2017. január 21., szombat

34. Két kávé

2014. október 16., este



Átvágok a szűk, egysávos utcán, még időben fellépek a járdára, mielőtt egy motoros lámpája az arcomba világíthatna. Nem tudom ugyanis, hogy mikor történt meg mindez, a körülöttünk zajló őrület, de azzal egyáltalán nem számoltam, hogy majd engem is felismernek, akár csak Harryt. Szóval most idegneek elől bújkálok, és percről percre túlélek.
Megigazítom a sapkám, és amint megnyomom a csengőt, lehúzom a pulóverem ujját, elbújtatva a kézfejem. Rettenetesen fázom, abszolút alulöltöztem az időjárást. A közvilágítás elől menekülve a falnak támaszkodom, várom, hogy meghalljam a már ismerős kattanást. De amíg ez megtörténik, felkészítem a lelkem a feltöltődésre, és már csak a gondolattól, jogy hamarosan Harry fog átöleleni, és nem a tennivalók akarnak maguk alá gyűrni, megnyugszom. Észrevétlenül lassul a légzésem, és mire meghallom bársonyos hangját, már alig állok a lábamon.
- Azt hitted, hogy ölbe tett kézzel várlak bent? - mindkét kezével megtámaszkodik a vállaim felett. Miközben beszél, lehellete az arcbőrömnek ütközik.
- Reméltem, hogy nem - suttogom kettőnk közé. Beszéd közben ajkam az ajkát súrolja. De egyikünk sem nozdul, csak állunk a félhomályban, és élvezzük milyen az, ha eltűnünk egy kapualjban, nem figyel minket senki, és mi is csak a másikat látjuk.
- Gyönyörű vagy - Harry töri meg a beálló pillanatnyi csendet. Egyik kezével a hajamhoz kap, egy olyan tincset túr félre, ami nem is volt útban. - És most már szeretném, ha bejönnél.
- Akkor engedj be - incselkedek vele, a határainkat feszegetem, és mielőtt bármi is történhetne, elrugaazkodom a faltól, egyenest Harry melkasának dőlve.
Mohón utánam kap, tenyere a hátam helyett a csípőmre simul, és a csókomra olyan hevesen reagál, hogy szinte azonnal egybe olvadunk. Finoman húzni kezd befelé, de én egészen addig nem vagyok biztos abban, hogy eljutunk a házba, amíg a lakás bejáratának nem feszül a hátam. A magunk mögött hangosan becsapott ajtó hideg, fémes érintésű üvege a hátam közepénél van, pont ott, ahol a felsőm már felgyűrődött, ezáltal a bőrömön határozottan érzem, hol kezdődik, és hol ér véget a tölgy rész.
Belekapaszkodok az ingébe, ujjaimmal erősen markolom a puha, légies anyagot, és próbálom mozgásra bírni Harry lábait. Kényelmetlen állni, főleg úgy, hogy egyáltalán nem vagyok képes koordinálni a mozgásomat. A végtagjaim egyre gyengülnek, hamarosan fel is adják a szolgálatot, ha Harry nem tart elég erősen, biztosan összecsuklok.
Fél kézzel a lapockámat, másikkal a fenekem alá nyúlva kap az ölébe. Elhúzom az arcom, ajkaimat az állkapcsának vonalához nyomom, és apró csókokat hagyok rajta végig, egészen a nyaka és válla közti részig haladva.
Nem tudom szavakkal kifejezni, mennyi érzelmet szabadít fel bennem, egyszerre semmisülök meg és születek újjá a karjaiban, vissza akarok térni oda, ahol még egy ártatlan kislány voltam, de utána rögvest én leszek a legkevésbé ártatlan nő. De félek, ez nem elég, hiszen fogalmam sincs, mi az a szerelem, már nem, és időről időre az jut eszembe, ez csak vágy, semmi más, mert azért jöttem Londonba, hogy revansot vegyek, és nem azért, hogy fülig beleszeressek valakibe.
Sem Harrybe, sem Zaynbe.
A düh miatt, amit Zayn okoz azzal, hogy ismét a gondolataim fő tárgyává próbál válni, erőt veszek magamon, ledobom a cipőm, és gombolni kezdem Harry nadrágját. Szabályosan ideges vagyok, amit elsöprő szerelemnek álcázok, siettetem az eseményeket, és hamar sikerül meggyőznöm őt arról, hogy lépjük át a romantikus bevezetést.
- Sil? - kissé döbbenten húzódik el tőlem, remegő kezeimnek segítve bújik ki a felsőjéből- Baj van?
- Fogd már be - nevetek és úkból megcsókolom, hogy érezzem a pillangókat csapdosni a hasfalamon, remegni a lábam és a félelmet, hogy ez bármikor eltörhet.
Minden egyes pillanat és mozdulat arról árulkodik, hogy ez a fiú mégis csak szeret engem, mert hiába minden próbálkozás, a kapkodás, érezteti velem, hogy ez nem csak egy éjszaka, és én nem csak azért vagyok itt, mert elfáradtam, magányos vgyok, vagy ideges. Okkal jöttem ide, és nem zárkóztam be a szobámba. A sors intézte úgy, hogy ismét keresztezzék egymást az útjaink, pont úgy, ahogy most kezünk, s lábunk összeakad. A legnagyobb baj csak az, hogy továbbra sem vagyok képes elfelejteni, miért jöttem, és mi, vagy ki akadályoz meg a célom elérésében.
Félek. Félek attól, hogy valamit elrontok, hogy az érzelmeim fognak irányítani és nem a józan- esetenként kevésbé józan- eszem.
Harrynél ér a reggel, az éjszaka, és még néhány. Igyekszem csírájában elfojtani Zayn gondolatát az elmémből, és ha ennek az az ára, hogy minden este lefekszem a barátommal, akkor megteszem, mert jobb ötlet talán nincs is.
Három napja nem mentem haza. Nála töltöm minden szabad percem, amikor nem megyek dolgozni, vagy nem az egyetemmel levelezek a halasztásomat illetően.
Már csak néhány hónapom van, és döntenem kell, leállok, befejezem ezt az egészet, és január végén sírva, megtörve térek vissza a könyvek és beadandók közé, vagy magányos királynőként hagyom magam mögött Londont, és a szívem helyett Harryét zúzom össze.
- Szivem, itt vagy? - megkönnyebbülök a hangjától, hogy végre kiszakadhatok a gondolataimból.
- Igen! - szaladok, mintha az életem múlna rajta, és ha nem lenne tele mindkét keze kávéval, valószínűleg a nyakába is ugranék, hogy ott folytassunk mindent, ahol előző éjszaka abbahagytunk.- Szia- össze-vissza puszilgatom, magamhoz ölelem. Mintha évekre távol maradt volna.
- Szia - a nevetésétől kiráz a hideg és minden sejtem sikítva ájuldozik. - Na, mi az? Még egy órája sem mentem el itthonról.
- Nem tudom. Hiányoztál - lenyugszom és boldog kiskutya helyett a szerelmes lány bőrébe bújok, elveszek a kávét, amit felém nyújt és apró csókot lehelek a szájára. - Köszönöm.
- Nincs mit. Remélem nem hűlt ki nagyon, kerülővel kellett az autóhoz mennem, mert követett pár lány és...- hirtelen befejezi.- Nem is tudom, mit hittem. Mindegy.




2014. október 18.



A hetek elteltével egyre inkább azt veszem észre magamon, hogy történjék bármi, feszült és ideges vagyok. Szabályosan félek utcára lépni, mert azt várom, mikor botlok bele egy rólam szóló cikkbe, mikor hallom ki a nevem egy beszélgetésből. Talán csak paranoiás vagyok, de úgy érzem, mindenki meg akar ölni a pillantásával.
Ez ma sincs másképp. Épp csak annyi időt töltök emberek közt, amennyit nagyon muszáj, csak beugrok egy Starbucksba, mert hiába minden félelmem, már borzasztóan hiányzik az a fajta túlzás, nyüzsgés és fellengzős szó, amivel ott találkozhatok. Több hónapja nem merészkedtem erre, pontosan abból kifolyólag, ani velem történik, mert szinte minden nap megjelenik rólam valami hihetetlen ostoba iromány, miszerint újra visszatértem régi önmagamhoz, aki csak akkor érzi jól magát, ha rengeteg alkohol és lányok garmadája vesz körül. Pedig ez ostobaság! Számomra jelenleg csak és kizárólag Silver létezik, a vele töltött nyugis esték, amikor betoppan a lakásomba, és fél óra múlva már mindketten kényelmes göncben fetrengünk a kanapén, a tévét bámuljuk, vagy egymást. Egy csepp rosszérzésnek sem kéne felbukkannia, mert ő a barátnőm, és igenis hűséges vagyok. Mindig is az voltam.
A soromra várva arra kell kényszerítenem magam, hogy ne figyeljek oda, amit két-három lány magyaráz mögöttem.
- Minden nap felnézek arra a blogra! - nem látom az arcukat, de ehhez a hanghoz tipikusan egy olyan lányt tudok elképzelni, aki Louis öltözködési stílusát próbálja lekoppintani egy kicsit csajosabb kiadásban. Még abban is egész biztos vagyok, hogy fekete Adidas cipője van. Természetesen Superstar, mert miért ne!?- Kíváncsi vagyok, hogy mik fognak még kiderülni!
- Jesszus, gondoltátok volna ezt pár éve? Emlékszem, évekkel ez előtt még teljesen elvarázsoltak a göndör fürtjei, meg a cuki mosolya, de ha tényleg ezt tette..! Undorító! - magasabb hangja van az előtte megszólalónál, és azt hiszem ő állhat közvetlenül mögöttem. Miközben magyaráz, dob egyet a haján, és a copfja vége megcsapja a hátam.
- Várható volt, mert tuti nem léteznek ilyen tökéletes srácok! Mind hülye - a harmadik lányt inkább az elsőként felszólalóhoz tudnám hasonlítani. Hosszú, barna fonat, farmer és amerikai sportpulcsi.
Szent ég, Harry, hova kerültél!??
- Azért nem kell folyton az exedből kiindulni - újra a Louis-lány beszél, hangosan nevet.- Mindenkinek vannak hibái, csak pechjére Luna nem tartogatja magában a történteket.
- Fel is nézek rá emiatt! Bátor lány, legyen bárki!- a sértődött lány, a harmadik, biztos most van túl egy csúnya szakításon. Már amennyire egy tizenhat-hét éves életében van ilyen. Sajnos, velük ellentétben, én ennyi idősen egész más gondokkal küzdöttem. Akkor még azon izgultam, vajon meddig tarthatok fennt egy imidzst, ami lehet, hogy a legkevésbé sem komoly, de legalább túlnyomó részt azt a Harry Stylest takarja, aki én vagyok. A holmes chapeli kölyök, aki épp csak leporolta magáról a pékségben rátapadt lisztet, máris emberek ezrei előtt énekli a színpadon, mi tesz egy lányt gyönyörűvé.
- Valaki azt mondta, kamu az egész - megint az első felszólalót hallom.- De nem érdekel, ha igaz, ha nem, a sztori nagyon jó.
Türelmetlenül állok a sorban, toporgok idegességemben, és már nem tudom hova igazítani a kapucnim. Zavar a hajam, kénytelen vagyok levenni a sapkát néhány másodperc erejéig, hogy áttúrhassam, mindezek mellett tisztában vagyok vele, hogy ha megteszem, rögtön felismernek. Ők szerintem még egyetlen tincsemről is kiszúrnának a százezres tömegben.
Kényelmetlenné válik minden, az állás, a ruháim, és alig várom, hogy megkapjam a kávém és eltűnjek innen minél messzebbre.
- Hello, mit adhatok? - idegesen dobolok az ujjaimmal a pulton, alig várom, hogy végig mondja a köszönést és érdeklődést a pultos.
- Szia, egy lattét kérek - többször is megköszörülöm a torkom, elnézek máshova. - Sőt, legyen kettő, légyszi' - odaadom az árát, és amikor megkérdezik, mit írjanak rá, egy pillanatra lefagyok, aztán kibukik belőlem- Harry.
Egy mosollyal nyugtázza a lány, hogy értette, és már neki is áll valaki tejet gőzölni, megcsapja az orrom a frissen darált kávé illata, és én a pult oldalának támaszkodva írok egy üzenetet Silvernek, hogy nem sokára otthon leszek.
- Egészségedre! - a papírpoharak alja halkan koppan a pulton, felnézek a telefonomból, és egy hangos köszönöm után kivonulok. Nyomomban a három lány, vihogva szürcsölik a karamellás italukat. Tudom, hogy utánam jönnek, folyton a közelemből hallom a csacsogásukat, hogy egyikük sem mer megszólítani, és csak ráteszek a lapáttal minderre avval, hogy látvánosan nyomom meg a centrálzár nyitógombját, és határozott léptekkel közelítem meg az autóm. Próbálom nem magamra önteni a kávékat miközben kinyitom az ajtót, és beszállok.
Nem mertek közelebb jönni, mint tíz-tizenkét méter, de nem is baj. Nem vagyok biztos abban, hogy lett volna türelmem olyan kérdésekre válaszolni, ami egy idétlen kislány agyszüleménye alapján vetődik fel. Mert mostanra megbizonyosodtam afelől, hogy Luna egy nagyon maximum tizenkét éves kislány, és nem is hibáztatom semmiért, hiszen valószínűleg csak azt teszi, ami boldoggá teszi, és csak sajálni tudom mindazokat, akik komolyan veszik ezt, attól függetlenül, hogy az állítólagos történetem egy-egy ponton kísértetiesen hasonlít az iskolában töltött éveimre, de ez csupán a véletlen műve lehet.