2016. november 2., szerda

33. Mellékhatás

2014. október 8.

Magamon érzem mindannyiuk tekintetét a vacsora alatt, amitől annyira kellemetlenül érzem magam, hogy sorra tüntetem el a poharamból a bort. A beszélgetések céltalanul keringenek a fejem felett, leginkább a meghökkentségtől inkább meg sem szólalok, csak ha kérdeznek, miközben érzem, hogy az elfogyasztott alkohol mennyiségével  arányosan az alsó ajkam egyre jobban zsibbadni kezd, a fogaim pedig tapadnak a bortól.
- Elnézést, mindjárt jövök - a szalvétám kiejtem az ölemből, remegő kézzel nyúlok le érte, de a ruhám olyan rövid és ismeretlen, hogy nem vagyok biztos magamban.
- Parancsolj - Harry sokkal gyorsabb nálam, mire észbe kapnék, már a kezembe nyomja a háromszögre hajtott papírt.- Minden rendben?
- Persze, csak melegem van, tényleg egy perc és visszajövök - megpróbálok rámosolyogni, és reménykedem abban, hogy sikerül meggyőznöm őt, de amikor felállnék a helyemről, ő még mindig az ujjaim szorongatja.- Tényleg. - Jelentőségteljesen nézek a kezére, homlokon puszilom, aztán olyan gyorsan tipegek ki, amennyire csak engedi a cipőm.
Elnavigáltatom magam a mosdók felé, de mielőtt bemennék, megállok az ajtó előtt. Tulajdonképpen mit is akarok? Elmenekülni? Nos, igen, de mi elől is? A saját születésnapomon nem viselkedhetek úgy, mint egy rossz kamasz, ideje lenne kinőni az effajta problémamegoldó módszereket. De ott sem tudok maradni, fullaszt a feszültség, ami árad a társaságunkból. Álszent mosolyok és együttérző pillantások kereszttüzében ülök, mintha értékelnem kellene, hogy Harry barátai eljöttek családpótléknak, ahelyett, hogy apával és a nagynénémmel tölthetnék néhány kellemes órát, olyan ruhában, amiben valóban jól érzem magam, esetleg Harryvel, hogy a saját szememmel láthassam, szent a béke a két férfi közt.
- Átkozott női wc. Többet nem szeretnék utánad menni - tudja, érzem rajta, hogy tisztában van a tervemmel. Legalábbis az egyikkel.
- Mi? Nem, én csak, szóval melegem van, azaz csak volt. A bortól. Mert kicsit többet ittam belőle. De minden oké, jól vagyok, nem rúgtam be, még csak részeg sem vagyok, csak melegem volt - minden atomomban és sejtemben érzem a régi, igazi önmagam, ahogy próbálja leszakítani a láncait, itt akar lenni, velem, hogy újra normális lehessek. Önmagam. Csakhogy muszáj elnyomnom magamban őt, nincs rá időm, sem szükségem.
- Jól van, csak vicceltem - nevetve szájához húzza az arcom, és elnyújtott puszit nyom a pirosítófoltom kellős közepére. - Levegőzhetünk, ha gondolod - fejével int a többieknek, hogy nem sokára viszaülünk hozzájuk, engem pedig karon fog, és andalogva kisétálunk a kerthelyiségbe.
- Jó itt - ez minden, amit képes vagyok kinyögni, mert más értelmes mondat nem jut eszembe.
- Baj van, Sil?
- Nincs, miért lenne? - kár lenne tagadni, bár még én se tudom, egyáltalán mi az, amit érzek.
- Születésnapod van, és mégsem örülsz. Mi hiányzik? Vagy mit tehetnék, hogy jobb kedved legyen? - szorosabban fog, érzem, hogy ezzel tart egyben. Apára gondolok, és anyára. Anyára, akinek nem csak a gépe késik, vagy lekéste a vonatot. Anya lekéste az életem, a felnőtté válásom. De nem hibáztatom, mert ő maradni akart. Tudom. Csak épp nem volt rá lehetősége.
- Csak félek, hogy hol járhat apa, és.. - képtelen vagyok mindezt kimondani. Elég ránéznem, máris látom rajta, hogy megváltozik a pillantása, az arca, az egész testtartása. Elhúzott szájjal rántom meg a vállam. - Tudod, anya.
- Oh - nem hiszem, hogy belegondol ebbe bárki is, függetlenül attól, hogy tisztában vannak-e az anyám halálával vagy sem, de Harry pontosan az az ember, aki ha nem magáról van szó, borzasztó simulékony. Könnyen ráhangolódik az ember hangulatára, ha arról van szó. - Nem akarsz itt lenni? Miért nem mondtad? Biztos vagyok abban, hogy Samantha meggyőzhető lett volna.
- Miért viselkedtél mostanában így? Mi történt, Harry? - figyelembe sem veszem a kérdéseit. Hallom, értelmezem, de félreteszem későbbre. Most nem ezek a legfontosabb kérdések.
- Semmi, hogy viselkedtem? - a hirtelen váltásom egy kicsit ránt is rajta, meg lökdösi is, de elkapja a fonalat, és tudja tartani a lépéstempót a gondolataimmal.
- Távolságtartóan - gondolkodás nélkül rávágom, amitől hátra hőköl.
- Csak féltelek. Tudod, elég messzire mennek mostanában az emberek. Nem akarom, hogy túlságosan belekeveredj - amióta megpróbálom legyűrni magamban a régi Silvert, azóta olyan, mintha Harryt se ismerném. Sőt. Igazság szerint csak a régi, tizenéves Harryt ismertem igazán, a mostanit csak felületesen. Keresem a szerelmem, a srácot, aki felébresztette, majd kegyetlenül ki is végezte a pillnagóimat, de nem találom. Ez csak a teste, leginkább a szeme. A szeme semmit sem változott, de a hangja, a viselkedése, a hozzáállása sokban különbözik a tizennégy éves Harryétől.
- Nem fogok, ígérem - kettőnk közé suttogom, ujjaimmal megkeresem a tenyerét, ami még mindig kétszer akkora, mint az enyém, és biztonságot keresve fonom egybe kezét a kezemmel. Szeretném megint azt érezni, hogy ő az igazi. Szeretnék egy ilyen csodálatos emberrel megöregedni, kettesben tervezni, és minden nap reménykedek abban, hogy igazi szerelemmé válhat egy nap a ragaszkodásom, a rajongásom, és minden, amit jelenleg érzek Harry iránt.
- Elmesélnéd nekem, hogy mit kaptál cserébe? - kíváncsiskodva, bortól incselkedve teszem fel a kérdésem, amit már régóta őrizgetek magamban. Ápolgattam, vigyáztam rá, hogy most, az én napomon, a társaság fürkésző tekintete elől meglépve vághassam hozzá.
Sosem mondta még el nekem elejétől a végéig a teljes történetet, hogy évekkel ez előtt mit ajánlottak neki azért, hogy elhívjonn valahová egy hibbant, keresztény lányt. 
- Cserébe? Ezt nem értem - a kezeinket nézi, ahogy hüvelykujja finomat körözni kezd a kézfejemen és biztosan észrevette, hogy libabőrös lettem. De ezt persze nem érti. Hiszen úgy gondol erre, mint egy rég elmúlt hibára. Engem mégis érdekel.
- Menjünk be. Samatha ki fog borulni - elengedem a kezét és egyenesen az asztalunkhoz sietek.
- Várj, Silver. Előbb mondd el, mit akarsz tudni? Miért kaptam volna bármit is? - visszatart, de csak legyintek.
Azt utálom a legjobban magamban, hogy elég pár pohár, és teljesen begolyózok, össze-vissza kezdek beszélni, mint egy félőrült. Ilyenkor nem találom a határt McCornic és Fernsby között. Elmosódik.
- Minden okés? - pillant fel Louis, szája széléről letörölve egy kis mártást.
- Persze, minden okés - ismétlem, és visszaülök Sam mellé. Közelebb hajolok, és megölelem a nagynéném.
- Biztos jól vagy? - néz rám, mintha sosem tettem volna ilyet.
- Most már igen, csak tényleg rettentően melegem volt - elkápráztatok mindenkit a hamis mosolyommal, de gondolatban egész máshol járok.
A szám szélét rágcsálom, próbálok a jelenben maradni, de akárhányszor Zaynre nézek, elfog a pánik, és eszembe jut egy réges-régi koraeste.


2009. október 27.

Hazafelé menet rugdosni kezdem a lehullott leveleket. Idegesít a hangja, ahogy susognak a bakancsom alatt, mégsem hagyom abba. Lelépek a járdáról, követem a színes, hömpölygő levélkupacot. A tüdőm megtelik a ködös, nyirkos levegővel, és amikor kifújom, a lehelletem kavarogva illan el az őszi estében.
Mozgást hallok. Az enyémhez hasonló lépteket, mégis valamiért másabbak. Felnézek a sálamból. A járdán, a kerítés tövében áll, mellső lábaival a levelek közt kutat. A vér megfagy bennem, az arcom bizseregni kezd, ahogy felkapja a fejét. Megállok, mintha a talpam beleragadt volna az aszfaltba. Nem mozdulok, ő sem, csak nézek rá, a légzésem szaporábbá válik, de a tekintetem nem tudom elszakítani a barna szempártól.
Ugatni kezd, elindul felém, a szívem hevesen ver. Már nem is hallok semmi mást, csak a lépteit, ahogy kapkodja a mancsait egymás után. A távolság egyre csökken köztem és közte. Még mindig ugat. Egyre hangosabban, a látványa továbbra is bénítóan hat rám. Nem tudok tenni semmit, csak sikítok. Félek, a lábaim remegnek. Hirtelen megáll. Figyel a hangomra. Megérzi a félelmem. Hangosabban ugat, még közelebb jön. Valami meggátolja. A hátsó lába egy letört ágba gabalyodik. Azt hiszem, nyerhetek némi előnyt, egészen addig, amíg át nem lépi egy könnyed mozdulattal, ezzel kettétörve a karomnyi gallyat. A félelemtől levegőt is elfelejtek venni. A szemeit bámulom, a sárgás íveket a barna foltok körül, az íriszeit. Képtelenség ekkora távolságról ilyen pontosan végigmérni az apróra húzott szempárt, én mégis ezt teszem. 
- Bonnie! Gyere vissza! - egy női hang üti meg a fülem. Az izmai megfeszülnek, még csahol felém.
Ahogy itt állunk egymással szemben, a képzeletem továbbgondolja a találkozásunkat. Magas falakat, egy láthatatlan határvonalat építek magunk köré, amit nem léphet át se ember, se állat. Hárman vagyunk. A németjuhász, a félelmem és én. Szabályosan bámulom a kutyát, még akkor is csak azt az egy pontot nézem, amikor a gazdája elhúzza maga felé. 
Még mindig nem mozdulok. Hallom a póráz kattanását, a kutyát rángatja a gazdája. Eltűnnek a sarkon, az elmúlt másfél perc a semmibe vész, de én még mindig egy helyben állok. Már a gyomrom is remeg, a kezeim közül kiesik a telefonom. Fejje lefelé pattan párat a betonon. A közelemben érzem, izgatottan lubickolok a saját félelmem alkotta világomban.
Későn érek haza. Apa nem szól semmit, a nappaliban ücsörög, kezében hatalmas újság, a konyhából kiérződik a vacsora illata és az esti zöldteája. Még mindig a kutyára gondolok, és arra, hogy miért akartam, hogy rám támadjon. Vártam, izgultam, féltem, akartam, de nem történt semmi. Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy érezte, amit én, tudta, mire gondolok. Tisztában volt vele, hogy rajta áll vagy bukik az egész, mert a markában tartott a rettegés, és ha megtette volna, bele tudnék törődni a harapásába. 





2014. október 16.

Lustán vonszolom a lábaimat. Egész éjjel Luna újabb bejegyzésén dolgoztam, most pedig minden, amire vágyom, az egy nagy bögre kávé, vajas keksz és pihenés a nappaliban.
Egy hete minden hajnalban arra ébredek, hogy ugyan az a szempár üldöz, de most már nem a rajzos képű kutyát látom körötte, hanem Zayn arcát, a szigorú vonásait, a tökéletesen beállított haját, a szigorú szájtartását, és a távolságért kiáltozó mozdulatait.
Aludni akarok, szabadulni ezektől a rémképektől, Harryvel lenni, aki megnyugtat, nem faggat. Samantha viszont ezt nem díjazná, főleg, hogy ma délután lapzárás lesz, és már most késésben vagyunk. Szörnyen.
Az asztal felett görnyedek, órák telnek el. Időnként felállok, bögrével a kezemben közelítem meg az automatát, feltankolok kávéval, majd visszasietek. Mindenki ezt teszi. Fáradtak vagyunk, kimerültek, ennek ellenére végzi mindenki a munkáját, az utolsó simításokat végzik, a helyesírást ellenőrzik, a képminőségeket. Én viszont csak ülök, bámulom a semmit.
Zaynre gondolok. Hiányzik az a féle borzongás, amit a jelenléte okoz. Annyira más, mint Harry. És ismételten csak ott lyukadok ki, hogy egymás mellé állítom mindazokat a gondolatokat, érzelmeket, amiket kiváltanak belőlem, és hasonlítgatom. Nincs két egyforma, Harry neve alá sokkal több pozitívum kerül a képzeletbeli táblázatomba, Zayn azonban az ismeretlen, izgalmasabb dolgok irányába húz. Az egyikőjük egy sötét, misztikus, félelmetes irányba visz, a másikat viszont akarom. Azt akarom, hogy szeressem, és ő is engem. Jóleső életet akarok vele, egy kényelmes boldogságban. Harry tipikusan az az ember, akiben semmi rosszat nem lát az ember, én is egyre kevéssé emlékszem arra, amit ellenem tett, és pontosan ez az a jóság, ami unalmassá teszi az érzéseim iránta. Nem őt. Ő sosem lesz az. De Zayn.
Őt ismerni akarom. A sötétben tapogatózni, felfedezni, újat látni. Olyan érzésem van vele kapcsolatban, mintha képes lenne felnyitni a szemem, megmutatni az árnyoldalt egészen új perspektívából.
Hiába fogy a kávém, az energiaszintem egészen mélye zuhan. Vegetálok, nézem, amit egy hét alatt összeírtam. Keresem benne az értelmet, a szövegeket összekötöm, formázok, de nem fogom fel teljesen a tetteimet. Gépiesen mozdul a kezem, több órányi munkám küldöm tovább Samanthának. A válaszát nem várom meg, kiiszom az utolsó kortyot is a bögrémből, lecsukom a laptopom, és otthagyom az asztalomon. Magamra kapom a kabátomat, megkeresem a táskám, és írok egy sms-t Harrynek, hogy végeztem.
- Szia - lekapcsolom a lámpát, a telefont a fülemhez szorítva megyek végig a folyosón. - Nem zavarlak?
- Nem - mintha csak töltőre tenném magam, a hangja eltelíti a lényem, és csak rá figyelek. - Érted menjek?
- Kocsival vagyok - integetek mindenkinek, aki még bent van, ahelyett, hogy a családjával vacsorázna. - Csak hallani akartam a hangod.
- Édesem, fáradt vagy? - minden apró figyelmessége simogatja a lelkem, és ha nem törné a sarkam annyira a cipőm, egyenest hozzá mennék, ha kellene, még a kerítésén is átmásznék, hogy hozzábújhassak.
- Kicsit. Este átmehetek? Borzasztóan hiányzol - kis híján elcsuklik a hangom.
Gyűlölöm a magányom, az egyedüllétem. Utálom, hogy minen gondolatom Luna, a munkám, és már abban sem vagyok biztos, hogy ketté tudom választani a kettőt. Ráadásként pedig itt van Zayn, aki nem túl meglepő módon, ismét kísérteni kezdett.
Minden nap felszakítok egy sebet, hogy Luna bezsebelhesse az elismerő szavakat, közben pedig saját magamat vágom pofán. Ezt a mellékhatást pedig csakis Harry tudja elmulasztani, azzal, hogy szeret, hogy nem kérdezget, ha nem muszáj.

2 megjegyzés:

  1. Kedves Lu!Nagyon jó rész lett! Kicsit nyomasztó a rengeteg negatív érzés miatt, de pont így jó. Más ezt a blogot olvasni, mert nem igazán kiszámítható a törtenet, ez olyan izgalamassá teszi. Lenyűgöző hogy mennyiféle arcot tudsz Silvernek adni. Néha félek tőle mire nem képes. Fura hogy szereti Harryt de közben büntetni is akarja.
    Csak így tovább. Nagy ölelés: Enikő

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága!

      Ne haragudj a késői válaszomért! Már akkor elolvastam, amikor elküldted, és nagyon nagyon nagyon jól esett, köszönöm szépen!
      Silver nagyon nem egyszerű, ki is fogott rajtam, de azt giszem, lassan sikerül folytatnom, amit elkezdtem.

      Köszönöm még egyszer, hálás vagyok a támogatásodért. A kommentjeid miatt nem hagytam még félbe a blogot. ❤

      xx Lu

      Törlés

olvastam