2015. december 29., kedd

21. Kimondatlan

2014. augusztus 25.

Órák óta nem szólalt meg senki körülöttem, ami normális esetben nem zavarna, de most mégis feszélyez. Zavartan fészkelődök percekig a repülőn ülve, és el sem akarom hinni, hogy még mindig több, mmint 20 percünk van indulásig.
- Baj van? - megugrok egy ültő helyemben, ahogy Niall átnyúl az üléseink közt és megkocogtatja a vállam.
- Nem, minden rendben - mosolyt erőltetek az arcomra, meg akarom győzni, hogy tényleg így van, a gyomrom mégis liftezik, izzad a tenyerem, a fejem majd' széthasad, és olyan, mintha mindenki számára láthatatlna lennék. Kivéve Niallt, aki gyanakvó pillnatásokkal dől vissza az ülésébe, fejével nemet intve.
Harry még minidg nem heverte ki az előző esti arlingtoni koncertet, és az azt követő néhány órát. Fejét a karfának támasztva, keresztben, szinte fekve terpeszkedik a helyén, egy vékony takaróval betakarva. A pillái meg sem rezzennek, keze átnyúlik a mellette ülő Zayn ölébe, aki szintén kábán, ablaknak döntött homlokkal alszik. Mérhetetlenül nagy a csend, Louis az ölében lévő laptopot bámulja, bele-belebóbiskolva a filmbe, amit épp "néz", Liam zenét hallgat, szemei alatt neki is sötét bőrönd nagyságú karikák. Csak Niall és én vagyunk efffektíve éberek, mindenki más a néhány velünk utazó stábtagok közül hasonlóan passzív, vagy alszik.
- Biztos? - rövid szünet után Niall ismét kérdezősködni kezd, amitől az az alig érezhető álmosság is elmúlik, ami szép lassan elkezdte eluralni a testem.
- Persze, csak nem érzem túl jól magam - megrántom a  vállam, és azzal győzködöm magam, hogy ez tulajdonképpen nem is hazugság, mert valóban voltam már jobban is, már csak az a kérdés, mi az oka annak, hogy egyre szűkebb az ingem, hogy rohamosan fogy az oxigén idebent, és miért akarom másodpercenként elhányni magam. - Biztos nem aludtam eleget.
- Szólj, ha valami baj van - bíztató mosolyt küld felém, majd a zsebéből előhalássza az órákkal ez előtt vásárolt müzli szeletét. Én pedig, amilyen fáradt és bamba vagyok, azon kapom magam, hogy a szemem sarkából figyelem az épp nyammogó Niallt, s ugyan alig láthatóan, de mozgatni kezdem a szám, mintha én is azt a szörnyen édes, mézzel összetapasztott, szárított magot enném. Megrázom a fejem és megpróbálok valami egészen másra koncentrálni. Mondjuk, ott van Harry.
Békésen alszik, láthatóan eleernyedt minden izma, percek óta még mocorogni sem láttam, egyenletesen szuszog. Persze, ez után az este után igazán nem is csodálkozom ezen, mert a koncertet követően szinte egyből elráncigált engem és a többieket is egy kis afterozásra, ahogy ő mondja mindig, "levezetni a felesleges energiát", ami, mint most már számomra is kiderült, azt jelenti, hogy rettentő gyorsan legurítanak a torkukon egy jó adag töményet, és addig tombolnak, míg jóformán össze nem esnek a fáradtságtól. Ám tegnap elég volt néhány pohár pezsgő is, és máris mind kipirult arccal vigyorogtak, velem pedig elfeledtette, hogy Zayn továbbra is bosszantóan távolságtartó. Egy pillanatra sem zavartattam magam, Harry kezét szorongattam egész este, vele táncoltam, és hajnalban vele távoztam. Csak mellette akartam lenni, és ez is történt, most pedig, a mellkasom kis híján szétrobban a vágytól, hogy odakuporodjak az ölébe, simogassam a haját és elaludhassak végre én is. Csakhogy ez most nem lehetséges, ráadásul van egy olyan érzésem, hogy addig egy szemhunyásnyit sem fogok aludni, míg le nem szállunk St Louis közeli reptéren. Éppen ezért kénytelen vagyok elfoglalni magam, és nem gondolni arra, hogy talán ez életem utolsó útja.
Megpróbálkozva a lehetetlennel, nyugodt próbálok maradni, miután meghallom a pittyenést, és egy kellemes hang arra kér, kössem be az övem, és helyezzem magam kényelembe. Továbbra is kényelmetlennek érzem a helyem, azt, ahogyan ülnöm kell, zavar a biztonsági öv, és nem értem, mitől véd meg, ha egyszercsak lezuhanunk. Semmennyire sem érzem magam nagyobb biztonságban, de legalább még egy okom van arra, hogy feszengve pislogjak magam elé, és győzködjem magam, hogy nem érdemes hisztirohamot kapni, csak mert egy kicsit félek.
- A légi katasztófák a legritkábbak - oldalra kapom a fejem, Zayn egészen sötét tekintetén megakad a szemem. Megreked a levegő a tüdőmben, legszívesebben el is süllyednék szégyenemben, amiért észrevette a félelmem. 
- Ja, és gondolom a legkevesebb a túlélők aránya - alig tudom végig mondani a mondatot, egy pillanatra azt érzem, mentem elhányom magam, de most úgy tényleg, mert a gyomrom és a végtagjaim furcsán megremegnek az egyre csak emelkedő gépen.
- Nem lesz semmi baj, Zayn, te meg ne beszélj hülyeségeket - Mark lemondóan temeti arcát a kezei közé, Niall csak vigyorog azon, mennyire riadt lettem, és sápadozva próbálok nem arra gondolni, hogy tényleg nagyon kevesen élnek túl egy repülőbalesetet.
- Egy szóval se mondtam, hogy meg fog velünk történni - továbbra is olyan komoly és tudálékos képpel néz rám, ha egy kicsit bátrabb lennék, kedvem lenne felállni, és felképelni, amiért ezt csinálja velem.
- Elég a gondolata is, hogy így kell meghalnom - a hangom szinte már egy egér cincogásához hasonlítható, és észre sem veszem, hogy erőszakosan szorongatom a könyöktámaszt, míg Niall le nem fejtegeti az ujjaimat a műbőr felületről. -Ó.
- Tényleg nincs semmi para a repülésben - halkan megjegyzi, gondolom nem kíván több embert bevonni a beszélgetésünkbe, így is elég kínos már, ahogy a levegőben viselkedem. - Ha elértük a magasságot, még járkálni is tudsz, és akkor már sokkal jobban fogod magad érezni. - Kedvesen beszél hozzám, egyáltalán nem kioktató, és nem érezteti velem azt, hogy én bármennyire is alacsonyabb rendű lennék. Egészen más, mint mikor Zayn hajlnadó intézni hozzám néhány szót.
- Ez igazán remek, de inkább maradok itt, ülve - úgy teszek, mint aki roppant higgadttá vált attól, hogy még mindig nem vagyunk elég magasan, a fejemet a háttámlának vetem, arccal Harry felé fordulok, és addig nézem őt, míg el nem nehezednek a szempilláim. És habár alvásnak aligha nevezhető, ami velem történik, egészen bámulatos. Legalábbis, ilyenben még nem volt részem, de ha a félelmeim elűzi, akkor remélem, hogy a jövőben többször is megtörténik velem.
Harryre gondolok. De valahogy mégsem rá. Azaz, inkább arra a srácra, aki még mindig az első szerelmem, aki nem híres, sőt, legfeljebb az iskola folyosóján ismerik fel, nem az utcán, és állandó jelleggel idegesíteni próbált a kérdéseivel, a rámenős, erőltetett barátkozásával, és azzal, hogy hamar, talán túl hamar úgy éreztem, engem ez nem zavar.
Mostanában meg sem fordult a fejemben, mennyire kínosnak kéne éreznem a dolgokat, hogy Harry hányszor, de hányszor felkapart már a padlóról, és látott már nagyjából minden érzelmi hullámom közepette. Kivéve egyet, de azt talán jobb is, hogy megtartottam akkorra, amikor csak a négy fal közt próbáltam kikecmeregni belőle.
Képzelgéseim, és emlékeim egy pillanat alatt elszállnak, mikor meghallom, hogy hamarosan földet érünk. Kezeimet a hasamra szorítom, csupán reflexből. Megpróbálok arra koncerntálni, amit Niall mondott korábban, de minduntalan Zayn szavai járnak a fejemben.
- Sil - Harry átnyúl a köztünk lévő szűk kis folyosón, ujjai megtalálják az enyémet, és elhúzza a kezem az ölemből.
- Jó reggelt- mosolygok, az utazás során először igazán, és leginkább azt sajálom, hogy nincs bátorságom megmozdulni, és megcsókolni őt. Úgy érzem, hihetetlen nagy bátorságot képes lennék meríteni pusztán abból, hogy a köztünk lévő távolság alig egy centi.
- Hogy utaztál? - rekedtes hangjától kiráz a hideg, újra a karjai közé vágyakozom, csak hogy érezzem a teste meelgét, halljam a szívdobogását, de be kell érnem azzal, hogy fogja a kezem.
- Rettenetes volt, de megszoktam a végére - nem tudok nem mosolyogni magamon, még én magam is úgy gondolom, gyáva vagyok és vállalhatatlna, de Harry jól láthatóan nem így gondolja.
- Miért nem szóltál, hogy nem érzed jól magad? - éberebbnek tűnik, szeméből eltűnik az álmos csillogás, helybe aggodalom ül.
- Mert nem volt vészes, és Niall megnyugtatott - kissé felemelem a fejem, kilesek az ülések közt, de egy lélek sem járkál most, hisz épp leszállunk. - Alig várom, hogy szilárd talaj legyen a lábam alatt.
- Elhiszem - megszorítja a kezem, és el sem engedi, amíg a kifutó végére nem érünk, és le nem állítják a gép motorját. Még egy utolsó gyengéd szorítást érzek az ujjaim körül, aztán elengedjük egymást, és a kézi poggyászainkat magunkhoz véve áll fel mindenki, és szép sorban elhagyjuk a gépet. Teljesen elvesztem az időérzékemet, ezért megdöbbenek, amikor a szürkületbe lépek ki, arra számítok, hogy tűzni fog a nap, de még azt is megbánom, hogy nincs nálam kéznél valami felső. Borzongva a hidegtől fogom szorosabban magamhoz a táskám, és a poggyászoat magam után rángatva indulok el, szorosan Harry mellett.
Érzem magamon a tekintetét, tisztán látom magam előtt, ahogy minden lépésemnél végigmér, talán megjegyzéseket is tesz magában, de nem teszem meg neki azt a szívességet, hogy ránézzek, még csak nem is sandítok felé, mindinkább megpróbálok természetesen viselkedni. Már amennyire természetesnek nevezhető az, hogy ezekkel az emberekkel körülvéve rohanok át egy repülőtéren, a figyelem középpontjában, üvöltöző tinilányok, stresszes menedzserek és félelmet nem ismerő testőrök között. A folyamatosan villogó kameráktól már foltokat látog magam előtt, és a hatalmas üvegajtókhoz érve egyre inkább körbefognak minket.
Helyet!
Mindehonnan ezt hallom, látom, ahogy Liamnek elkapják a felsőjét, majdnem hátra esik, úgy rángatják, Louist sem akarják elengedni, Niall megpróbál határozottan menni tovább, integet, kedvesen visszautasítgatja a visongó lányok kéréseit. Én csak kapkodom a fejem, mindenfelől hallom a nevem, kiabálnak utánam, de Harry nem negedi, hogy reagáljak bármire is, fogja a kezem, el sem enged, és mikor végre kijutunk ebből a rémálomból, aggódó pőillantások közepette ölel magához.
- Rendben vagy? - az arcomat fürkészi, és nem értem, miért néz rám így, ennyire féltőn és védelmezően.
- Persze - elmosolyodok, körülnézek, mindenki igazgatja magát, kivéve Zaynt. Ő megint csak a telefonját nyomogatja, látszólag már bele sem gondol abba, mi törté ik körülötte, hogy hányan rohamozzák meg ilyenkor, csak megy tovább egy-egy elejtett kedves szó után.
Talán túl sokáig nézem őt, mert felsandít a kijelző irányából, kérdőn összevonja a szemöldökét, nekem pedig muszáj elfordulnom, mert még én magam sem tudom, miért őt bámulom, amikor rohadtul nincs rá szükségem, hogy ismét belémkössön, vagy azt érezzem, hogy meg akarja tenni. Grimaszolva fordulok el, követem Harryt a taxi felé.
- Srácok, menjetek együtt, a másik autó majd megy utánatok - Paul rendületlenül terelget és irányít mindenkit. Én sem vagyok kivétel, hivatalosan ugyanis a stábhoz tartozom, és nem  fiúkhoz, ezért Mark segít bepakolni minden táskám egy másik autó csomagtartójába, és amíg megérkeznek a bőröndjeink, addig betessékel a hátsó ülésre.
- Maradj itt, eléggé nagy baj az, hogy őket szét akarják cincálni, nem hiányzik, hogy téged is megtaláljanak - nem esik rosszul, amit mond, csak az, ami miatt ezt kell közölnie velem. Mintha én valami rossz, ártó szellem lennék, de természetesen nem ellenkezek, nem is lenne értelme. Intek Liam és Louis felé, Harry felbőszülve pattan be a rikítóan sárga taxiba, még azt sem veszi észre, hogy Niall orra előtt csapja be az ajtót.
- Hát jó - hallom a szőkeség hangját, mielőtt a mellettem lévő ajtót is bezárná Mark, de a csapódás után minden zaj, ami kintről beszűrődhetne, megszűnik idebent. Lábaimmal szinte rögtön dobolni kezdek, mert ugyan örülök, hogy végre nem a levegőben vagyunk, még mindig sokkhatás alatt állok, hisz alig ért földet a gép, máris lerohantak minket. Még egy mélyebb levegőt sem volt időm venni, és most, hogy lett volna, megdermedtem Zayn szemeinek kereszttüzében. Nem értem, miért csinálja ezt, napokig, sőt, hetekig nem beszél hozzám, ami nem is lennek akkora baj, ha nem úgy nézne rám, mintha sorozatgyilkos lennék. A vér is megfagy az ereimben tőle, ráz a hideg, és legszívesebben felpofoznám magam, hátha felébredek ebből a rettentően kínos álomból.
Rezegni kezd a telefonom, de túl gyorsan abbahagyja, ezért sokáig kutatok a táskámban utána, mert egyszerűen nem találom a rengeteg kacat között: szőlőcukor, zsebkendők, tollak, a határidőnaplóm, és még ki tudja mennyi felesleges holmi. Mikor végre megérzem a fémes hátlapot az ujjaim között, megkönnyebbülten felsóhajtok, és eldöntöm, hogy amint időm engedi, kidobálom ezt a rengeteg szemetet, ami felhalmoztam a különböző kisebb zsebekben, és csak az marad a táskámban, amire feltétlenül szükségem van.
Sajnálom, hogy így alakult, később találkozunk.   x H 
Érzem, hogy kipirul az arcom, jól esik Harry üzenete, mégis, felerősödik bennem egy újabb emlék, ami mér kevésbé kellemes, mint amin utazás közben ábrándoztam, hiszen az, hogy így "alakultak" a dolgok, kísértetiesen hasonlítanak arra a hét évvel ez előtti estére, annyi különbséggel, hogy most legalább nem esik a hó. Erről pedig eszembe jut Luna, akinek illene lassan bekerülnie a képbe, hiszen közben minden bizonnyal megjelentek már az első cikkek és találgatások, ki vagyok én, és mit keresek Harry mellett fényes nappal valamint éjszaka.



2014. augusztus 26.

Az éjszakai fejfájás reggel rettenetes fájdalmakkal ébreszt, a végtagjaim mintha le akarnának szakadni, és annyi erőt sem érzek magamban, hogy felriadjak a rémálmaimból, csak vergődöm és időről időre a párnába nyomom az arcom. Reggelizni sem vagyok hajlandó, ágyban akarok maradni, és addig aludni, míg el nem múlik ez az egész borzalom, de persze, ez távol sem olyan egyszerű. Mindössze öt napom maradt hátra a Samantha mentes kiruccanásomból, a munkámról pedig csak rettentő nagy túlzással mondhatnám el, hogy kész vagyok, inkább csak jó úton haladok, ám napról napra egyre több és több feladatot vagyok kénytelen áthárítani a csapat más-más tagjaira, akik rég összedobtak néhány ütős beszámolót, fotókkal tarkított cikket, én pedig eddig leadtam nagyjából hármat a kitűzött kötelező ötből, és a lelkesedés, ami eleinte elkapott Lunával kapcsolatban, teljes mértékben alább hagytak, talán az elmentett szövegtöredékek összessége alig ad ki egy használható írást.
Megpróbálok átfordulni a hátamra, keservesen sírdogálok magamban, amiért annyira fáj mindenem, a takarót húzom magam után, minek köszönhetően sikerül feltűrnöm a pólót a derekamnál, kivillanó bőrömet égeti a hideg lepedő, és egyszerre ráz a hideg és ver a víz. Láz. Más nem is lehet, máskülönben nem sikongatnék, akárhányszor hozzám ér valami jeges, és nem csípné az arcom a párnahuzat. Olyan, mintha direkt bántalmazni akarnám magam, sajog mindenem, ki akarok szállni az ágyból, de ehhez minden erőm össze kell szednem. Nagy nehézségek árárn ülő helyzetbe szenvedem magam, talpam alatt szinte izzik a padló, ennek ellenére feltápászkodok és telefonnal a kezemben indulok el a legnagyobbnak tűnő ablak felé. Megtámaszkodom egy pillanatra, össszeszorított fogakkal várok, de csak amíg elmúlik a lüktetés a tarkómnál, majd kitárom az ablakot, és élvezem, ahogy a kinti hűvös, kora reggeli levegő a bőrömnek csapódik.
Londonban már elmúlt dél, ezért bátorkodom remegő ujjaimmal kikeresni Samantha telefonszámát a névjegyzékemben és felhívni.
- Silver? Szia, baj van? - meglepettnek tűnik, elég rég beszéltünk, akkor is összekaptunk azon, hogy én épp Harry mellett vagyok egy ostoba képen.
- Szia - még én is alig hallom a hangomat. Megpróbálom megköszörülni a torkom, de ez alig segít valamit. - Ne haragudj, hogy zavarlak, de még nem sikerült két beszámolót elkészítenem. Lemondom a mai sajtógyűlést, elég beteg lettem, és még este átküldöm legalább az egyiket. - A legkevésbé sem szeretném sajnáltatni magam, pusztán közölni kívánom vele a tényt, hogy nem jelenek meg ma sehol, és megpróbálom teljesíteni a nekem kioszott feladatokat.
- Miért, mi történt veled? - még minidg hallani, hogy neheztel rám, de a féltés sokkal erősebb, ami megnyugtat, így legalább nem kell veszekedéssel indítanom ezt a napot.
- Szerintem csak láz, meg egy kis torokfájás, nem komoly - percekkel ez előtt még azt hittem, belehalok abba, hogy el kell hagynom az ágyat, most meg már a lehető legtermészetesebben hazudom azt, hogy nincs nagyobb bajom, múlandó érzések. Pedig fáj, rettentően, és alig tudok megállni a lábamon, de nem hagyhatom, hogy Sam utánam küldjön valami orvos csooportot, vagy ami még rosszabb, állandó felügyelet alá vonjon, és részletes jelentést kérjen mindenkitől, aki bármit tudhat az egészségi állapototmról.
- Egészen biztos? - az anyáskodó stílusát most sem rejtegeti, annak ellenére, hogy még mindig nem szent a béke, de hát egy anya, mivel bátran ki merem jelenteni, hogy Samantha az édesanyám helyett is az anyám próbál lenni, már csak ilyen.
- Persze, holnapra kialszom magam - hazudom, és egy csepp rosszérzés nincs bennem emiatt. - Most viszont megyek, megpróbálom összekaparni magam, amíg fel nem ébrednek a többiek.
- Silver, csak még egy kérdés - a végére szinte elhal a hangja, ami meglep, Sam mindig is túl határozott vol ehhez a viselkedéshez. Nagyon nem rá vall.
- Igen?
- Mi van most?
- Mármint, hogy érted?
- Veletek!
- Velem és..?- úgy teszek, mintha nem tudnám, kiről vagy miről beszél, na nem mintha ezzel el tudnám kerülni, hogy megválaszoljam a kérdését.
- És Harryvel - igazán odakívánkozik a mondata végére egy "te ostoba, hát ki más!?" vagy valami hasonló, meglep, hogy mégsem tesz hozzá semmi mást.
- Megpróbáljuk - szégyenlősen mintákat kezdek rajzolgatni a lábfejemmel a szőnyegen, és anélkül, hogy észrevenném, oldalra billentett fejjel, mosolyogva gondolok vissza arra a szállodai pillanatra.
- Kívánom, hogy semmi rossz ne származzon ebből az őrületből, Sil - sóhajt, de tudom, hogy ezzel a mondattal elfogadta a döntésemet,
- Sam - elharapom a nyelvem, nem merem kimondani az első dolgot, ami eszembe jut.
- Igen?
Síri csend. Vacilálok, vajon illendő-e ilyet mondani, de annyira kikívánkozik már belőlem, és mivel egy óceán terül el köztünk, vlaamint jó néhány plusz mérföld, ráadásul később ráfoghatom a lázra, amellett döntök, hogy közlöm vele.
- Kitűnő anyuka vagy.
Megkönnyebbülök, habár azzl is tisztában vagyok, hogy ha célba érek, többé nem hisz nekem. Ebből a szempontból nagyon jó, hogy most bátorkodtam elárulni neki az egyik legféltettebb titkom, Harryt, azt, hogy mennyire tisztelem, és remélem, hogy a későbbiekben is eszébe jut majd, hogy olykor anyaként tekintek rá, és bármennyire is idegesítő néha, nayon szeretem.
Nem érekezik válasz, csak diszkrét szipogást hallok. Lehet, hogy még sem volt túl jó ötlet így, nekem kora reggel, neki pedig egy hosszú és fárasztó nap kellős közepén, a nyakába zúdítani. Már nem tudom visszaszívni a szavakat, de nem is akarom.
- Most nem is tudom, mit mondhatnék - meghatódva, elhaló hangon hálálkodik, sorra hallom az elfojtott köszönömöket, pedig ha van mit megköszönnie valakinek, az minden bizonnyal én vagyok, amiért meggyőzte apát, hogy engem márpediglen ki kell rángatni a megszokott környezetemből, mert nem normális, amit művelek.
Igaza volt, tényleg jobban érzem magam attól, hogy végre van lehetőségem fordítani a dolgokon.
- Nem is kell - tisztábban üti meg a fülem a saját beszédem, mint várom, ezek szerint kezd bejáratódni a hangszálam.
Már csak egy hümmögést hallok, és véget ér a hívás. A legkevésbé sem neheztelek rá, leengedem a kezem, kis íján eldobom a tleefont, végül időben sikerül az ágyra dobnom.
Nem így terveztem, de ez a beszélgetés feltöltött megfelelő mennyiségű energiával, és a laptopommal az ölemben visszakucorodok az ablakpárkányba. Még mindig jól esik a hideg levegő, ám az is, hogy a gép szép lassan átmelegszik a lábamon.
Mély levegőt veszek, és megnyitom az egyik mentett dokumentumot. Átjár valami furcsa szabadság ízű érzés, ami csökkenti a láz okozta kínt. Lassan pötyögöm a betűket, lassan haladok sorról sorra, de magabiztosan telnek be a sorok, és kirajzolódik az első kis szösszenet Luna előéletéből.

Valamikor, majdnem tíz évvel ez előtt rettenetesen hideg tél volt. Angliában legalábbis mindent hó borított, és ekkor vált a szívem jéggé. Luna Crack vagyok, és ismerjétek meg a történetemet.....

Potyognak a könnyeim, el sem merem hinni, hogy ez mind megtörtént, ráadásul velem, Silver McCornic-kal, most pedig, sok- sok év távlatából kiíom magamból a még megmaradt sérelmeket, fájó pontokat az életemből.
Még Harry előtt sem tagadnám, hogy az egyik ilyen ő maga, de semmi esetre sem kezdeném rögtön azzal, hogy Harry Styles mennyire felelőtlen döntést hozott, éretlen tizenévesként, az isten háta mögött, egy eddig teljesen ismeretlen részén az országnak. Átlátszó, és kicisnyes lenne. Luna megfontolt, mindent gondosan felépít maga körül, hogy biztos alapot tudjon szolgálni a későbbiekben minden szaftos pletykának és apró részleteknek.