2017. március 30., csütörtök

35. Kísértések

Sziasztok!

Azt hiszem komoly magyarázattal tartozom, amiért csak úgy eltűntem erről a blogról– megint. De fogalmam sincs mit mondhatnék, magamat tudom csak ismételni: sajnálom. Fogalmam sincs, hogyan kellene kimozdulni ebből az üres, tartalom nélküli időszakból, pedig szeretném folytatni a blogot, de nem tudom, menni fog-e. Így hát azt sem ígérhetem, hogy biztosan felteszem a következő részt egy, vagy két héten belül.



2014. november 2. 

Tizennégy napja csinálom ezt. Harrynél alszom, jól megvagyunk, igazából nem is tudom, mi a bajom. Kedvelem őt, nagyon, minden nap van közös programunk, sétálunk a külvárosban, filmezünk, sokat beszélgetünk. Tulajdonképpen minden megvan köztünk, aminek ilyenkor meg kell lennie, és úgy érzem magam, mintha teljesen átlagos pár lennénk. Nem függünk a másiktól, napközben mindketten dolgozunk, ebédszünetben pedig amikor csak lehetősége akad, bekopog az irodába, és a rendelkezésünkre álló harminc percet együtt töltjük. És nem csak egymás szájában, hanem valódi érdeklődéssel fordulunk a másikhoz. Szeretem hallgatni, amikor arról mesél, épp min dolgoznak, vagy miket találnak ki az új albummal kapcsolatban.
Ez a nap sem kezdődik másként. Reggel 7 óra előtt nem sokkal felébredek, főzök kávét, igyekszem normális, a lehetőségeimhez na meg a tudásomhoz mérten egészséges reggelit készíteni, mindezt felpakolom egy tálcára, és ezzel ébresztem fel.
- Jó reggelt - visszamászok az ágyba, a takaró alá rejtett arcot keresem. 
Csak morog, tüntetőleg a hasára fordul, megpróbálja még inkább a fejére húzni a takarót.
- Harry, fel kell kelned. Ma már péntek van, holnap alhatsz.
- Nem. Most.
- Szivem.
Kinyúl a párnája alól, az éjjeliszekrényen heverő mobilját a kezembe nyomja. Vakon.
- Hívd fel Louist, hogy nem megyek.
- Nem teheted meg ezt velük. Jó lesz- simogatni kezdem a haját, hátha ettől hajlandó lesz megmozdulni.- Ebédszünetben viszek valami finomat.
- Jó, akkor Zaynt. Ő kimenti majd a seggem.
Zayn. A neve hallatán megremeg a kezem, és futólag elgondolkodom, hogy el kéne mentenem a telefonszámát végszükség esetére. Mindig találtam valami kifogást, de most tálcán kínálja a bűnbeesést a barátom , erre pedig már lehetetlen nemet mondanom.
Így hát elgyengülök, gyorsan átmentem a számát a sajátomba, és mintha valóban kecsegtetném a lehetőséggel, megpróbálok kitalálni valami nevet, amiről tudni fogom, valójában kihez tartozik a névjegyzék, de mégsem túl nyilvánvaló.
M. Az 'M' jó lesz. M, mint Malik. M, mint macska. Mert ő macska, én pedig egy szürke kisegér vagyok, aki fél, mégis vágyik arra, hogy elkapja.
- Írok neki, hogy jöjjön érted, és kössön az autó után - tudom, hogy erre fel fog kelni. Mosolygok is magamban, de ahelyett, hogy felülne, és morcogna, megint kinyúl a takarója alól, ezúttal a combom kapja el, beránt maga mellé, és közrefogja mindkét lábam, így már el sem tudok menekülni. Lehunyt szemmel mosolyog, azt hiszi, okosabb nálam. De Harry Styles nem okosabb nálam, csak azt hiszi. 
- Gonosz kis boszorkány vagy - megnézi a telefonját, és látja, hogy tényleg elküldtem Zaynnek, hogy jöjjön el érte.
- A te érdekedben tettem. Az utolsó nap a héten, fél lábon is ki kell bírnod.
- Annyira utállak ilyenkor, hogy...
- Hogy? Na - huzogatom a szemöldököm, mutatóujjaimmal addig bökdösöm az oldalát, amíg le nem mászik rólam. - Mondjad csak, Harry, mennyire utálsz!
Egy pillanatig nem figyelek, és rögtön fölém kerekedik. Két karjával a fülem mellett támaszkodik és mélyen a szemembe néz. Lassan engedi le magát, a hasunk épp csak összeér, amikor orrával megböki az enyémet és apró csókokat hagy az arcélemtől a számig.
- Rettenetesen - rögtön, miután kimondja, újra fürkészni kezdi az arcom, pillantása a szemem és a szám közt cikázik.
- Most pont úgy nézel ki, mint amikor először láttalak - megcirógatom az arcát, érzem ahogy serceg a bőre.
- Kétlem - halkan elneveti magát, és bár nem hisz nekem, tényleg így gondolom. Kusza volt a haja, mintha percekkel előbb ébredt volna, élénken csillogott a zöld szeme, és a mosolya...!
- Komolyan! - erősködök és felemelem a fejem, hogy adhassak egy gyors puszit a szájára.
- Amikor először láttál, valószínűleg észre sem vettél- oldalra biccenti a fejét. Még mindig felettem támaszkodik, fáradhatatlanul.
- Na ne mondd! Az lehetetlen.
- Hinned kell nekem.
- Miért, mikor láttalak először? - finoman megfogom a csuklóját, és magam mellé húzom, hogy a fejem a mellkasára hajthassam.
- Berontottál az ajtón, és úgy mentél végig a földszinti folyosón, mintha bocsánatot kellene kérned érte. Kékbe voltál.
- Emlékszem - akkorát sóhajtok, amekkorát csak lehet, és reménykedek abban, hogy a levegővel együtt a rossz emlékeim és a kényszerképzeteim is távoznak.
- Megmondtam. Engem nem lehet nem észrevenni, és elfelejteni, csak úgy.
- Na ne mondd - felnevetek, kicsit már hiányzott az önelégült Harry. - Képzeld, erre már rájöttem.
- Sajnálom, ha utáltál. Fogalmad sincs, miről maradtál le - rosszallóan megrázom a fejem, mert Harrynek fogalma sincs arról, mennyi mindent tudok róla. Hogy soha, egyetlen pillanatot sem szalasztottam el, ha róla volt szó, az életéről.
Birizgálni kezdem a haját, beleakasztom a kusza tincsekbe az ujjaimat, és baromira bánom, hogy elhívtam érte Zaynt, mert szívesen eltölteném az egész napot vele az ágyba. Kötelességek, megfelelési kényszer és erkölcsök nélkül.
- Szeretlek - csak úgy kiszökik a számon. Nem is tudom, egyáltalán kimondtam-e ezt valaha rendesen, vagy ha igen, mikor. De ezt elég őszintének érzem, és azt akarom, hogy soha ne múljon el. Szeretni akarom őt, vagy soha többé nem is emlékezni rá. Szörnyen érzem magam, függetlenül attól a ténytől, hogy még nem is csináltam túl sok mindent.
Nem mond semmit, csak mosolyog, és olyan közel húz magához, amennyire csak tud. Az arcunk pont egy vonalban van. Homlokát az enyémnek támasztja, és csak néz.
- Mondj már valamit - suttogom kétségbeesetten. - Kezdem hülyén érezni magam.
- Ne érezd - semmi „én is szeretlek”, vagy hasonló. Harry csak vigyorog, ami végül átmegy nevetésbe.
- Most mi van? - elhúzódok tőle, felülök, így lecsúszik rólam a takaró.- Harry!
- Édesem, annyira aranyos vagy, de...azt mondtad nekem egyszer, hogy sosem fogsz szeretni. Elküldtél, utáltál, mindent megtettél azért, hogy megbűnhődjek, néhány hónapja egy fél világ válaaztott el minket, és még úgy is képes voltál hangosan gyűlölni. Én már akkor sejtettem.
- Te aztán romantikus vagy, mondhatom - duzzogva mászok ki az ágyból, de eltakarom az arcom, hogy ne lássa, milyen vörös az arcom. A szekrényéhez lépek, igen határozottan feltépem az ajtaját, majd hozzávágok egy felsőt.- Öltözz, Zayn bármikor itt lehet.
Se szó, se beszéd, én is lekapom a pólót, amibe aludtam, és a szeme láttára veszek fel tiszta inget. Még az is megfordul a fejemben, hogy a harisnyám és a szoknyám is a hálóban küzdöm magamra, de az nagyjából annyira vonzó és nőies, mint mikor egy tehén életet ad a borhúnak, és ma már nevetségessé tettem magam a szerelmi kirohanásommal.
- Sil, ne csináld már. Csak vicceltem - rá se hederítek, becsukom magam után az ajtót, a fürdőszobában igyekszem felöltözni, de amint sikeresen felveszem a harisnyám, és mihelyst megörülnék annak, hogy nem szakítottam ki, észreveszem, hogy a földszinten van a blézerem, a szoknyáim és minden cipőm.
Emelt fővel sietek át a hálón, ahol Harry már nadrágban, de póló nélkül áll az ágy mellett, és a mobilját nyomogatja.
- El fogsz késni - vetem oda, de ő még mindig csak vigyorog, és kihúzza magát. Így csak az egója és a kidolgozott felsőteste látszik, de a hajlandóság, hogy kiengeszteljen a viselkedése miatt, na az pont nem.
Persze, ez nem olyan bűn, mint ahogy beállítom, tulajdonképpen elég szórakoztató is, de mégis csak jólesett volna, ha odalök egy „köszit”, amiért kitárom neki szívem-lelkem.
Útközben gombolom be az inget, de csak az alsó néhány helyen, hogy be tudjam tűrni majd a többi ruhám alá. De mielőtt össze tudnám szedni magam, kitöltök még egy csésze kávét, és nemtörődöm felülök a pultra. Harisnyában és kivillanó fehérneműben.
- Szia - a hangtól kis híján eldobom a bögrém, amilyen gyorsan csak tudom eltakarom magam.
- Szent Isten! - már rég késő, és nem is csodálkozom azon, hogy Zaynnek szabad bejárása van ide. Csak nem értem, miért bámul így rám, mintha egy véres rongy lennék. 
- Bocs, nagyon otthon érezted magad. Nem akartam belepofátlankodni a komfortzónádba - elégedetten méreget, amitől a vérnyomásom pillanatok alatt az egekbe szökik.
Átszaladok a nappaliba, ahol tegnap este a mai ruhám hagytam, és amilyen gyorsan csak tudom, magamra aggatok mindent. Szörnyen kínosan érzem magam, és nem csak azért, mert gyakorlatilag pucéran rohangáltam a szeme láttára, hanem mert szemmel láthatóan élvezte, ahogy pánikba esem és kapkodok össze-vissza. Legszívesebben megnyitnám magam alatt a földet, hogy elnyeljen, szégyellem magam, és nem is kívánok addig visszamenni, amíg itt vannak a fiúk. Viszont el akarok köszönni Harrytől, és remélem, hogy el tudom nyomni magamban azt az érzést, hogy mindenképp látnom kell Zaynt is. Csak hogy megbizonyosodjak arról, hogy elment, semmi másért. Végig kell néznem, ahogy átlépi a küszöböt, és elhajt az autójával. Muszáj.




Kopogás nélkül nyitok be, mert ahogy Harryt ismerem, az utolsó utáni pillanatban még keresni fog valamit, húzza majd az időt. Csak még egy kávé, csak egy perc telefonozás, kell a töltő, hol a toll meg a papírjai. Szörnyen körülményes bevonulni tizen órákra a stúdióba, tudom, nekem is az. De pontosan emiatt siettem és jöttem korábban, hogy segítsek neki összepakolni. 
Benyitok, körül se nézek. Szó nélkül a konyhába megyek, mert érzem a friss kávé illatát, ami azonnal eszembe juttatja, milyen rettenetesen keveset aludtam éjjel, és csupán a gondolatától jobban érzem magam.
Már szinte érzem az ízét a számban, amikor megtorpanok. Mintha leragasztották volna a lábaim, képtelen vagyok továbbmenni, néhány másodperccel később pedig már nem is akarok. Pont, mint az álmaimban az utóbbi időben, Silver csak ül, nyomkodja a telefonját, ruha nélkül. Ruha nélkül! 
Minden egyes éjjel a színpadon kezdődik. Vége van egy dalnak, és az addig lehunyt szemeim kinyitom. Kezemben a mikrofonállvány, a fülesem hanyagul lóg, a többiek pedig egyenként köddé válnak. A reflektor túlságosan is a szemembe tűz, de a hirtelen támadt csendből arra következtetek, hogy a közönséget is ki akarja radírozni a tudatalattim. Egy távoli hang hív, elcsábít a hátsó, sötét lépcsőkhöz. Alig látok valamit, de érzem, hogy hirtelen lehűl a levegő, és Silver áll csak ott. Minden éjjel más ruhában, parókákban, de a hangja és a szeme elárulja.
A különbség csak annyi, hogy ez Harry háza, és jelentősen levesebb göncöt visel.
Igyekszem kitalálni valami csípős megjegyzést, de az igazság az, hogy a saját nevemet sem lennék képes megmondani, így hát marad a megszólítás.
- Szia - lazának akarok tűnni, mintha nem okozna problémát az, ha beszélnem kell hozzá. A köszönésem hallatára, ahogy sejtettem, összerezzen, és amilyen gyorsan csak tud, leugrik a pultról, hogy takarja magát. Felesleges, ugyanis már láttam, hogy hiányos az öltözéke, ráadásul az álmaimban is mindig előkerül ez a fázis, ha vele álmodom.
- Szent Isten! - megmosolyogtat, amiért felmerül bennem a gondolat, hogy csak provokál és direkt ácsorog olyan pózban egy röpke másodpercig, hogy azért jó rálátásom legyen a lábaira és a fehérneműjére.
- Bocs, nagyon otthon érezted magad. Nem akartam belepofátlankodni a komfortzónádba - de, igazából nagyon is kipróbálnám, milyen helyzetben érzi igazán kényelmesen magát, viszont ezt nem lenne célszerű, sem etikus Harry lakásában közölni.
Pillanatok alatt kirohan, hallom, ahogy a lakás egy távoli pontjáig dobog, ahogy hanyagul a padlónak csapkodja a talpát. 
Csak akkor igyekszem moderálni magam és befejezni a nevetést, amikor meglátom Harryt a lépcső felől jönni. A haja teljesen szét van túrva, a nyakán pirosas foltok és karcok jelzik, hogy sokkalta jobb éjszakája volt, mint nekem, de ettől nyúzottabb is, szóval egálban vagyunk.
- Jó reggelt - felé fordulok és fél kézzel megölelem.
- Ahj, az, jó - morcogva Silver félig meghagyott kávéjáért nyúlt, egy korttyal eltűnteti, a maradék feketét ketté tölti nekünk. - Tejet kérsz bele?
- Nem kösz' - az orrom alatt vigyorgok, mert képtelenség elfelejteni azt az arcot, amit Silver vágott. Abszolút meg tudom érteni, hogy Harry nyakán sosem gyógyulnak be ezek az apró karcok és hegek.
- Mi olyan vicces? - elveszem a felém nyújtott kávét, és amilyen gyorsan csak tudok, beleiszok. Addig sem kell megszólalnom, így talán valamivel több időm van gondolkodni a válaszomon.
- Csak azok az izék...- magamon mutatom, hol vannak a vörös foltjai. - Lehet el kéne fedni valamivel.
- Basszus - az álla alá kap, és dörzsölgetni kezdi.
- Harry, az nem rúzs - hangosabban nevetek. És nem azért, mert ebből ki tudom következtetni, hogy mit művelt vele az este folyamán Silver, hanem mert ettől csak még jobban látszik, és ha nekem feltűnik, akkor valószínűleg mindenkinek fel fog.
- Mindegy. Silvert nem láttad? El akarok köszönni - elgondolkodom azon, megmondjam-e neki, merre ment,  de helyette elintézek egy vállrándítással.
- Nem, miért, itt van?
- Persze. Már egy jó pár napja nem ment haza - a szája sarkában megjelenik egy fura félmosoly. Egy kicsit olyan "biztos-tudod-miért" és egy kicsit "nem-én-akartam-így".
- Értem - mosolygok, de mindeközben frusztrál, mert Harry a barátom, nem tehetem meg, hogy csak úgy kikezdek a barátnőjével, akit láthatóan nagyon szeret, ráadásul én sem vagyok egyedül. 
Sehogy sem jó, mégis kell. Akarom. Ha mást nem, hát egyetlen egyszer, hátha az képes csillapítani bennem a vágyat, hogy egyszerűen a falhoz nyomjam, és elérjem, hogy a nevem sikítsa az éjszaka közepén, ruha nélkül. Hogy a körmeivel nekem is csíkokat marjon a hátamba, kapaszkodjon belém, és minden porcikájával akarjon.
De ez valószínűleg sosem fog megtörténni, és ez így helyes. 
- Megittad, mehetünk? - a mosogató alján koppanó porcelánra észhez térek, gyorsan kiiszom az utolsó kortyot. 
- Persze. Kint megvárlak - amíg Harry utolér, előveszem a telefonom, pötyögni kezdek egy rövid, ám tartalmas üzenetet, „Máris hiányzol, szeretlek”, és rágyújtok. Néhány slukkot követően azon kapom magam, hogy az ablakokat bámulom, keresek valamit, ami arra utal, Silver a közelben van. Egy mozzanatot, ahogy a függöny megmozdul, kinyílik egy ablak, vagy egyszerűen csak meglátom az üvegen keresztül, ahogy a barátjának integetve rátapad. De semmi. Harry is felpillant, de meg sem rándul az arca, feltehetően ő sem látja. Be kell hát érnem a rövidre sikerült találkozásunkkal, és a fedetlen combjaival.
Megőrít ez a rohadt kísértés.

2017. január 21., szombat

34. Két kávé

2014. október 16., este



Átvágok a szűk, egysávos utcán, még időben fellépek a járdára, mielőtt egy motoros lámpája az arcomba világíthatna. Nem tudom ugyanis, hogy mikor történt meg mindez, a körülöttünk zajló őrület, de azzal egyáltalán nem számoltam, hogy majd engem is felismernek, akár csak Harryt. Szóval most idegneek elől bújkálok, és percről percre túlélek.
Megigazítom a sapkám, és amint megnyomom a csengőt, lehúzom a pulóverem ujját, elbújtatva a kézfejem. Rettenetesen fázom, abszolút alulöltöztem az időjárást. A közvilágítás elől menekülve a falnak támaszkodom, várom, hogy meghalljam a már ismerős kattanást. De amíg ez megtörténik, felkészítem a lelkem a feltöltődésre, és már csak a gondolattól, jogy hamarosan Harry fog átöleleni, és nem a tennivalók akarnak maguk alá gyűrni, megnyugszom. Észrevétlenül lassul a légzésem, és mire meghallom bársonyos hangját, már alig állok a lábamon.
- Azt hitted, hogy ölbe tett kézzel várlak bent? - mindkét kezével megtámaszkodik a vállaim felett. Miközben beszél, lehellete az arcbőrömnek ütközik.
- Reméltem, hogy nem - suttogom kettőnk közé. Beszéd közben ajkam az ajkát súrolja. De egyikünk sem nozdul, csak állunk a félhomályban, és élvezzük milyen az, ha eltűnünk egy kapualjban, nem figyel minket senki, és mi is csak a másikat látjuk.
- Gyönyörű vagy - Harry töri meg a beálló pillanatnyi csendet. Egyik kezével a hajamhoz kap, egy olyan tincset túr félre, ami nem is volt útban. - És most már szeretném, ha bejönnél.
- Akkor engedj be - incselkedek vele, a határainkat feszegetem, és mielőtt bármi is történhetne, elrugaazkodom a faltól, egyenest Harry melkasának dőlve.
Mohón utánam kap, tenyere a hátam helyett a csípőmre simul, és a csókomra olyan hevesen reagál, hogy szinte azonnal egybe olvadunk. Finoman húzni kezd befelé, de én egészen addig nem vagyok biztos abban, hogy eljutunk a házba, amíg a lakás bejáratának nem feszül a hátam. A magunk mögött hangosan becsapott ajtó hideg, fémes érintésű üvege a hátam közepénél van, pont ott, ahol a felsőm már felgyűrődött, ezáltal a bőrömön határozottan érzem, hol kezdődik, és hol ér véget a tölgy rész.
Belekapaszkodok az ingébe, ujjaimmal erősen markolom a puha, légies anyagot, és próbálom mozgásra bírni Harry lábait. Kényelmetlen állni, főleg úgy, hogy egyáltalán nem vagyok képes koordinálni a mozgásomat. A végtagjaim egyre gyengülnek, hamarosan fel is adják a szolgálatot, ha Harry nem tart elég erősen, biztosan összecsuklok.
Fél kézzel a lapockámat, másikkal a fenekem alá nyúlva kap az ölébe. Elhúzom az arcom, ajkaimat az állkapcsának vonalához nyomom, és apró csókokat hagyok rajta végig, egészen a nyaka és válla közti részig haladva.
Nem tudom szavakkal kifejezni, mennyi érzelmet szabadít fel bennem, egyszerre semmisülök meg és születek újjá a karjaiban, vissza akarok térni oda, ahol még egy ártatlan kislány voltam, de utána rögvest én leszek a legkevésbé ártatlan nő. De félek, ez nem elég, hiszen fogalmam sincs, mi az a szerelem, már nem, és időről időre az jut eszembe, ez csak vágy, semmi más, mert azért jöttem Londonba, hogy revansot vegyek, és nem azért, hogy fülig beleszeressek valakibe.
Sem Harrybe, sem Zaynbe.
A düh miatt, amit Zayn okoz azzal, hogy ismét a gondolataim fő tárgyává próbál válni, erőt veszek magamon, ledobom a cipőm, és gombolni kezdem Harry nadrágját. Szabályosan ideges vagyok, amit elsöprő szerelemnek álcázok, siettetem az eseményeket, és hamar sikerül meggyőznöm őt arról, hogy lépjük át a romantikus bevezetést.
- Sil? - kissé döbbenten húzódik el tőlem, remegő kezeimnek segítve bújik ki a felsőjéből- Baj van?
- Fogd már be - nevetek és úkból megcsókolom, hogy érezzem a pillangókat csapdosni a hasfalamon, remegni a lábam és a félelmet, hogy ez bármikor eltörhet.
Minden egyes pillanat és mozdulat arról árulkodik, hogy ez a fiú mégis csak szeret engem, mert hiába minden próbálkozás, a kapkodás, érezteti velem, hogy ez nem csak egy éjszaka, és én nem csak azért vagyok itt, mert elfáradtam, magányos vgyok, vagy ideges. Okkal jöttem ide, és nem zárkóztam be a szobámba. A sors intézte úgy, hogy ismét keresztezzék egymást az útjaink, pont úgy, ahogy most kezünk, s lábunk összeakad. A legnagyobb baj csak az, hogy továbbra sem vagyok képes elfelejteni, miért jöttem, és mi, vagy ki akadályoz meg a célom elérésében.
Félek. Félek attól, hogy valamit elrontok, hogy az érzelmeim fognak irányítani és nem a józan- esetenként kevésbé józan- eszem.
Harrynél ér a reggel, az éjszaka, és még néhány. Igyekszem csírájában elfojtani Zayn gondolatát az elmémből, és ha ennek az az ára, hogy minden este lefekszem a barátommal, akkor megteszem, mert jobb ötlet talán nincs is.
Három napja nem mentem haza. Nála töltöm minden szabad percem, amikor nem megyek dolgozni, vagy nem az egyetemmel levelezek a halasztásomat illetően.
Már csak néhány hónapom van, és döntenem kell, leállok, befejezem ezt az egészet, és január végén sírva, megtörve térek vissza a könyvek és beadandók közé, vagy magányos királynőként hagyom magam mögött Londont, és a szívem helyett Harryét zúzom össze.
- Szivem, itt vagy? - megkönnyebbülök a hangjától, hogy végre kiszakadhatok a gondolataimból.
- Igen! - szaladok, mintha az életem múlna rajta, és ha nem lenne tele mindkét keze kávéval, valószínűleg a nyakába is ugranék, hogy ott folytassunk mindent, ahol előző éjszaka abbahagytunk.- Szia- össze-vissza puszilgatom, magamhoz ölelem. Mintha évekre távol maradt volna.
- Szia - a nevetésétől kiráz a hideg és minden sejtem sikítva ájuldozik. - Na, mi az? Még egy órája sem mentem el itthonról.
- Nem tudom. Hiányoztál - lenyugszom és boldog kiskutya helyett a szerelmes lány bőrébe bújok, elveszek a kávét, amit felém nyújt és apró csókot lehelek a szájára. - Köszönöm.
- Nincs mit. Remélem nem hűlt ki nagyon, kerülővel kellett az autóhoz mennem, mert követett pár lány és...- hirtelen befejezi.- Nem is tudom, mit hittem. Mindegy.




2014. október 18.



A hetek elteltével egyre inkább azt veszem észre magamon, hogy történjék bármi, feszült és ideges vagyok. Szabályosan félek utcára lépni, mert azt várom, mikor botlok bele egy rólam szóló cikkbe, mikor hallom ki a nevem egy beszélgetésből. Talán csak paranoiás vagyok, de úgy érzem, mindenki meg akar ölni a pillantásával.
Ez ma sincs másképp. Épp csak annyi időt töltök emberek közt, amennyit nagyon muszáj, csak beugrok egy Starbucksba, mert hiába minden félelmem, már borzasztóan hiányzik az a fajta túlzás, nyüzsgés és fellengzős szó, amivel ott találkozhatok. Több hónapja nem merészkedtem erre, pontosan abból kifolyólag, ani velem történik, mert szinte minden nap megjelenik rólam valami hihetetlen ostoba iromány, miszerint újra visszatértem régi önmagamhoz, aki csak akkor érzi jól magát, ha rengeteg alkohol és lányok garmadája vesz körül. Pedig ez ostobaság! Számomra jelenleg csak és kizárólag Silver létezik, a vele töltött nyugis esték, amikor betoppan a lakásomba, és fél óra múlva már mindketten kényelmes göncben fetrengünk a kanapén, a tévét bámuljuk, vagy egymást. Egy csepp rosszérzésnek sem kéne felbukkannia, mert ő a barátnőm, és igenis hűséges vagyok. Mindig is az voltam.
A soromra várva arra kell kényszerítenem magam, hogy ne figyeljek oda, amit két-három lány magyaráz mögöttem.
- Minden nap felnézek arra a blogra! - nem látom az arcukat, de ehhez a hanghoz tipikusan egy olyan lányt tudok elképzelni, aki Louis öltözködési stílusát próbálja lekoppintani egy kicsit csajosabb kiadásban. Még abban is egész biztos vagyok, hogy fekete Adidas cipője van. Természetesen Superstar, mert miért ne!?- Kíváncsi vagyok, hogy mik fognak még kiderülni!
- Jesszus, gondoltátok volna ezt pár éve? Emlékszem, évekkel ez előtt még teljesen elvarázsoltak a göndör fürtjei, meg a cuki mosolya, de ha tényleg ezt tette..! Undorító! - magasabb hangja van az előtte megszólalónál, és azt hiszem ő állhat közvetlenül mögöttem. Miközben magyaráz, dob egyet a haján, és a copfja vége megcsapja a hátam.
- Várható volt, mert tuti nem léteznek ilyen tökéletes srácok! Mind hülye - a harmadik lányt inkább az elsőként felszólalóhoz tudnám hasonlítani. Hosszú, barna fonat, farmer és amerikai sportpulcsi.
Szent ég, Harry, hova kerültél!??
- Azért nem kell folyton az exedből kiindulni - újra a Louis-lány beszél, hangosan nevet.- Mindenkinek vannak hibái, csak pechjére Luna nem tartogatja magában a történteket.
- Fel is nézek rá emiatt! Bátor lány, legyen bárki!- a sértődött lány, a harmadik, biztos most van túl egy csúnya szakításon. Már amennyire egy tizenhat-hét éves életében van ilyen. Sajnos, velük ellentétben, én ennyi idősen egész más gondokkal küzdöttem. Akkor még azon izgultam, vajon meddig tarthatok fennt egy imidzst, ami lehet, hogy a legkevésbé sem komoly, de legalább túlnyomó részt azt a Harry Stylest takarja, aki én vagyok. A holmes chapeli kölyök, aki épp csak leporolta magáról a pékségben rátapadt lisztet, máris emberek ezrei előtt énekli a színpadon, mi tesz egy lányt gyönyörűvé.
- Valaki azt mondta, kamu az egész - megint az első felszólalót hallom.- De nem érdekel, ha igaz, ha nem, a sztori nagyon jó.
Türelmetlenül állok a sorban, toporgok idegességemben, és már nem tudom hova igazítani a kapucnim. Zavar a hajam, kénytelen vagyok levenni a sapkát néhány másodperc erejéig, hogy áttúrhassam, mindezek mellett tisztában vagyok vele, hogy ha megteszem, rögtön felismernek. Ők szerintem még egyetlen tincsemről is kiszúrnának a százezres tömegben.
Kényelmetlenné válik minden, az állás, a ruháim, és alig várom, hogy megkapjam a kávém és eltűnjek innen minél messzebbre.
- Hello, mit adhatok? - idegesen dobolok az ujjaimmal a pulton, alig várom, hogy végig mondja a köszönést és érdeklődést a pultos.
- Szia, egy lattét kérek - többször is megköszörülöm a torkom, elnézek máshova. - Sőt, legyen kettő, légyszi' - odaadom az árát, és amikor megkérdezik, mit írjanak rá, egy pillanatra lefagyok, aztán kibukik belőlem- Harry.
Egy mosollyal nyugtázza a lány, hogy értette, és már neki is áll valaki tejet gőzölni, megcsapja az orrom a frissen darált kávé illata, és én a pult oldalának támaszkodva írok egy üzenetet Silvernek, hogy nem sokára otthon leszek.
- Egészségedre! - a papírpoharak alja halkan koppan a pulton, felnézek a telefonomból, és egy hangos köszönöm után kivonulok. Nyomomban a három lány, vihogva szürcsölik a karamellás italukat. Tudom, hogy utánam jönnek, folyton a közelemből hallom a csacsogásukat, hogy egyikük sem mer megszólítani, és csak ráteszek a lapáttal minderre avval, hogy látvánosan nyomom meg a centrálzár nyitógombját, és határozott léptekkel közelítem meg az autóm. Próbálom nem magamra önteni a kávékat miközben kinyitom az ajtót, és beszállok.
Nem mertek közelebb jönni, mint tíz-tizenkét méter, de nem is baj. Nem vagyok biztos abban, hogy lett volna türelmem olyan kérdésekre válaszolni, ami egy idétlen kislány agyszüleménye alapján vetődik fel. Mert mostanra megbizonyosodtam afelől, hogy Luna egy nagyon maximum tizenkét éves kislány, és nem is hibáztatom semmiért, hiszen valószínűleg csak azt teszi, ami boldoggá teszi, és csak sajálni tudom mindazokat, akik komolyan veszik ezt, attól függetlenül, hogy az állítólagos történetem egy-egy ponton kísértetiesen hasonlít az iskolában töltött éveimre, de ez csupán a véletlen műve lehet.