2016. május 4., szerda

29. Határokon innen és túl

2014. szeptember 25.


Az érkezésemet több ember biztosítja, mint ahányan az utasok vannak. Távol a nagy termináloktól, fotocellás ajtók és drága parfümfelhők kavalkádjától hagyom el az utasszállítót. New Orleanstől közel egy órányira landolok, napszemüvegben, kialvatlanul és szorongva. Samantha dühöng, de tudom, hogy mindazok ellenére, amiket az utazásommal kapcsolatban mondott, támogat. Különben saját maga akadályozta volna meg azt, hogy felszálljak késő este a gépre, hogy hajnalra ideérhessek.
- Miss Fernsby? - egy fekete zakós féfi kocogtatja meg a vállam a megbeszélt helyen, pontban hajnali ötkor.
- Igen, jó reggelt - ismerősnek tűnik, a mosoly az arcán pedig megnyugtat. Teljesen úgy érzem magam, mint egy akciófilmbeli kém, aki napkelte előtt oson át városokon és országokon keresztül, a legnagyobb titokban, túlbiztosítva, de ez a hétköznapinak tűnő gesztus megnyugtat.
- Itt a kocsi, jöjjön - szó nélkül kapja fel a bőröndömet, nekem pedig a kézi poggyász jut csak, amivel könnyedén lavírozok el a parkoló autók között
- Mikor érünk oda? - óvatosan próbálok érdeklődni, mert bár Harry felhívott az utazásommal kapcsolatban, nekem mégiscsak különös, hogy egy személyre szabott biztonsági rendszer segítségével jutok el hozzá.
- Háromnegyed óra nagyjából, elég kevesen vannak az utakon. Mire New Orleansba ér a gépe, addigra már a belváros felé haladunk, elkerüljük a taxikat. Ha jó tempóban haladunk, hatkor becsekkolhat a szállodába - pontosabb választ nem is kaphatnék. Bólintok, jelezve, hogy értek mindent. A csomagtartóhoz lépve a sofőr kezébe adom a csomagomat is, amit a nagy táskámmal együtt bezár hátra.
Szinte bevágódok hátra, bekötöm a biztonsági övem, hogy ha elaludnék, ne essek be a két ülés közé, de képtelen vagyok hosszabb ideig lehunyva tartani a szemem. Tudom, hogy Luna sínen van, hiszen akkor nem lennének ilyenek a körülmények, és valószínűleg Sam lakásában tölteném a szabadidőm, a négy fal között a laptopom bűvöletében. Így viszont főszereplője lehetek egy agyrémnek, egy soha véget nem érő történetnek.
Le-lebukik a fejem, de egy kanyar, vagy kora reggeli dudaszó miatt újra meg újra kipattannak a szemeim. 
- A következő háztömb már a szálloda, percek kérdése és odaérünk - a volán mögül kedvesen szól hátra a sofőröm, akinek minden bizonnyal a lelkére kötötték, hogy úgy vigyázzon rám, mint a szeme fényére. 
- Rendben, köszönöm - kinyújtom a lábam, már amennyire tudom, elnyomok egy ásítást, és továbbra is kifelé bámulok. Nem olyan rég jártam az Államokban, és már akkor is furcsálltam, hogy itt is minden fordítva működik, mint nálunk. Rettegek a gondolattól, hogy bármikor nekünk jöhetnek, zavar ez a kevés autó is, de maga az élet sokkal szimpatikusabb. A tágas utak, a hömpölygő embertömeg a járdán, a már a reggeli órákban megtelt teraszok, az óriás irodaházak. New Orleansban megvan minden, amire nekem szükségem van: nagy, nyüzsgő, tehát el lehet rejtőzni, mégis az ember megtalálja a helyét, akárhogyan is sodorja magával a nagyvárosi lendület.
Csak arra eszmélek fel, hogy járó motorral állunk egy hatalmas, acélszürke épületóriás előtt. Észhez térítem magam, kiszállok a kocsiból, és megköszönve az eddigi segítséget próbálom kifizetni, hárítani kezd.
- Hagyja csak, ez a munkám - megszeppenve pislogok rá, zavarban érzem magam, nem is értem, mit gondoltam.- Menjen be a lobbiba, a csomagjaiért nemsokára megérkeznek - biccentek, és elindulok a hatalmas üvegajtó irányába. Utolsó előtti lépésemnél nem birom tovább és felpillantok. Az emeletek valamelyikén egy alak húzódik vissza, és ha nem lennék ennyire kimerült, azt gondolnám, Zayn az, de eszembe sem jut ilyesmi, csak arra vágyom, hogy lepihenhessek még egy pár órára.
- Jó reggelt - széles mosollyal üdvözölnek, ezt viszonzom, majd érdeklődni kezdek a szobám iránt. - Ezen a néven sajnos nincs foglalás. Biztos, hogy erre a névre kérték?
- Gondolom, hiszen ez a nevem - elkeseredve feszülök neki a pultnak, testsúlyom hol az egyik, hol a másik lábamra helyezve. - Silver McCornic Fernsby.
- McCornic, igen, így szerepel - összevont szemöldökkel várom, hogy megkapjam a szobámat nyitó kártyát, de csak egy bétát kapok. - A szobában mindent megtalál, amit előre megrendelt, a kártya kapcsolja a világítást, a légkondicionáló automatikusra van állítva, 22°C, ahogy kérte. A gyümölcsök a belső nyitott térben találhatóak, a széf kódja a kártya számának utolsó négy jegye. Ha bármi kérdése vagy problémája lenne, hívja a 100-as melléket. Étterem 301, a bár a reggeli kezdetéig, 7:00-ig elérhető a 304-es számon.
Alig fogom fel, mit mondanak nekem, csak az után, hogy beszállok a liftbe. Mit kértem én? Semmit. Nem rémlik, hogy a repjegyemen kívül bármit is intéztem volna, ám a másodkártya sokmindent megmagyaráz, ha az egyes számú Harryhez tartozna.
A folyosóra lépve azonnal megpillantom őt, kócos, félhosszú haja széttúrva, csak egy nadrágot visel, az inge teljesen ki van gombolva. A londíner kezébe nyomja a borravalót, hogy minél előbb széles mosollyal, kitárt karokal álva köszönthessen.
- Szia - azonnal magához szorít, puha ajkait a nyakamhoz préselve csókolja meg a bőröm. Azonnal kiráz a hideg, és az utolsó csepp energiám is arra fordítom, hogy viszonozhassam.
- Harry - csak ennyit vagyok képes kinyögni, és karjaimmal még inkább körbeölelem.
- Hiányoztál baby - ujjait a hajamba vezetve puszil meg újra. Ha még egyszer ezt teszi, és meghallom a rekedtes hangját, egész biztosan elolvadok a kezei közt.
- Te is - elhúzódok tőle, de csak annyira, hogy a szemébe nézhesek. Eltűrök pár tincset az arcából, rosszallóan húzom végig a mutatóujjam a szeme alatti karikákon. - Minden rendben?
- Most már igen - hazudik, tudom, mert a kezét ökölbe szorítva tartja a derekamon, és ez sokmindent jelenthet, csak azt nem, hogy 'minden rendben van'.
- Aggódom érted, Harry. Ez nem vall rád - maga után von, a bőröndömet pedig csak berángatja a küszöbön belülre.
- Csak most egy kicsit sok volt belőlük. De most, hogy itt vagy, tényleg ezerszer jobb.
- Pontosan mi történt?
- Nem hallottál semmit? - csodálkozva kérdez vissza, mintha ez olyan hihetetlen lenne, pedig egyáltalán nem az. Hallani tényleg nem hallottam a dolgok alakulásáról.
Némán nemet intek a fejemmel, de a pillantása egy szemvillanás alatt elváltozik. Megfoghatatlan, egészen rémisztő. A szeme fehérje elvörösödik, az arca is kipirul, a szája pedig egy csíkba nyomódik össze. Még sosem láttam őt így.
- Nos? - felvonom a szemöldököm, hátha ettől gyorsabban kapok választ, csakhogy még mindig Harryről van szó, aki mindig el akarja kerülni az értékelhetetlen viselkedést, kimérten és meggondoltan cselekszik és beszél.
- Ismerik a történetet a srácról, aki gerincelen tizenévesként viselkedett valamikor régen, de tudnod kell Silver, hogy én azt tényleg megbántam, és soha senkinek nem mondtam el. Fogalmam sincs, honnan tudhatják, gőzöm sincs, kinek járt a szája rossz fülek hallatára! - az azonnali mentegetőzése, a testtartása olyan nyílt és őszinte, hogy egy pillanatra elszorul a torkom, és a gyomrom gyűszűnyire zsugorodik, ám még időben sikerül befognom a számat, nehogy én is elszóljam magam. Pedig legbelül üvöltözöm magammal, hogy én, egyedül én mondhattam el, mert tudom, hogy ezt ő soha, senkinek nem adná tovább. 
- Ne is törődj velük, a valóságot nem tudják - megfogom a kezét, hüvelykujjammal végigsimítok a kézfején.
- A valóságot!? Kicsim, mindent, majdhogynem szóról szóra megírtak mindenhol! - kezd kiborulni, ami talán a visszafojtott bosszúságánál is rosszabb.
- Nem, Harry! Azt nem tudják, hogy te voltál az egyetlen, aki akkor nem fordított nekem hátat, aki mellettem állt, és megpróbált a barátom lenni, amikor mindenki más csak bántott és megalázott.
- Megpróbált?- sejtelmes mosoly fut végig az arcán, én pedig elpirulva kapom el a tekintetem.
- Azt nem mondtam, hogy nem sikerült - teszem hozzá, mintha direkt így akartam volna. Pedig ezt most nem terveztem el előre.
A néhány másodperces csendbe, ami beáll köztünk, belerondít a digitális óra csipogása, és akaratlanul is felkapom a fejem. Reggel hét óra van.
- Éhes vagy? - ajkait a homlokomhoz préseli, és csak állunk.
- Csak fáradt, de nem akarok aludni, inkább majd este - a lábaim valójában mindjárt összecsuklanak, az elmúlt husszonnégy óra sokkal mozgalmasabb, mint amit a szervezetem megszokott, és ha Harry nem tartana a karjaiban, tehetetlen lennék, mint egy pohárnyi kiöntött víz.
- Lejössz? Igyunk egy kávét - enged a szorításon, a bőröndöm közelebb húzza, hogy kényelmesen ki lehessen nyitni.
- Persze, csak átöltözöm - elnyonok egy ásítást. Tényleg borzasztóan elfáradtam, de aludni sem tudnék, a szemeim égnek, és kiszáradtak, biztosan nem tudnám csukva tartani néhány másodpercnél hosszabb ideig. - Harry?
- Most komolyan? - hangos nevetésbe kezd, végül elfordul. - Ha ennyire zavarlak, bemehetsz a fürdőbe is.
- Akkor sem fogom előtted előkeresni a gönceimet - saját magamon is mosolyognom kell, de elvből nem túrom fel Harry szeme láttára a fehérneműimet.
Gyorsan csak összekapkodok mindenből egy tisztát, a táskát hangos puffanással csukom vissza. Mielőtt bezárkóznék, arcom Harry hátának támasztom, fél kézzel meg is ölelem, csak hogy ne érezze azt, nem szeretem, és nem örülök, hogy láthatom. Mert ez egyáltalán nincs így.
Tulajdonképpen egészen élvezem, hogy vele lehetek, sőt, néha muszáj is.
- Ha hízelegsz, akkor sem fogom megérteni, mi nálad ez. Láttalak már ruha nélkül, szerinted zavarba jövök, ha melltartóval a kezedben látlak? - csak félig fordul hátra, pont annyira, hogy meglássa, miként húzom fel az orrom és grimaszolok.
- Te ezt nem értheted - ennyiben hagyom, és inkább elindulok lezuhanyozni és átöltözni. Amióta kiejtette Harry a "kávé" szót a száján, alig várom, hogy megérezzem az ízét, vagy a földszintre érve beszippanthassam az illatát.
Néhány perc múlva, a hideg zuhanynak köszönhetően sokkal vállalhatóbb kinézettel indulok el Harry oldalán a földszintre, ahol már jó néhány ismerős arc tűnik fel. Liam és Louis boldogan, bár kissé meglepetten köszöntenek, niall szinte a nyakamba ugrik. Fogalmam sincs, mikor kedveltek meg ennyire, de a reggeli jó hangulatnak köszönhetően még zayn is egy félmosollyal az arcán köszön rám, bár az asztal telejsen túlfelén foglal helyet.
Legalább emberszámba vesz.
- Mikor jöttél? Nem tudtam, hogy itt leszel - Louis az egyetlen, aki nem kapaszkodik fáradtan egy bögrébe, vagy a telefonjába. A hangja friss és vidám, pont olyan, mint ahogy őt megismertem ez alatt a néhány hét alatt.
- Nem olyan régen, öt körül landolt a gépem - hiába forgatom a kezeim közt a kávékínálatot, egyrészt fel sem fogok belőle semmit, másrészt a figyelmem nagy részét egészen máshol felejtem.
Mellettem a félhosszú gubancos tincsek, a mintás ing, és Harry smaragdzöld, mindent megértő pillantása, a melegséget árasztó beszéde, nyugalma, ami mindent kényelmessé és biztonságossá tesz, de velem szemben ott van Zayn, akinek a titokzatossága, a sötét, eltorzult valósága minden alakalommal bosszantóan furdalja a oldalam. Fogalmam sincs, egy-egy pillanatban mi játszódhat le a fejében, a tekintete ködös, nem is néz rám, legfeljebb ha nem látom. A ruhák rendszerint lógnak rajta, de a bőrét ékítő motívumok látványa mellett mindez eltörpül. Szívesen az orra alá dörgölném, hogy hiába vizslat, méreget, az elmúlt negyvennyolc órában mindent kiderítettem róla, amit érdemes tudni, és egyetlen egy rossz szó, vagy pillantás, és vége az életének, de tudom, hogy ez ostobaság lenne, másrészt, nyilván képtelen lennék megtenni vele. Sem okot nem adott rá, sem a bátorságom nem tudnám, és nem is akarnám összegyűjteni. De eljátszani a gondolattal, hogy marionettbábuként rángathatnék mindenkit, egészen elképesztő módon nyugtat meg. Nem félek, mert olyan információk vannak a kezemben, és olyan összeköttetésekkel rendelkezem Sam által, ami egy-egy gyengébb pillanatomban még meg is részegít.
Most is valami hasonló történik velem, Harry karjait érezve magam körül kissé rosszindulatúan nézek körbe, de csak Zayn pillantásával találkozom. Tudtára akarom adni, hogy tehet bármit, viselkedhet akárhogy, engem nem fog kipenderíteni maguk közül.
- Harry szerint ellened irányulnak ezek a nyilatkozatok, és híresztelések - Louis aggodalmas arccal fordul felém, kicsit bizalmasabb beszélgetést kezdeményezve.
- Fogalmam sincs, ki és miért hozza fel most ezt, de biztosan csak kisebbségi komplexusa van - talán túl természetesnek tűnök ezzel a hozzáállással, ami csak még művibbé tesz. Bizonyára lett volna jobb válasz is, de már nem tudom visszacsinálni. -Sírni tudnék, de Harry miatt muszáj erősnek maradnom, mert még a végén túlkomplikálná, vagy olyat tenne, mondana, amit később megbánna.
- Igaz - helyeslően bólint, igazat ad abban, hogy Harry az elmúlt időben kiszámíthatatlan és forrófejű volt, valószínűleg az is lesz a turné végéig, mikoris minden stressz egyszeriben tovaszáll majd, mindenki lelassít, és visszatér a saját életébe.
- Amúgy is, régen volt már, elvesztette minden komolyságát a sztori, alig voktunk tizennégy évesek, én még talán annyi sem, felesleges ezen rágódni - megpróbálok egy biztató mosolyt küldeni felé, és Louis könnyen meggyőzhető. A mosoly nála egyfajta életérzés, mégsem tudja mindig megkülönböztetni őket.
- Miről pusmogtok? - Harry visszatér közénk fejben is, a halántékomra apró puszit ad, amitől kiráz a hideg.
- Nem fontos - körbekulcsolom a tenyerét, piszkálni kezdem ujjaimmal az övéit, amíg végre ki nem találja mindenki, milyen kávét vagy teát kér.
A rendelésünk asztalhoz érkezéséig két-háromfős beszélgetések alakulnak ki, én meg csak hátradőlve próbálok ébren maradni. Most valahogy még annyi kedvem nincs beszélgetni, mint amennyi általában szokott lenni, inkább kiélvezem, hogy elég figyelnem őket. Ahogy magyaráznak, egymás szavába vágva hadonásznak, mesélnek, hogy is volt minden valójában. Lelkesen emlegetik fel az elmúlt estéket, nekem is megpróbálják átadni az élményeiket, a színpadon történteket, és én csak nevetni tudok, hol hangosabban, hogy visszafogottabban. Szórakoztatnak, kétség kívül el akarják nyerni a bizalmam vagy legalább a figyelmem, és ebben az sem akadályozza meg őket, hogy a legféltettebb belső titkaikat megosszák velem, a történet hitelességét biztosítva.
- Őrültek, de minden este alig várom, hogy újabb csapattal találjam szembe magam - mosolyogva gondol vissza a neki címezett plakátokra és üzenetekre Liam. - Tudod Silver, nem mindennapi érzés, amikor az ember kiáll több tízezer lány elé, aki mind keztelenül akar téged látni! - a mondat elején az életemre meg tudtam volna esküdni, hogy komoly lesz a befejezése, de szerencsére nem tettem meg, és Harry oldalának dőlve nevethetek, míg ki nem buggyan egy könnycsepp.
- Ne mondd, hogy megtennéd - löki oldalba Niall, válaszként csak horkant és felhúzott szöldökkel sandít felé. - Sosem mernéd.
- Persze, hogy nem. De a pólótól könnyen megválna mindannyiunk - Harry ezen mondata meglep, de közben mégsem. Elképzelen, ahogy ing nélkül, felfedve a felsőtestének minden apró zugát lép színpadra, ahol minden mozdulatakor megfeszül valamelyik izma, és órákkal később izzadtan, rekedtes hanggal köszön el.
Nagyot nyelve küzdöm magam vissza a valóságba, ahol majdhogynem normális ruhát hord, csak az a néhány felső gomb maradt hanyagul kigombolva.
Határozottan problémáim vannak az érzelmeimmel, főleg, amikor kialvatlan vagyok, mert akkor a gondolataim egyszerűen leállíthatatlanok, és olyan érzésem van, mintha saját magam sem érném utol. Az előbb még nevettem velük, annak ellenére, hogy hozzászólni nemmigen tudok a beszélgetésükhöz, aztán legszívesebben letéptem volna Harryről ezt a felsőt, most meg összeszűkült gyomorral szorongatom a kávébögrémet, és a lelkiismeretfurdalásomat leküzdve kortyolok bele aprókat a forró italomba. Így legalább nem kell megszólalnom, mert vagy elsírnám magam, vagy valami rosszat mondanék. Elég fejben lebokszolnom ezt a csatát most Lunaval, aki már mene, és írna megint valami szaftos pletykát, megosztana egy-egy olyan információt, amit jobb lenne megtartania magának.
- Azt a cukrot nem teszed bele? - Zayn lecsap az érintetlen tasakokra, és mielőtt még észrevenném, vagy bármit is mondanék, elveszi őket, és szép sorban beleszórja a saját kávéjába.
Nem mondom, ez az igazi Dolce Vita.
- Négy cukor? – akaratlanul is kiesik a számon, Zayn meg csak óvatos mozdulatokkal összegyűri a papírokat, és ledobja a csészealjra.
- Baj? – megint megkapom azt a nézést, amitől a hideg futkos rajtam, és inkább visszahúzódom Harry oldalához, a takarásában teljes biztonságban érzem magam.
- Nem – kinyögöm ezt az egy szót, amit sikerül, és borzasztó kínok közt iszom meg a kávém. Érzem magamon a tekintetét, azt a kínos, vesébe látós pillantást. Újra kiráz a hideg, de Harry megfogja a kezem, az asztal alatt, ahol nem túl feltűnő, és szinte azonnal jobban érzem magam.
- Mik a tervek mára? - Niall fittyet hányva a kialakult kellemetlen hangulatra, a tőle elvárható legszélesebb vigyorral kérdez körbe mindenkit, és amíg mind felsorolnak legalább egy féltucat helyet, ahová el akarak jutni, nekem mindvégig az jár a fejemben, hogy motantól minden lépésem Harry kövesse, és ma már ne kelljen Zaynnel még csak egy légtérbe sem kerülnöm. Ennek legjobb módja pedig, ha egész napra bezárkózunk a szobájába, vagy eltűnünk egy kicsit a város szeme elől.
- Én leginkább aludni szeretnék – hiába tennék bármit, érzem, hogy a testem alighanem feladja a harcot, és képtelen vagyok tovább ébren maradni.
- Felkísérlek – Harry azonnal felajánlja, de már a mondata közepén ingatni kezdem a fejem.
- Nem kell, menj csak. Hasznavehetetlen vagyok, legalább ne maradj itt unatkozni- rettenetesen érzem magam az időeltolódás miatt, és talán most ütközik ki rajtam leginkább. A kezem is alig tudom felemelni, hogy megsimogathassam az arcát.
Fáradtságra hivatkozva tehát távozom, már a sem érdekel, ha Harry lent marad a többiekkel, mert bármennyire is miatta jöttem most ide, a társaságom nem túl szórakoztató, megértem, ha egy időre a fiúkat választja. A lifthez sétálok, a kártyáról lesem le, hányadik emeletig kell mennem, és szinte azonnal bevágódok, ahogy kinyílik előttem az ajtó. Arccal a folyosó felé fordulva nyomom meg a gombot, közben pedig farkasszemet nézek a társasággal, Zaynnel, aki árgus szemekkel figyeli minden lépésemet, és Harryvel, aki aggodalmas pillantásokkal követi az utam, majd az ajtó becsukódik, és halványan ugyan, de a saját arcképem köszön vissza, amire ráfagyott egy fura mosoly. Szólhatna bárkinek, akárkinek, de csak én tudom, hogy ez saját magamnak szól, a magabiztos énemnek, aki felébreszti Lunat minden egyes alkalommal.
A szobába belépve ugyanis első dolgom leellenőrizni, mindenem megérkezett-e, és miután meggyőződtem erről, bekapcsolom a laptopomat, és kiülök az erkélyre. A friss levegő jót tesz, legalábbis ebben reménykedek, hogy mielőtt még tényleg elaludhatnék, még sikerül néhány sort bepötyögnöm.
- Sil - Harry hangjára lecsapom a gép tetejét, és úgy teszek, mintha csak üres tekintettel bámulnám az elém táruló látványt. - Azt hittem, alszol.
- Csak pihentem - felé fordulok, amennyire csak lehetséges, és kezemmel az arcomat sütő napot eltakarva hunyorgok rá.
- Arra gondoltam, elmehetnénk valahova délután. Csak te és én. 
- Most ez nem a legbiztonságosabb dolog, nem gondolod? - meglepve kérdezek vissza, mert bár tényleg annak örülnék a legjobban, ha minél több dőt együtt tölthetnénk, most mégsem jó ötlet, ismerve a helyzetünket, és hogy hányan vadásznak jelenleg egy sorozatnyi közös képre.
- A francba is velük, nem engedem, hogy egy hotelszobába zárva töltsd a napok nagy részét - félelmetes, de szinte másodpercről másodpercre érezhető ahogy a feszültség mgállíthatatlanul nő benne.
- Rendben, nyugi - felpattanok a helyemről, és a laptopot letéve fogom meg a kezeit, bízva a lehetetlenben, hgy megnyugszik.
- Ne haragudj, de ha nem történik valami csoda, én belebolondulok ebbe - lehajtott fejjel szabadkozik, ujjaival az enyémeket birizgálja.
- Miért? Miért pont most, és miért pont ez bánt? Annyi mindent firkáltak már rólad, ez is csak egy a sok közül - ennél jobb módszert nem ismerek arra, hogy kiszedjem belőle az igazságot.
- Akkor csak rólam volt szó, és hülyeségeet találtak ki. De most te is benne vagy, és kegyetlenül belegázolnak az életünkbe - a tekintetét egy pillanatra elkapja, dea következőben meg már maga után húz befelé. - Ezeknek semmi sem szent.
- Tudod mit? Felhívom Samanthát, hogy megérkeztem, és nincs semmi bajom, aztán elindulunk valamerre. Ahová csak szeretnél. De mindezek előtt behozom a laptopom az erkélyről, mielőtt lenyúlják - nevetek, és ezzel sikerül Harry arcára is mosolyt csalnom. 
Azzal pedig, hogy belül már lassan egy romalmaz vagyok, hogy fogalmam sincs, mit és mikor mondtam, kinek és hol, azzal már foglalkozni sem érdemes. Csak azzal vagyok tisztában, ami épp körülöttem történik, de egyetértek Harryvel, ha nem történik meg az a bizonyos csoda, én is meg fogok bolondulni.