2017. március 30., csütörtök

35. Kísértések

Sziasztok!

Azt hiszem komoly magyarázattal tartozom, amiért csak úgy eltűntem erről a blogról– megint. De fogalmam sincs mit mondhatnék, magamat tudom csak ismételni: sajnálom. Fogalmam sincs, hogyan kellene kimozdulni ebből az üres, tartalom nélküli időszakból, pedig szeretném folytatni a blogot, de nem tudom, menni fog-e. Így hát azt sem ígérhetem, hogy biztosan felteszem a következő részt egy, vagy két héten belül.



2014. november 2. 

Tizennégy napja csinálom ezt. Harrynél alszom, jól megvagyunk, igazából nem is tudom, mi a bajom. Kedvelem őt, nagyon, minden nap van közös programunk, sétálunk a külvárosban, filmezünk, sokat beszélgetünk. Tulajdonképpen minden megvan köztünk, aminek ilyenkor meg kell lennie, és úgy érzem magam, mintha teljesen átlagos pár lennénk. Nem függünk a másiktól, napközben mindketten dolgozunk, ebédszünetben pedig amikor csak lehetősége akad, bekopog az irodába, és a rendelkezésünkre álló harminc percet együtt töltjük. És nem csak egymás szájában, hanem valódi érdeklődéssel fordulunk a másikhoz. Szeretem hallgatni, amikor arról mesél, épp min dolgoznak, vagy miket találnak ki az új albummal kapcsolatban.
Ez a nap sem kezdődik másként. Reggel 7 óra előtt nem sokkal felébredek, főzök kávét, igyekszem normális, a lehetőségeimhez na meg a tudásomhoz mérten egészséges reggelit készíteni, mindezt felpakolom egy tálcára, és ezzel ébresztem fel.
- Jó reggelt - visszamászok az ágyba, a takaró alá rejtett arcot keresem. 
Csak morog, tüntetőleg a hasára fordul, megpróbálja még inkább a fejére húzni a takarót.
- Harry, fel kell kelned. Ma már péntek van, holnap alhatsz.
- Nem. Most.
- Szivem.
Kinyúl a párnája alól, az éjjeliszekrényen heverő mobilját a kezembe nyomja. Vakon.
- Hívd fel Louist, hogy nem megyek.
- Nem teheted meg ezt velük. Jó lesz- simogatni kezdem a haját, hátha ettől hajlandó lesz megmozdulni.- Ebédszünetben viszek valami finomat.
- Jó, akkor Zaynt. Ő kimenti majd a seggem.
Zayn. A neve hallatán megremeg a kezem, és futólag elgondolkodom, hogy el kéne mentenem a telefonszámát végszükség esetére. Mindig találtam valami kifogást, de most tálcán kínálja a bűnbeesést a barátom , erre pedig már lehetetlen nemet mondanom.
Így hát elgyengülök, gyorsan átmentem a számát a sajátomba, és mintha valóban kecsegtetném a lehetőséggel, megpróbálok kitalálni valami nevet, amiről tudni fogom, valójában kihez tartozik a névjegyzék, de mégsem túl nyilvánvaló.
M. Az 'M' jó lesz. M, mint Malik. M, mint macska. Mert ő macska, én pedig egy szürke kisegér vagyok, aki fél, mégis vágyik arra, hogy elkapja.
- Írok neki, hogy jöjjön érted, és kössön az autó után - tudom, hogy erre fel fog kelni. Mosolygok is magamban, de ahelyett, hogy felülne, és morcogna, megint kinyúl a takarója alól, ezúttal a combom kapja el, beránt maga mellé, és közrefogja mindkét lábam, így már el sem tudok menekülni. Lehunyt szemmel mosolyog, azt hiszi, okosabb nálam. De Harry Styles nem okosabb nálam, csak azt hiszi. 
- Gonosz kis boszorkány vagy - megnézi a telefonját, és látja, hogy tényleg elküldtem Zaynnek, hogy jöjjön el érte.
- A te érdekedben tettem. Az utolsó nap a héten, fél lábon is ki kell bírnod.
- Annyira utállak ilyenkor, hogy...
- Hogy? Na - huzogatom a szemöldököm, mutatóujjaimmal addig bökdösöm az oldalát, amíg le nem mászik rólam. - Mondad cdak, Harry, mennyire utálsz!
Egy pillanatig nem figyelek, és rögtön fölém kerekedik. Két karjával a fülem mellett támaszkodik és mélyen a szemembe néz. Lassan engedi le magát, a hasunk épp csak összeér, amikor orrával megböki az enyémet és apró csókokat hagy az arcélemtől a számig.
- Rettenetesen - rögtön, miután kimondja, újra fürkészni kezdi az arcom, pillantása a szemem és a szám közt cikázik.
- Most pont úgy nézel ki, mint amikor először láttalak - megcirógatom az arcát, érzem ahogy serceg a bőre.
- Kétlem - halkan elneveti magát, és bár nem hisz nekem, tényleg így gondolom. Kusza volt a haja, mintha percekkel előbb ébredt volna, élénken csillogott a zöld szeme, és a mosolya...!
- Komolyan! - erősködök és felemelem a fejem, hogy adhassak egy gyors puszit a szájára.
- Amikor először láttál, valószínűleg észre sem vettél- oldalra biccenti a fejét. Még mindig felettem támaszkodik, fáradhatatlanul.
- Na ne mondd! Az lehetetlen.
- Hinned kell nekem.
- Miért, mikor láttalak először? - finoman megfogom a csuklóját, és magam mellé húzom, hogy a fejem a mellkasára hajthassam.
- Berontottál az ajtón, és úgy mentél végig a földszinti folyosón, mintha bocsánatot kellene kérned érte. Kékbe voltál.
- Emlékszem - akkorát sóhajtok, amekkorát csak lehet, és reménykedek abban, hogy a levegővel együtt a rossz emlékeim és a kényszerképzeteim is távoznak.
- Megmondtam. Engem nem lehet nem észrevenni, és elfelejteni, csak úgy.
- Na ne mondd - felnevetek, kicsit már hiányzott az önelégült Harry. - Képzeld, erre már rájöttem.
- Sajnálom, ha utáltál. Fogalmad sincs, miről maradtál le - rosszallóan megrázom a fejem, mert Harrynek fogalma sincs arról, mennyi mindent tudok róla. Hogy soha, egyetlen pillanatot sem szalasztottam el, ha róla volt szó, az életéről.
Birizgálni kezdem a haját, beleakasztom a kusza tincsekbe az ujjaimat, és baromira bánom, hogy elhívtam érte Zaynt, mert szívesen eltölteném az egész napot vele az ágyba. Kötelességek, megfelelési kényszer és erkölcsök nélkül.
- Szeretlek - csak úgy kiszökik a számon. Nem is tudom, egyáltalán kimondtam-e ezt valaha rendesen, vagy ha igen, mikor. De ezt elég őszintének érzem, és azt akarom, hogy soha ne múljon el. Szeretni akarom őt, vagy soha többé nem is emlékezni rá. Szörnyen érzem magam, függetlenül attól a ténytől, hogy még nem is csináltam túl sok mindent.
Nem mond semmit, csak mosolyog, és olyan közel húz magához, amennyire csak tud. Az arcunk pont egy vonalban van. Homlokát az enyémnek támasztja, és csak néz.
- Mondj már valamit - suttogom kétségbeesetten. - Kezdem hülyén érezni magam.
- Ne érezd - semmi „én is szeretlek”, vagy hasonló. Harry csak vigyorog, ami végül átmegy nevetésbe.
- Most mi van? - elhúzódok tőle, felülök, így lecsúszik rólam a takaró.- Harry!
- Édesem, annyira aranyos vagy, de...azt mondtad nekem egyszer, hogy sosem fogsz szeretni. Elküldtél, utáltál, mindent megtettél azért, hogy megbűnhődjek, néhány hónapja egy fél világ válaaztott el minket, és még úgy is képes voltál hangosan gyűlölni. Én már akkor sejtettem.
- Te aztán romantikus vagy, mondhatom - duzzogva mászok ki az ágyból, de eltakarom az arcom, hogy ne lássa, milyen vörös az arcom. A szekrényéhez lépek, igen határozottan feltépem az ajtaját, majd hozzávágok egy felsőt.- Öltözz, Zayn bármikor itt lehet.
Se szó, se beszéd, én is lekapom a pólót, amibe aludtam, és a szeme láttára veszek fel tiszta inget. Még az is megfordul a fejemben, hogy a harisnyám és a szoknyám is a hálóban küzdöm magamra, de az nagyjából annyira vonzó és nőies, mint mikor egy tehén életet ad a borhúnak, és ma már nevetségessé tettem magam a szerelmi kirohanásommal.
- Sil, ne csináld már. Csak vicceltem - rá se hederítek, becsukom magam után az ajtót, a fürdőszobában igyekszem felöltözni, de amint sikeresen felveszem a harisnyám, és mihelyst megörülnék annak, hogy nem szakítottam ki, észreveszem, hogy a földszinten van a blézerem, a szoknyáim és minden cipőm.
Emelt fővel sietek át a hálón, ahol Harry már nadrágban, de póló nélkül áll az ágy mellett, és a mobilját nyomogatja.
- El fogsz késni - vetem oda, de ő még mindig csak vigyorog, és kihúzza magát. Így csak az egója és a kidolgozott felsőteste látszik, de a hajlandóság, hogy kiengeszteljen a viselkedése miatt, na az pont nem.
Persze, ez nem olyan bűn, mint ahogy beállítom, tulajdonképpen elég szórakoztató is, de mégis csak jólesett volna, ha odalök egy „köszit”, amiért kitárom neki szívem-lelkem.
Útközben gombolom be az inget, de csak az alsó néhány helyen, hogy be tudjam tűrni majd a többi ruhám alá. De mielőtt össze tudnám szedni magam, kitöltök még egy csésze kávét, és nemtörődöm felülök a pultra. Harisnyában és kivillanó fehérneműben.
- Szia - a hangtól kis híján eldobom a bögrém, amilyen gyorsan csak tudom eltakarom magam.
- Szent Isten! - már rég késő, és nem is csodálkozom azon, hogy Zaynnek szabad bejárása van ide. Csak nem értem, miért bámul így rám, mintha egy véres rongy lennék. 
- Bocs, nagyon otthon érezted magad. Nem akartam belepofátlankodni a komfortzónádba - elégedetten méreget, amitől a vérnyomásom pillanatok alatt az egekbe szökik.
Átszaladok a nappaliba, ahol tegnap este a mai ruhám hagytam, és amilyen gyorsan csak tudom, magamra aggatok mindent. Szörnyen kínosan érzem magam, és nem csak azért, mert gyakorlatilag pucéran rohangáltam a szeme láttára, hanem mert szemmel láthatóan élvezte, ahogy pánikba esem és kapkodok össze-vissza. Legszívesebben megnyitnám magam alatt a földet, hogy elnyeljen, szégyellem magam, és nem is kívánok addig visszamenni, amíg itt vannak a fiúk. Viszont el akarok köszönni Harrytől, és remélem, hogy el tudom nyomni magamban azt az érzést, hogy mindenképp látnom kell Zaynt is. Csak hogy megbizonyosodjak arról, hogy elment, semmi másért. Végig kell néznem, ahogy átlépi a küszöböt, és elhajt az autójával. Muszáj.




Kopogás nélkül nyitok be, mert ahogy Harryt ismerem, az utolsó utáni pillanatban még keresni fog valamit, húzza majd az időt. Csak még egy kávé, csak egy perc telefonozás, kell a töltő, hol a toll meg a papírjai. Szörnyen körülményes bevonulni tizen órákra a stúdióba, tudom, nekem is az. De pontosan emiatt siettem és jöttem korábban, hogy segítsek neki összepakolni. 
Benyitok, körül se nézek. Szó nélkül a konyhába megyek, mert érzem a friss kávé illatát, ami azonnal eszembe juttatja, milyen rettenetesen keveset aludtam éjjel, és csupán a gondolatától jobban érzem magam.
Már szinte érzem az ízét a számban, amikor megtorpanok. Mintha leragasztották volna a lábaim, képtelen vagyok továbbmenni, néhány másodperccel később pedig már nem is akarok. Pont, mint az álmaimban az utóbbi időben, Silver csak ül, nyomkodja a telefonját, ruha nélkül. Ruha nélkül! 
Minden egyes éjjel a színpadon kezdődik. Vége van egy dalnak, és az addig lehunyt szemeim kinyitom. Kezemben a mikrofonállvány, a fülesem hanyagul lóg, a többiek pedig egyenként köddé válnak. A reflektor túlságosan is a szemembe tűz, de a hirtelen támadt csendből arra következtetek, hogy a közönséget is ki akarja radírozni a tudatalattim. Egy távoli hang hív, elcsábít a hátsó, sötét lépcsőkhöz. Alig látok valamit, de érzem, hogy hirtelen lehűl a levegő, és Silver áll csak ott. Minden éjjel más ruhában, parókákban, de a hangja és a szeme elárulja.
A különbség csak annyi, hogy ez Harry háza, és jelentősen levesebb göncöt visel.
Igyekszem kitalálni valami csípős megjegyzést, de az igazság az, hogy a saját nevemet sem lennék képes megmondani, így hát marad a megszólítás.
- Szia - lazának akarok tűnni, mintha nem okozna problémát az, ha beszélnem kell hozzá. A köszönésem hallatára, ahogy sejtettem, összerezzen, és amilyen gyorsan csak tud, leugrik a pultról, hogy takarja magát. Felesleges, ugyanis már láttam, hogy hiányos az öltözéke, ráadásul az álmaimban is mindig előkerül ez a fázis, ha vele álmodom.
- Szent Isten! - megmosolyogtat, amiért felmerül bennem a gondolat, hogy csak provokál és direkt ácsorog olyan pózban egy röpke másodpercig, hogy azért jó rálátásom legyen a lábaira és a fehérneműjére.
- Bocs, nagyon otthon érezted magad. Nem akartam belepofátlankodni a komfortzónádba - de, igazából nagyon is kipróbálnám, milyen helyzetben érzi igazán kényelmesen magát, viszont ezt nem lenne célszerű, sem etikus Harry lakásában közölni.
Pillanatok alatt kirohan, hallom, ahogy a lakás egy távoli pontjáig dobog, ahogy hanyagul a padlónak csapkodja a talpát. 
Csak akkor igyekszem moderálni magam és befejezni a nevetést, amikor meglátom Harryt a lépcső felől jönni. A haja teljesen szét van túrva, a nyakán pirosas foltok és karcok jelzik, hogy sokkalta jobb éjszakája volt, mint nekem, de ettől nyúzottabb is, szóval egálban vagyunk.
- Jó reggelt - felé fordulok és fél kézzel megölelem.
- Ahj, az, jó - morcogva Silver félig meghagyott kávéjáért nyúlt, egy korttyal eltűnteti, a maradék feketét ketté tölti nekünk. - Tejet kérsz bele?
- Nem kösz' - az orrom alatt vigyorgok, mert képtelenség elfelejteni azt az arcot, amit Silver vágott. Abszolút meg tudom érteni, hogy Harry nyakán sosem gyógyulnak be ezek az apró karcok és hegek.
- Mi olyan vicces? - elveszem a felém nyújtott kávét, és amilyen gyorsan csak tudok, beleiszok. Addig sem kell megszólalnom, így talán valamivel több időm van gondolkodni a válaszomon.
- Csak azok az izék...- magamon mutatom, hol vannak a vörös foltjai. - Lehet el kéne fedni valamivel.
- Basszus - az álla alá kap, és dörzsölgetni kezdi.
- Harry, az nem rúzs - hangosabban nevetek. És nem azért, mert ebből ki tudom következtetni, hogy mit művelt vele az este folyamán Silver, hanem mert ettől csak még jobban látszik, és ha nekem feltűnik, akkor valószínűleg mindenkinek fel fog.
- Mindegy. Silvert nem láttad? El akarok köszönni - elgondolkodom azon, megmondjam-e neki, merre ment,  de helyette elintézek egy vállrándítással.
- Nem, miért, itt van?
- Persze. Már egy jó pár napja nem ment haza - a szája sarkában megjelenik egy fura félmosoly. Egy kicsit olyan "biztos-tudod-miért" és egy kicsit "nem-én-akartam-így".
- Értem - mosolygok, de mindeközben frusztrál, mert Harry a barátom, nem tehetem meg, hogy csak úgy kikezdek a barátnőjével, akit láthatóan nagyon szeret, ráadásul én sem vagyok egyedül. 
Sehogy sem jó, mégis kell. Akarom. Ha mást nem, hát egyetlen egyszer, hátha az képes csillapítani bennem a vágyat, hogy egyszerűen a falhoz nyomjam, és elérjem, hogy a nevem sikítsa az éjszaka közepén, ruha nélkül. Hogy a körmeivel nekem is csíkokat marjon a hátamba, kapaszkodjon belém, és minden porcikájával akarjon.
De ez valószínűleg sosem fog megtörténni, és ez így helyes. 
- Megittad, mehetünk? - a mosogató alján koppanó porcelánra észhez térek, gyorsan kiiszom az utolsó kortyot. 
- Persze. Kint megvárlak - amíg Harry utolér, előveszem a telefonom, pötyögni kezdek egy rövid, ám tartalmas üzenetet, „Máris hiányzol, szeretlek”, és rágyújtok. Néhány slukkot követően azon kapom magam, hogy az ablakokat bámulom, keresek valamit, ami arra utal, Silver a közelben van. Egy mozzanatot, ahogy a függöny megmozdul, kinyílik egy ablak, vagy egyszerűen csak meglátom az üvegen keresztül, ahogy a barátjának integetve rátapad. De semmi. Harry is felpillant, de meg sem rándul az arca, feltehetően ő sem látja. Be kell hát érnem a rövidre sikerült találkozásunkkal, és a fedetlen combjaival.
Megőrít ez a rohadt kísértés.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

olvastam