a szívem pedig hol zakatol, hol kihagy néhány ütemet. Teljesen megőrülök, és ennél sokkal többet akarok, de figyelembe kell vennem, hogy hol vagyunk, és kivel találom magam szembe.
- Mindjárt jövök - elengedem Harry kezét, kérdő pillantására pedig csak végigsimítok az arcán - Felhívom apát.
- Rendben - elkapja a kezem, és továbbra is csodálattal néz rám, úgy, ahogy meg sem érdemelném - Üdvözlöm.
- Átadom - mosolyogva távolodok el tőle, kifele menet pedig odaköszönök az egyre bővülő társaságnak. Biccentek, és elmotyogok egy "jó reggelt"-félét, majd rohanok tovább, ki, egészen a földszinti teraszig, ahol még csend van, nem úgy, mint a szálloda többi részén.
Kiállok a napsütésre, élvezem, hogy még nem éget a nap annyira, és hunyorogva nyomom a fülemhez a telefont. Meg se nézem, mennyi az idő otthon, tudom, hogy bármikor ha hívom apát, örülni fog nekem, és nem dobja el a mobilját csak azért, mert éjszaka van, és ő aludna. Ha én hívom, nem. Most mégis kicsit tovább várakoztat, talán nem egy karnyújtásnyira van a telefonja, de nem is gondolkodom sokat ezen. A harmadik, negyedik búgáskor már ütemesen kopogni kezdek a cipőm sarkával, számolom az órákat, vajon ott mennyi az idő. Képtelen vagyok azonban eljutni akár addig is, milyen napszak lehet Londonban, mert kinyílik az ajtó, majd mielőtt még becsukódna, egy lemondó sóhajt hallat újdonsült napozótársam, és hallom az öngyújtó kattanását. Félni talán nem is félek, de rendkívül zavarban érzem magam, védtelennek, sebezhetőnek, és tartok attól, hogy ezt ki is használja majd.
- Nem zavarlak, ne aggódj, ha elszívom, már el is tűnök - tényleg nem zavartatja magát Zayn, a korlátnak dőlve szívja a cigit, a füstöt pedig megpróbálja elirányítani, hogy ne csapjon arcon. Ezt értékelem, habár különösebb problémát sosem okozott a dohányfüst számomra, itt kint pedig nem olyan sűrű, hogy újra hajat kelljen mosnom.
Kétség kívül figyelmes. Az első pozitív tulajdonság, amit Zayn neve mellé biggyeszthetek gondolatban. Egy bizonyíték, hogy nem kívánja a halálomat, akármikor meglát. Nem is undorodik a társaságomtól, hiszen, akárhogyan is, de biztos van más hely, ahol rágyújthat, ez csak a reggelizőhöz legközelebbi. Csak az a baj, hogy apa ma mégsem kívánja felvenni nekem a telefont, biztos dolgozik, akkor az sem érdekli, ha háború robban ki körülötte, én pedig kénytelen vagyok eltenni a mobilomat.
- Nem zavartál - megvonom a vállam, és az ajtóhoz igyekszem, ügyelve arra, hogy ne nézzek rá, vagy ha mégis, az ne tartson néhány ezred másodpernél tovább.
- Silver - elkapja a karomat, enyhén maga felé fordít, én pedig képtelen vagyok a kezdeti sokk miatt ellenkezni. - Nem kell rosszul érezned magad a társaságomban.
- Én nem... - megint csak habogok, mint pár napja, mikor ő segített eljutnom Harryhez. - Honnan veszed ezt?
- Akkor jó - gyanakodva fürkészi az arcom, amitől legszívesebben a falra másznék, és a harmadik emelet környékén leugranék.
- Később találkozunk, gondolom - ezt betudom egyfajta elköszönésnek, és faképnél hagyom. Remegő lábakkal próbálok elmenekülni, legalább olyan távolságra, ahol se Zayn, se Harry nem láthat, mert csupán ennyitől úgy érzem, nem vagyok önmagam. Vagyis, de. Pontosan az a baj, hogy önmagam vagyok, Silver, de nem Fernsby, aki magabiztos, határozott, drámai és igazán nőies. Nem. Silver McCornic, aki a levegőben szálldogáló porszemektől is képes megijedni, amíg azt hiszi, egy picike pókról van szó. Silver, aki mindig is menekült, ha figyelmet kapott, aki túl gyorsan feladta. Most is ez történik, még az elején feladom, és újra azt érzem, mint minden egyes éjszaka, amikor felriadok, és mint amit ma reggel éreztem.
A kérdés már csak az, hogy miért nem vagyok képes úgy viselkedni, ahogy azt elvárom magamtól, és hogy fogom mindezt végigcsinálni, amikor már ilyen apróságokon elbukok?