2016. augusztus 10., szerda

32. Káosz két lépésben

2014. október 8.

Harry egész nap kerül, dúdolgat mindenfélét, de egy mondatot sem képes befejezni, és ha kérdezek tőle valamit, akkor sületlenségeket válaszol.
- Mondd, neked mi bajod van? Olyan vagy, mint aki teljesen más világon jár - még a láz gondolata is átfut az agyamon, és menet közben kapom el Harryt a folyosón. Tenyeremet a homlokára tapasztom, de betegségnek semmi jele.
- Nincs semmi baj - kézfejem a szájához húzza, apró puszikat hagy rajta, majd elengedi - Rémeket látsz. Később egy kávé?
- Nem lehet, Samantha megölne, ha megint lepattintanám - szemforgatva állok, pedig tudom, hogy igaza van. Nem hanyagolhatom a családom Harry miatt, neki is kell helyet szorítanom a sűrű, programokkal és határidőkkel tarkított napomban.
- Rendben, akkor estefele hívlak - nehéz hozzászoknom, hogy gondolkodás nélkül megérint, megfogja a kezem, vagy átöleli a derekam. A legváratlanabb pillanatokban csókol meg, akár az egész épület szeme láttára, és nem törődik semmivel. Harry bátor, makacs, törtető, és minden alkalommal élesen visszavág a viselkedésével Lunának.
- Vigyázz magadra - beletúrok a hajába, ami egyre dúsabb és fényesebb. Szebb haja van, mint nekem, de szerencsére minden engedélyt megkaptam arra, hogy a sajátomként birizgáljam.
Biccent, és elfordul, nem is mond semmi mást. Fáj. A keserűség végigszánkázik minden porcikámban, és kiráz a hideg. Ez persze nem az a jóleső bizsergés, ami általában végigcikázik az ember gerincén, ha szeret valakit. Ez más. Rosszabb. Talán azért, mert másodszorra szerettem bele valakibe, akibe nem kellett volna, hiszen láthatóan a történelem ismétli önmagát. A szánalom, a sajnálat legyőzte Harryt, engem peig újból eltipor.
Úgy nézek utána, hogy már csak egy apró, hajszálnyi erő választ el attól, hogy kilyukasszam a hátát, de nem néz vissza. Próbálja leplezni, de nem megy, érzem, hogy ideges. Sűrűn a hajába túr, látványosan szenved, amikor meglöki a forgóajtót, ujjnyomait gondosan otthagyva az üveglapokon. A tinilány a fejemben ismét tombolni kezd, összeesküvés elméleteket gyárt, én pedig a lehető legkevesebb feltűnést okozva ülök vissza az asztalomhoz. Bezárok minden felesleges ablakot, az összes zene és zajforrást leállítom a laptopon, és egy teljesen új dokumentumot nyitok. Folytatom a történetet Lunáról, beleszőve a kérdést, vajon hányszor tudja eljátszani a bizalmát egyik ember a másiknak.
A válasz egyszerű, és nem is nehéz bevallanom magamnak. Végtelenszer, pláne az én esetemben, mert ha egyszer megszeretem, akkor megvakulok. Most még ráadásul egyéb tényezők is sikeresen elvonták a figyelmem. Harry még mindig ugyan az a kölyök, aki ha egy csepp figyelmet kap, valami megváltozik benne, és minél több szempár figyeli a mozdulatait, ő annál nárcisztikusabbá válik. És minél erősebb benne ez az érzés, nekem annál jobban fáj a marása. Kell pár perc, hogy tiszta elmével, nyugodtan állhassak neki a munkának. De a nehezbítő körülmények továbbra is itt vannak, pláne ma.
Sorra érkeznek az sms-ek, Samantha bárgyú vigyorral jár-kel a közelemben, mindenki mosolyogva beszél hozzám, ölelgetnek. Jelzésértékűen leengedem a rolót a folyosóra néző ablakomon, percekig csak járkálok körbe-körbe.
Haragudni akarok Harryre, magamra, a múltra, a jelenre, a jövőre, mindenre, és mindenkire ami, illetve a legfontosabb, aki valaha is részese volt az életemnek. Dühből, mélyről jövő gyűlöletből vagyok képes csak olyan dolgokat írni, ami megfelelő méreteket ölt tizenkét-huszonnégy óra leforgása alatt. Máskor könnyen, vagy legalábbis könnyebben ment, mint most, és akkor született jó pár cikk, amivel akár napokra, hetekre térdre kényszerítettem Harryt. Dühöngött, volt, hogy napokig hozzá sem lehetett szólni, de engem akkor is közel engedett. Most viszont én vagyok az egyetlen, akit eltaszít. Pontosan azóta, hogy részegen elküldött maga mellől.
Akkor kezdődött minden, de hiába próbálom összerakni a dolgokat, nem sikerül. Valami nem stimmel, hiszen Harry akkor még nem olvashatta Luna legutolsó bejegyzését múlthétről. Akkor még én se tudtam róla.
"Harry az a fajta tinédzser volt, akit rühelltem. Mindenkit bántott maga körül, fellengzős, nagyképű és beképzelt volt. Majdhogynem mindenkit levegőnek nézett, miközben egy félmaréknyi idiótának tett szívességet azzal, hogy megalázott egy ártatlan lányt."
Kristálytisztán emlékszem ezekre a sorokra, és bármennyire is fájt, marcangolt, folytattam. Muszáj volt folytatnom. Ugyanis így kezdődött minden. Mármint a tényleges történet, a bosszúm, mindenem. De most, hogy leírtam, hogy megléptem ezt, és látszólag átlendültünk a kritikus ponton, valami megváltozott. Máshogy reagál, a viselkedése néha elviselhetetlenül rideg, érzelemmentes, mintha hibáztatna a múlt miatt.
Egyetlen esemény jut eszembe, ami miatt eddig sikerült a vérnyomásom az egekbe pumpálni, de anya halála mostanra inkább csak keserűséget és szonorúságot ébreszt bennem. Nem tudok dühösen fújtatni, szidni orvosokat, kórházat, sorsot, ezért aránylag hamar feladom a harcot. Ma egyáltalán nem sikerül semmi, mihaszna, felesleges embernek érzem magam. Hogy a magány ne emésszen fel teljesen, visszakapcsolom a zenét, de csak egész halkan. A lejátszási listán automatikisan követik egymást a toplistás dalok, köztük nem egy, ami Harry hangjával kezdődik, vagy vele ér véget. Némileg azért büszkeséggel tölt el, hogy már soronként képes vagyok megkülönböztetni a hangjukat, és felismerem az akcentusuk. Liam és Zayn a legkönnyebben felismerhető számomra, de persze Louis és Niall orgánumát is könnyűszerrel elkülönítem Harryétől. Mostanra már a szöveg is foltokban ugyan, de már felrémlik bennem, értelmet tudok adni minen gondolatnak, és akarva-akaratlanul is a mindennapjainkra próbálom átkonvertálni a sorokat.
- Silver, hahó - Samantha széles vigyorral lép be, nem bajlódik holmi kopogással.- Szivem, van egy kis meglepetésem számodra.
- Nekem? - hirtelen kapom fel a fejem, kihúzom magam a székben, úgy teszek, mintha épp nem lennének kicsinyes problémáim.
- Igen, neked. Öltözz, kint kezd hűvös lenni - integetve lépi át megint a küszöböt, hogy aztán elnyelhesse a kisebb tömeg a folyosón.
Utálom, amikor valaki így viselkedik, mert sötétben tapogatózom, és ettől bizonytalanná válok. De jobbnak látom felvenni a kabátomat, mielőtt lekapcsolnám a villanyt és magam mögött hagynám a kicsinyke irodát.
- Hova megyünk? Ugye haza? Hulla fáradt vagyok - erőszakot alkalmazva dobom a vállamra a táskám, de a nagynéném pillantását meglátva, ahogy villog benne a büszkeség és titokzatosság, tudom mire számíthatok.- Szóval nem. Oké.
- Jól fogod érezni magad, ígérem - elkapja a karomat és a parkolóban ácsorgó autójához kísér. - Viszont sietnünk kell, gyorsan hazamegyünk, átöltözünk, és már mehetünk is!
- Sam, aranyos tőled, de erre igazán semmi szükség - valójában csak semmi kedvem bájologni, mikor épp saját magam alatt vágom a fát, érthetetlen okokból távolságtartónak érzem a barátom, és mindezek tetejébe, a mai napig Zayn szavain kattogok, akárhányszor elbambulok.
- Születésnapod van, még jó, hogy szükség van erre!
És mivel Samantha igazi főnök, egy törtető, én szót fogadok neki, és további civakodás helyett beülök mellé a kocsiba, és hagyom, hogy furikázzon ide-oda. Széles ívben hajt be az utcába, és annyira siet, hogy alig állítja le a motort, máris a bejárathoz igyekszik.
- Na, nem jössz!? - felvont szemöldökkel pillant hátra, amíg a kulcsokkal szenved, én viszont komótosan vánszorgok utána, körültekintően lépdelek a reggeli esőtől nedves járdán. Nem akarom pont ma összetörni magam, mert mégis csak születésnapom van. Hülyén néznék ki a családi fotókon bucira dagadt pofival és horzsolásokkal tarkított alkarral.
- De, megyek, nem látod?
- Lehetnél lelkesebb is! - csicseregve vágtázik be, és mire én elérem az előszobát, addigra már mezítláb csattog fel a lépcsőn, nem sokkal később pedig becsapja maga mögött az emeleti fürdő ajtaját,
Persze, lehetnék, de azt sem tudom, miért nem mehettem ma reggel külön az irodába, miért kellett Samanthával egy egész órával előbb elindulnom, amikor csupán annyi történt, hogy kerülő úton mentünk, és a város majdhogynem túlfelén, de legalább négy utcára a belváros túlfelén indítottuk a napot egy-egy bögre forró kávéval. Most pedig kétségek közt ácsorgok a nappali és az előszoba közt, félig kigombolt kabátban, levetett cipővel. Hova induljak, merre menjek, készülődjek-e, és ha igen, egyáltalán hova?
- Sam, és tulajdonképpen most mi lesz? Mármint, öhm - a kabát után a vékony pulcsimat is áthúzom a fejemen, ezért meg kell állnom a lépcső alján. Tompa választ hallok, de a felét sem értem.- Mit vegyek fel, ha ez nem jó?
Megint csak a zubogáson át szűrődik ki valami, ami számomra legfeljebb sustorgásnak hangzik. Megrázom a fejem, az eddigi öltözködéstől összekócolódott hajam próbálom vállalhatóbb formába hozni, mikor belépek a szobámba, és hirtelen minden megválaszolatlan kérdésem elillan. Az ágyamon egy fehér doboz hever, tetején lilás árnyalatú kártyácska kitámasztva, a gardróbom ajtajára ki van készítve egy ruha, az asztalomon pedig egy kicsi, de színpompás csokor van. Na jó, igazából látszik az elrendezésen, hogy hosszú tízpercekbe tellett beállítani mindent, mérnöki pontossággal.
Eláll a lélegztem, néhány lépés után megérzem Harry illatát a levegőben. Határozottan átitatódott a parfümével a levegő, nem sokkal korábban járhatott itt, legfeljebb húsz-huszonöt perccel előttem.
- Boldog születésnapot - első reakcióként felsikoltok, a hangom sziréneket megszégyenítő módon hasít a levegőbe, Harry arcára pedig kiül a pánik.- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni - nevetve ölel magához, apró puszikat hagyva a hajamban.
- Most mondanám, hogy nem ijedtem meg, de a szívem még mindig nem ver rendesen - magamhoz húzom, mélyen beszívom az illatát. Hátborzongató, hogy felismerem a jelenlétét, de mégis jó. kárhányszor megérzem ezt az illatot, a pillangók lenyugszanak a gyomromban, és elmulasztja a stresszt. Még ha maga Harry is az okozója.- Köszönöm.
- Samantha előre figyelmeztetett, hogy rendetlenség van nálad - még mindig ölelem, el nem engedném semmi pénzért, pedig tisztában vagyok azzal, hogy mit néz.
- Ez nem volt szép tőle - hátra pillantok a csatatérre, ami az ablakom és az asztalom közt látható, és napról napra rosszabb a helyzet; könyvek, papírok, mappák, minden, amiből tanulok, informálódok, vagy Sam rámsózza, hogy olvassam át helyette, mert neki elég a zanzásított változat.- De hogy jutottál be? - ellépek tőle, csípőre tett kézzel várom a választ. Nem haragszom, szó sincs erről, de a nagynéném a saját kulcsával szenvedett, az enyéim pedig a táskámban vannak.
- A kulcsoddal. Nagyon könnyű kihalászni a táskádból - kisfiús vigyorral próbál lenyűgözni, azt hiszi haragszom, pedig végtelenül aranyosnak találom, hogy ilyeneket tesz miattam.
- Akkor ideje megtennem néhány biztonsági lépést, de előtte meginterjúvolom az én drága nagynéném, hogy most akkor mégis mi legyen - fennhangon lépek ki a folyosóra, ahol Samantha már egy vadonat új galambszürke zakóban és fekete ruhában kapkod a legszükségesebb dolgai után.
- Kikészítettem neked egy ruhát, ugorj bele, és már indulhatunk is - közelebb lép, homlokon csókol, majd beterelget a szekrényem elé. - Harry, drágám, gyere, addig igyunk egy teát. Vagy te is átöltözöl még?
Legszívesebben hangosan nevetnék rajta, mert semmi baj sincs Harry ruháival, fekete ing és farmer van rajta, ennél nem szokott jobban kiöltözni, sőt, meglepően visszafogott a kinézete. De nem sok időm marad a nevetgélésre, egyhamar magamra maradok, jobban mondva kettesben az esti szerelésemmel, amit nem igazán tartok vonzónak, sőt, meglehetősen kényelmetlennek tűnik első, második, de még harmadik ránézésre is, amikor a fürdőszobából kilépve újra rápillantok. Ennek ellenére teszek egy próbát, kibogozom hol van az eleje meg a háta, ami végülis hiányzik, mint még nagyon sok része a ruhának. Púder színbe tekerve állok be a tükröm elé, mint egy elbaltázott görög istennő, aki még képtelen ilyen kaliberű viseletet méltón hordani, de megteszek minden tőlem telhetőt, mert végeredményben csodálatosan néz ki, még úgy is, hogy én paszíroztam bele magam.
Szörnyen kínosan érzem magam, olyannyira, hogy kinevetem a saját tükörképem. Inkább nem is foglalakozom tovább a dolog ezen részével, mihelyst kijavítom a sminkem, elindulok a földszintre egy cipőért, és a széthagyott gönceimért.
- Sam, azért elárulod, hova megyünk? - a nappaliba menet minden útbe eső cipőt megtapogatok, hogy jó lenne-e, végül nagynehezen találok egyet. De a kérdésemre nem érkezik válasz, csak tátott szájak és elkerekedett szemek látványa fogad. Szavak sehol.



20:17

Mindannyian egy-egy pohár ital felett beszélgetünk, és én nem is tudom, ssak megtörténik. Az agyam egy hátsó szegletéből előhalászom Silver arcát, a dühöst, a rémültet, a felhőtlent, de időről időre felidézem a gondoskodót is. Azt, amit utoljára a tengerentúlon láttam, miután lepattintotta a részeg Harry. Nos, mindazok után is csak a szintén részeg Zayn maradt neki, aki még jól földbe is döngölte az önérzetét. Hiába akarta leplezni, láttam rajta. Láttam, hogy mikor merül el a gondolataiban, és az is nyilvánvaló volt számomra, mikor volt képtelen túllépni azokon, amiket a fejéhez vágtam. Szívesen ráfognám a történtekre, hogy ittam, ráadásul sokat, mégsem érzem mentségnek a sértegetésekre.
- De jó látni titeket! - Samantha, az örökké bohókásan komoly üzletasszony mostanában szinte sosem jelenik meg sehol Silverrel, pedig mikor egy lélegzetvételnyi szusszanást követően újra összecsődítettek minket, akkor elindult valami. Mindenhol ott volt, figyelt, egymás nélkül egy tapodtat sem mozdultak, de egy ideje ez megszűnt. De ez a nap más, mert most helyettesítenünk kell egy lány távol élő barátait, az apját, aki csak éjjel tud Londonba érni és a halott édesanyját, aki már sosem fogja felköszönteni ezt a csodálatos lányt.
Miket hordasz össze, te idióta? teszem fel magamnak a kérdést, de késő, nincs időm megválaszolni, mert itt áll előttem, zavartan, felvont szemöldökkel fürkészi az arcom.
- Minden rendben? - oldalra biccenti a fejét, nekem pedig erőszakkal kell emlékeztetnem magam arra, hogy a menyasszonyom semmiképp se lenne boldog, ha az estéből csak arra emlékeznék, hogy legszívesebben megléptem volna az ünnepelttel, mert mágnesként vonzott magához.
- Persze, boldog születésnapot - sután biccentek, mellőzzük az ölelést vagy a puszizkodást. Ennek most némiképp örülök, mert Perrien kívül még Harry is itt van, aki büszkén öleli körül a gyönyörű barátnője derekát, amikor épp nem Liam vagy Niall borul Silver nyakába, hogy felköszönthesse.