2016. július 22., péntek

31. Gondolatok

2014. szeptember 29.

Hanyatt fekszem, a külvilág még csak illúzió, amikor beüt a kraft. A gyomrom beszűkül, a fejem hangosan és fájdalmasan reped szét, valahonnan a párnám alól egy ismerős dallam szól. Fogalmam sincs, ki hívhatna ilyenkor, vagy mit akar tőlem, egész egyszerűen nem is érdekel. 
- Cicám, vedd fel vagy dobjuk ki - Harry morcosan forgolódik mellettem, résnyire nyitott szemmel pedig még pont elkapom a pillantását. 
Sápadt, szemei alatt sötét karikák húzódnak. Semmi kedvem rámosolyogni, mint ahogyan az elmúlt napokban tettem, és most még a fogmosás előtti csókot meg ölelkezést is szívesen kihagyom.
- Ki kellene kapcsolnom éjszakára ezt a vackot - egyik kezemmel benyúlok a fejem mögé, és egy mozdulattal blokkolom a hívást, majd lenémítom a mobilom. 
Nem szól semmit, az állapotát tekintve annak örülne a legjobban, ha befognám a szám, még amúgy sincs sok energiám a beszédhez. Néhány másodperc kell csak neki, hogy újra álomba merüljön, én viszont a hajnali zuhanyzásom ellenére visszataszítónak és koszosnak érzem magam. Anélkül, hogy tekintettel lennék Harryre, elvonszolom magam a fürdőszobába. Nem járok lábujjhegyen, az ajtót is inkább csak becsapom magam után. Úgy se ébred fel rá.
Nem tudnám pontosan megfogalmazni, mi a bajom, de leginkább arra próbálom terelni a gondolataimat, hogy tegnap este, vagy éjjel, hajnalban, mindegy is, Harry rezzenéstelen arccal küldött el, hogy Zayn akkor, ott komolyan gondolta, hogy kiköpött mása vagyok azoknak a lányoknak, akikkel Harry hempergett. Részegek voltak, igen, de mi van, ha tényleg igaz az, hogy amit az ember ilyen állapotban mond, az a színtiszta igazság?
Meg akartam akadályozni, hogy a dolgok még komolyabbra forduljanak, még Luna leépítésén is elgondolkodtam, de a tény, hogy Hazz talán csak szánalomból viselkedik velem úgy, ahogy, felkapargatta a sebeimet, és ez az a reggel, amikor megint úgy érzem, a bennem lakozó tinilány hisztérikusan üti a falakat maga körül. 
Gyűlölöm, amit látok, a hajam, az arcom, az egész testem visszataszító, és hiába minden, valószínűleg még napokig érezni fogom magamon Zayn érintéseit, a bűzt, amit azóta is az orromban érzek, és a csalódottságot, hogy még mindig hiábavaló minden, hiába kezdenek az érzelmeim valósággá válni, sosem kerülhetek be Harry bűvkörébe, nem fogja sosem más, egy normális kapcsolat esetén lényegesen jelentéktelenebb dolgok elé helyezni a mi érdekeinket, csak a sajátját tekinti irányadónak.



2010. október 9.


A tizenhatodik születésnapom fénypontja minden bizonnyal az volt, hogy reggel apa tejszínhabos kávéval, fahéjas sütivel és egy iskolai kikérővel ébresztett. A mélypont pedig lehetne a másnap, amikor az ajándékomról lecincált papírhalom mellett, kakaót iszogatva néztük a tévét, és nekem nem csak egy ütemet hagyott ki a szívem, de egy egész fejezet pörgött le a fejemben. A mosoly, a stílus, minden stimmel, egyedül a hang az, ami nem illik bele a képbe. Miért képes ilyet tenni a hangszálaival amikor a szívével a tizedét sem? Hogyan adhat el egy álarcot, amikor a valóságban egészen más? Se nem visszahúzódó, se nem ártatlan, angyalinak pedig akkor sem nevezném, ha fojtogatnának.
- Silver, jól vagy? - apa keze a homlokomhoz ér, riadtan fordít maga felé- Olyan hirtelen elsápadtál.
- Ő az! Nem hiszem el - elhaló hangon beszélek, mert még mindig nem fogtam fel, hogy kit látok.
- Ki? - félelem fut át az arcán, és azonnal elkapcsol valami hírcsatornára. - Az a kölyök!?
- Igen - összeszorított ajkakkal állok fel, a bögrémet a dohányzóasztalra levágom, kilöttyintve az italomat. Egyenesen a szobámba megyek, gondosan becsapva magam után az ajtót. Zokoghatnékom van, ehelyett csak a mellkasomat próbálom visszanyomni a helyére. Olyan érzésem van, mintha a levegő mind beszorult volna, és most ki akarna törni, de a légzésem akadozik. 
- Kislányom, nyisd ki az ajtót - türelmetlen, feszült hangon szólongat apa, az az ember, aki pontosan tudja, mit éreztem akkor, min mentem keresztül, és valószínűleg attól tart, hogy visszaesek a mélybe.
- Ne haragudj, csak megijedtem - kitárom az ajtóm, és az ölelésébe burkolózva próbálom feldolgozni, hogy innentől kezdve vége a nyugodt életnek. Ha továbbra is így akarok élni, mint most, akkor el kell felejtenem a londoni továbbtanulást, és a saját szülővárosom büszke szeretetét. Vagy emelt fővel léphetem meg azt, amit meg kell ilyen esetben.
A kérdés már csak az, hogy elég erős lettem, vagy továbbra is megmaradok majd a szürke kisegérnek, aki eddig is voltam, és ezután is lehetek, amíg világ a világ.



2014. október 7.

Nézek, de nem látok. Megpróbálok koncentrálni, de ki tudja, hanyadik cikket olvasom végig, mégsem találok semmilyen összefüggést. Szó van a régi iskoláról, családi dolgokról, egy felültetett tinilányról, de sem az ügy komolyságát, sem a hitelességét jelző további híreket, kapcsolódó történéseket nem látom. Talán velem van a baj, talán csak nem ismerem eléggé a háttérsztorit, de nem látok más lehetőséget, mint azt, hogy tényleg Silver lenne a célpont. Legalábis ezzel nyugtatom magam, amíg ő alszik, és nem tudja, hogy a múltunk után próbálok kutatni minden lopott percben.
De minden hiába. Bárki is tette, és teszi a mai napig ezeket a dolgokat, érti a munkáját, és mindenkinél jobban csinálja, mert semmiféle nyomot nem hagy maga után.
- Miért nem alszol? - vékony karok fonódnak a vállam köré, és Silver hosszú tincsei csiklandozzák a nyakam. - Mi ez? - kíváncsian bújik az ölembe.
- Semmi. Azaz, jó lenne, ha nem csak ezt mondhatnám - fáradtan ejtem a vállára a fejem. Nem tudom, miért kínzom magam, de képtelen vagyok leállni.- Tudnom kell, mi folyik körülöttünk.
- Harry, hagyd - óvatos csókot lehel a fejem tetejére, mintha ennyivel valóban el lehetne intézni a dolgot.
- Nem tudom, nem érted? Legszívesebben megfojtanám azt, aki ezeket irogatja - idegesen dőlök hátra, és minden erőmmel azon vagyok, hogy még véletlenül se éreztessem azt Silverrel, hogy bármi is az ő hibájából történne. Mert tudom, hogy akkor is marcangolja magát, amikor épp mosolyogva próbál tudomást sem venni napról napra a sorra megjelenő cikkekről.
- Persze, mert attól, ha fél éjszaka nem alszol, és velem veszekszel, attól biztosan minden jobb lesz - sértődötten mászik ki a karjaim közül, és jogosan trappol vissza az ágyhoz.
Ez megy már bő egy hete.
Egy perc nyugtunk sincs, állnadóan keresnek engem, vagy őt telefonon, Silver minden nap az irodában ücsörög, megpróbálja helyrehozni, amit ez az őrült folyamatosan csinál, engem pedig sorra hívnak az újságok, különböző tévéműsorok szerkesztői. És hiába állnék ki legszívesebben ország-világ elé, nem tehetem. Meg van kötve a kezem, és amíg Samantha és a menedzsment úgy nem dönt, addig csak puffogok magamban, egyre távolabb taszítva magamtól a barátnőmet, akit jelenleg meg kéne védenem, de annál nagyobb idióta vagyok.
- Kicsim - megpróbálom szóra bírni. Az ágy mellé guggolok, lejjeb húzva az orráig érő takarót. - Ne haragudj.
- Nem haragszom - érkezik a válasz a visszaigazított takaró mögül, azonnal, hirtelen. Olyan érzésem támad, mintha borsónyi jeget dobálna felém.
- Hallom - tehetetlenül sóhajtok, de egy tapodtat sem mozdulok. Addig gubbasztok mellette, míg el nem alszik, vagy meg nem fogja a kezem. MIndegy, csak ne érezzem azt, hogy legszívesebben megfojtana, akármennyire is igazat adok neki abban, hogy egy totálisan elviselhetetlen, makacs idegroncs vagyok.
Kikapcsolok mindent, amin csak újabb híreket kaphatnék, és a csábítás elkerülése végett, még el is rejtem a telefonomat az egyik táskámban. Nem akarok ma már több hajmeresztő dolgot olvasni magamról és arról, hogy csak szánalomból viselem el magam mellett Silvert.
Senki sem tudja, mit érzek, amikor éjjelente felébredek valami apró neszre, és az üresség helyett az ő látványa fogad. Nem érthetik, mit jelent nekem az, hogy nap, mint nap bebizonyítja, hogy tényleg mellettem áll, és nem tátorítja el még ez a rengeteg sületlenség sem. Nem sír, nem hisztériázik, nem rendez jelenetet, és ha az utcán valaki leszólítja, csak kedvesen elköszön tőle, és tovább megy. Nem tudja senki ezen a világon, milyen sokat segít nekem is az, hogy ő ilyen bátor, erős lánnyá vátozott a botrányok miatt, és nem lépett le az első alkalommal, amikor támadni kezdték a kapcsolatunkat. 
- Silver - hosszú tízpercek telnek el, mire képes vagyok megszólalni, most is csak suttogva. - Alszol?
- Nem - kisvártatva megérkezik a válasz, ezzel egyidőben fordul arccal felém. - Nem tudok.
- Tudod, hogy legszívesebben megtenném. Elmondanám nekik, hogy nekem kell minden nap bebizonyítanom, hogy elég jó vagyok neked.
- Fogd már be - elneveti magát, és a mellkasomra hajtja a fejét. - Hülyeségeket beszélsz.
- Benne van a szerződésemben - erre mindig csak forgatja a szemét, ahogy most is.
- Bolond vagy. Nem kell nyomozósdit játszanod - állát megtámasztva pislog fel rám. Tudom, mit akar, vagy mit fog tenni, de még várok, hagyom őt kibontakozni.
- Gyönyörű vagy - egy tincset morzsolgatok két ujjam közt, egészen addig, amíg fel nem húzza magát szemmagasságba.
Idejét sem tudom, mikor volt olyan, hogy nem ájultunk el a fáradtságtól, vagy nem kellett külön töltenünk az éjszakát Samantha szigorú intézkedései miatt. 
Lefejti az ujjaim a hajáról, hogy félresöpörhesse az arcából. Kezeit magunk közé szorítva simít végig a mellkasomon, ajkai pedig finoman kóstolgatják az enyémeket. Végeláthatatlannak tűnő percekig meg sem mozdul, megvárja, míg én lépek. 
Sokszor eszembe jut, amit még régebben mondott, hogy azt várja, mikor nem fogok úgy viselkedni, mintha egy riadt kislány lennék. És akárhányszor bevillan az elmémbe az ezüst, testhez simuló ruhája, felülkerekedek a saját gondolataimon, problémáimon, és bebizonyítom, hogy sokminden vagyok, de nem kislány.
- Ne hízelegj, ezzel nem érsz el semmit - alig néhány miliméterre húzódik el, úgy suttogja közénk, aztán hátat fordít, a takarót pedig az álláig húzza.
- Nem hízelgek. Most nem - a vállaihoz közelebb kúszom, karjaim automatikusan ölelik körbe a derekát.
- De, pontosan ezt csinálod - az orra alatt kuncog, és hirtelen nagyon ostobának érzem magam.
Silver túl intelligens, túlságosan szép és nemes ahoz, hogy mellettem lehessen, nem is értem őt. Megérteném, ha megvetne, és helyettem egy normális, rendes srácot keresne. Esetleg olyat, akinek az érdeklődési köre még véletlenül sem egyezik az enyémmel, hiszen akkor biztonságban tudhatnám őt, és nem kéne minden nap azon aggódnom, vajon letámadja-e valaki Silvert az utcán, esetleg nem kötnek-e bele abba, hogy hol van, mit csinál, és ehhez hasonló szörnyűségek, amit bármikor képesek megtenni a féltékeny, rosszindulatú, könyörtelen emberek.
- Min rágódsz? - suttogva ráncigál ki a gondolataim közül. Csodálattal figyelem őt, a nyakát, amit gyönyörű ívben fordít felém, a szemeit, amik még ilyenkor késő este is ragyognak, az arcát, ami festék nélkül is tökéletes, sőt, talán még szebb is, mint a vastag fekete tusvonallal. Annyira hiányzik néha a régi Silver, a maga egyszerű bájával, a szemüvegében, és a szörnyű viselkedésével.
- Boldog születésnapot - az órára pillantok, jócskán elmúlt már éjfél, ez pedig azt jelenti, hogy eljött Silver napja, nekem viszont egyáltalán nincs semmi ötletem, hogyan lephetném meg. 

2016. július 6., szerda

30. Részeg támasz

Sziasztok!

Borzasztóan sajnálom, már a hét elején el akartam készülni ezzel a résszel, de az első ötletemet három nap szenvedés után kitöröltem. 

Legyetek rosszak,
xx Lu



2014. szeptember 27.

- Silver! - megfordulok, a tömegben keresem Harryt, de a felfordulás kellős közepén ez nem túl könnyű. - Jobbra!
Már reggel éreztem, hogy nem jó ötlet ide jönnöm, de ragaszkodott hozzá, én pedig végtére is Harry miatt jöttem, így elsősorban az ő igényeihez kellene alkalmazkodnom.
- Biztos maradjak? Őrültek háza van - elkapja a kezem, és mit sem törődve azzal, hogy mindössze egy fekete nadrág van rajta, öltöznie kell, próbára menni, türelmesen várni, kontroll alatt maradni, velem foglalkozik. Néhány napja minden percet együtt töltünk, együtt kelünk, együtt fekszünk, a szabad óráiban sétálunk, és a helyzetünkhöz mérten megpróbálunk normális párként viselkedni.
- Nélküled is az lenne - az ölébe kuporodok, Louis ekkor ront be az öltözőbe, fecseg valamiről, Niallnek magyaráz.
- Hello, fiatalok - cuppanós puszit nyom az arcomra, mosolyogva beszél tovább. Niall is félkézzel megölel, köszönnek Harrynek is.
- Mi ez a nagy jókedv? - Liam is betoppan, én pedig úgy érzen, egyre kevesebb lesz itt a hely. Számomra idegen emberekkel vagyok körülvéve, az egyetlen biztos pont most Harry, és Zayn, aki mindvégig ijesztő csendességgel ül az egyik székben.
Csak bámulja a mobilját, néha elmosolyodik, aztán amilyen hirtelen előbukkan a derűje, olyan gyorsan távozik, hogy ismét mereven bámuljon maga elé. Ismerős érzés, és valahol meg is értem őt.


2010. január 2.

Életem első Szilveszteri kimaradását próbálom kiheverni, de a fejem hasogat, és fogalmam sincs, hogy kerülök negyvennyolc órával később a város túlsó felére. Egy egyszerű gimis bulinak indult, sörrel és rengeteg punccsal. Ez utóbbi határozottan itt éktelnkedik egy hatalmas foltban a felsőmön, arra is emlékszem, mikor ömlött rám.
“- Igyál még Silver!” vagy milliószor az arcomba kiabálta Sarah, az osztálytársam, aki a barátja vállába kapaszkodva döntötte magába az alkoholt, pedig már meg sem tudott állni a saját lábán.
Az órák mintha szárnyra kaptak volna, seperc alatt a tömeg közepén találtam magam, kezemben egy pohár pezsgővel, és az aktuális pohár bármivel. Elindult a visszaszámlálás. Ötnél már mind torkunk szakadtából üvöltöttünk, én közben a telefonom után kutattam. Fel akartam hívni apát, hogy boldog új évet kívánhassak neki. Háromnál rákoppintok a 'hívás' feliratra, és azon izgulok, hogy vajon időben felveszi-e a telefont.
Innentől kezdve nem sok mindenre emlékszem, halvány foltok, képsorozatok és mozzanatok maradtak a fejemben, amit hiába játszom újra és újra, túl sok új információval nem gazdagodom.
- Jó reggelt - Sarah nálam sokkal jobb állapotban ül az ágy mellett, segít felülnöm, talpra állít. - Azt hittem már meghaltál.
- Most azt kívánom, bárcsak így lenne - nem tudom, hol próbáljam meg összetartani magam, fáj a gyomrom, a fejem, a hátam, a lábaim, és minden porcikámban tombol az izomláz még így, két teljes nappal később is.
- Beszéltem apukáddal, mondtam neki, hogy sem az időjárás, sem az állapotod miatt nem mész haza rögtön 1-jén - érzem, ahogy a pánik kiül az arcomra, remegni kezdenek az amúgy sem túl stabil lábaim.- Ne aggódj, csak azt mondtam, hogy sokat segítettél pakolni, takarítani, és kimerültünk. A hóvihar miatt amúgy sem járnak a buszok, és azt üzeni, hogy eszedbe ne jusson ilyen időbn elindulni, mert megint megbetegszel.
Közel 16 évesen még mindig az apám fogja a kezem, még ha nincs is itt. Talán kellemetlenül kellene éreznem magam, ehelyett megmelengeti a szívem, hogy az én édesapám  a legjobb a világon, eszembe jut a gondoskodása, amit velem szemben mutat mióta élek.
- Szóval nem volt mérges? - megpróbálok elvonatkoztatni attól, hogy tömény pia szagom van, de akárhányszor levegőt veszek, undorodom magamtól.
- Persze, hogy nem - kicsit feszülten vonszolni kezd maga után. - Gyere, zuhanyozz le, és utána együnk, mert farkas éhes vagyok, gondolom te is, Sil.
Hiszek neki, és követem őt a lakásuk folyosóján. Titokban pedig rettegek, és őszintén tartok attól, mit fog szólni apa, ha hazaérek.
- Nyugodj meg, tényleg nem ideges, csak aggódik - magára erőlteti a legbíztatóbb mosolyát, és beterelget a fürdőszobába, hogy rendbe szedhessem magam.
Megállok a tükör előtt. A legszembetűnőbb változás magamhoz képest talán a karika a szemem alatt, és az apró lilás foltok, amiket valószínűleg tánc közben szereztem be.
Egészen közel hajolok a képmásomhoz, hogy szemügyre vehessem az arcom minden szegletét; minden arra utaló jelet fel akarok fedezni, hogy nem volt túl erkölcsös az éjszaka, mielőtt még más venné észre, de ahogy a emlékeim közt sem, most se találok semmit.
Mély lélegzetet véve állok be a forró zuhany alá, hajat mosok, elhasználok legalább fél liter tusfürdőt csak azért, hogy megszabaduljak a féktelen ivászat és bulizás ocsmány, kétnapos szagától.
Még fogmosás után is hideg vízzel leöblített kézzel dörgölöm meg az arcom, hogy felfrissüljek, de csukott szemeim mögött csak egyetlen arc jelenik meg, egy szempár, a hamiskás mosoly, a haja. Mostanra bizonyára izmosabb, magasabb lett, és megtennék bármit azért, hogy Boldog Új Évet kívánhassak neki. 


2014. szeptember 28.

- Igyunk még egy kört Kicsim - Harry bágyadtan dől a vállamra, aprót bólintok, és a sokadik hasonló igéretet hallva összeszorított fogakkal reménykedek abban, hogy nem csak úgy érzem, de valóban jobban is vagyok, és hogy Harry ezúttal tényleg leáll az ivással.
Belekortyolok az ásványvizembe, a szervezetem képtelen megbirkózni több alkohollal. Ha még egy felest le kéne döntenem, felrobbanna a májam, és minden tequila és vodka a fülemen jönne vissza.
- Bébi, elég lesz - kiveszem Harry kezéből a whiskys poharat. Sokadjára vált italt, és egyikünk sincs olyan állapotban, hogy tudjon rá vigyázni, ezért jobb, ha befejezi.
- Ezt megiszom és mehetünk - esküdözik akadozó nyelvvel. Sehogysem tudom kivenni a poharat a kezéből, megkóstolni nem hagja, mert tisztában van azzal, hogy még részegen sem szeretem.
- Harry, légyszíves - kezemmel végig simítok néhányszor a mellkasán, fejemet a nyakába fúrom. Próbálom kijózanítani magam, hogy legalább az egyikünk tudjon közlekedni mahd a folyosón meg a szobában.
- Mondtam már, hogy mindjárt - látszólag tudomást sem vesz rólam.
Valami nem úgy ment a koncerten, ahogy eltervezték, ezért nem egy zajos, zsúfolt helyen gyűlt össze a kis társaságunk, hanem a szálloda bárjában, komoly éjszakai túlórába hajszolva a személyzetet.
- Egy perc és visszajövök - apró csókot hagyok a szája szélén, és a ruhámmal bajlódva botorkálok ki a friss levegőre.
A beltéri világítás felér egy tengerparti napsütéssel, ehhez képest a város korom sötétbe burkolózott már. Gyors fejszámolással kiderítem, mennyi az idő otthon, és tárcsázni kezdem apa számát. Észre sem vestem a narancssárga foltot a teraszon, csak akkor ugrok meg egy álltó helyemben, amikor Zayn közelebb lép a feltámadó szél miatt. Biccentve köszönünk, egyfajta jelzésként, miszerint kölcsönösen észrevettük a másikat.
- Szia Kincsem - amikor meghallom apa hangját, valahogy sokkal nyugodtabb leszek, holott mérföldek ezre választ el minket.
- Szia, hogy vagy? - akartlanul is megemelkedik a hangom, és mintha ott lenne, a korlátnak dőlök, akárcsak apa oldalának szoktam, és felhúzott vállakkal támaszkodom, mint mikor arra várok, hogy megöleljen.
- Hiányzol Prücsök - nevetve beszél, pedig tudom, hogy nem sok kedve van ehhez.
Megint magára hagytam, pedig igazán elszakadhatna egy pár napra a megszokott, unalmas közegéből. De hiába bizonygatom neki, milyen jót tett a lelkemnek a levegőváltozás, számára ez az élet nem Istennek tetsző, rám hagyja a szórakozás részét az életnek, őt pedig hagyja mindenki dolgozni, főzni és gondozgatni anya rózsáit.
- Te is nekem. Igazán eljöhetnél egyszer velem! Szívesen megmutatnék neked egy csomó mindent - sóhajtok, mert tényleg sajnálom, hogy nem akarja látni a naplementét az óceántól néhány méterre, vagy megtapasztalni, milyen egy hangos, turistáktól hemzsegő tér, Roosevelt márványszobra, vagy az a technikai háttér, amit estéről estére biztosítunk a fiúk számára.
- Öreg vagyok én már ehhez Picúrom. Majd lemegyünk Swettenhambe, ha itthon leszel.
- Az nem egyenlő azzal, hogy világot látsz, apa! És ne beszélj butaságokat, az óceán látványa nincs korhoz kötve, és soha többet ne öregezd le magad, mert ez nem igaz!- magam is meglepődöm azon, hogy ennyi pia után képes vagyok választékosan, és tisztán beszélni, de betudom a víznek és a hűsítő éjszakai levegőnek.
- Ezt majd megbeszéljük, de most menj aludni, pokoli késő van már ott. Jó éjt kislányom.
- Jó éjt apa - rándul egyet a gombóc a torkomban, mert minden elköszönésünkbem van valami sejtelmes, titokzatos és hátborzongató.- Szeretlek!
- Én is szeretlek Silver.
Visszacsúsztatom a mobilom a kistáskámba, és visszadőlök a korlátnak.
Percekig meg sem szólalunk, Zayn időközben újabb cigarettát gyújt meg. A felénél fordítja csak felém az arcát.
- Mi van, rám vársz? - hangjából kihallom az üvegszámra elpusztított pezsgőt és whiskyt.
- Levegőzöm, hogy el tudjam juttatni Harryt épségben a szobájába.
- Hogy jól megdugasd magad vele, és tovább élvezd az ingyenes céges nyaralást - a vérnyomásom pillanatokon belül az egekbe szökik.
- Neked mi a franc bajod van? Jesszus, szánalmas vagy - szemforgatva lököm el magam a fémtől, megpördülök, és elindulok befelé.
- Hiába rázod el a csinos kis feneked, attól még megélhetési kurva vagy - ez az a mondat, ami végképp kiveri a biztosítékot.
- Azonnal fogd be a szád, te szemétláda! - zárt ajtók mögött zajlik a beszélgetésünk, legalább 50 méterre van a bár bejárata, rajtunk kívül legfeljebb csak a biztonsági kamera hallja amit mondunk.
- De ha ez az igazság! - felháborodva indul el felém, de két lépés után megtorpan.- Ugyan olyan vagy, mint a többi, hát nem veszed észre? Kék szem, szőke haj, hosszú lábak, korall színű rúzs, kiköpött olyan vagy mint Harry ágyasai, csak hozzád valamiért ragaszkodik.
- Hogy képzeled!? - csapkodom, ahol érem, ütöm ököllel, a táskámmal, bárhogy, csak fájjon neki. Másodpercek pörögnek le, Zayn egyhelyben áll, meg sem mozdul, de amikor szuszogva leállok, és leengedem a kezeimet magam mellé, kinevet, aztán magamra hagy. De búcsúzóul még megsimogatja a fejem búbját, mint egy kutyának.
- Hozzám ne érj - rácsapok a kezére, félrelökve őt viharzok el, egyenesen Harryhez.- Elég volt mára, gyere.
- Én jól érzem itt magam, Sil, te menj, ha akarsz - fátyolos már a tekintete, valószínűleg fel sem fogja, mit mond, hogyan mondja, és kinek.
- Rendben - felkapom a blézerem a szék háttámlájáról, és magamhoz szorítva a táskámat, elindulok a lift irányába.
Bánt, amit Zayn hozzámvágott, persze, de tudom azt is, hogy részegek mindannyian, ezért amikor meglátom őt tehetetlenül támaszkodi a falnak, megtorpanok.
- Segítsek valamit? - gondolkodás nélkül mellé lépek, és automatikusan megragadom a vállánál.
- Engedj el - elfolynak a szavai, mégis értem, ennek ellenére el sem mozdulok mellőle.
- Állni sem bírsz, így biztos nem jutsz el az emeletre, te szerencsétlen - el akar lépni mellőlem, de megbotlik, talán a saját lábába, én pedig ijedtemben utána nyúlok, megragadom a pólójánál fogva, és visszarántom.
- Szép a szemed - közli, majd előrebukik a feje, és az elfogyasztott alkohol mind a méregdrága cipőmön landol.
- Remek, akkor most már biztos, hogy tartozol az árával, és azzal, hogy elfogadod a segítségem - erőt veszek magamon, és bár émelygek, liftezik a gyomrom a tudattól, hogy Zayn épp most hányt le, és a szagától is, de átlendítem a karját a vállamon, és behúzom magam után a liftbe.
Az első másodperc elteltével úgy érzem, túlvállaltam magam, aztán levonom a következtetést: nem férkőzök több exem közelébe. Vagyis, mivel a lista kereken nulla emberből áll, inkább nem keresem fel soha többé egy ismerősömet sem a régi iskoláimból, mert a vége az, hogy olyan emberek hánynak le, akiknek még a pilnatása is dollárezrekbe kerül.
- Ha most felérünk oda akkor nem mászhatsz rám - meg sem lepődök a feltételezésen, a hangnemen és azon a cinikus mosolyon, amit a beszédnek hitt értelmetlen motyogásán túl felém mutat.
- Ne is álmodj arról, hogy valaha ennél közelebb kerülük egymáshoz - azonnal visszavágok, és meg is forgatom a szemeim, de hiába, mert nem látja, és valószínűleg fel sem fogja, amit magyarázok. Elvan a saját kis két dimenziós világában, ami át van áztatva drága párlatokkal.
- Ha most felérünk oda, engem is be akarsz majd hálózni? - a nyakamba borul, bár a szó nem legnemesebb értelmében. Konkrétan teljes testével rám támaszkodik, és alig bírom őt tartani, ennek ellenére nem hagyom eldőlni, mint egy zsákot, pedig megérdemelné. - Mondjuk, még engedném is, hogy kihasználd az állapotom - morogva csúsztatja végig a tenyerét a hátamon, ám nem sokáig engedem, hogy megtegyen bármit, vagy kimondjon dolgokat, amik csak úgy, a semmiből előkerülnek az agyának azon szegletéből, ahol a rosszindultú megjegyzéseit raktározza.
- Nem hogy örülnél, hogy nem a szintén hulla részeg haverjaid próbálnak eljuttatni..
- A csúcsra? Kössz, kihagyom - röhög, mintha most hallott volna életében először viccet.
- Nem, a szobádhoz. Ha rajtuk múlna, mind a saját hányásotokban fetrengenétek valahol a földszinten, de természetesen semmi gond, sértegess csak, remélem holnap duplán visszakapod a migréntől ezt a pár percet - sértődötten nekitámasztom Zaynt a túlsó falnak, majd türelmesen várok, míg megáll a felvonó, és végre kirugdoshatom innen. Igazából leginkább az zavar, hogy büdös, és most már én is az vagyok. Jól esne egy hosszan tartó zuhany, hajmosás, szeretném már kimosni az alkohol utóízét a számból, a légkondi miatt pedig úgy érzem, egy raklap ásványvíz sem lenne elég, úgy ki van száradva a torkom.
Elbotorkálunk a negyedik ajtóig, ahol Zayn megtorpan, pont mint amikor az egyik próbájuk közben elvezetett Harryhez, és hirtelen lefékezett az ajtóban. Akkor beleütköztem, most legfeljebb megadtam neki a kezdő lökést ahhoz, hogy pofával a  bejáratnak dőljön.
- Mi a faszom!? - nemtörődöm módjára beszél, ujjaival a homlokát dörzsölgeti. Tudomást sem vesz arról, hogy nem magától inog egy álltó helyében.
Türelmesen várok, míg sikerül ajtót nyitnia, közben erőt gyűjtök ahhoz, hogy megkeressem Harryt, mert van egy olyan érzésem, hogy neki is hasonló segítségre lenne szüksége, csakhogy ő nem fetreng ennyire látható helyen, ezért már most fel kell rajzolnom a fejemben a szálloda alaprajzát és sorra vennem a lehetőségeket.
Átlépi a küszöböt, és rögtön indulnék is, de az utolsó pillanatban megragadja a kezm.
- Mi az? - flegmán elrántom a kezét, egy lépést hátrálok.
- Nem jössz be? - megint próbál csábos lenni, vagy valami ahhoz hasonló, ám nem túl vonzó sem a részegsége, sem a személyisége, az egyetlen dolog, amit kivált belőlem az az undor.
- Te hülye vagy!? - annak ellenére, ahogy beszélek, nem mozdulok semmerre, se előre, se hátra.
- Kezdek rosszul lenni, nem akarok egyedül maradni - valami kis igazság lehet benne, hiszen ramatyul néz ki, és továbbra is bűzlik, bennem viszont megindul valami, egy megfoghatatlan dolog. Eszembe jut Harry, de csupán egy gondolat erejéig, amikor is pontosan olyan csúnyán eláztam, mint Zayn, és örültem, hogy van mellettem valaki. De nekem akkor is Harry kellett legfőképp, ezért némileg ijesztő Zayn kérése, de ám legyen.
Szó nélkül kísérem be, gondolkodás nélkül a fürdőszobába terelgetem, ahol megpróbálom valahogy jobb állapotba hozni. Már émelyegni sincs erőm, csak leveszem a pólóját és a nadrágját, kínosan ügyelve arra, hogy közvetlenül ne érjek a bőréhez. A ruháit bedobom azonnal a szennyeskosárba, Zayn tehetetlen testét pedig a zuhanyzóba lököm.
- Ez most cseszettül hideg lesz, de ne sikongass hangosan, mert akkor leütlek - nem sok kedvem van mosolyogni, ezért csak lelocsolom vízzel, majd az első tusfürdőt, ami a kezem ügyébe kerül ráöntöm. -Legalább a saját hányásodat mosd le magadról - toporogva ácsorgok a zuhanyzó mellett, amíg ő lomha mozdulatokkkal habozza be az izmoktól feszülő hasát. Öklendezni kezd, és egy pillanatra átfut az agyamon, hogy jelen esetben hogyan nézne ki a dolog, végül behunyt szemmel hátra dől. - Nem, nem, nem - pont nem izgat már sem a cipőm, sem a ruhám, leguggolok mellé, és visszabillentem a fejét.
Kiesik a zuhanyrózsa a kezemből, aminek eredményeként mindketten csurom vizesek leszünk, a felsőm csatakosan tapad rám, de nem érdekel, rohadtul nem hiányzik, hogy megfulladjon.
Hosszú másodpercekig nézem őt, hátha kinyílik a szeme. Egyre szaporábban lélegzem, a gyomrom görcsbe rándul, kis híján én is kidobom a taccsot, bár én inkább a félelem és az izgalom szörnyű elegyétől.
- Ne haragudj - résnyire nyitott szemmel ül, erőtlenül kapaszkodk belém, egy óvatlan pillanatban pedig kibillent az egyensúlyomból, és egyenesen a habos kabinba esek. A szemei kipattannak, alig néhány milliméterre vagyunk a másiktól. A szívem zakatolni kezd attól, hogy ugyan az a szembogár néz rám, ami eddig is üldözött álmomban és ébren is, alig tudok kikecmeregni a tusfürdő miatt, csúszk a csempe, Zayn lábai majdhogynem az egész zuhanyzót elfoglalják, kész labirintus innen kijutni, végül sikerül, és amilyen gyorsan csak tudok, kiszaladok a folyosóra.
Kábultan, még mindig remegve indulok megkeresni Harryt, nem sok sikerrel. Remélem, hogy valamelyik idióta felkaparta a földről, vagy sikerült saját lábán eljutnia a szobánkba, mert jelenleg nem vagyok abban az állapotban, hogy újra végigcsináljam azt, amit az előbb, ráadául rettentően büdös vagyok, undorodom magamtól.
- Szia - habár teljes sötétség uralkodik bent, Harry azonnal felismer. Miért ne!? Rajta kívül csak nekem van kulcsom ide, és a cipőm sarka jellegzetesen kopogtat végig a folyosókon.
- Te jól vagy? - az ágy mellett ül a földön, ölében egy kispárnát szorongat meg egy vizes palackot.
- Jobban. Fázom - kitárja a karjait, hogy bújjak hozzá, de nem merek közelebb menni hozzá.
- Megyek, lezuhanyzom. Sietek - elviharzok mellette, a tönkre tett ruháimat még az előtérben lerángatom magamról, hátha így kevésbé lesz feltűnő a szagom.
Tulajdonképpen nem is tudom, mitől érzem magam rosszabbul: hogy reggel ki kell dobnom egy vagyont érő cipőt, Harry esetleg megsértődik, amiért nem egyből hozzá jöttem, és ápolgatam, vagy hogy Zayn tekintetétől eddig a pillanatig sem sikerült megszabadulnom.