2016. április 25., hétfő

28. Túl leszünk rajta

2014. szeptember 22.


Napok óta megpróbálok szemet húnyni afelett, hogy úton-útfélen a saját arcképembe botlok. Szidnak, támadnak, de ehhez hamar hozzászoktam. Egyedül azt nem veszi be a gyomrom, hogy most már nem csak rólam, vagy a magánéletemről van szó, hanem rólam és Silverről, de leginkább Silverről, és valakiről, aki mindannak szem- és fültanúja lehetett, ami Holmes Chapelben néhány éve történt pár hónap leforgása alatt. Reggelente úgy érzem magam, mint akit izomból pofon vágnak, majd nyakon öntenek forró vízzel. Semmi derítő nincs ezekben a vackokban, de tudom, amíg nem reagálok semmit, addig ez mind megmarad egyszerű híresztelésnek, semmi többnek.
- Ez nem normális, valamit most már tenned kéne - Liam hanyagul eldobja a telefonját, mindketten azt nézzük ahogy a lapos téglalap bukdácsol a párnák közt.
- Mit? Háborodjak fel? Ugyan, Liam! - tehetetlenségemben a hajamba túrok és fújtatva próbálom megtalálni a legmegfelelőbb megoldást. - Silvert élve fogják felfalni.
- Tudja egyáltalán, miféle kockázatot vállalt veled!? Szegény lány - sajnálkozva pillant felém Niall is.
Mindannyian egy istenverte szobába préselődve várunk. Utasításként a legutolsó mondata az volt hozzánk mindenkinek a menedzsmentből, hogy ma egyikünk sem hagyhatja el ezt a helyet, mert még a végén kitörne a médiaháború. Minket akarnak, egy szóra, egy képre, csak hogy alá tudják támasztani, milyen féreg vagyok, egy hulladék ember.
- Miért kell a barátnőmnek önvédelmet, jogot és mérhetetlen türelmet gyakorolnia? Miért nem lehetne mondjuk békén hagyni? Most mondjátok meg, kinek ártott? - önkéntelenül is Zaynre nézek, mert tudom, hogy talán beki sikerült a legkevésbé megbarátkoznia Silverrel, de még ő is csak tehetetlenül megrántja a vállát.
- Ez egyikőtökön sem múlik - végre megszólal. Ő maga a megtestesült nyugalom, velem ellentétben még most sem tombol, de hát miért is tenné? Lassan az ablakhoz masírozik, félig elhúzza a függönyt. - Ezek azok, akik tehetnek róla - undorodó pillantásokat vet a bejárat előtt szállingózó alakokra. Kezét a szájához emeli és köpést imitálva fúj rájuk. - Ennyit érdemelnek, nem többet.
- Remélem minél hamarabb túl leszünk ezen az egészen - Louis nem törődve semmivel nyúlik el a kanapén, elfoglalva ezzel Zayn helyét is, aki még mindig az ablaknál áll és azon keresztül bámul kifelé. - Azért, csak feltűnik nekik, hogy abszurd és gyerekes, amit produkálnak. Silver miatt pedig nem hiszem, hogy aggódnod kéne. A nagynénje tulajdonában van London egyik legnagyobb médiavállalata, ha ők nem tudnak kivédeni valamit, akkor senki.
- Legyen neked igazad - sóhajtozom, és kis híján elkap a nevetőgörcs, ahogy végignézek magunkon. Délután van, azt terveztem, hogy ma veszek pár dolgot, eszem egy jót, kicsit kipihenem az elmúlt napokat és felkészülök a következő, utolsó hajrára a turné vége előtt, ehelyett itt tespedünk mindannyian, és várjuk, hogy megtörténjen a nagybetűs Csoda.
- De hogy az Istenbe került elő most ez a sztori? - látom Zaynen, hogy ahhoz képest, amilyen nyugodtnak tűnik, erősen koncentrálnia kell, hogy ne kezdjen el káromkodni vagy dühöngeni. Egy határozott mozdulattal összébb húzza a függönyt, gondolom észrevették őt, és visszatrappol eredeti helyére, ellöki Louis neveletlen lábit, és leül.
- Gőzöm sincs, ezek mind ühm..- gyors fejszámolást végzek, mielőtt folytatnám. - Nyolc-tíz éve történtek, nincs is már jelentőségük - újra meg újra végigpörgetem a lehetésges rosszakaróimat. - Bárki is álljon emögött, nem nekem akar rosszat, hanem Silvernek. Más logikus magyarázat nincs a dologra.
- Miből gondolod? - összevont szemöldökkel bámul rám mindenki, de Niall az első, akinek meghallom a hangját.
- Akkoriban voltak problémái, ha jól emlékszem - felpattanok a helyemről, keringeni kezdek a szűk helyiségben, keresek valami ihatót, de a minibárban már csak víz van, amitől a hideg ráz. - Na jó, én nem bírom ezt, csináljunk valamit, vagy menjünk valahova, mert én biztosan nem fogom az egész napot e között a négy fal között tölteni. Senki sem kényszeríthet erre, nagykorú vagyok, és unom az ásványvizet!
Mindenki betudja ezt egy átmeneti állapotnak, de én tudom, hogy hamarosan elszakad az a bizonyos cérna, ezért teljes lelki nyugalommal- már amennyi megmaradt belőle- rontok ki  a szobából, és amint a lifthez érek, türelmetlenül nyomogatni kezdem a gombokat, egyszerre mindet, miközben szabad kezemmel előhalászom a mobilom. Amilyen gyorsan csak tudom feloldom a képernyőt, a kontaktok közt hamar megtalálom Silvert a legutóbbi hívásaim között, mert gyakorlatilag csak vele, anyáékkal és Gemmával beszéltem az elmúlt időben. Fogalmam sincs, mennyi lehet Londonban az idő, de hirtelen nem is foglalkoztat igazán, csak tudni akarom, ő hogy van, ám elsőre most sem járok sikerrel.
- Harry, nyugodj már le - Liam siet utánam, de mikor kinyílik a lift ajtaja, gondolkodás nélkül utánam lép. Egyáltalán nem akar visszatartani, csak megint meg fog akadályozni valamit, amit nem kellene megtennem. - Tudod, hogy ennek semmi értelme?
- Persze, de annak sincs, hogy ott ülünk egész nap! - idegességemben majdnem betöröm a '0. szint' gombját, egy örökkévalóságnak tűnik, mire végre bezáródik az ajtó, és elindulunk lefelé.
- És most mit akarsz csinálni? Elszöksz, vagy mi? - keresztbe font karokkal állja el az utat, hogy mikor a tompa sípolás után ismét szabad leszek, ne tudjak elrohanni. Nagyon okosnak hiszi magát, de nem az, ha nem ismer annyira, hogy ne találja ki, hová tartok épp.
- Nem, iszom egy whiskeyt vagy valamit - vállrándítva kerülöm ki, és egyenesen a hall irányába megyek.
- Ennyi? Ez volt a nagy terved? Ugye csak viccelsz?
- Mit vártatok? Hogy majd kiszaladok a hiénák közé, és térdre rogyva, sírva könyörgök nekik, hátha akkor leszállnak rólam!? Arra várhatnak - egy gúnyos vigyorral lezártnak tekintem a témát, hogy újra megpróbálhassam felhívni Silvert.
- Harry? Szia, hogy vagy? - nyugodtnak tűnik, a hangjából ítélve legalábbis csak egy kis fáradtságról lehet szó.
- Remekül, nem zavarlak?
- Sosem zavarsz! - szinte azonnal rávágja, mintha ezzel akarná nyomatékosítani a válaszát bennem. - De baj van? Egyáltalán mennyi ott az idő most? Ne haragudj, fogalmam sincs hol jársz időben - halkan kuncog, amitől érzem, kiráz teljesen a hideg. Szeretem ezt hallani, ilyenkor ugyanis világossá válik, hogy ő az én Silverem: kicsit esetlen, néha szétszórt, de tud nevetni magán, ám olykor túlságosan is komoly és hűvös. Ezek szerint ma tényleg jó napja lehetett, ha így viselkedik.
- Nem sokára délután kettő, ott? - észre sem veszem, Liam mikor rendeli meg a whiskey-m, de egy biccentéssel köszönöm meg neki, és óvatosan az ő poharához koccintom az enyémet.
- Este nyolc. De hogyhogy szabad vagy? Ma nincs koncerted?
- Nem, reggel érkeztünk, ma pihenünk, holnap pedig folytatjuk a turnét. Csak szörnyen hiányzol - leejtem a fejem, és ha nem kapaszkodnék a telefonomba, biztosan összezuhannék. Liam gyorsan felfogja, mi történik velem, kikéri a következő kört is, és magamra hagy. De biztos vagyok abban, hogy a közelből figyeli árgus szemekkel minden mozdulatom.
- Te is nekem, de nem sokára itt leszel - ellágyult hangja, az a magabiztos nyugalom, amit áraszt kétségbe ejt. Hogy bírja? És nekem miért ilyen nehéz? - Legvégső esetben pedig hisztériás rohammal szállok fel az első gépre, ami elvisz hozzád - kínomban már én is nevetek. Ezek szerint neki sem egyszerű, ami némiképp megnyugtat.
- Silver, ugye nem bántanak? - hosszú másodpercekig némán tartjuk mindketten a telefont, csak pár apró, bátortalan köhécselésekkel töri meg a csendet egy kicsivel kédőbb.
- Mármint? Tudtommal nem. Miért tenné ezt bárki is?
- A cikkek - csupán ennyit mondok. Tudom, hogy nem kell több.
- Harry, mondtam már. Ne foglalkozz ezekkel, mi tudjuk, mi történt! Majd elcsendesül.
- Nem látom hogy megtörténne - egy kortyra megiszom a poharam teljes tartalmát, és kicserélem a másikra, amibe még nem olvadt bele a jég.
- Türelmesnek kell lennünk, hidd el, hamarabb túl leszünk rajta, mint gondolnád.
- Leszünk? Sil, hat órányi repülőútra vagyunk egymástól - elkeseredve iszom bele az italomba. Kezdi csípni a nyelvem.
- Én bárhonnan tudok dolgozni, tényleg nem akadály. Utánad menjek? - meglep ez a határozottság. Nem vall Silverre, mégis örömmel tölt el, hogy nem csak én vagyok hajlandó hasonló őrültségekre.
- Megtennéd? Értem?
- Harry, igen. Ha úgy érzed, hogy melletted a helyem, akkor én oda fogok utazni. Nincsenek akadályok, tudtommal kiengednek az országból. 
- Nem is tudod, mennyire szeretlek ilyenkor - megkönnyebbülve ülök vissza normális, függőleges helyzetbe, töretlenül csimpaszkodva a telefonomba, Liamet keresve, aki néhány asztallal hátrébb ül, és szintén a mobilját bámulja.
- Csak ilyenkor? - megint libabőrös leszek tőle, ahogy finoman elneveti magát.
- Tudod, hogy nem - zavarban érzem magam, mint amikor tudtomra adta, nem viselkedhetek úgy, mintha én lennék a gyengébb kettőnk közül. Akkor velem szemben ült, és aznap éjszaka sikerült levennem a lábáról, bár a mai napig, eddig a szent pillanatig sem tudnám megmondani, tulajdonképpen hogyan és mivel.
- Én is téged - ellágyulva válaszol. A háttérből furcsa kopogtatást hallok, másodpercekkel később pedig az okát is megtudom. - Silver Fernsbynek hamarosan üzleti útra kell indulnia, New Orleansban találkozunk.



2014. szeptember 24.

Remegő kézzel teszem le magam mellé a poggyászomat. El se hiszem, hogy képes vagyok kitenni magam megint ilyesmi veszélynek, és rettegésnek, csupán azért, hogy bizonygassak magamnak, Harrynek, és mindenkinek, aki nem hitte még el nekünk, hogy mi igenis egy pár vagyunk, és szeretjük egymást.
A londoni belvárosban megejtett sétám óta most kételkedem legkevésbé magamban, hiszen ha kész vagyok ilyen áldozatot tenni, akkor minden bizonnyal jelent nekem valamit Harry, vagy az eredeti tervem, ami miatt képes voltam otthagyni Holmes Chapelt, és halasztani a tanulmányaimat. De lehet, hogy csak a kíváncsiságom miatt vagyok hajlandó megint repülőre ülni, és pánikba esve utazni hosszú órákat, mert valóban fogalmam sincs, mi zajlik ténylegesen körülöttük, ráadásul Harry piszkosul hiányzik már. Iszonyatosan jó társaság, kellőképpen pimasz, humoros, és valahol, mélyen, legbelül még mindig az a csupaszív, harsány tizenéves, aki anno betoppant az életembe, hogy jól összekuszálhasson mindent.
'Kérem, csatolják be a biztonsági öveket. Hamarosan megkezdjük a felszállást.', hallatszik mindenhonnan, én pedig gondolkodás nélkül kapcsolom ki a telefonom, és be az övem. Csukott szemmel hallgatom, ahogy a fedélzeti szinkron elmondja, mit kell tenni vészhelyzet esetén. És mivel valószínűleg minden ébren töltött percem a szórólapok, újságok és segédanyagok böngészésével fogom tölteni, ezért nem sok figyelmet fordítok a stewardes felé. Inkább lehunyom a szemem és a torkomban egyre növekvő gombócot próbálom lenyelni, vagy kisebbre varázsolni.
Fél nap múlva már Harryvel lehetek, és csak ez lebeg a szemem előtt. És természetesen Zayn, aki, mióta mindent megtudtam róla, folyamatosan a gondolataim közt cikázik, sőt, néha ő maga a gondolat, és nem ritkán álmodom is vele. Persze, ez betudható egyfajta kíváncsiságnak, és én rendületlenül hiszek abban, hogy ha végre hajlandó lesz normális hangnemben beszélni velem, ha képes lesz leszállni a magas lóról, akkor egy csapásra el fog tűnni a mindennapjaimból is.
Bárcsak minden ilyen egyszerű lenne! Hiszen egyértelmű, hogy nem is áll majd velem szóba, csak tényleg nem értem, miért. Féltékeny, vagy mi? Aligha tudunk Harryvel kettesben maradni, nem érzem indokoltnak az effajta viselkedését. Más magyarázat pedig nem nagyon van. Legfeljebb a "nagyon nem kedvel", de az is hülyeség, nem is beszéltünk annyit, hogy ezt leszűrhesse.
Elindítom a direkt erre az útra összeállított lejátszási listám, amint be lehet kapcsolni az ilyesmi eszközöket, szorosan összezárom a szemem, és az ölembe ejtem a kezeimet. Magamra erőszakolom az alvást, a pihenést, hogy az agyam legalább néhány órára leálljon, és ne idegesítsem saját magam tovább. Mantraként mondogatom magamban, hogy nem lesz semmi baj, sem velem, sem Harryvel, és hamar túl leszek a nehezén. Ha már leszállunk, és ismét szilárd talajt érezhetek a talpam alatt, akkor már biztosan nem fogok pánikolni, hanem a pókerarcomat felvéve vonulok majd végig a reptéren. Remélem mindenki, aki utánam és Harry után kutakodik velem párhuzamosan, látni fogja, hogy minket nem törhet meg egykönnyen. Engem legalábbis nem, és ahhoz, amit tervezget, csak és kizárólag Luna ért. Megmutatjuk neki, hogy sokkal korábban kell kelnie ahhoz, hogy bármibe is sikeresen belerondítson. Ha kell, eljátszom a legodaadóbb, legszerelmesebb, vadmacska barátnőt, és újabb egy hétig le sem lehet majd vakarni Harryről, aki feltételezhezően nem is akar majd túl messze tudni magától.
Bár, bevallom, hízelgő. Sosem gondoltam volna, hogy ilyesfajta baj esetén én leszek a támasz, de jól esik, és boldoggá tesz. Valamit ezek szerint mégis csak jól csináltam, ha Harry szemében én vagyok a megoldás.
Közel nyolc órával később mosolyogva ébredek, és konstatálom, semmilyen bizarr álmom nem volt, még Zayn sem furakodott be az elmémbe, míg aludtam. Ennek köszönhetően kipihenten, teljesen felfrissülve csatolom ki az övem, hogy kényelmesen tudjam korrigálni a sminkem. A tükörből egy rég nem látott, csillogó szempár néz vissza rám, idegen bátorsággal és egy különös, rezzenéstelen tekintettel. Sosem voltam még ilyen határozott, mégis maximálisan ki tudom élvezni az új helyzetem. Letörlök néhány halvány foltot, kifestem a szempilláimat még egyszer. Hamarosan leszállunk, ezért gyorsan felkenek valami borzasztó erős rúzst a számra, elrendezem a kézi táskám, és kényelembe helyezem magam. Paul és Mark minden bizonyal már úton vannak értem, és ha nem késik a járatom, még Harryt is láthatom közvetlenül a teminál átjárójában.
Alig várom, hogy Ms. Fernsby ismét színre léphessen, keresztbe húzva a firkászok számításait, felborzolva Amerika kedélyeit és nem utolsó sorban azért, hogy Harry, az én Harrym ismét olyan legyen, mint amilyennek mindig lennie kellene: magabiztos, erős, kiegyensúlyozott és boldog. 

2016. április 12., kedd

27. Már most annyira nehéz

2014. szeptember 19.


London nem rossz hely. Ennél bővebben nem tudok nyilatkozni. 
Az elmúlt hetekben, csak úgy, mint mikor ideköltöztem, vagy az irodában ültem, vagy itthon fetrengtem a kanapén, és ha nem vesztem össze valami apróságon Samanthával, akkor elkerültük egymást, vagy csendben, félszavas mondatokban beszélgetve vacsoráztunk.
Ez az este is pontosan így indult, a koraesti csörömpöléssel a konyhában, amint épp a lehető legkevesebb kárt okozva magamban, és a cseppet sem olcsó felszerelésben tányér után kutatok. Már rég feladtam, hogy én valaha is megtanulok főzni, vagy készíteni bármi ehetőt, ezért a szokásos joghurt-műzli párost részesítem előnyben.
- Hívott apád - meg sem lepődök azon, hogy az egyik legvédtelenebb pillanatomban kap el Sam. Továbbra is háttal neki tevékenykedek, kiveszek a fiókból egy kiskanalat, a tányért tálra cserélem, a tegnapi vacsorából okulva.
- És mi jót mesélt? - nyugodt hangon kérdezek vissza, hisz ha bármi egetrengető dolog történt volna, egész biztos felhívott volna. Annyira azért nem vesztem vele össze a múltkor.
- Hiányzol neki.
- Nem ő az egyetlen - hátra pillantok a vállaim felett, a szemeim szikrákat szórnak: egyikük sem volt hajlandó azóta sem mondani akár csak egy jó szót is Harryre. Pedig nekem rémisztően szükségem lenne egy pozitív visszajelzésre.
- Sil - ellágyultan szólongat, csak hogy nekem most semni kedvem lelkizni vele. 
- Kimegyek sétálni - visszateszem a kajám a hűtőbe, érintetlenül, ahogy néhány perce elővettem, és a kabátomhoz sietek.
- Silver - Sam csak nem adja fel.
- Igen? - felvont szemöldökkel fordulok felé, megpróbálom kiolvasni a tekintetéből a gondolatait, de csak bűnbánást és levertséget látok. 
- Vigyázz magadra - bólintok, és örömmel tölt el, amiért kezdi elfogadni a tényt, hogy már nem vagyok az a tizenhárom éves, aki szőke haja mögé bújva hűsöl egész nyáron a családi nyaralóba, magában dúdolgatva, könyvekkel a kezében.
Zsebre dugott kézzel lépek ki az ajtón, és a barátságos előkert, ami valamiért azonnal rabul ejtett, mikor megláttam, mára már csak a megszokott fűcsomókat jelentik, amik mellett néha elhaladok, de semmi többet. 
Még majdnem három hetet kell várnom, míg Harry hazajön, vagy legalábbis egy óceánnal közelebb kerül hozzám, és sajnos fogalmam sincs, mit kezdhetnék addig magammal. Unom a szabad perceimet, és mióta nem találkoztunk, szinte ki sem mozdulok, arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nem kávéztam augusztus vége óta. Nélküle nem megy, és voltaképpen szükségem sincs rá.
Céltalanul bolyongok a járdán, a gondolataim egyik pillanatról a másikra elmerülnek a nyolc évvel ez előtt történtekben, és felteszem magamnak a kérdést, vajon tényleg megéri-e ez az egész? Tényleg ezt szeretném? Romba dönteni Harry életét, elvenni tőle az álmait, pusztán azért, mert akkor meggondolatlan volt? Fogalmam sincs. De abban biztos vagyok, hogy egy gyereknek, akin még alig látszanak a pubertás első jelei, sokkal előbb meg tudnak bocsátani az emberek, mint egy felnőtt, tudatosan cselekvő nőnek. És a legnagyobb problémám az, hogy saját magamat sem tudom megfejteni, gőzöm sincs, mit akarok valójában. Bosszút? Igen, de milyen áron? Harryt? Szeretem, mert szeretni akarom, de mi van, ha betoppan valaki az életembe, akit nem tudatosan kedvelek meg, akivel szemben valóban feszengek, és nem csak arra koncentrálok, hogy ne szúrjam el a dolgokat. Vagyis, inkább csak más értelemben. És ha tényleg ő az, akire szükségem van? Ha ez nem csak álca, hanem igazán belehabarodtam?
Utálom magam, a makacsságom, és hogy nem voltam képes figyelmen hagyni tizenhárom évesen mindenkit körülöttem, és nem mentem el inkább Hanna West szülinapi zsúrjára alsós korunkban. Akkor lettek volna barátaim, akik átsegítenek anya halála után a nehézségeken, és nem lettem volna egy agresszív kölyök, aki erejét fitoktatva esik neki mindenkinek, hogy aztán egy rossz szó után úgy kelljen felkaparni a földről.
Gratulálok Silver, nagyon ügyes voltál.


2006. május 29.

A nappaliban ücsörögve, a legszebb fekete ruhámban, lakkcipőben várakozom. Fogalmam sincs, miért nem esünk túl az egészen, de azt sem szeretném, ha az egész ceremónia elkezdődne. De leginkább azt várom, hogy kiürüljön a ház, és az összes képmutató, sírós arc eltűnjön a közelemből.
- Silver - a szomszéd szobából átkukucskáló Mrs. Goldmann gyászba passzírozott alakja tűnik fel, haja most is rémisztően tökéletes kontyba erősítve, háta mögött a férje,hollófekete öltönyben. Mindketten csak ácsorognak, és engem figyelnek. - Gyere, drágám, indulni kell.
Apa a konyhában halkan beszélget az atyával, és a nagynénémmel. Mind könnybelábadt szemekkel intézkednek, és még egy utolsó kortyot isznak a vizükből, mielőtt elindulnánk.
- Meddig fog tartani? - sírós hangon próbálok érthetően kérdezni.
- Nem sokáig, csillagom, nem sokáig - Mr. Goldmann az egyetlen, aki képes hamar választ adni a kérdésemre. Rajta kívül mindenki olyannyira átszellemült és elmerült a szomorúságban, hogy meg sem hallanak. Pedig ez csak apának van megengedve. Senki más nem gyászolhatja anyát így, csak ő. És én, na meg Samantha.
- Gyere - Sam elkapja a kezem, finoman manikűrözött körmei épp hogy nem karistolják a bőröm, én pedig inkább csukott szemmel hullajtom a könnyeim, és mélyen belélegzem a drága parfümillatot, ami körbelengi. Belecsimpaszkodok a kezébe, úgy szorongatom, mintha nem akarnék soha elszakadni tőle. Talán így volt, talán nem, én kétségbeesetten kerestem egy biztos pontot magam körül, és amíg apa bájolog és lefutja a kötelező udvariassági köröket, addig nekem csak a nagynéném marad. 
- Miért vannak ennyien? Nem kellenek ide, nincs szükség rájuk - akaratosan lököm el magam a tömegtől, mostanra megfordítva a helyzetünket, immáron én húzom magam után a nénikém.
- Silver, viselkedj - apa meggyötörten szól rám, de bennem nem hogy nem fagy meg a vér, de még fel is pezsdül, szinte forrni kezd, de nem szólok semmit, csak összeszorított ajkakkal bámulok a megtört szemekbe.
Körülöttünk mindenki nagyokat pislogva próbál másfelé figyelni, mintha nem éreznék a közeledő családi veszekedés előszelét. Mert az emberek ilyenek: könnyebbnek érzik elfordítani a fejüket, mintha nem is történne semmi.

2014. szeptember 19.

Ráérősen andalgok, és minden lépéssel közelebb kerülök a tömött terekhez. A belvárosban érezhetően nagyobb a nyüzsgés, a tompán megvilágított utcák helyett fényes járdák, taxik és buszok tömkelege vár, az emberek pedig százával vágnak át egyik metrolejárótól a másikig. A tömeg rángat magával, és hosszú percekig küzdök ellenük, míg végül kikeveredek a kavalkádból, és megállok pár percre, míg megtalálom a telefont. Elkeseredve rejtem vissza a zsebembe, hiszen azt hittem, keresnek, teljesen olyan érzésem volt, mintha rezgett volna, és szinte vártam, hogy Harry felhívjon, vagy Sam, esetleg apa megkérdezze, hol vagyok, mit csinálok, és hogy érzem magam. De semmi, csupán kikapcsolt, mert elfelejtettem feltölteni, és mostanra teljesen felmondta a szolgálatot. Bár egy cseppet sem zavar. Nem érdeklődne utánam úgy sem senki.
Megrázom a fejem, mintha ezzel az egyszerű mozdulattal elűzhetném a negatív gondolatokat, de minden, amit látok, azok turisták, akik boldogan mosolyognak a kamerába a megvilágított Temze partján. Mindenhol kígyózó sorokban állnak, az óriáskeréknél, a híd lábánál, egyszerűen mindenhol ott vannak. És itt vagyok én is, a lelkesedés tökéletes ellentétét érzem minden porcikámban, annak ellenére, hogy még semmi izgalmasat nem mutattak még nekem Londonban. Persze, azt már tudom, hol lehet finomakat enni, hova menjek, ha azonnal szükségem van egy elfogadható ruhára, de soha senki nem fogta meg a kezem, és nem mutatta meg a várost úgy, ahogy arról minden Londonba vágyó álmodik. Még csak Királynős mágnesem sincs, viszont már majdnem minden kávézóban jártam Harryvel, ahol lehet kapni fahéjas kekszet. Bezzeg azt tudja, hogy ezzel lehet levenni a lábamról. Nevetséges, mégis annyira lényegtelen, mert ha visszautazik, biztosra veszem, hogy el fog tervezni valamit, ha mást nem is, de Holmes Chapelben biztosan elmegyünk majd sétálni, és direkt el fogunk kanyarodni a megfelelő irányba, hogy végre, ugyan sok-sok évvel később, de egymás mellett ülhessünk annál a padnál, és persze újra fel fog törni belőle a bűnbánó éne, majd az estét egy helyi pubban fogjuk zárni, esetleg valamelyikünk hálójában megiszunk néhány pohár bort, megnézünk egy filmet, és elalszunk. Legalábbis, nagyon remélem, mert szinte sajog minden porcikám egy ilyen, teljesen átlagos és normális estéért.
- Bocs - a semmiből kerül elő egy nálam majdnem egy fél fejjel magasabb, fekete hajú alak, hosszú, sötét pulóverben. Sem a mozgása, sem a hangja nem hasonlít senkijére, akit ismerek, de ahogy sietősen elhalad mellettem, és elnyeli a tömeg, bevillan Zayn, a hangja, és az a végtelenül zavaró, ében tekintete. Vajon mindenkire így néz? Ilyen lenézően, tele udorral és utálattal? Vagy csak engem tisztel meg vele? Szörnyű, még belegondolni is, hogy egy lány, egy nő, valaha is ilyen helyzetbe kerüljön, Zaynnel szemben állva, ilyen pillantások kereszttüzében, elveszve, megtörve. Nem tudnom elképzelni, hogy valakivel szemben megváltoztatná a kisugárzását, és nem azt éreztetné a körülötte lévőkkel, hogy ő bizony magasabb rendű. Kiráz tőle a hideg, és érzem, hogy valóban libabőrös lesz a karom. Még szerencse, hogy Harry egyáltalán nem ilyen, és semmilyen jelét nem mutatja efféle hajlandóságra. Legalábbis már nem, mert a kanadai, és amúgy a néhány hónappal ez előtti énje némileg hasonlított arra a nárcisztikus, pökhendi ki-ha-én-nem figurára, mint amilyen Zayn is számomra. Csak azt nem értem, miért gondolkodom ilyeneken, amikor élvezhetném a kilátást a belvárosra, vagy haza is sétálhatnék, beszélgethetnék Samanthával, kibékülhetnénk, feltölthetném a telefonom, és az éjszaka közepén felhívhatnám a barátomat, hogy él-e még, vagy már a teljes megsemmisültség érzésével alszik el éjszakánként, mert végtelenül kimerült.
Haragszom magamra, hogy csak ácsorgok itt, a járda szélén, mint egy rakás szerencsétlenség, ahelyett, hogy tennék valamit, de nem akarok, és képtelen is vagyok rá. Mert Zayn megint befurakodott a gondolataimba, és mióta lázasan vizionáltam róla, egyszerűen lehetetlennek tűnik elvonatkoztatni tőle, ha már egyszer felemlegettem magamban, s mikor arra eszmélnék, eltűnt, addigra újra visszatér, csak hogy ne lehessen egy perc nyugtom se. Feladom a próbálkozásokat, egyszerűen hátat fordítok mindennek és mindenkinek, mintha teljesen biztos lennék a dolgomban, és tudnám, mi a francot művelek este itt, ezen az istenverte helyen.
A lehető leggyorsabban próbálok újra kimenekülni az emberek gyűrűjéből, fáradtan botorkálok el a járda széléig és fogok egy taxit. Nem törődöm semmivel, bemondom a címet, hogy a hátralévő negyed órát aztán az ülésbe süppedve tölthessem, felseleges erőfeszítéseket téve nyomkodom a telefonom, mintha reagálna bármire is. Nem fog, ez egyértelmű, de nem adom fel. Addig szórakozok vele, míg megelégelem, és kényszert nem érzek arra, hogy kiszálljak a kocsiból.
- Itt tökéletes lesz, köszönöm - a hangomtól megugrik a sofőr, de bólint, és a vészvillogót bekapcsolva húzódik le az út szélére. Kezébe nyomom az utam árát, és kitessékelem magamat, mielőtt még venné a fáradtságot, és csiga lassúsággal ajtót nyitna nekem. - Viszlát!
- Szép estét - sokkal mogorvábbnak tűnt eddig, a középkorú férfi mégis tökéletes angolsággal és udvariasan biccent, majd elhajt. Nos, ő a legkevésbé sem olyan, mint a tengerentúlon dolgozók, akik között nem kevés indiai vagy más, keleti származású fiatalember van, vicces akcentussal, folyton vigyorogva vezetve, miközben hangosan üvöltetik a különös, és számomra hallgathatatlan citerás zenéiket.
Gondolkodás nélkül vágok át a kereszteződésen, bocsánatkérően intve az autósoknak, amiért fennakadást okozok. Aztán, fogalmam sincs, miért, de megállok egy pillanatra, megpördülve pásztázok végig az üres utcán. Mintha hallottam volna valami különös hangot, egy kattanást, vagy ahhoz hasonló zajt. De nem villan fel semmi, én pedig kissé szórakozottan nevetem el magam. Őrültség, biztosan csak ráléptem egy apró gallyra, ami az utat szegélyező fák egyikéről hullott alá. Visszafordulok a kerítés felé, kabátzsebemből kiráncigálom az összegubancolódott kulcscsomót, és a nyugodt, kertvárosi estében szinte visszhangzik a fém csörömpölése.
Újabb nesz.
Egyszerűen csak megállítom a kezem, de nem fordulok semerre, hátha megint meghallom, és nem is kell sokat várnom. A sorozatos kattanások alig néhány másodperc után megint hallhatóak, ezúttal szerintem közelebbről.
- Szent ég, komolyan!? - elnevetem magam, és biztos vagyok abban, hogy nem hallott semmit az utánam leselkedő alak, mégis úgy beszélek, mintha kérdőre vonnék egy gyereket. Megpróbálom figyelmen kívül hagyni, hogy már a mozgását is közelről hallom, és határozottan becsukom magam után  akaput, a bejárati ajtót pedig kulcsra zárom.
- Máris visszajöttél? Gyorsan megjártad a várost - Sam már smink nélkül, hálóruhában és köntösben ül, szokásához híven forró zöldteát kortyolgat.
Amióta apa visszautazott Holmes Chapelbe, elmaradnak az esti nagy beszélgetések és a finom borok, amiből amúgy biztosan nem maradtam volna ki, ha nem szökik fel a lázam, de egy gőzölgő, forró, mézes teára bármikor vevő vagyok, még ha undorodva el is lököm magamtól alkalom adtán.
- Nem volt semmi érdekes, mármint...- habozok a mondatom folytatásával, és egyszerűűen fogalmam sincs, mivel kezdhetném. - Mindjárt jövök, és mesélek.
- Persze, menj, pakolj csak le - döbbenten pislog felém, kissé talán zavarba is jött. Persze, hisz nincs hozzászokva, hogy az unokahúga csak úgy fecsegni kezdene, vagy mesél neki valamit, mert valljuk be, a kezdeti lelkesedése mindkettőnknek alábbhagyott, és egy ideig igen furcsán kellemetlenül éreztük magunkat egymás társaságában.
Első utam az emeletre vezet, a lépcső tetején gondolkodás nélkül rontok be a szobámba. Felakasztom a kabátom, a zsebéből kikapom a telefont és mihamarabb felrakom töltőre. Útközben megszabadulok a cipőmtől, és egy hanyag mozdulattal lerúgom magamról a farmert, amiben elindultam, és felkapom a legkényelmesebb göncöt, amit a szekrényemben találok. Rettenetesen festhetek, de nem érdekel, lazán letáncolok a lépcsőn, ezúttal sokkal könnyebbnek érzem magam, mint néhány perce.
- Holnap ugye nem mész be az irodába? - még a kitárulkozásom előtt gyorsan rákérdezek, észrevétlenül összébb húzva az utca felőli ablakon lógó függönyt.
- Semmi kedvem, de muszáj lesz.
- Nem - vággom rá azonnal, és leülök mellé.
- Mi? Miért, Sil? Mi van?
- Az a helyzet, hogy lehet, hogy követett valaki hazáig, de nem vagyok ebben biztos. Zajokat hallottam, amikor nyitottam a kaput. De az is lehet, hogy beképzelem, fogalmam sincs - kétségbeesetten kapaszkodoma kezébe, tekintetem szinte csünk rajta, várva a választ.
- Hogy érted, hogy követett? - továbbra sem érti, mire gondolok, pedig igazán sejthetné! -Csináltál valamit, Silver? - összevont szemöldökkel néz rám, és leteszi a kezéből a csszét, amiről még mindig süt a forróság.
- Nem, semmi olyat nem tettem, egyszerűen csak én vagyok még mindig Harry barátnője, és azok után, ami kint történt, nem szívesen lépnék egyedül utcára - amint kimondom, átértékelődik minden a fejemben, elenegem a szorításból Sam karját, és belesüppedek a kanapéba én is.
- Félsz tőlük? - kicsit megkésve, jó néhány másodperces szünetet követően szólal csak meg.
- Többek közt tőlük is félek - halkan kuncogok, mert egyszerűen abszurd, amit művelek.
- Hogyhogy tőlük is?
- Úgy, hogy még mindig...- fogalmam sincs, hogyan vágjak bele.- Szóval, érezted már azt, hogy valaki annyira taszít téged, hogy már szinte kíváncsi vagy rá? Vagy, hát nem is tudom, azt hiszem magam sem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz egyszerre Harryvel és Harry nélkül, ráadásul apa sem kedveli őt. Gondolom te sem repdesel tőle örömödben, engem meg folyamatosan értedk a támadások, amiért a pénzére utazom. De hát ez ostobaság, még egy hónapja sem vagyunk együtt, mégis hogy a francba derítették ki például azt, hogy régről ismerjük egymást? Honnan tudják a nevem, azt, hogy mennyi idős vagyok, és hol lakom. Komolyan, Sam, ezek rosszabbak, mint a piócák!
- Hé,hé, nyugi - ezúttal ő az, aki megfogja a kezem, mintha ezzel leállíthatná azt a étségbeesett mókuskereket, ami megállás nélkül forog a fejemben.- Senkinek nincs semmi problémája sem veled, sem Harryvel, kettőtökkel meg aztán végképp nem, rendben?
- Nem, egyáltalán nincs rendben, mert igenis van. Hallottad apát? Inkább engem is kizárna a házunkból, de sosem fogja beengedni őt!
- Hirtelen felindulásból mondta, ráadásul beszéltem a fejével, és elfogadta, hogy már nem a dínós sebtapaszt használod, és kinőttél a gyerekes viselkedésből. Be fog menni Harry abba a házba, csak el kell vinned magaddal - anyira szeretném, ha most igaza lenne. Ha minden úgy történhetne, ahogy azt Samantha elképzeli, mert ő mindig olyan egyszerűen meg tudja oldani a problémákat, hogy azt már tanítani kéne. - De ezen kívül mi a gond? Kicsit zavarosan kezdted ezt az egészet.
- Nos, igen. A belvárosban jutott eszembe, hogy engem sosem vittek el oda. Harry sem! -mutató ujjam az égbe emelem - Még! Neki még megvan minden esélye arra, hogy ő lehessen az első helyi idegenvezetőm, de sajnos azt is tudom, hogy sosem fog megtörténi. Ahhoz ő túlságosan is veszélyes társaságnak bizonyult az utóbbi hetekben, függetlenül attól, hogy éjjel vagy nappal merészkedtünk ki az utcára. Ráadásul, gondolom elszakíthatatlan a többiektől, ők pedig végképp nem örülnek nekem, ahogy észrevettem.
- Ha nem tudod elválasztani egyetlen napra a barátaitól, ott bizony nagy baj van - helyeseleve bólogatok, de tudom, nem ez az igazi probléma.- De ha jól gondolom, van ott még valami- megpöcköli az orrom, mire akaratlanul is elfintorodom.
- Miért, hallottál valamit?
- Egyet s mást. Például hogy Paul is elbeszélgetett veled.
- Mi? Jaj, ne már - nyafogva rejtem arcom a tenyerem mögé. - Ez olyan hülyeség! 
- Ez a munkánk része, normális, hogy így viselkedik. Ahogy most én felelősséggel tartozom irántad, ő pontosan úgy kell, hogy mindig, mikor valamiért elutaznak a fiúk vigyázzon rájuk.
- És Zayn!?
- Hogy jön ide Zayn? Nem értelek.
Hát ez az. Erre én sem tudok felelni, csak megrántom a vállam, és beleiszom a teájába.
- Semmi, hagyjuk - sóhajtom. - Megyek, megnézem, bekapcsolt-e már a telefonom.
- Ne maradj fenn sokáig, holnap korán kell kelni, lesz egy kis dolgunk! 
- Rendben! - kiáltok vissza a lépcső aljáról, majd a lépteim megszaporázom, és bezárkózom a biztonságot jelentő falak közé, hogy alaposan utána nézhesek, ki is az a Zayn Malik valójában.
Ha már egyszer nem hagy nyugodni, muszáj megtudnom ki akar tudat alatt az életemre törni.