2016. február 20., szombat

24. Szándék

Drága Olvasóim!

Fogalmam sincs, mit írhatnék ide, talán nincs is szükség mindig ilyenre. Sajnálom, megint egy pár napot ráhúztam erre a két hét dologra, ennek oka annyi csupán, hogy egy elég komoly versenybe bekerültem, és minden percem elveszi a felkészülés. A jó hír az, hogy emellett tanulnom sem kell, így talán jobban tudok gazdálkodni a blogokra szánt időmmel. :)
Legyen csodás hétvégétek, pihenjetek, és várjuk együtt a jó időt. :)

Legyetek rosszak,
xx Lu




2008. július 4.

A pékség hátsó ajtaját kilökve dobom el a fekete zsákot, és saját magamon nevetve lépek utána. A fém hangos csattanással záródik vissza, amitől megugrok, ahogy minden alkalommal. Egy újabb napot tudhatok magam mögött, amit a nyári rekkenő hőségnek köszönhetően a majd' harmincnyolc fokos üzlethelyiségben töltöttem, ahelyett, hogy a barátaimmal lógattam volna a lábam a kellemesen hűvös tengerbe, ám mindvégig a cél lebegett a szemem előtt, hogy nyár végére talán sikerül elég pénzt keresnem a pékségben, hogy elutazhassak Swettenhambe, ahol Silver minden nyarát a családja nyaralójában tölt.
Már nem is számolom a napokat, hogy mióta nem láttam őt, felesleges is lenne, nincs az a falfelület, az a papírlap vagy füzet, amiben elférne ennyi strigula, mert minden nap ezer meg egy évvel felér számomra, amiért nem hallhatom a cinikus megjegyzéseit, hiányzik a barátom, aki még egy komor, és egyáltalán nem vicces megjegyzéssel képes volt szebbé tenni a napomat. És akármenniyre hajtogatta eleinte, mennyire utál, tudtam, hogy nem igaz, mert minidg én voltam, akit közel engedett magához, belém kapaszkodott, amikor a sírástól görcsösen guggolt az iskola folyosóján, és én voltam az, akivel megszökött az iskolából a hátsó kapun át. 
- Miért akarsz odamenni? - anya fáradtan, a vitától kimerülve támaszkodik meg az íróasztalomnál. - Ráadásul egyedül! Szó sem lehet róla, Harry! Felejtsd el!
- Na de anya - kezdek bele, ám amint megpördül, és a szemébe nézek, elharapom a mondatom végét.
- Nincs semmi "na de anya", kisfiam, fiatal vagy te még ahhoz, hogy csak úgy nyaralgass egyedül!
- Az én pénzem, arra költöm, amire akarom! - ököllel beleütök a falba, ami a szobám elválasztja Gemma kuckójától, és azonnal meg is hallom a nővérem, amint elkiabálja magát "Állj már le, te idióta!"- És én akkor is Swettenhambe fogok menni! - soha nem beszéltem még így vele, és tisztán látszik, hogy ez anyát is meglepi.
- Ez meg az én házam, és amíg itt laksz, addig nem mész sehova! - kiviharzik a szobámból, én pedig caplatok utána, de csak hogy jó hangosan magamra csaphassam az ajtót, ami pontosan olyan erővel lendül neki az ajtófélfának, mint alig másfél órával ez előtt a pékség hátsó bejárata.
- Harry Edward! Ne merészeld még egyszer ezt csinálni! - anya már nem kiabál, mégis a hideg ráz, ahogy rápillantok. A szemei szikrát szórnak, és közel sem hasonlít az én csupaszív, mosolygós édesanyámra.
Némán, összeszorított szájjal állok vele szemben, mindketten a lepergett festékre nézünk, és tudom, abban a pillanatban egyértelművé válik számomra, hogy mivel fogom tölteni a maradék nyolc hetemet, de a felfedezésem közel sem jelenti azt, hogy belenyugszom a dologba. 
- Gondolkozz el a mai napodon, kisfiam - a megszólítástól kiráz a hideg, mindemellett pedig bosszant, hogy esélyem sincs ellátogatni Swettenambe. Legyen ott akármi, Silvernek fontos, és meg akarom őt keresni, hogy elmondhassam, mennyire sajnálom, és bocsásson meg, bár az tagadhatatlan, hogy tizenöt évesen nem sok esélyem van az apa, az anyám és Silver makacssága ellen, zavar a tehetetlenségem. Lerogyok az ágy szélére, duzzogva elvágódok az ágyon, ruhástul, cipővel a lábamon, és az érdektelenségbe burkolózva rángatom a fejemre a takarómat, hogy tompítsa az üvöltésem hangját.
Elegem van mindenből és mindenkiből, fáradt vagyok, kimerült, és minden vágyam, hogy elmehessek innen, rendbe hozhassam a dolgokat, de az elkövetkezendő napok, és hetek azzal fognak telni, hogy elképzelem a találkozást, és azt, hogy milyen jól érezheti magát most Silver, amíg én itthon tengődök, faltól falig csapódok, és csak járkálok össze-vissza fáradtan. 
A távolból hallani a tűzijátékot, emberek gyűlnek össze, éljeneznek, pedig ez a nap egy semmi. Egy darabka a történelemkönyvemből, egy emlegetett nap, de számomra semmit sem jelent, csak azt, hogy egyszer ott akarok lenni. Messze innen, messze mindenkitől, és bár nem hisz nekem senki, meg fogom csinálni. Ott fogok állni a színpadom, velem szemben több ezren kiabálnak, sikítoznak és énekelnek majd velem. És ott lesz Silver is, és nem fog haragudni, hanem büszke lesz rám.



2014. augusztus 28.

Szüntelen csörgéstől, idegesítő alapértelmezett csengőhangtól, csapkodástól és szitkozódástól csöpög a reggelem, ám mindezek a kellemetlenségek eltörpülnek a tény mellett, hogy nem azért kiabálnak a fejem felett, mert elaludtam, hanem mert megint csináltam valamit, amire emlékezni sem emlékszem, így úgy gondolom, nincs mit bevallanom.
- Azt se tudom, miről beszélsz - motyogom, de időm sincs bebizonyítani az igazam, Paul a vállamnál fogva rángat, hátha attól kinyílik a szemem, vagy valami. Rosszul gondolja, ugyanis fél éjszaka forgolódtam,semmi kedvem kora reggel arra kelni, hogy megint problémákba ütközött.
- Te tényleg nem vagy normális! - teljesen kikelve magából járkál fel s alá, időről időre a fejéhez kap, és félő, hogy szívinfarktust kap pillanatokon belül.
- Csak elmentünk ebédelni, szerintem ebbe nincs semmi "normálatlan", pláne, hogy hivatalosan is a barátnőm, senkinek semmi köze ahhoz, hogy mi most épp eszünk, vagy megdugom valami mosdóban - én magam sem gondolom mindezt komolyan, csupán egyre zavaróbbá válik, hogy a magánéletem többé nem tartozik rám, viszont mindenki más jót csámcsoghat rajta. - Lehoztak egy cikket, és? Voltam már címlapon vadidegen lánnyal is, és tudod nagyon jól, hogy Silver minden, csak nem egy rossz hatás, ahogy azt írják abban a szennyben - meg sem erőltetem magam, hogy egyáltalán elolvassam, mert nem érdekel. Az éjjeli szekrény előtt heverő bőröndből kirángatok egy inget, és úgy, ahogy van, félregombolva, kissé meggyűrődve felveszem, ahogy az ágyam mellé dobott farmert is.
- Örülök, hogy te ezt ilyen lazán kezeled - tehetetlenségében már a karjait lóbálja, emelgeti, a heves magyarázás közben pedig megfeledkezik arról az apró, ám nem elhanyagolható tényről, hogy engem valóban nem érdekel semmi, ami az ehhez hasonló undormány pletykalapokban megjelenik.
- A rajongók teljesen tisztában vannak azzal, hogy csakis kizárólag nekem hihetnek, és nem dőlnek be semmiféle újságírói próbálkozásnak, nem hiszik el, ha azt írják, megszállt az ördög, Louisval kavarok titokban, vagy Silver a pénzemért és egy közös gyerekért bájolog mellettem, Paul, úgyhogy pánikra semmi ok - a fürdőszobáig sétálva osztom meg vele a tapasztalataim és megfigyeléseim, miközben egész jót nevetek magamban a kora reggeli humorérzékemen.
Nem érkezik válasz, de tudom, hogy itt van még a szobámban, mert szuszog idegességében és még ki tudja miért. Elmúlik, mint mindig, nem is fordítok különösebb figyelmet a történtekre, csak megmosom az arcom jéghideg vízzel, fogat mosok, futólag beletúrok a hajamba is, hogy úgy tűnjék, sokat foglalkozom a külsőmmel- hülyeség.
- Most pedig megyek, megnézem, hogy van Silver, mert tegnap mihelyst jobban lett, jöttek azok a rohadékok, és mire visszaértünk a szállodába, megint felszökött a láza - jelentőségteljesen a szemébe nézek, és nagyon remélem, hogy nem nyaggat tovább olyasmivel, ami teljesen hidegen hagy.
- Rendben, délután találkozunk a próbán, ne késs - sértődötten távozik, de tudom, pontosan olyan gyorsan fog elmúlni ez is, mint a dühkitörései, egyik pillanatról a másikra elillan majd, amint megissza a reggeli kávéját, reggelizik valamit, és elmerül valami teljesen más jellegű dologba.
- Liammel megyek, időben ott leszek - sietősen pakolászni kezdek, Paul pedig érti a célzást és egy biccentést követően kiviharzik az ajtón, amit nem felejt el becsapni maga után. Nézek utána pár kósza pillanatig, csodálkozva meresztem a szemeim arra a pontra, ahol állt, és annak ellenére, hogy azt mondtam, nem vagyok hajlandó foglalkozni az üggyel, még felkapom az újságot az ágy széléről, mielőtt elindulnék Silver ajándékáért.
Egy tegnap készült képpel találom szembe magam, amin épp egymás kezét szorongatjuk, és míg Silver a hajával és a testtartásával próbálja védeni magát, én szigorú tekintettel nézek el egy másik irányba, ekkor már egészen közel jártunk az autóhoz.
" Új szőke " néven emlegetik, ami egyáltalán nem tetszik, de olvasok tovább, hátha kiderül, mit is gondolnak róla, rólam, rólunk. Teljesen egyértelmű, hogy a fele hazugság, a fennmaradó rész java találgatás, és csak annyit erősíthetnék meg, hogy igen, Ő a barátnőm, ebédeltünk, és nem azért sápadt, mert erősen sminkeli magát, hanem mert beteg, rosszul érezte magát, ráadásul anint kitettük a lábunkat az ajtón, ránk támadtak a hiénák.
Undorítóak. Kiráz a hideg, az újságot pedig jó messzire hajítom. Remeg a kezem, de bárhogy próbálok megnyugodni, nem megy, hiába veszek lassan mély levegőt, a tudat, hogy a semmiből utálnak mindent, ami rólunk szól, amihez senkinek semmi köze sincs, a vérnyomásom az egekbe lendíti. A párna alól kikandikáló telefonomért nyúlok, gondolkodás nélkül felhívom az első embert, aki meg tudja akadályozni még időben, hogy érzelmetlen botrány kerekedjen, függetlenül attól, hogy Londonban mennyi az idő. Nem érdekel, és nem is fog soha, ha a szeretteim jó híréről van szó.
- Samantha? - türelmetlenül szólok bele, meg se várom, hogy köszönjön, ám meglep, mikor éberen válaszol.
- Harry, mi a fene történt? - tisztán hallom, mennyire ideges, tajtékzik a dühtől. - Kora este óta percenként hozzák le a cikkeket, és olyan, mintha sosem akarna véget érni!
- Ezt én is nagyon szeretném tudni! - kiabálunk, de nem egymással. Fel vagyunk háborodva, és megijeszt, hogy a mindig nyugodt Samanthát is felzaklatta valami, amihez ártatlanul is, de közünk van Silverrel.
- Sajnálom, nem tudunk mindent kivédeni, és én lennék a legboldogabb, ha végetvethetnék mindezeknek, de valaki sokkal okosabb nálunk - sóhajtozik a telefonban, és megértem, hogy neki sem könnyű, sőt.  Másodpercekig némán tartom a telefont a fülemhez, és csak arra tudok gondolni, hogy Silver ne tudhasson meg ebből semmit.
- Ugye nem szóltál neki? - lehajtott fejjel kérdezem, ami ugyan semmit sem segít, de valamiért ösztönösen ezeket a mozudlatokat teszi az ember, akkor is, amikor csupán a saját valósága elől próbál elmenekülni.
- Még nem hívtam fel, de biztos tud róla - a háttérből furcsa zajok szűrődnek át, ajtócsapkodás, fojtott kiabálás. - Ne haragudj, mennem kell.
- Szia - már nem hallja, amit mondok, az én gondolataim viszont kiabálnak a fejemben. Megint meglátom a cikket, és elfog a hányinger attól, amit ezek az emberek képesek megtenni. Viszont megakad a szemem egy apró, talán jelentéktelennek tűnő részleten is, és bármennyire hidegen hagy más emberek ostoba megjegyzései, emellett nem tudok csak úgy elmenni szó nélkül. "Az éjszaka folyamán más források is megerősítették.", ez áll vastagon kiemelt fekete betűkkel, csak tudnám, mit? Mi a francok kellett megerősíteni azon, hogy meg mertünk ebédelni? Visszafelé lapozok, a lapok alja megszakad a lendülettől, de nem érdekel, meg akarom keresni az egész őrületnek az elejét, hiszen ezek szerint van valami, ami kirobbantotta a dolgot, csak fogalmam sincs, mi. A címlapon csak annyit írnak, hogy régi-új szerelem, de hát kitől tudhatták meg, ki Silver, vagy hogy egyáltalán honnan ismerem? Miért tudnak róla mindent? És miért nem tartják tiszteletben azt, hogy ő egyáltalán nem kíván a nyílvánosság előtt élnie a mindennapjait?
- Jó reggelt - Zayn még önmagához képest is higgadtabb a megszokottnál, lassan lépked beljebb a szobában, elsétál az abalkig, és onnan fordul vissza. - Ezek szerint olvastad.
- Mit? Mit olvastam? Ez csupán egy rossz vicc - félrelököm az újságot, bár legszívesebben darabokra szaggatnám, és kiszórnám az erkélyről, hogy a mindne bizonnyal most is utánunk leselkedők végignézhessék, hogyan teszem tönkre a munkájukat.
- Mindent tudnak rólatok, Harry, nem kint kell keresni a probléma forrását - biztos észrevette, hogy mereven bámulom az ablakot, az arcomon a világ legnagyobb undorával, ugyanis ez az, amit mindenki iránt érzek.
- Nem olvastam végig -  válaszolom. Felállok, becsukom az ajtót, mielőtt még az itteni beszélgetéseinket is lehallgatják, majd visszafordulok Zayn felé. Összekulcsolt kezekkel, határozottan áll meg velem szemben, én meg csak várom, hogy kimondja, amire épp gondol. Ismerem, bizotsan el fogja mondani, mi szerinte a jó megoldás, vagy mit tudnék tenni.
- Akkor olvasd el - hűvösen jelenti ki, és még arra sem reagál semmit, hogy én felvont szemöldökkel bámulok rá értetlenségemben.
- Nem vagyok hajlandó, engem nem érdekel - ellenállok, ahogy csak tudok, bár felesleges.
- Akkor majd én - szeme sem rebben, kezébe veszi a cikket tartalmazó lapokat, amiket kicsit sem óvatosan tépett ki az újságból. Megköszörülö a torkát, és a mély levegőtvételt követően belekezd. - Idézem, " Harry Styles szerelmes? A napokban sűrűn látni egy újabb szőke lánnyal, akik a lap információi szerint egy régi barátja, és néhány hete már munkatársak is. Véletlen? Mindenesetre Silver (21) feltűnően sok időt tölt Harry nélkül, és csak egy-egy alkalommal lehet lencsevégre kapni őket. Mi azért nem merünk sok boldogságot kívánni, ismerve az előzményeket, hiszen az éjszaka folyamán más források is megerősítették, hogy Silver és Harry évekkel ez előtt ismerkedtek meg, de a lány szívét csúnyán összetörte a One Direction fiatal énekese."
- Komolyan nem hiszem el, hogy nincs jobb dolguk! - meglepettségemben nevetek, gyáltalán nem azért, mert viccesnek találnám a dolgot. - Kiderítem, ki volt ez, és esküszöm az életemre, hogy feljelentem, és még a műanyag lakat is rá fog rohadni!
- Mi ez az egész? Miről firkálnak? - megdöbbent, hogy pont ő az, aki megkérdezi ezt, és csak most jut el a tudatomig, hogy a srácok semmit sem tudnak az ég világon arról, honan ismerjük mi egymást.
- Semmi jóról, hidd el - nem szeretnék most erről beszélni, de ha ezt mondom, Zayn nyaggatni fog, és igaza lesz, pedig kettő dolgot megfogadtam magamnak: sosem fogok nyilvánosan hisztériázni, és sosem fogok panaszkodni a barátaimnak.
- El fogod mondani egyszer?
- Egyszer - megpróbálom a tekintetemmel meghálálni azt, amiért megért, és nem kényszerít rá valami olyanra, amihez semmi kedvem.
- Később találkozunk, én nem Liammel megyek - mintha mi sem történt volna, elsétál mellettem, megveregeti a vállam, majd eltűnik az ajtó mögött.
Talán velem van a baj, nem aludtam ki magam, vagy csak kezdek begolyózni, de muszáj vagyok még egyszer arcot mosni, hátha attól felébredek, és kiderül, hogy ez a reggel csak egy rossz álom, és hamarosan felébredek, nem létezik majd ez a cikk, Silver sokkal jobban lesz, minden tökéletesen fog alakulni a próbán és este is, a koncert alatt.
Megtörlöm az arcom, és a szállodai törölközőn vezetem le a feszültségem. Teljes erőből elhajítom, kis híján eborítom vele a fürdőszobában lévő polc tartalmát, fésűk és dezodorok dőlnek fel, majd hangos csattanással földet érnek. Nem érdekel, ahogy semmi más sem. Kifelé menet lökök egyet a kilincsen, elmarom az éjjeli szekrényről Silver ajándékát és én is magma mögött hagyom a szobát. Nem bajlódok a beágyazással, mindent széthagyok, egy szemétdobhoz hasonlít, pedig eddig minidg ügyeltem arra, hogy emberien nézzen ki.
- Jó reggelt, Csipkerózsika - visszafogottan kopogtatok az ajtaján, valószínűleg mindenki, aki hall, tlejesen hülyének néz. - Silver!
Válasz nem érkezik sokáig, de tovább próbálkozom, egyre intenzívebben, mígnem meg nem hallom bentről a fáradt csoszogását, és néhány másodpercen belül teljes valójában is megpillanthatom őt, fakó arccal, kissékarikás szemekkel, de mosolyogva.
- Jó reggelt - lépek közelebb, ösztönösen fonódnak egymás köré a kezeink. Apró puszit nyomok a szája szélére, és érzem, hogy közel sem forró annyira már a bőre, mint tegnap.
- Jó reggelt - belekuncog a fülembe, és hirtelen egy végtelenül édes lánynak látom, és nem annak a kész nőnek, akit minden hivatalos eseményen látni, a hosszú, elegáns ruhákban, vagy munka közben, szigorúan blúzban és mindenféle kosztümökben. - Gyere be, ne ácsorogjunk itt - a kezemnél fogva húz maga felé, és becsukja mögöttünk az ajtót.
- Jobban vagy? - megpördül az ajtó előtt, csillogó szemekkel, és kevésbé rekedtes hangom válaszol, mint ahogy az imént beszélt.
- Persze, reggelre mintha csak elvágták volna, bár még egy kicsit fáj a fejem, de hát az bármitől lehet, majd elmúlik - vidáman csicsereg, és tényleg sokkal jobban fest, mint tegnap ilyenkor. - De te jól vagy? 
- Persze - megölelem, homlokom az övének döntöm, és ugyan az utolsó utáni gondolatom lenne jelenleg az ujjaim köré csavarni és elszédíteni, azt kívánom, bárcsak megtehetném, és ne üldöznének a problémák, de képtelen vagyok megszabadulni azoktól a mondatoktól, amit Zayn felolvasott, és mindattól a rengeteg emléktől, amiket azok a sorok felidéztek.
- Harry, biztos minden rendben van? Sápadt vagy - kezei közé veszi az arcom, úgy irányítja a fejem, hogy a szemébe nézzek, én pedig képtelen vagyok hazudni neki, de a teljes igazságot még így is sikerül elhallgatnom tőle. Ugyan még nem tudom, pontosan miért kell titkolóznom, de tudom, ez nem az a pillanat, amikor szembesülnie kell Silvernek azzal, hányan utálják, és miket gondolnak róla. Elég, ha én tisztában vagyok azzal, milyen roszz helyzetben van.
- Nem, de megoldom - kibontakozok az óvó öleléséből, homlokon csókolom, és az évek során oly sokat gyakorolt, meggyőző mosolyommal invitálom le reggelizni. - Van kedved enni valamit, mielőtt lelépek próbálni?
- Nem vagyok éhes - továbbra is rám néz, szabályosan megfigyel, amitől eléggé kényelmetlenül érzem magam.
- Silver? - megpróbálom oldani a feszültséget, kínosan nevetve integetek a szemei előtt, ő viszont csak tovább folytatja.
- Mit nem mondasz el? Mi baj? - erősködik, és egy tapottat sem mozdul. - Túl jól ismerlek már, valami fontos az? Mondd meg, ha nem kell róla tudnom, de ne hazudj, kérlek.
- Ne aggódj - tisztában vagyok azzal, hogy ettől csak idegesebb lesz, látszik is rajta, hogy tágabb pupillákkal néz, és a légzése is megváltozik. Talán épp most készíti fel magát a legrosszabbra, holott, még messze vagyunk attól. - Csak felidegesített egy apróság, ami, végülis nem is olyan apró dolog, de ha nem reagálunk rá semmit, és nevetünk azon, másoknak milyen szörnyű élete van, ha a miénken csámcsognak, akkor nem lesz semmi baj. - Leginkább azért mondom ezeket, hogy saját magamat megnyugtassam, és nem azért, hogy Silver jobban érezze magát, persze mindkettő nagyon fontos.
- Értem - mély levegőt vesz.
- Ha szeretnéd, megmutatom, de nem terveztem elrontani az egész napodat, mert ez az ügy már felforgatta Samantha éjszakáját, Paul idegei pattanásig feszültek, én már túl vagyok egy kisebb dühkitörésen, és nem akarom, hogy téged is felizgassanak az idiótaságaikkal - egyáltalán nem úgy érzem magam, mintha a barátnőmmel beszélnék. Mondhatni, még igazi férfinak sem érzem magam, azok után, hogy egy cikk miatt képes voltam egy törölközőbe belenyomni a fejem és úgy kiabálni, lányos daccal elküldeni az egyik legjobb barátomat, aki csak megkérdezte, honnan ismerem ezt a lányt, és aggodalmaskodva telefonálgattam egy másik földrészre, teljesen feleslegesen.
Magamra sem ismerek, de akárhányszor belegondolok ebbe, mindig ugyan azt vonom le a történtekből: Silver. annyira meg akarok neki felelni, és annyira fontos lett nekem az, hogy ő mit gondol, hogy úgy érzem, szép lassan magam mögött hagyom azt a Harry Stylest, aki évekkel ez előtt nekivágott a nagy világnak, és aki azt tett, amit csak akart. Még mindig megtehetnék bármit, de már nem akarok. Azt akarom, hogy tökéletesen kiegészíthessem Silvert, és azt, hogy azt mondja egyszer, hogy én vagyok a legjobb barátja, úgy, mint régen. 
- Tudod mit? Nem kell - csípőre tett kézzel áll velem szemben.
- Nem? - kérdezek vissza, a meglepettségtől pedig levegőt is elfelejtek venni.
- Nem. Bármi is az, mi nevetni fogunk rajtuk, ameddig csak tudunk, és amíg hülyeségeket hordanak össze, addig menni fog, nem? - hirtelen nem is tudom, mit mondjak, csak szorosan megölelem, és megcsókolom. Azt akarom, hogy érezze minden szeretetem, a köszönömöket. Ezzel az egy mondattal megerősítette bennem azt az oldalamat, aki igenis őt akarta, és kikapcsolta az összes vészjelzőt, ami mindvégig felvetette, a "mi lesz, ha" típusú kérdéseket. 
Nekem több bizonyíték nem kell, hogy tudjam, jó döntést hoztam akkor, amikor hallgattam azokra, akik legszívesebben páros lábbal rugdostak volna elé, hogy aztán térden csúszva szólíthassam meg.
- Köszönöm - ez minden, amit képes vagyok kipréselni magamból. - Köszönöm, köszönöm, köszönöm.


2016. február 2., kedd

23. Érdemes


2014. augusztus 27.


Óvatosan, és a lehető legelegánsabban lépkedek Harry mellett, mikor pedig a bejárathoz érünk, egy host rögtön az ajtóhoz ugrik, hogy kinyithassa azt nekünk, illetve a velünk majdnem egy időben érkező idősebb párnak.
- Jó napot kívánok, üdvözlöm önöket a Mango Peruvianban - a nálunk legfeljebb néhány, remélhetőleg nem elvesztegetett évvel idősebb férfi olyan széles mosollyal fürkész minket, hogy még nekem is kedvem támad kitörő jókedvvel köszönni neki, holott az imént még a szám belsejét rágcsálva kutattam a pillantásommal minden egyes négyzetcentijét az utcának, hátha felbukkan egy fotós vagy egy lelkes rajongó, aki ha talán nem is túl jó minőségben, de készít rólunk képeket, dokumentálja, és, remélhetőleg, megosztja a bizonyítékot a nagyvilággal.
- Jó napot - Harry is illedelmesen biccent, a szája sarkában pedig megjelenik egy parányi gödröcske. Mosolyog.
Belém karol, most úgy érzem igazán büszke mellettem, ami persze jól esik.
- Ha előbb szólsz, talán kicsit normálisabban felöltözök - megbököm az oldalát és a lehető leghalkabban suttogom neki, mire csak kiszélesedik a vigyora és ahogy rám néz, szinte magamtól is el tudnám mondani a válaszát.
- Jobban örültem volna, ha inkább lekerül az a ruha, de hidd el, így tökéletes vagy. Mint mindig - amint befejezi a mondatát egy pillanatra a homlokomra nyomja a száját, és néma csókot lehel rá.
Pincérek sietnek felénk, az egyik azonnal üdvözöl minket, és elkéri a kabátokat, míg a másik foglalás hiányában odavezet minket egy kétszemélyes asztalhoz.
- Köszönöm - leülök a kihúzott székre, és elveszem az étlapot.
- Egyébként fogalmam sem volt arról, hogy itt fogunk kikötni - kisvártatva teszi hozzá Harry, gondolom az öltözékemre való kommentárom révén.
- Nos, elég jól tetteted a határozottságod - mosolyogva hátradőlök a széken, és bár szívesen enném most apa rettenetesen édes, csöpögős, túlon túl mézes palacsintáit, miközben olcsó, bolti narancslevet szürcsölgetek, sajnos itt nincs ilyenre lehetőségem, így a legegyszerűbb fogásokra szorítkozva eldöntöm, hogy a mai ebédem egy mély lélegzet lesz, egy csésze teával és legalább egy egész adag párolt kagylóval.
- Miért nem választasz valami normálisat? - a villám mellé ledobott étlapra nézek, de csak megvonom a vállam.
- Nem kívánok semmit, de tudom, hogy muszáj ennem valamit, ha nem akarok rosszul lenni estig - sóhajtok, mert a hirtelen besűrűsödő levegőben megint úgy érzem, szép lassan lángra kapok.
- Rosszul vagy? - aggódó pillantásaiba ütközve elmosolyodok. Annyira édes és törődő ilyenkor, hogy megfeledkezem a másik oldaláról, amivel csak kettesben, a négy fal közt szembesülök.
- Annyira nem, egyszerűen nem kívánom - mélyen a szemébe nézek, mert azt hiszem, ettől csak elhiszi minden szavam, de a vigyorából és a kissé kipirult arcából ítélve csak rontok a helyzetemen, és teljesen félreért. - Styles!
- Jó, értem - figyelmét ismételten a fényes lapnak szenteli, gondosan forgatja, újra meg újra végigolvassa, végül nem is tudom, mit kér, nem figyelek. Lunara összpontosítok, és arra, hogy a holnapi napom mozgalmas lesz-e, vagy a kutya sem veszi majd figyelembe Miss Crack rosszindulatú, és felháborodott írását. És vajon Harry olvassa majd?
Nem tudom elképzelni, hogyan reagál ilyen helyzetben, mert legtöbbször csak nevet, de láttam én már felháborodva, könnyektől elvakultan. Igaz, csak videón, de láttam. Ez talán megint kiveri nála a biztosítékot, és ha erre sor kerülne, én ott leszek mellette. Ahogy ő is ott lesz nekem, ha netalántán az én sírdogálásom kell ahhoz, hogy felfigyeljen Luna negatív hangvételű pletykáira.
- Még mindig zavarban vagy - kirángat a gondolataim közül, amik a ma este publikálandó cikkem körül forognak. Felkapom a fejem, egyenesen a szemébe nézek, és érzem, hogy lángol az arcom, amikor eszembe jut, mire értheti.
- Talán - próbálok mosolyogni, de nem megy.
A beszélgetésünket kénytelenek vagyunk felfüggeszteni, amíg felveszik a rendelésünket és kitöltik a bort, amit Harry kérhetett, amíg nem figyeltem. A precíz munkát elvégző férfi biccent, udvariasan, de semmiféleképpen sem rideg arccal távozik, Harry pedig szinte rögtön a levegőbe emeli a poharát.
- Máris iszunk? - kuncogva koccintok vele, s közben egy pillanatra sem veszítjük el a szemkontaktust.
- Ma mindent szabad - kaján vigyort villant, amibe minden bizonnyal azonnal belevörösödök. Megint. - Egészségedre!
- Egészségedre - ismétlem. Óvatos kortyokkal fogyasztom, nem mintha rossz lenne, csak meg kell őriznem a tekintélyem. Nem szeretnék több ittas randevút Harryvel, legfeljebb ha a négy fal közt maradunk. Bár lehetőleg akkor se.
Mire látványosan megcsappan a borom mennyisége, érzem, hogy égeti a gyomrom, kényelmetlenül feszül a hasam, így hamar hajlandó vagyok lemondani róla.
- Örülök, hogy itt vagy - az asztalon átnyúlva fogja meg a kezem.
- Miért ne lennék itt? - diszkrét nevetés hagyja el a szám, olyan, amit kis koromban a filmekben láttam és a színészek játékát ellesve eltakarom a fogsort mutogató vigyorom a kézfejemmel. Félredöntöm a fejem, kérdőn próbálok nézni, de félek, csak egyszerűen idiótán festek.
- Nem itt, hanem itt - megszorongatja gyengéden a kezeimet - Velem. Úgy az egész mindenre gondoltam. Itt, Amerikában. Itt, minden reggel, amikor felkelek. Örülök neki.
- Harry? - félénken kezdek neki a dolgoknak, hisz jobb tisztázni jó előre a dolgokat. - Nem magamtól jöttem. Ez a munkám, ha Samantha nem lenne a nagynéném, bizonyára még mindig otthon ülnék, és apával néznék valami rettenetes akciófilmet tanulás helyett. De mégis - megdörzsölöm az arcom, abban a hitben, hogy így talán le tudom radírozni a mostanra állandóvá váló pírt az arcomról, végül kissé csalódottan belátom, így csak rontok a helyzeten, mert a rózsaszínes foltocskák csak élénkebben világítanak a hófehér bőrömön. Ki kell mondanom, és nem csak mert kezd valóságossá válni, de azért is, mert szüksége van mindkettőnknek erre a visszajelzésre. - Én is örülök annak, hogy velem vagy.
- Este szeretnék odaadni valamit, ugye ráérsz? - eltér a tárgytól, mégsem ér olyan hirtelen a kérdése, mert a tekintete egy pillanatra sem változik meg.
- Odaadni? - gyanakodom, el sem merem képzelni, mi lehet az, de talán nem is kell. - Ráérek, persze. - A cikkre gondolok, Lunara, Samanthara, a munkámra, az elmaradt beszámolókra, arra, hogy megígértem magamnak, hogy felhívom apát, elmesélek neki mindent. A legkevésbé sem tudok arra koncentrálni, hogy Harry épp megint készül valamire, és nekem ott kell lennem vele egy szobában.
- Remek - levakarhatatlan vigyor jelenik meg az arcán, legszívesebben megölelném, olyannyira édes, de nem teszem, mert felbukkan néhány méterre tőlünk egy ismerős arc, a pincér, aki a bort is kitöltötte.
- Bon apetit! - lehelyezi elénk a tányérjainkat, és a látványtól összefut a nyál a számban.
Féltem, hogy talán a reggeli rosszullétem miatt kerülnöm kellene a tengeri herkentyűket, de nem tudok ellenálni neki, muszáj legalább néhány falatot ennem belőle.
Harry előtt egy fantasztikusan túldíszített, hullámosan négyszögletes tányér hever, és ahelyett, hogy gyönyörködne benne, félrelöki a villájával az apró zöldségforgácsokat és koppanásig döfi a steaket. A hús mellé a szájába présel néhány szál hasábburgonyát, majd salátát. Cseppet sem gusztustalanul, de látványosan pusztít, ugyanis, mire én rákényszerítem magam, hogy apró falatokkal eltűntessem az ebédem felét, addigra már csak a díszek maradnak a tányérján, de némi tanulmányozás után azt is legyűri.
- Ennyire éhes voltál? - meglepetten kapom a szám elé a kezem, megmosoylogtat, hogy tiszta mártás a szája széle. Nem fordít nagy gondot rá, hüvelykujjammal próbálom eltűntetni a maszatos foltot, de amint elveszem a kezem, az alkarjávan végigszánt az arcán, az ingujja pedig tiszta barna pötty és csík.
- Eléggé - elfojt egy mosolyt, megtörli a száját a szalvétájával is. - Kerestelek reggel, gondoltam lemehetnénk enni együtt, de nem voltál sehol, mindenki azt mondta, alszol, a szobád is zárva volt. Nem akartalak zavarni, a folyosón találkoztam Liammel is, dumáltunk. Aztán betoppantál, onnan meg, ja, tudsz mindent.
- Nem reggeliztél, mert épp aludtam? Harry! - valamiért annyira erősnek érzem ezt, hogy ha nem lenne háttámlája a széknek, biztosan leesem róla. Ez félelmetes, ahogy Harry, nem is tudom..függ tőlem? Nem, ez nem egészséges, és habár a lehető legjobb dolog, ami történhetne most, mégsem vagyok tőle maradéktalanul boldog.
- Eltelt az idő, elfelejtettem - mosolyog megint, és az ujjival az enyémeket piszkálja.
- Ne csinálj ilyeneket, az egész csapat kinyír téged, és engem is az ilyenek miatt - sóhajtozom, mert eszembe jut, hogy ma még edzésre kell mennie, és ha nem lesz rendben a vércukorszintje, vagy rosszul lesz, biztosan elővesznek engem is, és kérdőre vonnak, amiért nem vagyok hajlandó figyelembe venni Harry speciális életritmusát, esetleg megakadályozom.
- Silver, ugyan már, nem kell ezt olyan komolyan venni - a jókedve egyre inkább átterjed a környezetére, csak engem nem talál meg, ugyanis még mindig a nyugtalanság uralkodik bennem. Sőt, azóta dominál, mióta kitettük a lábunkat a szállodából, és mindig, amikor végre ellazulhatnék, mond valamit vagy történik valami, és újra gyűszűnyire zsugorodott gyomorral és tűhely vastagságú légcsővel próbálok túlélni minden egyes másodpercet.
- Harry, hidd el, ha veled történik valami, engem fognak hibáztatni, Paul is megmondta - azon nyomban a számra tapasztom a kezem, és nem győzöm nyugtatgatni magam, de minden hiába, úgy kapkodom a levegőt, mint egy tüdőbeteg.
- Paul? - szabad keze ökölbe szorul, és összevont szemöldökkel néz rám. - Mit mondott Paul?
- Semmit, semmi különöset, csak hogy ne legyen baj ebből az egészből - sután próbálok mutogatni, minden erőmmel azon vagyok, hogy ne bújjon elő a határozott és gusztustalan énem, amit épp építgetek és erősítek magamban. Összpontosítanom kell a szürke kisegérre, a régi, esetlen Silverre, mit sem törődve azzal, hogy az eddigi munkámat egyre inkább romba döntöm.
- Szóval, mit mondott? - annyira átlátszó vagyok, hogy még Ő is látja, egy szavam sem igaz. Vagyis, ő ezt veszi észre, én meg tudom, hogy valójában tényleg nem mondott ezen kívül semmi lényegeset.
- Ennyi volt csak, viszont megkért arra, hogy a beszélgetés maradjon köztünk, pontosan azért, hogy ne reagáld túl - próbálok érvelni saját magam mellett, látszólag sikertelenül. - Harry, komolyan! Tudom, hogy beszélt veled is, és elhiheted, hogy elég volt nekem Samanthától megkapni, hogy beálltam a könnyűvérű lányok sorába azzal, hogy veled kezdtem, de nem érdekel. Viszont, ha elkapod tőlem ezt a nyavalyát, vagy rosszul leszel, igenis én leszek a hibás, ezt el kell fogadnunk, akkor is, ha nem érzed fairnek a dolgot.
- Nincs olyan, hogy el kell fogadni, nekem nem kell elfogadnom semmit - látom rajta, hogy rosszul esik neki, de bizonyára tisztában van azzal, hogy engem senki sem kedvel: sem a menedzsment, sem a rajongók, senki. Még a bandatársai közt is van, aki rühell, hát még a fél világ mennyire fog gyűlölni...!
- Ne idegeskedj, ez ezzel jár - megnyugtató és végtelenül bölcs próbálok maradni, hüvelykujjammal a kézfejét cirógatom, hogy rám figyeljen, és sikerüljön lenyugodnia.
- Tudom - leejti a fejét, nagyot sóhajt, és diszkréten int a pincérnek. - Fizetnék.
Az asztal alatt finoman megrúgom a térdét, és csak remélem, hogy észreveszi magát, és a stílusát.
- Szeretnénk fizetni - korrigál, ezúttal kedvesebben. - Mi volt ez?
- Nem beszélhetsz így az emberekkel, akkor sem, ha rossz kedved van, Harry - újra meg újra elveszek magamban, nem tudom már magam sem követni, hanyadik személyiséget próbálgatom vele szemben és az új életemben, de úgy tűnik, ez beválik.
- Igazad van - mély levegőt vesz, a szemeit dörzsöli, és tetemes mennyiségű borravalót ad, miután a kártyájáról levonódik az ebédünk végösszege.
Némán, csupán egy biccentést követően lépünk ki újra a nyílt utcára, immáron teli hassal. A nap megpróbál áttűzni a felhők között, de nagyon úgy tűnik, esni fog. A kabátom zippzárját piszkálom, a szél belekap a hajamba, és a földet bámuló arcomba fújja az összes tincset. Érzem, hogy Harry elkapja a kezem, másik kezével a derekam fogja át, és ekkor, ebben a pillanatban meghallom az ismerős kattanást, a hajamból álló gyér függöny mögött villanás látszik. A szívem hevesen ver, izzad a tenyerem, és úgy kapaszkodom Harrybe, mintha épp az életemért küzdenék. Talán igaz is.
Ki vagyok.
Mit akarok.
Mit akar Harry.
Mióta ismerjük egymást.
Mióta randizunk.
Kérdések ezrei, de válasz egyre sem érkezik. Csak a fejemben kiabál valaki, hogy ELÉG! Megmondanám nekik, hogy hamarosan mindent megtudnak, de bele akarnak mászni a fejembe én meg kétségbeesetten zárok be minden ajtót és ablakot. A kezem a fülemre tapasztom, nem érdekel, hogy festek most, a legkisebb problémám is nagyobb annál, hogy milyen kép fog égtelenkedni rólunk holnap, vagy már ma késő délután minden internetes újság honlapján.
- Kérem, hátráljanak - fogalmam sincs, honnan kerül elő Harry testőre, mindenesetre rettentő hálás vagyok neki, amiért felbukkant, és óriásira edzett testével védelmezi az én kis, törékeny szervezetem a piócáktól. A kezem remeg, de még mindig ragaszkodóan fogom Harry kezét. Egy pillanatra ránézek, a szemeiben különös csillogás bukkan fel. Először észre sem veszem, de mikor legurul egy könnycsepp, és beránt maga után a kocsiba, tudatosodik bennem, mennyire megijeszthettem őt.
- Ne haragudj, Harry, ne haragudj - mindkét kezemmel átfonom a nyakát és a vállába zokogok. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire félni fogok valaha is, hisz, ezek csak emberek. Legalábbis én eddig azt hittem, ember embert nem bánthat fegyver vagy fizikai erő használata nélkül. Ó, és mekkorát tévedtem.
Még mindig úgy érzem, körbevesznek, és nem eresztenek ki a körből, amit rutinosan építenek fel másodpercek töredéke alatt.
Nem szól, csak magához szorítva ölel. Érzem, hogy egész testében remeg, de nem azért, amiért én is tettem ezt az autón kívül.
- Meg tudnám őket ölni most - fejét a hajamba fúrja és úgy dörmög. Csak én hallom, a levegő, amit kifúj, a bőrömnek csapódik és kiráz a hideg.
Elengedem, nem bírok tovább a karjaiba zárva maradni, szükségem van levegőre, térre, hogy ismét jobban legyek.
- Sajnálom, ha megijesztettelek - zavaromban az ujjaimat tördelem és az ölemben pihenő táskámat nézem. - Fogalmam sincs, mi ütött belém, én csak..
- Ssh - mutatóujját a számra tapasztja, majd végigsimít a hajamon. - Ne butáskodj. Nem a te hibád, hanem ezeké a hiénáké. Túlzásba estek, a lényeg, hogy vége. Nyugodj meg.
A szavaival pontosan ezt éri el, hogy lehiggadjak, és felfogjam: vége. Túléltem, de pontosan tudom, nem ez volt az utolsó ilyen alkalom.
- Olyan gyorsan történik minden - felnevetek halkan, egy félmosollyal az arcomon nézek rá ismét, és úgy látom őt, ahogy még talán soha. Sokkal nagyobbnak és erősebbnek nálam. Mint amikor először felnyalábolt a padlóról az iskola folyosóján, valahányszor meg akart védeni, csak most még erősebb az egész. Mintha most az egész lényem és minden félelmem el akarná űzni, nem csak a piti rinyálásomnak szeretne véget vetni.
- Megígérem, hogy megteszek mindent annak érdekében, hogy ilyen soha többé ne forduljon elő - fél kézzel ölel át, biztonságban vagyok. - Többé egy lépést sem teszünk testőrök nélkül.
Szomorú és csalódott. Sóhajtozva néz ki az ablakon, a hátsó ülésről pásztázza az utat, ami nyüzsgően zsúfolt. Alig haladunk előre, még csak néhány saroknyira vagyunk az étteremtől.
Utálnám, ha sokáig emésztené magát emiatt, mégsem vagyok képes azt mondani: erre semmi szükség, mert de, pontosan az kell, hogy mindkettőnk élete megmaradjon, és ne tudjanak minket szétcincálni.
- Az életem szívás néha, sajnálom - cinikusan nevet, én meg válaszul csak befurakodok az ölelésébe. Lassul a légzésem, a szívem már nem akar kirobbanni a helyéről.
- Van, amiért érdemes kibírni - arcomat a mellkasának dörgölöm, és hirtelen a világot egy sokkal jobb helynek látom.
Legközelebb akkor hallom a hangját, mikor kisegít az autóból, elköszön a sofőrtől, hálálkodik helyettem is a testőrnek, amiért ilyen gyorsan kimenekített minket, és még a recepción is ő köszön helyettem.
- Elfáradtál? - a liftbe majdhogynem bezuhanok. Nem tudom, és nem is akarom megérteni a testem már, mert jóformán aludtam és pihentem egész délelőtt, semmi megerőltető dolgot nem csináltam, és most, hogy ki kellett lépnem az utcára, és legalább 5 sebességben zakatolt a szívem, úgy érzem magam, akár egy építőmunkás, aki órákon át dolgozik, megállás nélkül. - Bágyadtnak tűnsz - két kezével emeli maga felé az arcom, ami szinte lángokban áll.
- Minden rendben, jól vagyok - próbálkozom, igazán, de a mosoly már nem megy. Hátamat a falnak nyomom, jól esik a hideg, fémes érintés. Lehuny szemmel támaszkodom, míg fel nem érünk az emeletre.
- Lázas vagy - hogy ezt abból állapítja meg, hogy a kezét rajtam tartja, vagy valami más módon, azt nem tudom, csak a hangját hallom, és érzem, amint kitámogat a folyosóra.
- Nem baj - suttogom, habár tisztában vagyok azzal, mekkora probléma is ez valójában.
Kicsit gyors nekem minden esemény, Harry az ölébe kapva cipel az ajtóig, amit eleinte óvatosan nyitogatni próbál, a vége mégis az, hogy lábbal rásegít. Aztán már csak azt érzem, ahogy lehúzza a kabát ujját a kezemről, kibújtatja a lábam a cipőből és a nyakamig felhúzza a takarót.
- Mindjárt visszajövök - suttog, de én kiabálást érzek. Vakon tapogatok a keze után, nem akarom elengedni, Harry viszont már rég a küszöb túlsó felén jár, mire megmozdulok.
Kikapcsolt az agyam, zuhanok. A gondolataim harsognak a fejemben, mégsem kényelmetlen vagy kellemetlen semmi. Élvezem, ahogy belesüppedek a fiktív valóságomba, abba a világba, ami igenis létezik, de csakis én tudok róla. Itt nincs semmi más, csak a makulátlan lelkiismeretem, a revans, amint épp a vállam veregeti, és én, aki büszkén és boldogan fogadom a gratulációt. Nem bánok semmit, és nem kínoz a sok 'mi van ha' és 'képtelen vagyok rá'. Amíg én úgy akarom, addig minden rendben lesz, és senki sem veheti el tőlem az irányítást.
Természetesen ez csak addig van így, amíg csukva van a szemem, amíg nem érzékelem a környezetem. Azt a környezetet, aminek az egyensúlyát felborítja valakinek a hangos nevetése, a nyitott ablakon át beszűrődő zaja a forgalmas utcáknak és a rettentő erős tea illat.
A fejemre húzom a takarót és a párnát is, semmiféle fényt nem lennék képes eltűrni, hisz a fejem majd szétrobban, és már az is fáj, ha arra gondolok, netán meg kéne mozdulnom. Valamiért mégis megteszem, és hunyorogva, két kézzel fogva a fejem próbálok felülni. A lábaim automatikusan leteszem a szőnyegre, és lendületből elindulok a fürdőszobába. Útközben lefeszegetem magamról a hátamra tapadt felsőt, ami ragad az izzadságtól. Undorodom magamtól, és attól is, hogy talán Harry is látott így. A pólót csak eldobom, a farmeremet utána hajítom, végül minden koszos ruhám egy kupacban landol. Meg akarok szabadulni ettől az érzéstől, és bár a legjobb az lenne, ha mindeközben otthon lehetnék, most be kell érnem egy idegen hellyel.
A zuhanyzóban támaszkodva eszembe jut, milyen rettenetes volt ma reggel felébredni, milyen volt Harry oldalán elszenvedni az emberek rosszindulatát, és egy csapásra kipattan a szemem: Luna. Teljesen megfeledkeztem róla.
Amilyen gyorsan csak tudok, lezuhanyzom, és törölközőbe csavarva sietek vissza az ágyba. Sajgó végtagjaim és a feszülő bőröm megpróbál megakadályozni, de nem törődöm a kellemetlen érzéssel, megnyitom a legutóbbi dokumentumokat, és szélsebesen pásztázom a sorokat. Azt az egyet keresem, ami visszaviszi az olvasót a történet legelejére. Oda, ahol Luna naivan hisz az adott szóban, és nem retten meg, ha épp nagyra nőtt önérzettel kell földre kényszeríteni másokat. Oda, ahol Harry Styles nem hódolt be.
Régi és új képeket vágok össze, és a jócskán kibővített történetet megpróbálom összeegyeztetni a kinézettel. Izgatottan várom, mikor jön el a pillanat, amikor azt mondhatom: készen van.
Átfutom a szöveget, többször is elolvasom magamban, néhány részletet csendben mormogva. Félelmetesen élethű, és olyan, mintha nem is az én életem lenne. Mintha kitaláltam volna, és elrugaszkodva a valóságtól hánynék szavakat a nagyvilágnak.
- Üdv köztünk, Luna - nincs visszaút, másodperceken belül teljesen nyilvános lesz, hogyan kezdődött a bukdácsoló kis életem, valaki más nevével, és miért is szánni való Harry jelenlegi barátnője.


!?

Drága Olvasóim! 


Szerettem volna még éjfél előtt feltenni a részt, Harry születésnapja alkalmából (ha már megint annyira elcsesződött minden körülöttem, hogy a két hetet sem voltam képes tartani), de persze minden átcsusszant keddre.
Nem gondoltam volna, hogy valaha is kedvemet szegi az a passzivitás, ami hónapok óta folyik a blogon, de szép lassan oda jutok, hogy abbahagyom. Semmiféle visszajelzést nem kapok, és persze, nem kifejezetten ezért csinálom, de mégis jól esne, ha írnátok pár szót, hisz elsősorban Nektek íródik. Kifejezetten élvezném, ha bármiféle interaktivitást tudnék belevinni a dologba, mert mint spontán író/blogoló ezt tök jónak tartom, de jelenleg kizárólag saját magammal vitatom meg napról napra, hogy most mi legyen és hogy legyen. 
Természetesen nem arról van szó, hogy én most azt követelem, kvázi írjátok meg helyettem a történetet, de kapható vagyok/lennék apróbb módosításokra. 
Az alapötlet egyébként stabil, vannak részletek, amik jelenetekként lejátszódnak a fejemben, és csak összekötő részeket kell írnom, hogy eljuthassak A-ból B-be, de a Ti jelenlétetek nélkül, ez szinte lehetetlen.
Nem akarom azt, hogy elvesztegetett idővé váljon minden perc, amit itt töltök, szeretném, ha más is legalább fele annyira élvezné a történet olvasását mint amennyire én szeretem írni, de sajnos azt kell, hogy mondjam (írjam), demotivál a semmi, ami itt vár. Se egy pipa, se egy komment. Szomorú, hogy nem történik semmi, de elfogadom. Ha van még valaki,aki olvassa,annak köszönöm. 
Persze ez még nem jelenti Silver és Harry történetének a végét, erről szó sincs, csupán elhatároztam, hogy közel sem írom olyan hosszúra a blogot, mint a Rescue me-t, mert abba is beletört a fogam. Kértétek, hogy ne zárjam le, és ott is csak az üresség tátong két fejezet között.
Sajnálom, ha mégsem azt kaptátok a blogoktól, amit reméltetek, elhihetitek, hogy én mindent megteszek annak érdekében, hogy ne legyen silány, unalmas, vagy rettentően élvezhetetlen, amit adok, de ha nem írjátok meg, min kéne változtatnom, vagy mit szeretnétek másként, akkor sajnos ennyit tudok csak tenni az ügy érdekében.

Ne haragudjatok ezért a "felesleges" posztért, de muszáj volt ezt leírnom most, tudnotok kell, mennyire megnehezíti egy blogger itteni életét, ha mindenki csak szótlanul elmegy a munkája mellett.
Éppen ezért buzdítanék mindenkit, hogy ha teheti, kommenteljen. Ne csak nálam, az én blogbejegyzéseim alatt, és ne csak akkor, ha valakinek több száz feliratkozója van. Ne csak akkor, ha már a sokadik hozzászólás lenne a tietek. Tapasztalatból tudom, hogy az is jó érzés, ha pár jó szóval megköszönik a jelenlétet, hát miért ne lehetnétek elsők BÁRKINÉL??

Nos, remélem nem bánt meg senkit ez a szösszenet. Hamarosan felteszem a folytatást, remélem tetszeni fog nektek. :)

xx Lu