2016. július 22., péntek

31. Gondolatok

2014. szeptember 29.

Hanyatt fekszem, a külvilág még csak illúzió, amikor beüt a kraft. A gyomrom beszűkül, a fejem hangosan és fájdalmasan reped szét, valahonnan a párnám alól egy ismerős dallam szól. Fogalmam sincs, ki hívhatna ilyenkor, vagy mit akar tőlem, egész egyszerűen nem is érdekel. 
- Cicám, vedd fel vagy dobjuk ki - Harry morcosan forgolódik mellettem, résnyire nyitott szemmel pedig még pont elkapom a pillantását. 
Sápadt, szemei alatt sötét karikák húzódnak. Semmi kedvem rámosolyogni, mint ahogyan az elmúlt napokban tettem, és most még a fogmosás előtti csókot meg ölelkezést is szívesen kihagyom.
- Ki kellene kapcsolnom éjszakára ezt a vackot - egyik kezemmel benyúlok a fejem mögé, és egy mozdulattal blokkolom a hívást, majd lenémítom a mobilom. 
Nem szól semmit, az állapotát tekintve annak örülne a legjobban, ha befognám a szám, még amúgy sincs sok energiám a beszédhez. Néhány másodperc kell csak neki, hogy újra álomba merüljön, én viszont a hajnali zuhanyzásom ellenére visszataszítónak és koszosnak érzem magam. Anélkül, hogy tekintettel lennék Harryre, elvonszolom magam a fürdőszobába. Nem járok lábujjhegyen, az ajtót is inkább csak becsapom magam után. Úgy se ébred fel rá.
Nem tudnám pontosan megfogalmazni, mi a bajom, de leginkább arra próbálom terelni a gondolataimat, hogy tegnap este, vagy éjjel, hajnalban, mindegy is, Harry rezzenéstelen arccal küldött el, hogy Zayn akkor, ott komolyan gondolta, hogy kiköpött mása vagyok azoknak a lányoknak, akikkel Harry hempergett. Részegek voltak, igen, de mi van, ha tényleg igaz az, hogy amit az ember ilyen állapotban mond, az a színtiszta igazság?
Meg akartam akadályozni, hogy a dolgok még komolyabbra forduljanak, még Luna leépítésén is elgondolkodtam, de a tény, hogy Hazz talán csak szánalomból viselkedik velem úgy, ahogy, felkapargatta a sebeimet, és ez az a reggel, amikor megint úgy érzem, a bennem lakozó tinilány hisztérikusan üti a falakat maga körül. 
Gyűlölöm, amit látok, a hajam, az arcom, az egész testem visszataszító, és hiába minden, valószínűleg még napokig érezni fogom magamon Zayn érintéseit, a bűzt, amit azóta is az orromban érzek, és a csalódottságot, hogy még mindig hiábavaló minden, hiába kezdenek az érzelmeim valósággá válni, sosem kerülhetek be Harry bűvkörébe, nem fogja sosem más, egy normális kapcsolat esetén lényegesen jelentéktelenebb dolgok elé helyezni a mi érdekeinket, csak a sajátját tekinti irányadónak.



2010. október 9.


A tizenhatodik születésnapom fénypontja minden bizonnyal az volt, hogy reggel apa tejszínhabos kávéval, fahéjas sütivel és egy iskolai kikérővel ébresztett. A mélypont pedig lehetne a másnap, amikor az ajándékomról lecincált papírhalom mellett, kakaót iszogatva néztük a tévét, és nekem nem csak egy ütemet hagyott ki a szívem, de egy egész fejezet pörgött le a fejemben. A mosoly, a stílus, minden stimmel, egyedül a hang az, ami nem illik bele a képbe. Miért képes ilyet tenni a hangszálaival amikor a szívével a tizedét sem? Hogyan adhat el egy álarcot, amikor a valóságban egészen más? Se nem visszahúzódó, se nem ártatlan, angyalinak pedig akkor sem nevezném, ha fojtogatnának.
- Silver, jól vagy? - apa keze a homlokomhoz ér, riadtan fordít maga felé- Olyan hirtelen elsápadtál.
- Ő az! Nem hiszem el - elhaló hangon beszélek, mert még mindig nem fogtam fel, hogy kit látok.
- Ki? - félelem fut át az arcán, és azonnal elkapcsol valami hírcsatornára. - Az a kölyök!?
- Igen - összeszorított ajkakkal állok fel, a bögrémet a dohányzóasztalra levágom, kilöttyintve az italomat. Egyenesen a szobámba megyek, gondosan becsapva magam után az ajtót. Zokoghatnékom van, ehelyett csak a mellkasomat próbálom visszanyomni a helyére. Olyan érzésem van, mintha a levegő mind beszorult volna, és most ki akarna törni, de a légzésem akadozik. 
- Kislányom, nyisd ki az ajtót - türelmetlen, feszült hangon szólongat apa, az az ember, aki pontosan tudja, mit éreztem akkor, min mentem keresztül, és valószínűleg attól tart, hogy visszaesek a mélybe.
- Ne haragudj, csak megijedtem - kitárom az ajtóm, és az ölelésébe burkolózva próbálom feldolgozni, hogy innentől kezdve vége a nyugodt életnek. Ha továbbra is így akarok élni, mint most, akkor el kell felejtenem a londoni továbbtanulást, és a saját szülővárosom büszke szeretetét. Vagy emelt fővel léphetem meg azt, amit meg kell ilyen esetben.
A kérdés már csak az, hogy elég erős lettem, vagy továbbra is megmaradok majd a szürke kisegérnek, aki eddig is voltam, és ezután is lehetek, amíg világ a világ.



2014. október 7.

Nézek, de nem látok. Megpróbálok koncentrálni, de ki tudja, hanyadik cikket olvasom végig, mégsem találok semmilyen összefüggést. Szó van a régi iskoláról, családi dolgokról, egy felültetett tinilányról, de sem az ügy komolyságát, sem a hitelességét jelző további híreket, kapcsolódó történéseket nem látom. Talán velem van a baj, talán csak nem ismerem eléggé a háttérsztorit, de nem látok más lehetőséget, mint azt, hogy tényleg Silver lenne a célpont. Legalábis ezzel nyugtatom magam, amíg ő alszik, és nem tudja, hogy a múltunk után próbálok kutatni minden lopott percben.
De minden hiába. Bárki is tette, és teszi a mai napig ezeket a dolgokat, érti a munkáját, és mindenkinél jobban csinálja, mert semmiféle nyomot nem hagy maga után.
- Miért nem alszol? - vékony karok fonódnak a vállam köré, és Silver hosszú tincsei csiklandozzák a nyakam. - Mi ez? - kíváncsian bújik az ölembe.
- Semmi. Azaz, jó lenne, ha nem csak ezt mondhatnám - fáradtan ejtem a vállára a fejem. Nem tudom, miért kínzom magam, de képtelen vagyok leállni.- Tudnom kell, mi folyik körülöttünk.
- Harry, hagyd - óvatos csókot lehel a fejem tetejére, mintha ennyivel valóban el lehetne intézni a dolgot.
- Nem tudom, nem érted? Legszívesebben megfojtanám azt, aki ezeket irogatja - idegesen dőlök hátra, és minden erőmmel azon vagyok, hogy még véletlenül se éreztessem azt Silverrel, hogy bármi is az ő hibájából történne. Mert tudom, hogy akkor is marcangolja magát, amikor épp mosolyogva próbál tudomást sem venni napról napra a sorra megjelenő cikkekről.
- Persze, mert attól, ha fél éjszaka nem alszol, és velem veszekszel, attól biztosan minden jobb lesz - sértődötten mászik ki a karjaim közül, és jogosan trappol vissza az ágyhoz.
Ez megy már bő egy hete.
Egy perc nyugtunk sincs, állnadóan keresnek engem, vagy őt telefonon, Silver minden nap az irodában ücsörög, megpróbálja helyrehozni, amit ez az őrült folyamatosan csinál, engem pedig sorra hívnak az újságok, különböző tévéműsorok szerkesztői. És hiába állnék ki legszívesebben ország-világ elé, nem tehetem. Meg van kötve a kezem, és amíg Samantha és a menedzsment úgy nem dönt, addig csak puffogok magamban, egyre távolabb taszítva magamtól a barátnőmet, akit jelenleg meg kéne védenem, de annál nagyobb idióta vagyok.
- Kicsim - megpróbálom szóra bírni. Az ágy mellé guggolok, lejjeb húzva az orráig érő takarót. - Ne haragudj.
- Nem haragszom - érkezik a válasz a visszaigazított takaró mögül, azonnal, hirtelen. Olyan érzésem támad, mintha borsónyi jeget dobálna felém.
- Hallom - tehetetlenül sóhajtok, de egy tapodtat sem mozdulok. Addig gubbasztok mellette, míg el nem alszik, vagy meg nem fogja a kezem. MIndegy, csak ne érezzem azt, hogy legszívesebben megfojtana, akármennyire is igazat adok neki abban, hogy egy totálisan elviselhetetlen, makacs idegroncs vagyok.
Kikapcsolok mindent, amin csak újabb híreket kaphatnék, és a csábítás elkerülése végett, még el is rejtem a telefonomat az egyik táskámban. Nem akarok ma már több hajmeresztő dolgot olvasni magamról és arról, hogy csak szánalomból viselem el magam mellett Silvert.
Senki sem tudja, mit érzek, amikor éjjelente felébredek valami apró neszre, és az üresség helyett az ő látványa fogad. Nem érthetik, mit jelent nekem az, hogy nap, mint nap bebizonyítja, hogy tényleg mellettem áll, és nem tátorítja el még ez a rengeteg sületlenség sem. Nem sír, nem hisztériázik, nem rendez jelenetet, és ha az utcán valaki leszólítja, csak kedvesen elköszön tőle, és tovább megy. Nem tudja senki ezen a világon, milyen sokat segít nekem is az, hogy ő ilyen bátor, erős lánnyá vátozott a botrányok miatt, és nem lépett le az első alkalommal, amikor támadni kezdték a kapcsolatunkat. 
- Silver - hosszú tízpercek telnek el, mire képes vagyok megszólalni, most is csak suttogva. - Alszol?
- Nem - kisvártatva megérkezik a válasz, ezzel egyidőben fordul arccal felém. - Nem tudok.
- Tudod, hogy legszívesebben megtenném. Elmondanám nekik, hogy nekem kell minden nap bebizonyítanom, hogy elég jó vagyok neked.
- Fogd már be - elneveti magát, és a mellkasomra hajtja a fejét. - Hülyeségeket beszélsz.
- Benne van a szerződésemben - erre mindig csak forgatja a szemét, ahogy most is.
- Bolond vagy. Nem kell nyomozósdit játszanod - állát megtámasztva pislog fel rám. Tudom, mit akar, vagy mit fog tenni, de még várok, hagyom őt kibontakozni.
- Gyönyörű vagy - egy tincset morzsolgatok két ujjam közt, egészen addig, amíg fel nem húzza magát szemmagasságba.
Idejét sem tudom, mikor volt olyan, hogy nem ájultunk el a fáradtságtól, vagy nem kellett külön töltenünk az éjszakát Samantha szigorú intézkedései miatt. 
Lefejti az ujjaim a hajáról, hogy félresöpörhesse az arcából. Kezeit magunk közé szorítva simít végig a mellkasomon, ajkai pedig finoman kóstolgatják az enyémeket. Végeláthatatlannak tűnő percekig meg sem mozdul, megvárja, míg én lépek. 
Sokszor eszembe jut, amit még régebben mondott, hogy azt várja, mikor nem fogok úgy viselkedni, mintha egy riadt kislány lennék. És akárhányszor bevillan az elmémbe az ezüst, testhez simuló ruhája, felülkerekedek a saját gondolataimon, problémáimon, és bebizonyítom, hogy sokminden vagyok, de nem kislány.
- Ne hízelegj, ezzel nem érsz el semmit - alig néhány miliméterre húzódik el, úgy suttogja közénk, aztán hátat fordít, a takarót pedig az álláig húzza.
- Nem hízelgek. Most nem - a vállaihoz közelebb kúszom, karjaim automatikusan ölelik körbe a derekát.
- De, pontosan ezt csinálod - az orra alatt kuncog, és hirtelen nagyon ostobának érzem magam.
Silver túl intelligens, túlságosan szép és nemes ahoz, hogy mellettem lehessen, nem is értem őt. Megérteném, ha megvetne, és helyettem egy normális, rendes srácot keresne. Esetleg olyat, akinek az érdeklődési köre még véletlenül sem egyezik az enyémmel, hiszen akkor biztonságban tudhatnám őt, és nem kéne minden nap azon aggódnom, vajon letámadja-e valaki Silvert az utcán, esetleg nem kötnek-e bele abba, hogy hol van, mit csinál, és ehhez hasonló szörnyűségek, amit bármikor képesek megtenni a féltékeny, rosszindulatú, könyörtelen emberek.
- Min rágódsz? - suttogva ráncigál ki a gondolataim közül. Csodálattal figyelem őt, a nyakát, amit gyönyörű ívben fordít felém, a szemeit, amik még ilyenkor késő este is ragyognak, az arcát, ami festék nélkül is tökéletes, sőt, talán még szebb is, mint a vastag fekete tusvonallal. Annyira hiányzik néha a régi Silver, a maga egyszerű bájával, a szemüvegében, és a szörnyű viselkedésével.
- Boldog születésnapot - az órára pillantok, jócskán elmúlt már éjfél, ez pedig azt jelenti, hogy eljött Silver napja, nekem viszont egyáltalán nincs semmi ötletem, hogyan lephetném meg. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

olvastam