2016. március 25., péntek

26. Makacs

Drága Olvasóim!

Sajnálom, sajnálom, sajnálom, és még egyszer sajnálom! 

Legyetek rosszak,
xx Lu



2014. szeptember 1.

Amint azt gondoltam, az időeltolódás, a nemalvás, és minden stressz, ami az elmúlt napokban elért hozzám, nem könnyítette meg a gyógyulásomat, és az elmúltnak hitt rosszullétem ismét meglepett hajnalban. A testem, mintha lángolna, izzik a takaró rajtam, és képtelen vagyok lehűteni magam. Nem akarom Samanthát felkelteni feleslegesen, ráadásul valahol a földszinten alszik apa is, ezért kénytelen vagyok néma csendbe burkolózva leülni a fürdőszoba padlójára, élvezni a jéghideg csempét, aminek nekidőlök, ölemben a laptopommal.
Furdalja az oldalam a kíváncsiság, hogy vajon mit gondolnak az emberek arról, amit írtam, és meglepetten veszem észre, hogy azonnal rátaláltak néhányan a bejegyzésre, és jól láthatóan ketté vált rögtön az olvasók tábora.
Egy részük kíváncsian puhatolózik, vajon ki lehet Luna, miért tartotta magában eddig a történteket, és jobban érzi-e magát. Nekik legszívesebben azt válaszolnám, hogy már most a pokol tüze égeti a talpát, és a láztól majd' elájul, de nem teszem meg, mert meglátom az első negatív véleményt, ami Harry ellen irányul.
Nem az volt a célom, hogy rögtön egy ellentábort élesszek fel, de nagyon úgy fest, hogy sikerült. Ezek az emberek már nem csak sajnálják Lunát, de Harryt egyenesen támadják, pedig ha jól emlékszem, leírtam, ott áll feketén-fehéren, hogy rettentően fiatalok voltak, talán még nem is volt nekik való ez az egész szerelem-dolog. Nem így akartam, hogy elsüljön, de már nem tehetek semmit, inkább nyitok egy új bejegyzést, és pötyögtetni kezdem a sorokat.
"Luna három évig szülővárosa közelébe sem akart menni, de havonta egyszer hazalátogatott szüleihez, akik nagy gondot fordítottak arra, hogy még véletlenül se tudódjon ki, a lányuk hazaérkezik, mert féltek, hogy újabb támadások érik, mint ahogy korábban napi szinten bántották, szavakkal, tettekkel." Hatalmas túlzásokba esem, és folytatom a szálat, amit ha végig követek, a végén még kiderülhetne az is, hogy Luna egy testi-lelki roncs, akit mindenki csak bántott, vert, megalázott, holott ez egyáltalán nem így volt. Velem biztosan nem. Igaz, voltak vitáim, de azt hiszem, megérdemlem.
Emlékszem, anyám halála után kezelhetetlen voltam, bántottam másokat, amiért nekik van anyukájuk, nekem meg nincs, sorra osztottam a pofonokat, akár verbálisan, akár tettlegességig fajulva. Utáltak, mert megutáltattam magam, ám ez mára már aligha lényeges. Számomra biztosan nem, mert idővel rájöttem, mekkora butaság volt, és a holmes chapel-i iskolám magam mögött hagyva teljesen új Silverré váltam, mondhatni önmagammá, akit soha nem ismerhetett meg igazán Harry.
Eljutok a történet egyik fordulópontjához, mikor is a népszerűség elsodorja a főhősünk plátói szerelmét, Luna pedig nemhogy nyugodtan hazatérhet az otthonába, de még bele is rúgnak, amiért nem veszik figyelembe a fájdalmát. Egy borzasztó lányregénynek hat az irományom, és legszívesebben kitörölném az egészet, azonban nincs más ötletem, ezért kiszínezem a dolgokat, megváltoztatok néhány momentumot, és az én alternatív történetemben Luna és Harry valójában sosem lesznek barátok, csupán képzelet, mert Harry egészen más emberekkel barátkozik, olyanokkal, akik csak megvetni képesek Luna mindennapos megjelenését, viselkedését, és ostoba viccet csinálnak a még javában gyerekcipőben járó gyengéd érzelmeiből.
- Silver - apa hangja, és a hirtelen kopogás miatt összerezzenek, ijedtemben kis híján eldobom  laptopom, végül sikerül megmentenem.
- Itt vagyok - erőtlenül szólok,a földön ülve bámulok felfelé az ajtóra, ami szinte azonnal kinyílik.
- Miért ülsz itt? - meglepetten dörzsöli a szemét, és olyan apás. Mindig is szerettem, amiért éjszakánként legalább egyszer vetett rám egy pillantást, és furcsa, hogy még most is megteszi, de ettől csak megnyugszom.
- Jól esik a hideg - próbálok mosolyogni, és tekintetemmel követem őt, amint leül mellém, óvó karjai közé von, és homlokon csókol.
- Kincsem, te lázas vagy - elhúzódik, összevont szemöldökkel vizsgál, tenyerét az arcomra helyezi, s csak hümmög, igazat adva magának. - Hozzak lázcsillapítót?
- Nem kell, legfeljebb, ha nem múlik el reggelre - nem tudok az egészségi állapotomra gondolni, még úgy sem, hogy fáj a bőröm. Inkább megkérdezném tőle, hogy miért olyan ellenséges Harryvel szemben, amikor annyi év eltelt már, és a két embernek semmi köze egymáshoz. Ez a Harry Styles már réges régen nem az az ember, aki akkor volt, sőt, még akkor sem igazán volt az, aki, csak borzasztóan félreismerte.
- Feküdj vissza - felhúz a padlóról, és visszakísér az ágyamhoz. - Reggel jövök, és hozok gyógyszert.
- Apa, nem vagyok már kislány! Pihenj, nem indulhatsz el haza kimerülten - aggódom érte, hisz hosszú az út, ráadásul nem engedi, hogy más vezessen.
- Akkor sem fogom beengedni a házamba, ha most ilyen mézes-mázasan beszélsz velem - lebukok, ami már meg sem lep. Ismer, de én is ismerem őt, és nem fogja hagyni, hogy mindketten a házon kívül rójuk az utcákat, szépen előre enged minket a kapuban is és a bejárati ajtón, legfeljebb hosszú percekig feszülten fogják figyelni egymást, de azt hiszem, megvan a megfelelő megoldásom arra a helyzetre is, ha mást nem, hát improvizálok, és megpróbálom oldani a hangulatot.
- Ne mondd ezt - mosolygok, és eldőlök az ágyon- Jó éjt, apa.
- Jó éjszakát - kifordul a szobából, nem mond semmit arra, hogy én magabiztosan kitartok a saját verzióm mellett. Talán azért, mert már most tisztában van azzal, hogy minden úgy lesz, ahogy én mondom, vagy ő még makacsabb lesz.
Miután egyedül maradok, magamhoz és a lázamhoz képest sietősen beráncigálom az ágyba a gépem, hogy ott folytathassak mindent, ahol abba hagytam. Egy idő után elszalad velem a ló, azaz Lunával, és hamarosan arra eszmélek, hogy már rég nem az én kezemben van az irányítás. Crack kisasszony mindent megtett annak érdekében, hogy átvehesse a hatalmat felettem, és sikerrel is járt. A történet már most kinőtte saját magát, a terveim széthullanak, mert Harry messzemenőleg rosszabb fényben van feltűntetve, Luna pedig ártatlanabb, mint én valaha voltam. Sorra pötyögöm be a hazugságokkal átitatott sorokat, a legkisebb lelkiismeretfurdalás nélkül, nem gondolva a következményekre, sem arra, hogy mennyi mindent elveszthetek ezzel.
A szöveg azonban, hiába dolgozom rajta reggelig, teljesen nem áll össze, sok helyen hiányzik valami, ami finoman hozzákapcsolja a gondolatokat egymáshoz, amik közt most még ott tátonganak az apró rések. Képtelen vagyok egy újabb ütést mérni az elképzelt Harryre, mert túl korai lenne, hogy eltapossák, akár egy bogarat, aki csak rosszkor volt rossz helyen. Hosszasan gondolkodom, rágódok a dolgon, végül kicsit visszafogom a bennem lakozó Luna indulatait, és finomítok itt-ott a történeten: Harry valójában nem alázta meg nyílvánosan hősünket, csupán észre sem akarta venni.
Annyira természetesen nem vagyok bolond, hogy a fogadást, és a létre sosem jövő első találkát is belefűzzem a sztoriba. De a fájdalmas részeket hiánytalanul pótolom, alkoholista apával, korán széthullott családdal, rossz körülményekkel, verekedésekkel, bántásokkal, iskolai balhékkal. Csupa olyan dolgokkal, amik a gyerekkorom torz felnagyításai, hiszen apa még sosem volt részeg, én legalábbis sosem láttam annak, nyaranta is csak egy-két pohár bort iszik meg, amit folyamatosan gyengít némi vízzel, amíg pedig élt anya, sosem ivott egy kortyot sem, hogy anya lazíthasson a családi hétvégéken, és Samanthával elkortyolgathassa a nagynéném drága, külföldi italait.
- Silver, ébren vagy? - Sam dugja be kíváncsian a fejét, kezében egy bögre, amiből még kilóg a teafilter.
- Szia, persze - álmosan nyöszörgök, és mielőtt még közelebb léphetne, és leülhetne az ágyam szélére, elmentem a vázlatokat, lecsukom a laptopot, majd el is teszem valahová, hogy helyet szoríthassak a nagynénémnek.
- Nem festesz valami jól - sajnálkozva hajol közel, tenyerét a homlokomra szorítja, hogy végül hümmögve megállapíthassa, hogy a láz, ami késő éjjel óta gyötör, nem hagyott alább. - Így ma biztosan itthon maradsz, és ha ebéd után se megy le a lázad, kihívom az ügyeletet.
- Nem, nem - nemet intek a fejemmel, és határozottan ellököm magam az ágy háttámlájától. - Arról szó sem lehet, megőrülök így, elég volt az éjszaka és a hajnal - erőtlenül botorkálok, szinte nekiesek a szekrényemnek, mikor ki akarom venni a fogasra húzott, vasalt blúzom.
- Silver, alig állsz a lábadon, így semmi értelme bejönnöd az irodába - hallom, ahogy leteszi a bögrét az éjjeli szekrényre, a matrac surlódásából ítélve pedig feláll a ágyról. - Feküdj vissza, felküldöm apádat, hogy el tudjatok búcsúzni.
- Sam, kérlek, akkor csak a pályaudvarig had menjek veletek - nyafogva fordulok meg, hátam a szekrény ajtajának döntöm, megpróbálok természetesen viselkedni, miközen minden, amire vágyom csupán annyi, hogy egy darabon lehűtse valami az izzó bőrömet.
- Szó sem lehet róla, lázas vagy, pihenned kell, ráadásul esőt mondtak mára - elentmondás nem tűrő hangon közli velem, hogy elvesztettem a csatát, dermedten áll, szemeivel néha a takarómra vet egy határozott pillantást. Értem, mit akar, és bár durcázva, de visszafekszem, puffogva rántom magamra a takarót, egészen a fejem búbjáig húzom, hogy egy hajszálam se látszódjon ki.
- Remek, érett huszonévesekkel van tele ez a szoba! - fennhangon sóhajtozik, és azt hiszi, ettől jobb lesz. Hát nem! Nagyon nem.
Hallom a lépteit, és azt is, hogy becsukja a szoba ajtaját, így ismét egyedül maradok. Ki se dugom az orrom a takaró alól, teljesen úgy érzem, most élem a második dackorszakom, amikor csak ellenkezni tudok és hisztizni, vagy csak a láz váltja ki ezt belőlem. Rámtör az érzés, mennyivel jobb volt az a pár hét, amit a családomtól távol töltöttem, Harryvel, a munkámmal, saját időbeosztással, felügyelet nélkül. Még az éjszakai forgolódások és a Zayn társaságában eltöltött kínos percek is hiányoznak. Fel akarom hívni Harryt, hallani akarom a hangját, a nevetésüket a háttérben, Niall hangoskodását, Louis és Liam szörnyűséges vicceit, és Zayn...nos Zayn is hiányzik a maga módján, bár őt is, mint Harryn kívül majdnem mindenkit csak a távolból érzékeltem az esetek többségében. De attól még hiányzik, azt hiszem. Mert bár nehéz bevallanom még saját magamnak is, mélyen, legbelül jól esett, amikor nem nézett levegőnek, s talán néhány szót is intézett felém. Ilyenkor azt éreztem, mintha a folytonos harc, ami kettőnk közt zajlik egy időre megszűnne, és én kerülnék ki a napi csatákból győztesen. Bár tagadhatatlan, hogy ő sokkal többször állt az élen, talán le is körözött, mégsem zavar. Csupán azt nem értem, hogy mégis miért vele foglalkozom, amikor épp a betegséget kellene minél hamarabb leküzdenem, hogy visszatérhessek az irodába, ezáltal újra napi kapcsolatba kerülhetnék mindazzal, amit eddig építgettem magamnak: a munkáim, a kapcsolataim, ismeretségek, és Harry magánélete, hogy akkor is értesüljek a legfontosabb dolgokról, ha közvetlenül nem is tudunk beszélni egymással.
- Kincsem, Samantha mondta, hogy...- apa már valamivel határozottabban toppan be a szobámba, mint Sam, ám még az ő kedvéért sem vagyok hajlandó kitakarózni, amíg meg nem ígéri, hogy elkísérhetem legalább a vonathoz, és nem akar valami csoda folytán kényszerpihenőre ítélni. -Silver? Mit művelsz? - diszkrét nevetésben tör ki, mellém siet, és pont mikor kisebb koromban sértődősdit játszottam, levarázsolja rólam a takarót, gondoskodva a frizurám végső tönkretételéről.
- Sam mondta, hogy nem sokára mész haza - lebiggyesztem az ajkaimat, és úgy pislogok rá, mint egy kiskutya, szemeimet nagyra nyitom, közben meg abban reménykedek, hogy láztól csillogó íriszeim meghatják, és elmehetek legalább a vonathoz.
- Az még odébb van, megvárom, hogy ki kell-e hívni hozzád az orvost - békésen simít végig a hajamon, megigazítja a takarómat, minden apró mozdulatom figyeli, mintha egy porcelánbaba lennék, ami bármely kis érintéstől elpattanhat, és tönkre mehet.
- Nincs semmi bajom, csak kicsit lázas vagyok. Voltam már rosszabbul is - dacolva a fájdalmakkal próbálom bizonyítani a hazugságom, de amint felülök, és a lábaimra helyezem a súlyom, megszédülök, apa pedig elkap, mielőtt eldőlnék.
- Látom, kincsem - vállaimat lenyomva tessékel az ágyba. - Harryvel beszéltél már?
Annyira megdöbbent a kérdése, hogy még tiltakozni is elfelejtek.
- Tegnap hívtam, de csak pár percre hallottam a hangját. Még sokat kell dolgoznia, mielőtt lesz egy kis pihenője - sóhajtom, még mindig hatalmas szemekkel meredve arra az emberre, aki hajnalban kijelentette, márpediglen az ő házába az az ember be nem teszi a lábát.
- Helyes, helyes - mormog, és az éjjeli szekrényhez nyúl a bögrémért - Igyál, teljesen kiszáradt a szád.
- Nem kérek - egy pillanatig azt hittem, elfogadja a felnőtt lánya döntését, ám pofára estem, innentől kezdve még rá is játszom a kedvetlenségemre.
- Silver - könyörgően dugja az orrom alá a citromos teát, és bármennyire is vágyom rá, nemet intek a fejemmel.
- Mondtam már, hogy nem kell - ellököm a kezét, majdnem kilöttyentve a felét. - Hányingerem van a szagától. Inkább alszom.
- Ezzel a makacskodással nem oldasz meg semmit, remélem tudod - nem tágít mellőlem, csak ridegen közli velem ezeket. Csakhogy nem érdekel, jelenleg semmi sem érdekel, csak az, hogy haladhassak már valamerre, mert ez a betegség, és az, hogy ágyhoz vagyok kötve, nem segít, sőt.
Elfordítom a fejem, és bár tisztában vagyok azzal, hogy a viselkedésem csak tovább ront a helyzetemen, de talán ha végre békén hagynának, nem kérdezgetnék percenként meg, hogy érzem magam, lement-e a lázam, akkor végre foglalkozhatnék mindazzal, amivel tudok innen, a szobámból.
- Rendben, akkor majd találkozunk, Kicsim. Vigyázz magadra, és gyógyulj meg- hiába nem nézek rá, apa még így is képes lágyan megpuszilni, és olyan mértékű szeretetet sugározni felém, hogy a bűntudat már most felemészt.
- Szia - elhaló hangon köszönök el, és mikor végre hajlandó lennék felé nézni, már csak a hátát látom, ahogy elhagyja ma már másodjára a szobát. 

* * *

A testemet égető forróság alábbhagy, érzem, hogy sokkal könnyedebben mozgok a takaró alatt, habár a hajam izzadt nyakam köré tekeredik, és a pizsamaként viselt pólóm vizes foltokban tapad hozzám. Lerúgok magamról mindent, levegőért kapkodva ülök fel, hogy gondolkodás nélkül hörpinthessem le a méztől bűzlő citromos teám. Más esetben ízlene, de az ok, amiért csak ez vár engem ébredéskor, megkeseríti minden cseppjét.
Rápillantok az órámra, és döbbenten veszem észre, hogy már jócskán eltelt a délután, és nem sokára fél hat van. Jó néhány órányi alvás után furcsa lábra állni, de egyáltalán nem esik nehezemre bezárkózni a fürdőbe. Megszabadulok a betegségszagú ruháimtól, megengedem a kádat meleg vízzel, és annyi habfürdőt öntök mellé, amennyit nem szégyellek. Az üres flakont kidobom a kukába, és amíg várok, törölközőbe csavarva mosom meg az arcom hideg vízzel. Muszáj felfrissítenem magam, és szinte kötelező jelleggel dörzsölöm a jeges semmit a bőrömöm. Elzárom a csapot, hallgatózom néhány másodpercig, de semmiféle mozgásra utaló zaj nem üti meg a fülem, így nyilvánvalóan egyedül vagyok már az egész lakásban.
Felkötöm a hajam, hogy még egy ideig levegőzhessen a tarkóm, és belefekszem a kellemesen forró, illatos habok közé. Már sehonnan sem zubog a víz, csak az a halk csobogás visszhangzik, amit a lábaimmal életre keltett hullámok csapódása okoz. Lehunyt szemmel ábrándozok, elképzelem, hogy nem is vagyok igazán egyedül, s hamarosan egy egészen más dimenzióban találom magam. Egy olyan helyen, ahol valaki a nap minden percében mellettem van, nevetése és mély, érces hangja folyton üldözi az érzékeim. Kopogtatás nélkül engedi be magát az illúzió mellém, és már-már vágyom arra, hogy beüljön hozzám, és szorosan magához vonjon. De lelki szemeim előtt, amivel a furcsa álmom látom, nem egészen Harry alakja tűnik fel. Rá gondolok, de nem ő jelenik meg, hanem mély, csokoládé barna szemek, és szénfekete haj.
Ijedten pattannak ki a szemeim, és olyan hirtelen állok fel a kádban, hogy majdnem kiszédülök a padlóra. Biztosan csak a betegség játszadozik velem, az elmém még mindig lázas és nyúzott. Gondolkodás nélkül engedem le a vizet, lezuhanyzom, megmosom a hajam és a korábbam földre vetett törölközőm után kapva iszkolok ki a fürdőszobából.
Ez mindenképpen csak az elkeseredett kapálózásom eredménye, s hogy ezt bizonyítsam magamnak, így ahogy vagyok, vizesen, egy szál semmiben nyúlok a telefonom után, és felhívom Harryt. Magamban mondogatom, akár egy mantrát, hogy a hangja, a beszéde meggyógyítja a testem, a lelkem és mindenek előtt a fejem.

2016. március 5., szombat

25. Nem

Drága Olvasóim!

Rendhagyóan most kora reggel teszem fel a részt. Tegnap már elkészült, csak késő este belealudtam az átolvasásába, most pedig reménykedem benne, hogy sikerült mindent kijavítanom, amit akartam.

Jó olvasást, és legyetek rosszak! :)

xx Lu


2008. július 31.


Kitárt ablaknál próbálok elaludni, de sem a hőség, sem a gondolataim nem hagynak megszabadulni a mindennapossá vált problémáimtól, a magánytól, és bárhogyan kapálózom, minden egyes nap így végzem, egyedül, anya gyerekkori szobájában. Milliószor megszámoltam már a falra festett masnikat, de minden alkalommal ugyan annyi a vége.
Átfordulok a hátamra, de kényelmetlen, a párnám úgy érzem, mintha izzana a fejem alatt, hiába fordítom meg, egy cseppet sem válik elviselhetőbbé a helyzetem. Idegesen dobom el az egyik sarokba, és azzal a lendülettel ki is pattanok a ágyból. Elegem van a fülledt melegből, abból, hogy nem kapok levegőt, és hogy a tenger illatától fulladozom a szobában. Gyűlölöm ezt a helyet, de azt, ahonnan eljöttem, azt még jobban. Eltrappolok az ablakig, nem törődve azzal, hogy akár apa, akár valaki más esetleg szeretne aludni, mert a fejem tenném rá, hogy még mindig a hátsó teraszon üldögélnek, beszélnek az élet nagy dolgairól, amit én természetesen nem hallhatok, de a víz morajlását, azt bezzeg el kell viselnem. Mielőtt becsukhatnám, valóban meghallom a lentről jövő zajokat, de ez bizony nem beszélgetés. Egy réges régi dal szól lent, recseg, ropog, biztos a nagyiék régi lemezjátszója, de a dallam kárpótol mindenért. Felkuporodok az ablakpárkányra, az életemet kockáztatva kényeztetem a fülem, az érzékeim, jóleső bizsergés fut rajtam végig. 
Több, mint két hete érkeztünk meg a családi nyaralóba, ahol a nagyszüleim, Samantha, anya nővére, apa és én minden évben a jól megérdemelt szabadságot töltjük. Samantha Londonból utazik ide, papiék már jó ideje állandó lakosai Swettenhamnek. Régen nagyon szerettem itt lenni, a közeli tengerparton futkostam, égette a talpam a homok, ezért apa folyton az ölébe kapott, és a hűs vízbe dobott, anya pedig sokszor aggodalmaskodva sietett felém, naptejjel kenegetett, és jeges limonádéval kínált. De ennek vége, már nem futkosok, mert tudom, milyen forró a homok, anya már nem hoz limonádét, a nagyszüleim pedig már túl idősek ahhoz, hogy hosszú órákat töltsenek a melegben, inkább a hűvös hátsó teraszon teáznak és boroznak, főznek, és apa minden nap kikap legalább egy tucatszor papától valami unalmas kártyajátékban. Samantha tiszta ideg, semmi térerő nincs, és percenként a haját tépi, ha pedig meglátnak, ajnározva ugrálnak körül, a hajam fonogatják, mama pedig a tanulmányaimról próbál faggatni.
Úgy tudja mindenki, azért hagytam ott a régi iskolámat, mert nem volt megfelelő a színvonal, hogy végül egy nagyon jó egyetemen kössek ki. Senki sem kérdőjelezi meg, mert tudják, mennyire fontosnak tartotta anya, hogy tanuljak, leginkább azért, mert rajtam kívül nem született gyermeke.
Véget ér a dal, de tudom, hogy újra fog kezdődni. A fák dús lombjain át is felismerem apát, egy pohár fehérbort forgat maga előtt, nem messze egy üveg, és Samantha hangja az egyetlen, ami a dalon túl felhallatszik.
- Aggódom miatta - elhalkul a régi sláger, amire anya annyit táncolt a nappaliban apával, mikor még élt.
- Nem kell, Sam - apát a pohárhoz nyúlni látom, de mielőtt belekortyolhatna, enged rá egy kis szódát, és pár jégkockát dob az italába.
- Nagyon elzárkózik, de még az sem zavarja, hogy nincsenek itt barátai - ó, ha tudná, hogy nem is kellenek barátok, egészen biztosan meglepőne.
A barát szóról azonnal Harry jut eszembe, aki nem csak barátként, de emberként is elbukott, mikor aznap este megnyerte a fogadást, és ezt némi alkohollal ünnepelte meg, ahelyett, hogy tényleg eljött volna. Gyerekesnek tartanak, de mit tehetnék? Az első szerelemről mindenki tudja, hogy fájdalmas, ezért inkább visszamászok az ablakból, nem vagyok hajlandó azt hallgatni, mennyire makacs és visszahúzódó tinédzser vagyok, hiszen tisztában vagyok magammal, bármily meglepő, én igenis aktív résztvevője vagyok az életemnek, csupán mások hiszik azt, hogy nem törődök semmivel. De. Igenis törődök, csak nem a sminkekkel és frizurákkal, hanem a tanulmányaimra koncentrálok, ugyanis hamarosan eldől, mi lesz velem. 
- Silver okos lány, és ha nem talál megfelelő barátokat a korabeliek közt, akkor én nem fogom erőltetni - büszkén mosolygok magam elé, mert apa tudja csak igazán, miért fújtam visszavonulót a kortársaim köreiből, és méltányolom, hogy nem akar erőszakkal eléjük dobni.
Ezzel a mondattal akarok álomba merülni, ezért visszakecmergek az ágyam mellé, a földön heverő vizespalackból iszom néhány kortyot, és a maradék pár cseppet a tarkómra öntöm. Nem ázik el semmi, ha pedig mégis, nos az éjszakai hőség pirkadatra megszárítja. Nem törődök semmi mással, csak hogy becsukjam a szemem, és akaratosan kényszerítem a testem arra, hogy aludjon végre.



2014.augusztus 29.

Szipogva ölelem magamhoz, el sem hiszem, hogy elszaladt ez a két hét.
- Vigyázz magadra nagyon - homlokon csókol, de én továbbra sem engedem el őt. - És hívj fel, amint leszállt a géped.
- Nem akarok elmenni innen - félek, hogy ha felszáll a gépem, elbizonytalanodok, és feladok mindent, így inkább megpróbálom az emlékeimben megőrizni az illatát a legközelebbi találkozásunkig.
- Pár hét és megint az agyadra fogok menni - belenevet a nyakamba, amitől kiráz a hideg. Elhúzódom tőle, de csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Alig várom - lehelem kettőnk közé, és ezzel egy időben megjelenik az arcomon egy halvány mosoly. Valóban hiányozni fog, rettentően, hisz ki lesz, aki álmában magához húz, aki a kezemnél fogva pörget meg a színpadon minden koncert előtt, és itt kell hagynom a legjobb ebédpartnerem is.
- Október - suttogja, majd puha ajkait az enyémekhez préseli.
- Október - ismétlem utána, mikor elválunk egymástól, de szinte azonnal visszahúz magához, és mohón megcsókol.
Örülök, hogy mindenki hagy minket kettesben búcsúzkodni, a terminál majdhogynem üres, és a közel nyolc órás út előtt állva csimpaszkodok Harrybe. Rábízom most magam, mert a fáradtságtól és a közelségétől majd' összeesek.
- Fel kell szállnom - finoman eltolom magamtól, ezúttal végleg, és teszek egy lépést hátra.
- Vigyázz magadra - eltűr egy tincset az arcomból, és még egyszer, utoljára a homlokomnak nyomja az ajkait.
- Te is - megszorongatom mindkét kezét, és nem tudom megállni, hogy ne öleljem magamhoz még egyszer, mielőtt a kézi poggyászomat magam után ráncigálva el nem indulnék a kapuhoz.
A könnyeimet törölgetve veszem le a magassarkúmat, felteszem a kézitáskám mellé a futószalagra, majd az övem és az ékszereimet is.
- Silver! - óriásit dobban a szívem, de már csak visszafordulni tudok, mindenem átért a scanneren. Úgy képzelem, hogy egy külső szemlélő számára ez egy fiatal pár rettenetesen romantikus pillanata, az én tenyerem mégis csurom vizes, izzad az izgatottságtól, és lefogadom, hogy az arcom lángvörös.
Másodpercekig csak nézem őt, a szemeit, amik még ilyen távolságból is vibrálóan zöldek és megnyugtatóan vonzzák a figyelmem, de a tekintetem átvándorol a szájára, ami némán formálja a szavakat.
'Én is' tátogom, és hirtelen a szívem a torkomig ugrik,a mellkasom majd' kiszakad, megremeg a lábam, és fulladozva csuklok bele a forró könnyeimbe. Elfordítom a fejem, amilyen gyorsan csak tudom, mert már az is megerőltető, hogy két lábbal a földön állva maradjak. Lépésről lépésre gyengülök, a jóleső boldogság jelenleg még csak megmarni képes, mert bár kimondta, láttam, mégis fáj, hogy így, én pedig nem vagyok biztos abban, hogy igazat mondtam.
Szeretem?
Szeretni akarom őt, és csak reménykedni tudok abban, hogy amit Harry iránt érzek, az valós, és nem beképzelem magamnak. Vagy pont azt kéne? Féltem a kis maszatos életem, és ha mindez valódi, akkor végül ki fog megsérülni? Harry? Netalántán én? Minden bizonnyal. A lényegen semmi sem változtat: most, hogy haza kell mennem, üres vagyok, egy porcikám sem vágyik Londonba, ha ő nincs ott. Se Liam, se Louis, se Niall, és még Zayn sem. Nem mintha olyan szoros barátság alakult volna ki köztünk, de a közelükben mindig biztonságban éreztem magam, ami valószínűleg úgy is volt, hisz nekik még a lélegzetük is biztosítva van, nem beszélve a kezükről, lábukról, a hangjukról, és talán nem túloznék, ha kijelenteném, a hajuk dollármilliókat ér. Én meg csak egy porszem voltam, Harry barátnője, akire senki sem fújt igazán, elkerülni elkerültem pár embert, de tényleg jó helyem volt, és élveztem ezt a két hetet.
Furcsa, hogy mindössze tizenhárom nap áll mögöttem, mert az események sűrűsége még egy átlagmber életében is zsúfolt lenne, hát még az enyémet tekintve!
- Jó estét - mosolyogva üdvözöl a stewardess, én pedig csak a jegyemet szorongatva pislogok rá, köszönésképp visszamosolygok és biccentek, majd komótosan elsétálok a helyemre. Belesüppedek a kényelmes műbőr ülésbe, az ölemből le nem tenném semmi pénzért a táskámat, hiszen benne van két hét munkája, az életem, a céljaim, s vágyaim. Másodpercek alatt elbóbiskolok, éjfél előtt nem sokkal száll fel a gép, így mikor Heathrown leszállok, Samantha még a délutáni meeting előtt elém tud küldeni valakit, hogy már én is részt vehessek a megbeszélésen. Két órám lesz arra, hogy emberi formát öltsek, lezuhanyozzak, átöltözzek, és beérjek délután ötre az irodába, és ahhoz bizony ki kell aludnom magam.
- Hozhatok valamit? Párnát, esetleg egy nyaktámaszt? - rendkívül kedves és illedelmes a személyzet, én meg félálomban motyogok egy 'köszönöm, nem'-et, s a legközelebbi emlékem az, hogy be kell kapcsolnom a biztonsági övemet, mert hamarosan megkezdjük a felszállást.
- Kérem, kapcsolják ki a mobiltelefonokat, és az elektromos készülékeket - visszahngzik a fejemben, és már épp átváltanék repülőgépes üzemmódban, mikor meglátom a kis buborékot az értesítősávban. Gyorsan feloldom a képernyőt, és pillanatok alatt átfutom a szöveget, ami egyszerű, semmi fájóan romantikus nincs benne, de végére biggyesztett "H." ennek ellenére különös boldogsággal tölt el. "Jó utat, Hercegnőm." Vigyorgok, mint a vadalma, közben meg a számat rágom idegességemben, hogy nem vettem észre, most meg már nincs lehetőségem válaszolni. Kikapcsolom a telefonom, és a fejembe vésem, hogy az első adandó alkalommal felhívjam, vagy írjak egy válaszüzenetet.
Megkapaszkodom az ülés oldalába, a repülés valahogy továbbra sem lett egy könnyed kikapcsolódás számomra, így amikor felpattan a repülő orra, és elkezdünk meredeken fölfelé menni, remegő ujjakkal mélyesztem bele a körmöm a táskámba, a könyöktámaszba, mindenbe, amit csak érek, magamban pedig mantraként ismétlem, hogy minden rendben lesz. Alig várom, hogy véget érjen, időtlen időkig csak emelkedünk, és a kabátom zsebébe előre bekészített rágót bőszen csócsálom, hátha elmúlik a kellemetlen feszülés és a tompa pattogás a fülemben.
- Minden rendben? - a stewardess, aki korábban már járt erre, odatelepszik mellém, megszorongatja a kezem, s aggodalommal teli pillantásokat vet rám.
- Persze, csak - benn reked a levegő a tüdőmbe, ahogy a repülő meginog egy légörvénybe érve.
- Semmi gond, ez csak egy kis szellő, már el is múlt - de a kezem nem engedi el, és ez a legfontosabb. Tragikus lenne így magam mögött hagyni ezt az életet, és különben sincs semmi kedvem az óceánba zuhanva végezni. - Hozok egy csésze zöld teát, az majd segít lenyugodni - a harmincas évei végén járó nő olyan energiát hordoz magában, hogy már csak a jelenléte is sokat segít.
- Köszönöm - fojtott hangon hálálkodok, miközben Harryre gondolok, és Niallre, aki többször is szemtanúja lehetett a félelmemnek, és akik minden alkalommal visszafogtak, így mindenféle feltűnő hisztériát megakadályoztak. És Zayn.
Zayn, aki a mai napig azt hiszi magáról, hogy ő feljebbvaló, maga a megtestesült istenség, az égető karamell szemeivel és a rideg arcrángásával, amit mindenki mosolynak csúfol. Ráz tőle a hideg, utálatosan méreget, akárhányszor egy légtérbe kerülünk. Megfigyel, de a távolban marad, nem tehetek róla, de a frászt hozza rám.
- Parancsoljon - nem ül vissza mellém, csak leteszi elém a csészét, kedvesen megölelgeti a vállam és megígéri, hogy több légörvény nem igen várható.
- Köszönöm szépen - hálásan pislogok rá, s mikor magamra hagy lassan, apró kortyokban kezdem inni a teám.
Hiába ragadnak le a szemeim, folyton kipattannak egy-egy zaj hallatán, vagy csupán attól, ha lecsúszik a fejem az ablakon. Görcsösen kapaszkodom továbbra is a táskámba, ember el nem veheti tőlem, ráadásul plusz biztonságot ad. Félálomba merülve egészen más ez az út, mint mikor két állam közt repültünk, akkor magángépen ültem, szabadon, s ha bátorságom engedte, átmásztam egyik ülésből a másikra, de most, ismerős utastárs hiányában csak magamban örlődök az ostoba félelmeimmel.
Az órámra pillantok, alig pár perc, és éjjel egy óra lesz, vagy ha úgy tetszik, reggel hét. Borzasztóan érzem magam a tea ellenére, így a táskámat továbbra is szorosan magamhoz ölelve alszom el, kizárva a fejemből minden negatív gondolatot, Harry hiányát, Zayn hátborzongató viselkedését, az ellenségeskedő megnyilvánulásokat, és Sam haragját, amiért nem pihenem ki magam kellőképpen munka előtt. 
Mély, zagyva és értelmetlen álomba zuhanok, amiben mindenki ellenem fordul egy ostoba döntés miatt, ennek ellenére kipihenten ébredek fel, leszállás előtt negyven perccel.
- Reggelit, kisasszony? - fogalmam sincs, hogyan képesek bátran, frissen, mosolyogva járkálni a folyosón a légiutas kísérők, mindenesetre megnyugtató látványt nyújtanak, ahogy kecses mozdulatokkal vajas croissantokat és kávét szolgálnak fel. - Jó étvágyat!
- Köszönöm - unom a saját hangom, ahogy folyton ez a szó szökik ki a számon, de jelenleg semmi bonyoluktabbra nem vagyok képes.
- Nem sokára megkezdjük a leszállást, rendben lesz, vagy csatlakozzon önhöz valaki lelki támasz? - bizonyára mély nyomot hagyott bennük az induláskor előadott nyüszítő jajveszékelésem, a felajánlást követően pedig azonnal pírba borul az arcom.
- Nem szükséges, nagyon kedves - belekortyolok a tejeskávémba, és felemelt fejjel mosolygok rá.
Válaszul csak biccent, és tovább tolja a kis kocsiját az előttem ülő úr mellé, akivel szintén lefutja az udvariassági köröket. Magamban eldöntöm, hogy a rutinosabb utasokat figyelve leutánzom a viselkedésüket. Lehörpintem a kávét, elfogyasztom a reggelit, miután elviszik a tányérom és a csészét, kijavítom a sminkem, letörlöm az elkenődött szempillaspirákom, újrafestem magam, majd fegyelmezetten, becsatolt övvel várom, hogy véget érjen ez az egész borzalom. És, habár mindent ugyan úgy csináltam, ahogy mások, még akkor is émelygek, mikor a bőröndöm várom a futószalag mellett állva. Türelmetlenül toporgok, hogy megérkezzen az óriási ezüst csomag, leráncigálom a lábam mellé, és lendületesen haladok a kijárat felé, ahol Samantha és apa várnak.
Annyira megörülök nekik, hogy azt is elfelejtem, hol vagyok, a tömegen és kisebb csoportok közt gázolok át, a cuccaim hangos puffanással érnek földet, én pedig a nyakukba vetem magam.
- Úristen, de jó titeket látni! - vinnyogok, mint egy kisgyerek, ugrándozok, sírok, és szorosan ölelem őket magamhoz.
- Silver! Nyugi - nevet apa, de érzem, hogy az ő ujjai is erősem kapaszkodnak belém. Borzasztó régen nem találkoztunk, és még annál is jobban hiányzott már, de persze Samantha is.
- Latom jót tett a tengeren túli levegő - Samantha is majd' kicsattan az örömtől, és a poggyászom magához véve terelget a kijárat felé.
- Hozom, hagyd csak - legyint apa, mikor a bőröndömért nyúlnék.
- Ne butáskodjatok már - csípőre teszem a kezem, de süket fülekre találok, mindketten ragaszkodnak ahhoz, hogy ők hurcolkodjanak, én meg csak pihenjek.
- Mesélj, történt valami az elmúlt hetekben? Hogy utaztál, kincsem? - a legmegnyugtatóbb az egészben apa tekintete, a tiszta, tengerkék szeme, amiben csillog a büszkeség, ezért fel sem fogom, mekkora csapdát állít a kérdésével.
- Nem sok minden, dolgoztam, Harryvel voltam, beengedtek a próbákra, és, nos, igen, Harryvel voltam - mosolyogva gondolok vissza, mennyire megváltozott minden már a megérkezésemkor. - Jut eszembe, megígértem, hogy felhívom. Bocsánat - a gyorshívóban megkeresem Harry számát, és azonnal a fülemhez kapom a mobilom. Míg várok, rápillantok Samantha arcára, ami paprikapiros, apa pedig kérdőn néz rá. Felhúzott szemöldökkel nézek én is rá, illetve rájuk, de a kissé meglepett, nyúzott hang visszarángat a beszélgetésbe. - Szia, felkeltettelek? Ne haragudj, épp fogalmam sincs, mennyi az idő ott.
- Szia - visszhangzik a fejemben a nevetése, míg élek tudnám hallhatni - Dehogy is, már pakolom össze a holmim. Hogy utaztál?
- Szokásos - nem akarom a családom előtt ecsetelni, mennyire utálom a repülést, és legszívesebben összehánytam volna a gépet félelmemben. Még a végén megbotránkoztatom a végtelenül konzervatív apám, és az úri neveltetést kapott nagynéném. - Hogyhogy pakolsz? Mentek tovább?
- Koncert után rögtön megyünk vissza Londonba - a homlokomra teszem a tenyerem, és gondolatban szidom magam, amiért ilyen rövid az agyam.
- Már azt se tudom, milyen nap van. Akkor nem zavarlak, meg nekem is mennem kell, még beugrom az irodába.
- Dolgozol? Silver!
- Harry! - leutánzom a háborgását, és hirtelen nagyon viccesnek találom amiért ilyen morcos miatta. - Később hívhatlak?
- Akármikor - ellágyul a hangja, én meg zavaromban azt se tudom, mit kezdjek magammal, ezért a hajam tekergetem és hülyén csámpázok egy helyben. - Akkor is felveszem, ha épp színpadon vagyok!
- Bolond vagy - elnevetem magam, félig hátat fordítva néző, illetve hallgatózó közönségemnek. - Rohannom kell, ne haragudj.
- Ne butáskodj, menj, pihenj, és majd később beszélünk - ajtócsukódást és ismerős zajokat hallok a háttérből, következtetésként pedig levonom, hogy berobbantak néhányan Harry szobájába.
- Hallom már társaságod is akadt, jó szórakozást.
- Szeretlek - olyan kis félénken mondja ki, mintha valami rosszat tett volna, és ettől megint kipirul az arcom.
- Én is - egyfajta elköszönésnek vesszük, nem mond egyikünk se semmit. Néhány pillanatig hallgatjuk a csendet, majd megszakítom a hívást, és visszacsúsztatom a táskámba a mobilt.
- Harry és te? - csodálkozva néz rám apa, hatalmas, kikerekedett szemekkel. - Azt hittem az a gyerek soha többet nem kerül a szemed elé.
- Ne zsörtölődj, apa - a vállára támaszkodom, mint mikor kicsi voltam, és meg akartam puhítani, hogy elengedjen valahová. - Szeretném, ha találkoznátok.
- Biztos, hogy nem! - sokkal idegesebb, mint vártam, azt hittem, higgadtabban fogja fogadni a hírt. Megszeppenve veszem le a kezeimet róla, Samanthára nézek, aki feltartott kezekkel cipeli tovább a kézipoggyászom. Tőle nem várhatok segítséget most, el kell viselnem a tényt, hogy apa mégsem olyan empatikus, ha rólam, és Harryről van szó.
- Aludjunk rá egyet - próbálkozom pár perc múlva, mikor már a csomagtartót teljes egészében a cuccaim foglalják el.
- Nem, Silver - a büszkeséget felváltja a jeges elutasítás.
- Ha nem, hát nem - megvonom a vállam, és beülök a kocsiba. Csak hogy azt még nem tudják, hogy ha én hazegyek, akkor jön Harry is, és nem lesz más választása, be kell engednie őt, különben én sem lépem át a küszöböt.