2016. január 14., csütörtök

22. Reflektorfényben

Drága Olvasóim!

Remélem mindenki mostanra már túltette magát a Szilveszteren, és újult erővel vágtok neki a második félévnek! :)  Már csak néhány hónap, bízzunk abban, hogy hamar el fog telni, és komolyabb lelki sérülés nélkül túléli mindenki a sulit. 
Jó olvasást, jó pihenést, kellemes pénteket, és, ami a legfontosabb: 
Legyetek rosszak! :)

xx Lu




2014. augusztus 27.


Félve teszem ki a lábam a folyosóra, mert talán ez az egyetlen olyan nap, hogy mindenki szabadon rendelkezhet az idejével, nincs kötelező program, és pontosan ezért vagyok egészen biztos abban, hogy ha ma összefutnék valaki olyannal akivel nem sok kedvem van bájologni, akkor annak nem lenne túl szép vége. Zsebre vágott kézzel állok, jobbra és balra tekintgetek, ám egy lélek se jár erre, ezért valamivel határozottabban indulok el a lifthez, mint ahogy a szobából kiléptem.
A telefonom halk sípolás-szerű hangot hallat, ebből tudom, hogy mire leérek a hall-ba, már ott lesz a futár, kezében a csomag és a virág, amit Silvernek rendeltem még kora reggel, hogy ebéd után minden készen álljon.
- Harry Styles? - ezúttal nem borzongok bele abba, hogy valaki feltételezi, hogy én vagyok-e az a bizonyos srác.
- Igen, üdv - kezet fogok a már kínosan átlagos amerikai fickóval. Egész normálisan kezeli a helyzetet, udvariasságból a kezében szorongatja a holmit, amíg aláfirkantom az átvételi elismervényt, később pedig megpróbálja visszautasítani a borravalót.
- Ragaszkodom hozzá, amiért ilyen gyorsan sikerült megoldani a dolgot - erősködöm, de mikor tisztán láthatóan nem járok és nem is járhatok sikerrel, hirtelen sokkal jobban elkezdem tisztelni az előttem álló embert, egyszerűen megköszönöm a szolgálatot, és további szép napot kívánok neki.
Ebben a hangulatban masírozok vissza a szobába, hogy aztán megfeldkezve mindenféle háláról, amit lent éreztem, határozott mozdulatokkal téphessem le a papírt a dobozról. Átnézem minden egyes darabját, és örömmel veszem észre, hogy valóban nem hiányzik semmi. Nem mintha tudhatnám, Silver mennyire fogja értékelni ezt a sok kacatot, amit összeválogattam, de reménykedek, töretlenül, és bízom abban, hogy nem tűnik majd túlságosan is furcsának és bizarrnak az egész. Eképzeltem ugyanis százszor is, de mindig elnevettem magam. Hogy nézne ki, ha csak annyit mondanék, igen, itt van ez a rakás női kence és holmi, mert nem találkozunk majd a születésnapodon, de szeretném, ha tudnád: nem felejtettem el.
Borzalmas, én mégis valami hasonlóra készülök. Még egyszer, utoljára átválogatom az ajándékát, végül csak a toll, a medál és a képeslap marad. Nem akarom elijeszteni, se lerohanni, ezért a feleslegessé vált holmit elzárom a fürdőszobai szekrénybe. Az sem érdekel, ha a szobalány megtalálja. Ha kell neki, hát egészségére, a pénztárcámnak meg se kottyan az a pár szájfény meg parfüm, és mivel konok módon eldobtam, így többé nem kell.
Furcsa, hiszen szinte minden alkalommal így jártam, legyen szó bármiről, ami a pénzhez, vagy a szórakozásomhoz köthető. Ruhák, lányok, autók, lakások. Engem boldoggá tett, ha elszórhattam a vagyonom egy parányi részét privát medencés bulikra, nem érdekeltek. Ha pedig másnap bekerültek a képek valami újságba, akkor csak nevettem, míg a menedzsment foggal-körömmel harcolt az igazáért, és rengeteg pénzt pereltek vissza. Én nem foglalkoztam velük, éltem az életem, jól éreztem magam, dalokat írtam, a barátaimmal voltam. Hedonista voltam. Azaz még mindig annak tartom magam, de ettől egy cseppet sem érzem rosszul magam. Egyetlen egy dolgot nem vagyok hajlandó feladni, és az Silver.
Túl rég óta vágytam már arra, hogy megtaláljam, és fogalmam sincs, miféle csoda történt, de most, hogy minden reggel úgy ébredek, hogy Ő valamilyen szinten hozzám tartozik, jobb, mint bármelyik olasz pezsgő, vagy amerikai álomutazás. Még azt sem tudnám mondani, hogy megszereztem, mert valószínűleg pont fordítva történt. Silver jött, látott, és legyőzött. Ő volt az, aki megengedte, hogy közeledjek, és ha nem akarta volna, most labdába sem rúghatnék. Megérte érte minden pofára esés, minden pofon, a bosszús telefonbeszélgetések, és az a feszültség, ami arra sarkallt, hogy ne adjam fel. Ha igazán őszinte szeretnék lenni, még motivált is, és motivál a mai napig, hogy nem enged engem irányítani, és talán emiatt érzem azt, hogy egyre inkább belehabarodok.
Kopogásra kapom fel a fejem, ijedtemben mindent bedobálok az ágy alá, meg a szekrénybe.
- Nyitom! - rohangálok pár másodpercig, hogy eltűntethessem a bizonyítékaim, végül amilyen gyorsan csak lehet, átszelem az ajtó és a köztem lévő távolságot. - Silver, szia - mosolygok, és automatikusan közelebb hajolok hozzá, de eltol magától.
- Beteg vagyok, Harry - ennek ellenére a szája sarkában ott bujkál a mosoly, a tenyerébe csókol, majd az arcomra tapasztja.
- Ugyan már - megölelem és már csak azért is apró puszikat hagyok az arcán, a szája sarkáig. - Hm?
- Tényleg nem kéne elkapnod- belekuncog a fülembe, ahogy elfordítja az arcát, ettől kiráz a hideg, de megértem, maximálisan, és tudomásul veszem, hogy a turné hátramaradt heteit nem tölthetem betegen. Szerinte.
- De mi történt? - karon ragadom, és nem engedem. Becsukom mögöttünk az ajtót, és az ölembe húzva huppanok le vele az ágyra.
- Nem tudom, reggel így keltem - megrántja a vállát, közben a hajamat kezdi el piszkálni. - Beszéltem Samanthával.
- És?
- Igazából nem sok mindent mondott, de azt hiszem, már nem haragszik ránk. Vagyis, rád eddig se neheztelt, csak rám, de mostanra lehiggadt - félig elmosolyodik. Olyan szép, képtelen vagyok betelni a látványával. Fel sem fogom eleinte, amit mond, csak később esik le.
- Összevesztetek?
- Még pár napja, mert meglátta a képeket, amiket csináltak rólunk hajnalban. Teljesen kiakadt, és rám támadt, hogy mit keresek én veled egy erkélyen, és elkezdte sorolni, milyen lányokkal láttak téged utoljára - elég érzékenyen érint, hirtelen felszökik a vérnyomásom, de Silver csak mosolyog és könnyedén túllép a dolgokon. - Azért ez nevetséges, hiszen ő küldőtt ide dolgozni, mit várt? Hogy végig bezárkózom egy falatnyi irodába és nem fogok senkivel sem szóbaállni!?
- Milyen képek? - elengedem a fülem mellett a mondandóját.
- Amikor utánatok utaztam, és - hirtelen abbahagyja, fülig pirulva kezd el fészkelődni, egészen addig, míg ki nem kecmereg az ölemből, és inkább letelepszik mellém. 
- Nem is láttam - eszembe jut az azt követő fejmosás, hogy mennyire igazságtalannak tartottam mindenki viselkedését, de nem áll szándékomban beavatni Silvert, szükségtelen, hogy hibáztassa magát bármiért is.
- Nem? - magabiztosan válaszolnám újra, hogy 'fogalmam sincs, melyik az', de ahogy ránézek, Silver olyan mindent tudó pillantásokkal fürkész, hogy a hideg ráz. Megbolondulok a nőktől. Miért derítenek ki mindent?
- Oh, újságíró vagy - ártatlanul mosolygok, és annak érdekében, hogy elvonjam a figyelmét a kellemetlen szituációról, megpróbálom megcsókolni. Nem érdekelnek a bacilusai, az sem, ha nem leszek szalonképes, hiszen, ugyan, én vagyok Harry Styles, ha másnaposan vagy ittasan álltam színpadra, akkor is imádtak, és egy fikarcnyit sem volt rosszabb a show, mint máskor. Így némi krákogás pont bele fog férni.
- Harry, a hangod - finoman tol el magától, de nem akarom hagyni magam.
- Annyira mindegy most már, ha akartak, már megtámadtak volna azok a bacik - felbiccentem a fejét, engem tényleg nem érdekel, holnap reggel miként ébredek. Vagy mellette, vagy nélküle, ezen kívül nem kívánok egyéb mást megkülönböztetni a többitől.
Ahogy annak idején a figyelméért, most az együttműködéséért kell harcolnom, és hiába húzom egészen közel magamhoz, csak akkor nyílnak el az ajkai, mikor a tarkójához érintem az ujjaimat. Az, hogy sikerrel járok, büszkeséggel tölt el, mert tudom, hogy csak nagyon ritkán irányíthatom őt, de ez most egyike azoknak a pillanatoknak, és ezt kihasználva fölé emelkedve csókolom, talán túlzásba is viszem a szándékaimat, tekintve, hogy még csak délelőtt tizenegy óra lehet, mégis képtelen vagyok megálljt parancsolni magamnak, a gyomromban felélednek a pillangók, amiket évek óta senkinek sem sikerült működésre bírnia, csak neki. Bizonyára őrültség ideje korán ennyire belezúgni valakibe, sőt, az érzéseim tele vannak túlkapásokkal, de ilyenkor emiatt sem aggódom. Csak a saját fejem után megyek, mert tudom, nekem kell ez a lány, testestül, lelkestül, és az sem érdekel, ha emiatt a fél világ háborog.
Érzem a kezem alatt szapora légzését, remegő ujjai az ingembe kapnak, s ahogy elhagyja az száját az első apró sóhaj, a szám széles vigyorra húzódik. Végképp nincs, ami megállíthatna. A vékony kis póló, amit visel mindenféle ellenállás nélkül gyűrődik össze a tenyeremben, felhúzom a hasán. A bőre a bőrömhöz ér, most érzem csak, milyen forró mindene, óvatosabb mozdulatokat teszek, nem akarok fájdalmat okozni neki.
- Harry, ne - két csók közt ellenkezik, de a teste egészen mást üzen, minden porcikája azt kiáltja, még nem elég.
- Ha csak azért ne, mert elkaphatok valamit, kérlek ne - arra sem vagyok már képes, hogy értelmes mondatokat mondjak, nem hogy leállni. Megemelem a csípőjét, ujjaim alatt érzem a kiálló csontját. Édes kis dudor, legszívesebben egyszerre csókolnám mindenét.
Nincs is szükség az ajándékra, a szeméből leírhatatlan boldogságot olvasok ki, amikor megengedem, hogy az ujjaival kigombolja a már rég feltűrt ingem. Remeg a keze, néha megáll egy pillanatra, s akkor a tenyerét a mellkasomra simítja. Folyton ráz a hideg, főleg, mikor az utolsó gomblyuk is üressé válik, és lefejti a vállamról a ruhát. Ezt teszem én is, csak a legszükségesebb esetben szakadok el tőle, átbújtatom a fejét a felsőjén, majd hanyagul eldobom magam mögé. Felakad az ágy sarkára, nem hallom, hogy a földre esne.
Nehéz mindkettőnk légzése, izzad a tenyerem, ahogy hol a nadrágjába, hol a lepedőde kapaszkodom. Ez lehet életem legcsodálatosabb napjainak egyike, legalábbis ezt hiszem.
A szobám ajtaja kivágódik, a csattanásra mindketten összerezzenünk. Kis híján elharapom a nyelvem, helyette viszont csak egy kurta káromkodás hagyja el a számat.
- Harry - Zayn lefagyva hőköl vissza, zavartan próbál másfelé nézni, Silver pedig alattam fekve bújik el, s megpróbálja minél kisebbre összehúzni magát. - Bocs, visszajövök később.
Ennyi, visszacsukja az ajtót, én meg nem tudom megállni, hogy ne nevessek fel hangosan.
- Basszameg - ezzel a felkiálltással ugrik ki Silver az ágyból, s mintha már kutya baja sem lenne, magára kapja a pólóját.
- Hé, hé - utánna mászok, elkapom a derekát.
- Jobb is így, hátha még nem késő, és nem fertőztelek meg - kínjában hebeg, és lesütött pilláin keresztül nézi a cipőjét.
- Komolyan? - felvonom a szemöldököm, hisz ilyen kifogással még nem szökött ki senki az ágyamból. Sőt, ilyet talán még nem csinált senki.- Ha kell, bezárom azt a rohadt ajtót! - nevetek, és tényleg elsétálok az ajtóig, hogy elfordítsam a kulcsot.
- Az előbb nyitott ránk Zayn, ezek után nem sok kedvem van hozzá, ne haragudj - lebiggyesztett ajkakkal lép közelebb, óvatos csókot hagy a szám sarkában és végig simít az arcomon.
- Dehogy haragszom - elkapom a kezét és hangosan cuppanó puszit nyomok a tenyerébe. Még mindig kínosan ézi magát, pedig, valljuk be, kerültünk már rosszabb helyzetbe is.- De ha már így megüresedett a délelőttje, meghívhatom a hölgyet egy finom ebédre?
Nem szól semmit, csak halvány mosolyt küld felém, miközben a hasára tapasztja a kezét, amit elkapok, ujjainkat összefűzve kísérem a folyosóra.
- De ne ide menjünk - pillant fel félénken. Nem értem, mire céloz, vagy mire próbál célozni. - Nem szeretnék összefutni senkivel - rögtön megértem, mire gondol.
- Rendben, akkor keresünk valamit. nem fogsz fázni? Hozz valami felsőt - vetek ehy pillantást a karjára, ami még mindig libabőrös. Valószínűleg nem a hidegtől.
- Nem kell, jó ez így - amíg a liftre várunk, a falnak veti a hátát, én pedig nem bírom ki, hogy ne grimaszoljak, ő meg csak hotetlenkedve rázza a fejét. - Harry!
- Silver! Mikor bekopogtál hozzám, a közelembe se akartál jönni, mert beteg vagy. Ha pedig beteg vagy, akkor te így, egy szál pólóba nem mész a nyílt utcára, úgyhogy most visszamegyünk, és felöltözöl rendesen! - még én magam is meglepődök, milyen határozott vagyok, nem hogy ő. Csak pislog rám, elnyílt ajkakkal. Köpni-nyelni nem tud, felhúzza az orrát, és visszaindul a szobája felé.
- Igen, apa - ahogy elmegy mellettem bohókásan belebokszol a vállamba, amitől elnevetem magam.- Várj, mindjárt jövök.
- Rendben - kaján vigyorral támaszkodom meg a zárt liftajtón, és nézem, ahogy elsétál. Egészen addig figyelem, míg a jó néhány méterrel távolabbi ajtót ki nem nyitja, és nagy kegyesen bevonul, hogy aztán be is csaphassa maga után.
Szórakoztató, amikor ilyen, mert ha durcás, összeszalad a szemöldöke, de a szeke körül ráncok helyett csupán helyes kis piros foltok jelennek meg, mint a bosszúságának bizonyítéka.
Percek alatt ismét a folyosón van, fekete, rettenetesen passzos nadrágban, és egy vékony bőrkabátban, ami alól itt-ott kikandikál a pólója.
- Így már megfelel? - csillogó szemekkel néz rám. Ennek nagyon örülnék, ha nem kéne attól tartanom, lázas lesz.
- Sokkal - cuppanós puszit nyomok a homlokára, és szinte rögtön megérzem a derekam köré fonódó karját.
- Harry? - miután elindulunk lefelé, elrévedezik, ám abból kiindulva, hogy tudatosan beszél hozzám, tudom, hogy csak elgondolkodott egy pillanatra.
- Mondjad - eltűrök egy tincset az arcából, kíváncsian fürkészem őt.
- Megtennél valamit?
- Bármit - nézem, ahogy beharapja az alsó ajkát. Meg tudnám ölni most Zaynt, amiért ránktörte az ajtót.
- Ahj - leejti a fejét, így most még több haj zúdul elé, kezeivel a fejét fogja, de egy rövid hatásszünet után ismét a szemembe néz. - Nem mész mostanában haza? Úgy értem, a szünetetek alatt.
- Haza?
- Holmes Chapelbe - az embernek megszakad a szíve, ha ránéz. Én meg, sajnos, sejtem, miért kérdezi.
- Persze, amilyen gyorsan csak tudok, megyek. De miért? - mégis megkérdezem, hátha csak téves riasztás.
- Elég rég nem beszéltem apával, de mostanra egészen biztos vagyok benne, hogy tud mindent. Szeretném, ha találkoznátok - fogalmam sincs, miért fél a reakciómtól, vagy hogy miért érzi kellemetlennek a kérdését.
- Rajtam ne múljon, van mit megbeszélnünk - eszembe jut a rengeteg kínos pillanat, amikor addig dobáltam fel mindenféle kavicsot meg apró termést a Silver szobájának hitt ablak felé, amíg az apja meg nem fenyegetett a rendőrséggel.
- Tényleg?
- Mi olyan meglepő ezen? - ismét elnevetem magam, és látom, hogy megkönnyebbül.
- Nem tudom, azt hittem, nem akarsz, mert...- elharapja a mondat végét, elfordítja a fejét, és arra koncentrál, hogy ne essen el, mikor elhagyja a liftet.
- Mert? Legfeljebb elküld, vagy nevetünk egy jót azon, ami évekkel ez előtt történt.
- Nem, csak azt gondoltam, tudod, ez ilyen lányos dolog, és hogy máris találkozni vele, tudod - megrántja a vállát. Amíg beszél, addig is leginkább a járdát nézi a hatalmas üvegajtón át.
- Persze, csak a lányok hiszik normálisnak, ha valaki be akarja mutatni a szüleit nekünk, mi ere egy pillanatig sem gondolunk! - átdobom a kezem a válla felett és közelebb húzom magamhoz.
- Jól van na - behúzza a nyakát, azz hiszi, ezzel meg tudja akadályozni, hogy belecsókoljak a haja és a kabátja közé.
- Tudod mit? - felvont szemöldökkel néz rám, és megtorpan, hogy be tudjam fejezni a mondanivalómat, mielőtt kilépnénk az óriási tömegbe. - Menjünk együtt, szólok anyának.
Döbbenten néz, szavakkal nem reagál, csak hozzám bújik, majd mindketten elindulunk a kijárat felé.
Ösztönösen szorítom jobban a kezét, magam mögé vezetem, hogy el tudja takarni az arcát, ha akarja. Sikítást és őrült toporzékolást váltunk ki a társaság egyik felétől, mások hevesen rázogatják a telefonjaikat, távolabb pedig néhány vaku is felvillan.
- Elnézést kérek hölgyek - a sztármosolyt bevetve törünk át az ember alkotta falon, és bár elcsípek néhány mondatfoszlányt, nem állok le se beszélgetni, se vitázni arról, hogy az én társaságom ki és miért. Alig várom, hogy meglássam a kiutat, mert Silver már remeg, fél az idegen helyzettől. - Mindjárt odaérünk a taxihoz - súgom hátra, mire aprót biccent, kecses lábait szaporán szedi, a földet bámulja. Okos lány, és nem utolsó sorban szorosan kötődik a munkája a paparazzikhoz, fogalmam sincs, miért kerül ilyen sokkos állapotba.
Szó szerint menekül az emberek elől, pillanatok alatt bepattan a kocsi átsó ülésére, és átcsúsik az ülés túlfelére, hogy én is be tudjak szállni.
- Piócák - fintorogva bámul kifelé, látszik az arcán a rettentő undor, amit érez, és értem, mire gondol.
- Pontosan ez az én véleményem is - kinézek még egyszer, hogy ne vegyék észre a kint ácsorgók. Nem is értem, miért csinálom ezt, amikor utálom. Azzal még talán nem is lenne bajom, ha néhányan itt várnának, de a tapasztalataim mást mutatnak. Rengeteg ember egy kicsi, a létszámhoz képest szűkös helyen, az út közepén, egymáson taposva, a semmiért.
- Hova megyünk egyébként?  - eszembe se jutott, hogy csak úgy, szó nélkül beültünk, igazán azt sem tudom, merre kéne keresgélnünk, ezért találomra kibukik belőlem egy egyszerű kérdés, aztán majd kiderül, jól döntöttem-e.
 - A belvárosba, legyen szíves - előreszólok a sofőrnek, s mikor visszahanyatlok, megfogom Silver kezét, és el sem engedem, míg ki nem szállunk.

~¤~

Nem akarok arra gondolni, mi lesz ez után, csak arra koncentrálok, hogy most mi van körülöttem. Sokkal jobb kedvvel ücsörgök a taxi hátsó ülésén, mint mikor reggel megpróbáltam ülve maradni az ágyam szélén, anélkül, hogy visszaájuljak a párnák közé, vagy leszédüljek a padlóra. Az meg, hogy mitől lettem jobban, vagy kitől, lényegtelen, és bár még most is érzem, hogy elpirulok, ha eszembe jut Zayn, hogy ránknyitotta az ajtót, és rajtam már alig volt ruha.
Rémisztő, és akárhányszor visszaemlékezem, kiráz a hideg. Volt valami furcsán lenéző a tekintetébe, amikor összeakadt a tekintetünk. Mintha vádolna valamivel, amit el sem követtem. Mintha ítélkezni akarna felettem. Ezzel felébresztette Lunát a napokig tartó passzivitásából, és a fejemben úgy pörögek a sorok, mintha csak egy rég elkészült anyagot olvasnék vissza, hiszen megvan minden szükséges adat, az ötlet, és minden.
- Biztos jobban vagy? - Harr hangjára összerezzenek, de a mosolyom levakarhatatlan.
- Már kutya bajom, lehet, hogy csak fáradtabb voltam az átlagosnál - nem is hazudok olyan nagyot, tényleg kimerítő napokat tudhatunk magunk mögött, és amíg a szoba falai közt vergődtem, tényleg rettenetesen éreztem magam, de most már jó. Sokkal jobb.
Csupán néhány percnek tűnik, míg elérünk egy forgalmas térhez, a sofőr a nyakát nyújtogatva próbál lefordulni egy mellékutcába. Automatikusan megszorítom Harry kezét, mert nem vagyok biztos abban, hogy fel vagyok készülve egy, a hotel előtt történtekhez hasonló incidensre. Miután meglátom a visszapillantó tükörben az index villogó sárga fényét, szaporán kezdem kapkodni a levegőt, és magamat lepem meg a leginkább azzal, hogy ez ismét egy valósnak vélt érzelem.
- Zavar, ugye? - szívesen ingatnám a fejem, meg is próbálkozom, sikertelenül.
- Majd megszokom, gondolom - a mosoly egyszerűbben megy, de tisztában vagyok azzal, hogy kell rólunk kép. Kell a felhajtás, a leskelődés, kell, hogy írjanak rólunk, hogy beszédtéma legyünk. Muszáj. Nekem mégis rossz, hiszen ismerem magam, sosem volt ínyemre a dolog, de reflektorfény nélkül nincs Luna sem.